Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 25, 2013 2:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Láttam, hogy ezzel most elevenébe találtam... Bár nem erre vártam, hiszen ennek még akkor kellett volna megtörténnie, mikor fojtogattam, meg ócsároltam, de jobb későn, mint soha. Mert amúgy is... tényleg bosszút akarok állni, de ez a nő meg egy érthetetlen hárpia, amiért nem érti miért. Legyen figyelmetlenség, vagy nem, azért maradtam itt, hogy megtoroljam a halálomat. És így muszáj... mert meg akarok nyugodni, a pokolban, vagy hol a szarban, ami éppen rám vár. Nem hiszek a menyországban egyébként sem.
- Próbálj meg megakadályozni... mi ketten ugyanúgy halottak vagyunk, csak magunkon múlik, melyikünk szokik bele előbb - vigyorodtam el. Tetszett a halott lét, mert volt némi hatalmam. És egyre erősebbnek éreztem magamnak, csak semmi szilárdság nem volt bennem. Még lélegezni sem tudtam, meg inni sem. Na mindegy, majd túlélem. Vagyis nem... túlhalom. - Hajrá, kedves! - kacsintottam rá.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 14, 2013 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
- Nem érdekel mit hordasz itt össze, akkor sem fogom engedni, hogy bánts valakit, aki nem érdemli meg! Nem érdekel, ha még a szellemem is belepusztul, de akkor is az utadba fogok állni! - mondtam határozottan, és eltökélten. Noah... Noah jó ember, és a kislányom egyetlen reménye... az ÉN egyetlen reményem... hát nem fogom hagyni... hogy azt, akit szeretek... olyasmiért bántsák, amiben nem volt hibás! Még ha hibás lett volna sem engedném, nem még így...!!!
- Felajánlottam hogy helyette állj bosszút rajtam, de nem felelt meg neked, hát akkor nem hagyom hogy bárkin is bosszút állj! Nem érdekel mibe kerül! Meg foglak akadályozni benne! - néztem villódzó szemekkel a férfi szemeibe.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 14, 2013 9:22 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Nem ölt meg, mert baleset volt. A testem normálisabbik része tisztában volt ezzel, ám a másik... Az azt súgta, nem számít, így is, úgy is meghaltam, és mint egy áldozatot, úgy temettek el. És inkább ez a másik rész irányított, amikor bosszúra esküdtem, arra a keserédes akármire, ami miatt itt maradtam.
- Semmit nem tehetsz... Már én is halott vagyok, nem számít hát, mit teszel. Ha élnék is... Nincs semmim és senkim! Se pénzem, se családom. Barátok nuku, mindig egyedül voltam. És tudom, hogy a pokolban fogok megrohadni, de addig is a bosszúm itt tart - jelent meg eszelős tekintet az arcomon. A bosszú jó, én meg nem őrültem meg, mert mindig is ilyen eszelős voltam. Éltem, haltam, már nem számít, hisz csak ez az egy érzelem van, ami végre "éltet".
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 28, 2013 3:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
- De nem ölt meg! Nem érted? Téged senki nem ölt meg, baleset történt! Miért nem vagy képes ezt megérteni már? - kérdeztem kétségbeesetten, miután eleresztett végre, és Ő is eltávolodott kissé, meg én is felkeltem a padlóról. A saját, kihűlt... testem mellől... Rossz volt magamra nézni...
- Mit akarsz, mit tegyek hogy békén hagyd Noah-t?? Mond meg mit akarsz? - kérdeztem újra meg újra kétségbeesetten. - Bármit megteszek, csak hagyd Őt békén! Mit akarsz, hogy ne akarj rajta ok nélkül bosszút állni?? - néztem kitartón azt a férfit... ezt a szerencsétlen őrültet, aki... aki olyasvalakit akar bántani, aki nem érdemli meg... Noah nem érdemli meg... és én nem hagyom hogy bántsa..! Bármit megteszek hogy megakadályozzam!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 26, 2013 1:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Szereti... micsoda ostoba, pökhendi szó ez! Bár talán csak az a problémám, hogy engem soha senki nem szeretett, még az anyám sem...talán ez a probléma, de hirtelen olyan szánnivalónak láttam ezt az istentelen szörnyeteget, hogy arról is megfeledkeztem, meddig akartam fojtogatni. Egészen az örökkévalóságig, és talán annál is tovább, de így elment a kedvem. Eleresztettem a nyakát, és hátraléptem, amiben persze megvolt az a lehetőség, hogy most ő kezd majd el fojtogatni, de majd valahogy megmenekülök, elvégre most egyelő esélyeink vannak, hogy megszűnt szörnyszülöttnek lenni.
- Ha ő ölt meg, ő bűnhődik, ennyire egyszerű a történet... ezért még számolni fogunk, vámpírkám... a halálom a halálom, és ezek szerint nem rajtad múlott. De nem érdekel! Akkor is megbosszulom! - kiabáltam magamból kikelve. Tönkretett... akkor ezek szerint a férfi, de nem érdekel. Erőt fogok gyűjteni, és leszámolni vele. Vagy legalábbis jó alaposan megkeseríteni az életét. Ha a nő csak magát is akarta menteni ezzel, akkor is fájni fog neki, ha a szerelmét bántom. Ami azt jelenti, hogy két legyet üthetek egy csapásra...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 14, 2013 12:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
- Persze hogy eltemettelek, mit vártál?? Nem hagyhattam... hogy a barátom kerüljön bajba... Ő... jó ember... jó orvos... gon... gondatlanságért elvennék az engedélyét... nem gyógyíthatná a gyerekeket... nem hagyhattam hogy baja legyen... szeretem..!! - egyik kétségből a másikba esve, próbáltam elszabadulni a súly alól, mely rám nehezedett, de nem akart elereszteni, hiába fogott már jóval gyöngébben, még így is erősebb mint én. A fene essen bele hogy itt miért nem lehet erőm?! Utáltam vámpír lenni, de mégis hasznos volt.. Rendes esetben már rég én fognám le Őt, és nem fordítva.
Nem tudtam mit néz annyira, nem tudtam mit akar lépni. Fojtogatni akar az örökkévalóságban? Vagy csak utálkozni fog mindörökké míg itt vagyunk? Egyáltalán... mi lesz most?? Döntöttem hogy nem akarok elmenni... akkor örökre szellem maradok..? És hogy, hol? Örökre itt? Vagy elmehetek máshová is? Láthatom Lucy-t? És Anna? Ők látni fognak, vagy csak Anna, mert Ő is szellem? Tud két szellem szólni egymásnak hogy itt vannak már mindketten, vagy.. csak akkor beszélhetek a lányommal, ha valami véletlen folytán összeakadunk?? Mi lesz?? Annyi a kérdésem, és senki nem tud felelni nekem...
- Hagyd Őt békén, könyörgöm... - néztem fel, a rémülettől remegve, a férfira. S mikor eleresztett, ellöktem magamtól, és felülve érintettem kezem a nyakamhoz... fura érzés volt... - Csak Ő maradt már a kislányomnak, ne bántsd Őt! - Bár nem is tudtam, egyáltalán képes-e rá... hisz szellem... Tudja vajon bántani Noah-t...?? És vajon Noah tényleg ott lesz Lucy-nak...? Vagy Emily vigyáz majd rá, míg fel nem nő..? Istenem... a pici lányom... Istenem, miért vesztem el minden gyermekem...?? Miért veszed el Őket mindig tőlem, vagy engem Tőlük?? Miért..?! Lucy...!! Annyira hiányzik... Lucy-t akarom... látni akarom a kicsikémet...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 28, 2013 1:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Szóval nem ő ölt meg... de közvetlenül ő is benne volt! Nem érdekel, hogy baleset, nem érdekel, hogy nem láttak ott kifeküdve, hogy ha jobban figyelnek, biztosan észrevesznek... Az is lehet, hogy siettek. És az a leginkább igaz rám, hogy az életem egy értelmetlen roncshalmaz volt, de nem így akartam meghalni! Egyáltalán nem akartam! Azt meg főleg nem, hogy még csak egy emlék sem legyen arról, hogy valaha is éltem volna.
- De eltemettél! Foghattad volna arra, hogy úgy találtál az út szélén, de te nem... egy névtelen gödörbe ástál, hogy ennyi emlék sem legyen rólam! - vágtam hozzá az újabb sértést, ami eszembe jutott, bár így... már alig tudtam mit mondani a nőnek. Dühös vagyok rá, igen... közben pedig valahogy mélyen elkezdtem megsajnálni is, amiért jelen pillanatban ő is halott. És mintha a lányát emlegette volna... Akkor is, bassza meg! És ezek szerint a néger is bassza meg! Mindenki, aki miatt meghaltam... anyám, apám, akit soha nem is ismertem, a nemlétező testvéreim... a szerelmeim... mindenki az égvilágon! - Csak szólok, hogy nem ússzátok meg ennyivel. Pontosabban a barátod nem fogja megúszni - engedtem el nagy sokára.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 14, 2013 10:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Nem tudtam mit fog tenni... hisz-e nekem egyáltalán, vagy hallott-e egyáltalán... értett...? Nem tudtam... Egészen addig nem, míg meg nem tette... Míg keze el nem kezdett gyöngébben szorítani...
- Persze hogy engem láttál! - nyögöm vissza hangosan, és még mindig mozgolódok, próbálom letolni magamról. - Engedj már!! - szorítom meg újra a kezét, és próbálom elhúzni a nyakamról. Iszonyatosan rossz érzés... ilyen kiszolgáltatottnak lenni... ilyen gyengének, ilyen... ilyen alávetettnek... hogy még egy egyszerű férfi is lefog... és nem tudok szabadulni...
- Engem láttál, mert... mert akivel voltam... Noah, Ő sokkos állapotban volt. Nem engedhettem oda. Én mentem, én már... engem nem borít úgy ki mint Őt, ha holttestet látok... - szépítettem. Az nem hangzott volna olyan "jól", hogy én már tucatnyi, sőt, annál jóval több hullát láttam. Még ha nem is akartam... régen nem volt túl sok mód emberségesen táplálkozni, maradt az embervér... és sokszor... legtöbbször... a halál. Mégis megviselt. Sosem szerettem a holtakat... de akkor is kevésbé visel meg engem, mint valakit, aki az életmentésre esküdött fel... Nem akartam Noah-nak ezt a sokkot... és tessék, most ezért fojtogatnak engem... szellem a szellemet...
- És Te... már... szinte rögtön meghaltál, ahogy odaértem... nem tudtam segíteni még én sem, Ő sem tudott volna, ez... baleset volt. Az úton feküdtél!! Nem mi voltunk a hibásak! - próbáltam győzködni, hisz ez volt.. az igazság... Ő feküdt ott, nem mi kergettük hogy elüthessük...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 07, 2013 5:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Sikoltozott... imádtam, ahogy sikoltozik... megérdemli, mindent megérdemel azok után, hogy elvette az életemet... Legszívesebben örökké kínoznám, hogy örökké fájjon neki, még a halál utáni állapot is... Hány embert ölhetett még meg? Hány bosszús, dühös szellem várhatja még, hogy leszámoljon vele? Nálam rosszabbakat is kifoghatott volna... Bár bennem még élénken, túl élénken él annak az emléke, ahogy a csontjaim megroppantak a kocsi kerekei alatt. De álljunk csak meg... Nem ő vezetett? De hát ő jött oda hozzám. Akkor most mégis mi van? A fekete fickó ölt meg? De hát ez a nő meg megmenthetett volna! Akkor miért nem tett? Nyilván ő is a gyilkosom, hiszen ott ült az autóban! A fojtogató kezeim mégis megálltak... megölni nem vagyok képes, de nem is szándékozom, így egy esélyt adhatok neki a magyarázatra. Nekem már úgyis mindegy.
- Akkor mi történt? Téged láttalak... A te arcod volt az utolsó emlékem! - kiáltottam fel még mindig dühösen. Van, ami soha nem fog elpárologni belőlem. Legalábbis addig, amíg rá nem jövök az okára. A halálom okára... - Beszélj, te szuka! Ha nem akarod, hogy a testedben hemperegjünk - fenyegetőztem.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 26, 2013 1:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Rémült szemekkel bámultam a férfira, aki nemes egyszerűséggel ordibálni kezdett velem... Na... na de hát... én értem hogy ki van borulva, most halt meg, de miért Velem kiabál?? Nem én vezettem, nem én öltem meg... Jó, én ástam el, de ez... akkor is, a halála az baleset volt!
- Igen, azt mondom, mert az volt.. - válaszoltam vissza, de én nem kiabáltam. - Nem tudom milyen jogon hiszi hogy így kiabálhat velem, mikor most haltam meg egy perccel ez előtt, de... de felszólítom szépen, hogy hagyja abba, és hagyjon békén! - a végén már kiabáltam, mert elindult felém... én pedig félve kezdtem hátrálni. Nem vagyok már vámpír... halott vagyok, szellem csupán, vagyis nem erősebb mint Ő... most Ő van helyzeti előnyben hisz férfi... erősebb tehát.
- Hagyjon engem békén! - kiabáltam Rá újra, és tényleg megrettentem a helyzettől. Ez most komoly?? Még holtamban sem éehet nyugtom, itt is meg akarnak ölni??!
De nem figyelt rám, nem érdekelte mit mondok, inkább fellökött, és én ráestem arra az asztalra, amin már az előbb is feküdtem Noah-val... s közvetlen a saját holttestem mellett kezdett ez a barom fojtogatni... Bár levegőre már nem volt szükségem, erős ujjai mégis a húsomba vájtak, és fájt... Próbáltam felkiáltani, de nem volt annyi levegőm...
- Ne... - nyöszörögtem, és próbáltam kezeit megragadva leerőszakolni magamról, próbáltam lábam a testünk közé préselni, próbáltam vele eltolni, ellökni... szabadulni... De Ő erősen markolta a torkom... - Nem.. nem én.. vezettem... nem én... nem... - próbáltam a tudtára adni, hogy nem miattam halott... de nem tudtam, egyáltalán ért-e engem. Vagy hallja-e amit mondok... hisz az eszelős szemeiből... én... én nem tudtam mit akar tenni... és gondolkodni sem bírtam... fájt...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 25, 2013 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Azonnal mentegetőzni kezdett... hogy baleset volt, és nem volt szándékos. Hah, ki hiszi ezt el? Bár fogalmam sincs, hogy van-e ebben az esetben valamiféle etikett, de azt hiszem, hogy ha valaki összefut azzal, aki miatt meghalt, és a másik ugyanolyan fegyvertelen, akkor ösztönösen védekezni kezd, nem igaz? Éppen ezért nem is hittem el, hogy baleset okozta a halálomat. LÁthatott volna! Isten bizony, biztos bele volt bolondulva abba a fickóba, akinek majdnem a vérét vette. Mondjuk ha sikerült neki, azzal is jó alaposan elbeszélgetnék, mert valószínűleg benne volt, bár nyilván nem annyira, mint ez a pióca.
- Baleset volt? Balesetnek mondanád a halálomat? Azt hiszed, ezt elhiszem? Azt hiszed, ezzel jóvá teheted? - üvöltöttem a képébe, miközben fenyegetően elindultam feléje. Bár lenne nálam valami, amivel szellemként is tudnám bántani őt! - Nem, nem... most itt vagy, szemtől szembe velem. És most ugyanolyan súlycsoportban vagyunk - jelent meg eszelős vigyor az arcomon. Igen... igen... végre eljött a bosszú ideje. Ösztönösen ugrottam, vagyis inkább suhantam, pontosan neki a nyakának, rádöntve őt az asztalnak, amit nem is olyan rég még ők törtek össze, és fojtogatni kezdtem. Sokat nem árthatok vele, de nekem kielégülést jelent, hogy... hogy azért valamennyire mégiscsak bánthatom, mert remélem, így is fáj neki. Fájjon annak a nyomorultnak!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 20, 2013 11:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Annyira... elmerültem a lányaim elvesztésében, és Noah... Noah elvesztésében, hogy... mikor egy vadidegen hangot hallottam meg a hátam mögül, felsikkantottam, és úgy perdültem meg a tengelyem körül, mint akit épp hátba akarnak szúrni...
- Ki... ki maga? - léptem kissé hátrébb, és értetlenül bámultam bele az illető arcába..., - Ahhh... - s abban a pillanatban ráeszméltem... ráeszméltem hogy akit látok, pont úgy néz ki mint az a férfi, akit Noah elütött, és... és aki meghalt ott az úttesten...
- Én nem... nem öltem meg magát - ráztam a fejemet nagyot nyelve, és léptem hátrébb még egy lépést, de... de erre valami furát éreztem, így lepillantottam a lábamra, és erre... megláttam hogy a saját "hasamban" állok... így sietve léptem még hátrébb, hogy kilépjek saját magamból... Jó, nem ártok vele magamnak már, de... de ez akkor is olyan rossz...
- Senki nem ölte meg magát, baleset történt... - köszörültem meg kicsit a torkomat, és újra felnéztem az arcára. - De... de biztosíthatom, hogy nagyon sajnálom... de ne haragudjon, én most nem vágyom társaságra, mint láthatja, épp gondban vagyok... - Vagyis rossz megfogalmazás volt, nem bajban vagyok, hanem hulla... De ezt... én nem tudom elfogadni, kell... hogy legyen valami megoldás...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 18, 2013 4:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Követtem azt a nőt, aki kioltotta az életemet. Kíváncsi voltam, hogy hová megy, mit akar, vagy hogy egyáltalán kicsoda ő. Mik a gyenge pontjai, mivel lehetne őt kísérteni, vagy az őrületbe kergetni... De amint láttam, azok a büdös korcsok, amik megtámadták a testem elásása közben, már megtették a maguk dolgát. Mint később kiderült... Te jó ég! Ez a szipirtyó még vámpír is, azok a dögök meg vérfarkasok. Szentséges, elbaszott jó isten! Ha nem lennék szellem, teljesen hihetetlennek tartanám a történetet, ám úgy nézve, hogy láttam, mit csinált a nő a fickóval... Valami Jonathannak nézte, aztán megharapta, de előtte jó sokáig könyörgött neki, hogy ölje meg, ha valami van... Hát, az a férfi rendkívül ostoba, hogy olyan sokáig halasztotta a dologt. De most az ő nyaka bánja, és nem az enyém. Ő lesz áldozat... Ám ekkor úgy tűnik, végre megjött az esze, és valami fadarabbal leszúrta. Lélekemelő másodpercek, halálhörgés, meg minden egyéb ostobaság... Aztán a gyilkosom szintén holtan hevert, akrácsak én. További könnyek a fickó részéről, ölelgetés, majd ő fogta magát, és eltűnt. Ketten maradtunk, pontosabban hárman, ugyanis a szemem előtt testesült meg az ő elvilági lenyomata, a szelleme. Hála istennek! Most végre egyelő súlycsoportba kerültünk.
- Helló, gyilkosom - köszöntettem őt kimérten. Elvégre nem a legjobb döntés azonnal letámadni, hogy mekkora egy szipirtyó, és hogy most bosszút fogok állni rajta.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 15, 2013 12:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
A halál könnyű... könnyű, mert... nekem semmit nem kell tennem közben. Könnyű, mert semmit nem is tudok... Csak... úgy vagyok... Vagyok, és érzek, és... és nézem, ahogy történik, aminek ilyenkor kell... Nem számít hogy én mit akarok. Hogy mit érzek. Hogy mit gondolok. Nem számít hogy gyerekeim vannak. Nem számít hogy egyikük most teljesen magára maradt, hogy meghalt mindenkije... Az apja, a nővére, én... és mindenki, akit még csak nem is ismerhetett... A "majdnem nevelőapja" elhagyott minket, Noah pedig addig sem volt ott, hogy...
És Ben... Istenem... Ben... csak... most jutott az eszembe... Emily... és egy férfi... Kol... ez volt a neve... Aztán jó volt, mert nem emlékeztem, de... utána Kol visszajött... egy másik férfival, és... újra emlékeztem, de újra kitörölték...!
Ben... Ben... emlékszem rád... Emlékszem... Azt mondtad elmész kicsit, de visszajössz... szeretkeztünk, és aztán te... elmentél... és nem jöttél már vissza... - gondolataim zavarosak voltak, sőt... én... én magam voltam zavaros, hisz... mintha nem is én lettem volna... vagy... mintha én magam is csak gondolat lettem volna... Vagy... mintha csupán csak... fájdalom... és öröm... és fájdalom... és még öröm... és... és minden... érzelmek... kavargó, és zavaros, és tiszta, és mégis... csak... érzelmek... sok... Mintha az életem során érzett összes érzelem most egyszerre akarna... egyszerre lennének... egyszerre képeznének engem...
Ott volt Lucy... kicsi Lucy-m, aki... aki egyedül van... teljesen... Joseph meghalt, még mielőtt Lucy megfogant... szegény még lehetőséget sem kapott, hogy az apja legyen... Johnathan azt mondta szeret, aztán... majdnem megölt minket... sőt... mondhatni, hogy igen... meg is ölt minket, mert ha rajta múlik, halottak vagyunk... Brad azt mondta szeret, hogy bízhatok benne, és hogy... nevel velem gyereket, hogy akarja Lucy-t... aztán... elment és sosem tért vissza... Ben azt mondta szeret, és Ő sosem hagy el... nem fog bántani... azt mondta... Ő... Lucy apjának mondta magát... azt mondta Ő Lucy apja, és mégis... mégis...
És Noah... édes... kedves... Noah... Az első... és egyetlen, akiben nem csalódtam... aki... tudta hogy gyerekem van, és nem elhagyott, hanem segített... meggyógyította Lucy-t amikor beteg volt... és mikor megtudta mi vagyok, nem futott el... nem... bántott... sem szóval, sem tettel, hanem... mellettem maradt... és...
És most halott vagyok. Halott vagyok, és Ő mégis ölel... mégis... érzem... tudom, és... és látom... Látom ahogy öleli a testem, pedig abban már semmi élet nincs... nincs, mert az ember, aki voltam... az anya, aki voltam... a vámpír, aki voltam... a lélek... nincs már a testben... nem vagyok ott... Mert itt vagyok. Itt állok mellettük... mellettünk... és nézem, hogy a szeretett férfi... az egyetlen megmaradt személy, akiben nem csalódtam... az első... sok-sok év után... az első, aki nem hagyott el... most... itt öleli előttem a halott testemet, és én nem tehetek semmit, csak állhatok és nézhetem... mert én... halott vagyok... nem több... csak egy szellem... egy lélek maradványa... csak... egy kupac érzelem, mely marasztal, és melyek nem engednek tovább... Maradok... mert nem akarok elmenni... nem akarok most én lenni az aki elmegy...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 14, 2013 5:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Behunytam a szememet, mert nem akartam látni az ő életének utolsó fényét. Azt, ahogyan a tűz végérvényesen kihúny belőle, és mindezt miattam... KÖzvetve, közvetlenül, mindenhogyan. Hiszen ha nem ütöm el azt az ebmert, őt nem támadják meg a vérfarkasok. Igaz, akkor meg soha nem vallotta volna be, hogy micsoda is ő, de nem kellett volna megölnöm... És akkor, ezek között a gondolataim között éreztem, ahogy tompa, élettelen súlyként az én karjaimba esik. Istenem... bárcsak tudtam volna mást tenni! Bárcsak találnék valami kifogást, hogy miért nem lett volna szabad. De nem tudok! Meg kellett tennem... és pont ezért kínoz a bűntudat. Mert másképp is lehetett volna, ha nem vagyok gyenge... Ösztönösen karoltam át a testét, mintha utólag is meg akarnám őt óvni attól a fájdalomtól, amit mások, és most én okoztam neki... Nem is vettem észre a fát, ami nyomta a hasamat, de nem is érdekel.
- Megoldom Pearl. Ígérem, meg fogom oldani. Valamit kitalálok, hogy jóvá tegyem - suttogtam szinte csak magam elé bámulva. Hogy meddig feküdtem ott? Jó kérdés. Talán csak percek voltak, talán csak órák, de azt akartam, hogy megsirassam őt. Csak... vannak olyan helyzetek, amikor egy férfi is el akar gyengülni, de nem képes rá. Néha a gyász könnyek nélkül fejeződik ki. Aztán végül csak erőt vettem magamon, és letoltam magamról. Majd később... kezdek vele valamit. Most úgy döntöttem, inkább elmegyek valahová, és kitalálok valami módszert, hogy feldolgozzam. Később pedig majd megkeresem Lucyt. Igen, az lesz. Addig pedig talán a rá vigyázó is kitart mellette... Vagy nem is tudom. Most képtelen vagyok odamenni, és megmondani neki, hogy az anyukája, az, akitől a szeme mindig úgy csillogott, meghalt. Nem, lehetetlen... MOst csak el kell mennem...
/folyt valahol/
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 04, 2013 11:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Düh, düh, düh! Vérszomj! Gyilkosság! Halál! Bosszú! Csak ezek érdekeltek engem... csak ezek! Ölni akartam, gyilkolni, végezni ezzel az emberrel...
De... megtörtént akkor az, amire nem számítottam... és... én... a pillanat tört része alatt, megéreztem, hogyan szakítja át valami égető anyag a bőröm, a húsom... töri át a csontom... és szakítja a szívemet... ahogy keresztüldöfi... Fa... Ez nekem... halál... vége... És... ettől történt valami... Kattant egy pöcök, és a kép... a köd... a méreg... eloszlott... abban a pillanatban... és megláttam az arcot... az arcot, mely fölé hajoltam, melyre vicsorogtam, melyet bántottam....
- Noah... - nyöszörögtem talán még... a pillanat negyedrésze alatt... ahogy szemeim megteltek könnyekkel, de... már éreztem, miként száll el belőlem... minden... minden... - Lucy... - Ez volt az utolsó szavam... és az utolsó gondolatom... az én két csodálatosan szép pici lányom volt... Anna... Lucy... az én drágaságaim... Láttam őket magam előtt... az arcukat... a mosolyukat... miként kezeim elernyedtek, arcomból a szín kifutott... és az élet... elhagyott... elhagyott... és testem Noah testére borult... élettelen porhüvelyemet hagyva csak hátra a világba... Hát így lett vége... így lett végem... Szeretlek Noah... Lucy, Anna... a családom...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 04, 2013 11:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hiába igyekeztem hátrálni, csapdába estem, a tulajdon házamban. És láttam a szemét... Tudtam, hogy nem tiszta a tudata, de az ölni akarás igenis benne volt, és én voltam az áldozata... Csak bennem láthatta meg azt a férfit, aki anno tönkretette. Aztán, még mielőtt bármi is feltűnhetett volna, már az asztalomra is vágott, olyan erővel, hogy az összeszakadt alattunk. Itt már tudtam, hogy végem van... Aztán ő elszabadul, és hiába fogadkozik, millió embert fog megölni. Annyit nem, de jópárat. Sajnálom, hogy nem hallgattam rá...
Már épp feladtam volna a reményt, amikor a szemem sarkából megláttam az asztal kitört lábát. És igen, pont elértem! A kezem gyors volt, ujjaim már rá is kulcsolódtak a fára, majd felemeltem, a szíve felé célozva.
- Úgy sajnálom - gördült le egy könnycsepp az arcomon, és már belé is döftem a hirtelen jött eszközömet...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 04, 2013 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Nem érdekelt mi történik, pusztítani akartam... még saját fájdalmam sem bírta visszafogni az állatot... nem érdekelt hogy mi fáj nekem... azt akartam, hogy NEKI fájjon... Azt akartam hogy szenvedjen, hogy üvöltsön, hogy megtudja milyen az mikor elevenen akarják széttépni a testét... azt akartam hogy átélje amit én... és ahogy a vére íze eljutott a tudatomig, már... már minden mást... mindent... elmosott az... éhség... Nem érdekelt más, csak az a forró, édes vér... mely a számba folyt, és le a torkomon...
Azt hittem enyém a világ, azt hittem megölöm... nem érdekelt hogy kapálózik, emlékeztem még... az áldozat ezt teszi a végső sokk előtt... amikor menekülni próbál... életösztön... de... nem érdekelt, csak hogy megöljem, s minden csepp vérét kiszipojozzam..!! Hogy megfizessen mindenért!!
De akkor megéreztem... valami az oldalamba fúródott, és én felüvöltöttem... a seb égetett, én pedig éreztem hogy az fa... más nem éget így... fa... Azonnal megszólalt fejemben a vészcsengő... sikolyom feltépte az este csendjét... és izmaim azonnal reagáltak, eleresztettem áldozatom... hátrahőköltem, a falig csúsztam, fájt... menekülni akartam a fájdalomtól... Odakaptam, és automatikusan téptem ki azt a valamit... nem tudom mi volt, de nem is érdekelt, elhajítottam... Hallottam a férfi hangját, ahogy kiabált, ahogy nekem beszélt... de nem érdekelt... elborította agyam valami vörös színű köd... valami... valami véres, valami öldöklő, kegyetlen köd... és a saját fájdalmamtól üvöltve fel, ugrottam újra Feléje, és nekitaszítottam valaminek... nem is tudom... asztal talán... egy fal mellett... vagy nem is tudom... de valami reccsent alattunk, ahogy rázuhantunk valamire... Mégsem érdekelt. Ölni akartam, és csak az számított hogy ne mozogjon többé! Soha! A vérét akarom! És a halálát! Gyilkolni akarok!!
- Meghalsz Johnathan!! - ordítottam Rá, és újra belé akartam mélyeszteni a fogaimat...!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 04, 2013 8:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Azt hiszem, mégsem vált be a tervem, de azért... próbáltam nem feladni a dolgokat, ahhoz Jonathanhoz - és közben igazából az én fejemhez - vágta a dolgokat. Azokat, amik már évek óta felgyülemlettek benne. Nem, ezt tényleg nem lehet megoldani... a szimpla gyűlölet semmi ahhoz képest, amit egy csalódott szerelmes él át, amikor örökre meggyűlöli azt, aki csak fájdalmat okozott neki, és nem is szerette igazán. Nem, ezt nem lehet csak úgy megbocsájtani, de túl későn jöttem rá... túlságosan is későn, és a riadalmam, ami már így is megvolt bennem... a tetőfokára hágott, amikor láttam, hogyan torzul el az arca... Az agyam azt súgta, fuss, menekülj, mert ha kedves az életed, akkor nem maradsz itt, ám a testem nem volt kéeps reagálni... még csak ki sem tudott nyögni egy árva szót sem, úgyhogy tűrtem, ahogy előbb az ujjai, majd a fogai a nyakamra tévednek. Éles fájdalom jelezte, hogy azok a fogak most belemélyedtek az én nyakamba, és szívni kezdték a véremet... a folyadékot, ami az oxigént szállítja a testem többi részébe, ami nélkül lehetetlen élnem. Élnem! Az életösztön volt az, ami először sikeresen bekapcsolt, és kapálózni kezdtem, kutatva valami után, amivel megfékezhetném, de ilyet persze nem igazán találtam, hiába nyúlkáltam mindenfelé. Aztán nagy nehezen... nem tudva, mennyi vért vesztettem, végre a kezembe sikerült kapnom egy tollat. Ez is jobb, mint a semmi... Az egyik kedvenc tollam, ami fából készült, és elég értékesnek számított. De nem a szívét akartam megcélozni... vakul hittem benne, hogy van más megoldás... Ehelyett az oldalába mélyesztettem, miközben a hangom is megjött, nagy szerencsére.
- ÉN vagyok az... Noah! Térj magadhoz, Pearl, könyörgöm! - üvöltöttem az ijedtségtől.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 01, 2013 12:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
- Sajnálod..? Majdnem... megölted Lucy-t...!! Pedig még... még csak egy ártatlan ma.... magzat volt... A TE lányod...! Hogy lehettél... ilyen szörnyeteg...?! - kérdeztem fájdalomtól és dühtől csillogó szemekkel, arcom eltorzult... én... én úgy éreztem képtelen vagyok tartani magam... Egyszerűen nem volt hozzá erőm, és... és már olyan sok éve vártam, hogy bosszút állhassak... Mikor Isobel-t bántottam az tényleg nem volt jó megoldás, Johnathan kellett volna bántanom, de Ő már meghalt... De most viszont itt van előttem, és Ő a hibás mindenben... Miatta majdnem meghalt Lucy, miatta maradt Anna magára, miatta zártak be engem... összetörte a szívem...
Kezem Johnathan ingébe kapaszkodott, próbáltam magam tartani... de... de nem találtam erőt magamban... Éreztem hogyan változik az arcom, hogyan nyúlnak meg a fogaim... éreztem, hogy szomjazom... hogy nem bírok meglenni a bosszúm nélkül... Megérdemli! Egy kegyetlen szörnyeteg, és nekem végre módom van bosszút állni! Megérdemli...!
- Olyan... sok... éve várok... már erre - csúszott kezem a nyakára, aztán tarkójára, és húzni kezdtem magam felé. - Most... megfizetsz... amiért bántottad a lányom... - nyögtem, és egy mindenre elszánt mozdulattal lendültem előre, hogy abban a pillanatban, ahogy elértem nyakát, bele is mélyesszem azonnal a fogaimat az ütőerébe!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 01, 2013 11:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Váratlanul változott meg a tekintete. Legalábbis számomra váratlan volt, de a vámpírok gyorsaságát látva ez talán nem annyira... vagy mégis? Hiszen az egyik pillanatban még reményekkel teli tekintett rám, a másikban meg már valami Jonathant emlegetett. Jonathan? Ki az a Jonathan? Ezt kérdeztem magamtól, de aztán... választ is kaptam a kérdésre, mielőtt bármit is tehettem volna. Az a férfi egy volt azok közül, akik becsapták őt... És milyen ember az, aki képes lenne bántani egy terhes nőt? Nem normális, az már egészen, sőt, száz százalékosan biztos. Nem tudtam, mit mondhatnék... amikor nyilván képzelődik, és tán nem is tudja, hogy én állok ott előtte. Talán tegyek úgy, mintha én lennék ő? Ha igen, mit mondhatnék? megbánta vajon az a férfi, hogy ezt tette vele, vagy azóta sem? Ezt nem fogom megtudni... valószínűleg már régen meghalt, de Pearlt még mindig gyötörheti az emléke, ha... ha... ideképzeli őt.
- Én... én sajnálom - kezdtem bele az első dologba, ami eszembe jutott. Őszintén reméltem, hogy az a Jonathan is így gondolta, és gyötörte a bűntudat azért, amit tett. - Nem tudom, mi ütött belém akkor. Én... nem tudtam, mitévő legyek... Néha a szörnyetegeknek hitt lények mögött sokkal tisztább emberek vannak, mint mi magunk. És ezt akkor nem tudtam... és hibáztam. Tudom, hogy soha nem fogsz megbocsájtani nekem, de képes leszel még boldog lenni? utoljára, a kedvemért? - Tudtam, hogy ez hazugság, és ha időközben visszatér az igazi énje, akkor talán furcsán is fog rám nézni, de ez talán feloldozást jelentene neki. Á, a fenébe is, nem! Nem akarom, hogy elnézze neki azt, amit velük tett, de muszáj... szükséges, mert akkor talán hamarabb megszűnik a látomása.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 27, 2013 10:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Nem voltam biztos benne, hogy Noah kérdését jól hallottam, mert... esküdni mertem volna rá, hogy azt mondta... szeret... Szeret engem... Amire én csak... egy gyönge mosoly kíséretében simítottam végig az arcán válaszul. Részben, mert nem találtam a hangom, és... részben... mert... csak néhány pillanatig láttam ezután Noah arcát... Utána olyan volt... mintha... álomból ébrednék fel, fehér villanás kíséretében, az arc, melyhez kezem ért... valahogy... megváltozott...
- Johnathan, Te hogy... hogy kerülsz ide? - kérdeztem, valahogy.... nem tudom... a régen látott arc, egyszerre ébresztett bennem fájdalmat, haragot, és a régmúlt szeretet emlékét is... együtt... Elhúztam a kezem az arcról, de aztán újra hozzáértem. Olyan hihetetlen volt... és mégis itt volt, láttam... itt volt előttem... éreztem a bőrét a kezem alatt... - Miért csináltad? Miért... nem voltunk jók neked...? Miért... bántottál? Miért... akartad megölni Lucy-t...? Hogyan... tehetted ezt velünk...? Hogyan... zárhattál be minket...? Én szerettelek... - ostromoltam nyögvenyelősen a szavaimmal, kérdéseimmel... Hisz ezeket már több mint 150 éve fel akartam tenni neki, s... ebben a hihetetlen pillanatban még az is kiment a fejemből, hogy aggódjak... hová lett Noah? És hogy került ide Johnathan....?? Nem számított, mert láttam, éreztem, érzékeltem, igaznak láttam hogy itt van, és az agyam elhitte, bármily hihetetlennek is kellene lennie... Hittem a szememnek... mely ezt láttatta... és ezt én sírva vettem tudomásul...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 27, 2013 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Láttam ahogy az arca átváltozott, és megijedtem. Tudtam, hogy józanságánál nem lenne képes bántani, na de másképp? Hiszen csak egy ösztönlény akkor... és féltem tőle. Tudtam, hogy képes lenne bántani... A szívem a torkomban dobogott, a légzésszámom a tízszeresére nőtt, de nem léptem el tőle. Miért? Az a legrosszabb, ha menekülni próbálok. Ha végül mégsem tudna uralkodni magán, akkor egy pillanat alatt képes lenne elkapni.
- Nem akarom megtenni - húztam el a kezemet, miután végighallgattam az utasításait arról, hogyan öljem meg. Nem, én erre képtelen vagyok. Azt az embert is... csak véletlenül öltem meg. ÉS bár nem ismerem, hatalmas bűntudatom lett tőle, hát akkor őmiatta? Szörnyűséges lenne... Még akkor is, ha már nem lesz más választásom. Egyáltalán honnan szerzek én bárminemű fatárgyat, amivel megölhetném? Van néhány, de azokban van fém is, mint például a késeimben. - Én... nem tudom, Pearl. Egyáltalán meddig várjak még? Ha azt akarod, hogy ne menjek el, nincs esélyünk. Véged lesz, és veled együtt félek, hogy nekem is. Pearl... Pearl, hogy tudtalak megszeretin ilyen rövid idő alatt? - kérdeztem. Elesett voltam? Természetesen. Nekem sosem volt szerencséem a nőkkel, mert túl jóhiszemű voltam, így megcsaltak... Én pedig hagytam. Furcsa paradoxon az egészben, hogy a nők közben olyan férfira vágynak, aki rendes velük, de azt meg nem becsülik meg. De ő más... őt ugyanúgy becsapták, mint engem, úgyhogy már csak ezért is összeillünk.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 25, 2013 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Noah olyan szépeket mondott... Vagy csak nekem tűntek szépnek? Nem tudom... de mindenesetre, azt éreztem a hangjából,hogy törődik velem... hogy... érdeklem... Bár miket is gondolok? Hisz nekem már az is törődés, hogy itt van... Velem van, és nem futott még el, nem... vert karót a szívembe... Hanem itt van, és meg akar menteni... Meg... akarna... de... félek, nem fog tudni... hiába akarjuk annyira...
Ahogy felpattant mellőlem, hogy vízért menjen, én... fél kezem arcomra szorítottam... kóválygott a fejem, és zúgni kezdett a fülem... fájt... nem is tudnám megmondani, pontosan mi... Lüktetett... minden... Tüzeltek a sebek a hátamon, tüzelt a seb a karomon... mintha... égő vassal szurkálták volna... az egész testem... Fájt, de nem volt erőm kiáltani miatta... egyszerűen fájt... és én... mélyen magamban szenvedtem... Abban már úgyis olyan jó voltam. Hisz évtizedekig csináltam... magányosan szenvedtem, mint a kutya... Akkor is azt hittem, meghalok, de most... most tudom... és... ha mást nem, de legalább annyi jó van benne, hogy most... nem kell félnem, hogy a kicsikémet is elkapják és bezárják mellém "a halál kriptájába", most... tudom, hogy Lucy-nak... jó helye lesz, akkor is ha én meghalok...
Noah visszatérése térített kissé magamhoz, ahogy megéreztem hogyan kerül újra mellém, és ér egy hűs pohár pereme a számhoz... Amiből mohón próbáltam inni a vizet, mely az első korty után oly jólesőnek hatott...
Aztán ahogy elfogyott a szusz belőlem, elhúztam fejemet a pohártól, és hálásan pillantottam Noah-ra... Hálásan, és kínlódva egyszerre...
- Nem akarlak bántani... - nyeltem nagyot, és szipogva, hüppögve bámultak szemeim a nyakára, ahol szemeim élesen látták, hogyan áramlik a vér az ereiben... Bezzeg minden más homályos volt, de a vér... a vért láttam... nagyon is jól... túl jól... Szinte... De nem, nem szinte, mert tényleg... tényleg fájt... fájt látnom, mert nem szabad... nem lehet... nem tehetem... - Szeretlek, Noah... - néztem nagy nehezen fel a szemeibe, és remegő ajkaim alig tudták formálni a szavakat. - Szeretlek... nem... akarlak bántani... Kérlek... ha... nem lennék öntudatomon... ha... ha bántani akarlak majd... ne hagyd... állíts meg... Bármilyen fa eszköz jó erre a célra... Csak... szúrd ide... - emeltem kezem nehézkesen a szívemre, mely már így is meg akart hasadni... - Bármit... csak ne engedd... hogy bántsalak... Nem mehetek úgy a halálba, hogy előtte bántottalak... Kérlek, ígérd meg, hogy... megállítasz ha kell... - könyörögtem már szinte neki... ahogy kezem aztán ingébe kapaszkodva húzta közelebb. Féltem, s nem is tudom, mikor féltem így utoljára... önmagamért régen féltem már... de most úgy féltem...
Kérlek... ne hagyj itt, jó? Ne menj el... - csúszott kezem a kezére, és próbáltam megszorítani kicsit. Könnyes szemeimből elő-előbuggyant egy-egy könnycsepp, de nem érdekelt. - Nem akarok... nem... nem akarok egyedül lenni... - Vagy inkább nem akartam egyedül meghalni, de... ugyanaz... végülis...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 24, 2013 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
- De, kénytelen leszel itt maradni... Kérlek! Ha végül kudarcot vallok a kutatásban... ha végül nem sikerül, akkor nem szeretném, hogy meg... meg... meg... - Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kimondani. Nem tudtam, mert... akármi is derült ki róla, akárhogyan is felborítva minden eddigi hitemet. Ez a nő, aki most itt szenved előttem, az, aki hosszú évek óta először igazi fényt vitt az életembe. Mert mikor járok én randizni? Szinte soha, mert nincs is kivel. Nincs, aki felkeltse az érdeklődésemet, főleg mert a betegeim anyjai, akik esetleg szóba jöhetnének, jórészt házasok, a házasságokat meg nem áll szándékomban megrontani. Aki meg nem az, az nekem nem az esetem. Máshová meg nemigen szoktam járni. És... most őszintén, ki akarna elveszíteni egy ilyen kincset? Akit vár otthon a lánya, akinek ő a mindene? És talán - hiába rövid az ismertségünk - nekem is ők ketten lettek a mindeneim. Ő, és Lucy.
- Nem érdekel, hogy nem vagy szent. Mindenki követ el hibákat, mindenki tesz rossz dolgokat. ÉS úgy meg végképp, hogy évszázadokig képes élni, meg van hatalma. Nem is akarom, hogy szentéletű legyél, hiszen te egy örökkévalóságig képes vagy vezekelni egy-egy elkövetett bűnért... És most nem érhet véget. Most talán kaphatsz egy békés időszakot, érted? - próbáltam győzködni, de egyre inkább úgy éreztem, hogy lehetetlennel próbálkozom. Hogy az én szavaim semmit nem érnek az ő szent meggyőződésével szemben, és el fogom veszíteni a harcot. KIcsúszik az irányítás a kezem közül, bár lehet, hogy soha nem is volt ott. Soha...
- Víz? Persze, egy pillanat... mindjárt hozom! - jegyeztem meg, és már szaladtam is kifelé a konyhába, ahol remegő kézzel töltöttem meg az egyik, polcról leemelt poharat tele vízzel, és már rohantam is kifelé hozzá. Nem nyomtam a kezébe, mert attól tartottam, hogy véletlenül kilötyög belőle, ehelyett odatartottam a szájához, és arra kértem: - Igyál. Hátha jobb lesz! - Bár ez utóbbit én sem igazán hittem el.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

A tágas nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Nappali
» Nappali
» Nappali
» Nappali
» Nappali

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: Noah háza-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •