A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Aug. 27, 2016 8:34 pm



Noémie && Bryan

it was a wrong decision

[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak egy biccentéssel reagáltam arra, amit mondott. Csalódott lettem volna, ha azt mondja, hogy abbahagyta a tanulást, elvégre volt érzéke az egészhez. Végig tudta csinálni, bár az ő élete egészen másfajta tragédiákat sorakoztatott fel, mint Ebony-é. Ő okkal választott más pályát magának, a vele történtek után én magam sem folytattam volna a jogot a helyében. De Noémie erre született. Megannyi igazságtalanság van a világban, és ki érezné át legalább annyira, ha nem egy olyan, aki szintúgy egy igazságtalan, beteg, fertő világból jött? A szülei egyenesen gondozásra szorultak volna a furcsa mániájukkal. Olyasmibe taszították ezt a lányt, amiből sem én, sem más nem lesz képes csak úgy kirángatni. Magának kell megtalálnia a kiutat abból, ahová magát taszította. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Csak tudnia kell, hogy... vasn értelme. Mindig van értelme.
Ismét sírni kezdett. Magam sem tudom, mikor éreztem magam hasonló helyzetben, régóta távol voltam már a saját gyerekeimtől, és... a magam valóságában szükségem volt arra, hogy ne érzékenyüljek el, mert a hivatásom is ezt követelte. Még ha a tanteremben nem is voltam kegyetlen, rezzenéstelen fenevad. - Nem vagy szörnyeteg. Csak segítségre van szükséged abban, hogy új életet kezdhess. Hagynod kell, és... talán sikerülhet. De előbb bíznod kell magadban - guggoltam továbbra is az ágy szélénél. A takarók alól alig látszott ki az arca, mégsem tudtam elkerülni, hogy a szemébe nézzek. De ez volt a célom,. Így tudtam érzékeltetni, hogy mint ezelőtt is, most is komolyan beszélek. - Időre van szükségünk. Ebonynak is. Túl sok mindenen kellett keresztül mennie. Ahogy neked is. Előbb-utóbb mindneki megkapja a megbocsátást, még ha néha hosszabb ideig is tart - emeltem fel a kezem, hogy letöröljek egy újabb könnycseppet a szeme alól. Nem kellett tőlem bocsánatot kérnie, ahogyan köszönetet mondania sem kellett volna. Tisztában voltam azzal, hogy miféle. Előtte soha nem találkoztam azzal a világgal, amibe bevezetett az első átváltozása kapcsán. - Be kell fejezned. Amit most csinálsz, azt mindenképpen - álltam fel végül, mikor észrevettem, hogy már nem néz a szemembe, és ő is felült. - Ha más nem, kezdj bele egy itteni új életbe. Vállalj ügyeket. Temetkezz beléjük. Csak... szabadulj ki a saját börtönödből, mert... előbb-utóbb meg fog fojtani.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
myself
† Kedvenc dal :
running with the wolves
† Tartózkodási hely :
mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer



Noémie Pond ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 19, 2016 2:38 pm
to Mr. Foster
i am broken and no one can fix me

[You must be registered and logged in to see this image.]
A rendelés után elbújok a takarók alatt. A vastag dunyhák menedéket, biztonságot adnak, azt pedig ki tudja már mikor éreztem utoljára. Éreztem egyáltalán valaha? Álszent lennék nemet mondani de még magamnak sem vallanám be az egyetlen alkalmat amikor valóban éreztem. Kérdésére felpillantok és bólintok. - Befejeztem csak nem ott. A tanulmányi eredményeimmel nem volt gond, sőt, szóval az első kérelmem benyújtására átvettek Berlinbe. Nem volt túl nehéz. - Sosem ment nehezen a tanulás. Nem voltam jó diák mert minden szabályt megszegtem és áthágtam de a jegyeimre sosem volt panasz, többnyire azért mert ösztönösen jött ez a lét. Ösztöndíj a kiválóaknak járt és én megkaptam így a megélhetésre annyira nem volt gondom... mármint az mellett amit összelopkodtam, nem volt. Sosem jártam tisztességes utat be. Amikor Ebonyval végre elhagytuk a várost és új életet kezdtünk, amikor Bryan a szárnyai alá vett, azt hittem magam mögött fogom tudni hagyni a múltat. Azt hittem képes vagyok ellökni magamtól démonjaimat de azok az első adandó alkalommal visszatértek kísérteni és most itt voltam. Egyedül és árván, eltaszítva magamtól a két embert akinek a szeretete mindennél többet ért nekem. Én pedig, mint minden mást az életemben a jogon kívül – elcsesztem. Érzem, hogy újra sírok. Halkan, nyöszörögve fáj. Kezembe temetem az arcomat. A pia maradt nekem és az minden alkalommal mélyebbre lök. - Szörnyeteg vagyok. - suttogom halkan és kínzott mosollyal arcomon pillantok fel a férfire. - S most még csak nem is arról beszélek, hogy vérfarkas vagyok. - Ostorozom magam pedig tudom, hogy nem segít. Egyik napról a másikra élek. Egy összetört kislány vagyok és tudom, hogy Bryan átlát az álcán amivel ezt el akarom rejteni. Kétkedem abban, hogy valaha még egyszer ilyen közel fogok engedni magamhoz bárkit is. Most átkozom magam amiért Bryan szerepelt a kártyámon. Ha nem hívták volna, soha nem derül ki, hogy miképp érzek valójában. Minek nem lehetett hagyni, hogy a bár mosdójában kihányjam magam, pihenjek kicsit majd valahogy haza kóvályogjak? Minden rendes emberrel ezt tették volna de én olyan töröttnek tűntem, hogy nem mertek ott hagyni a wc csészét ölelve zárásig. Jó emberek. Én nem vagyok jó ember. Még ember sem ami azt illeti. - Azt hiszem most nincs igaza. - csóválom meg a fejem. - Nem mindenkinek jár a boldog befejezés. - mondom halkan, miközben letörlöm a könnyeimet. Szeretnék újra bocsánatot kérni de egy hang sem jön ki a torkomon, hogy aztán percekkel később kibukjanak belőlem a szavak. - Megkerestem Ebonyt. Gyűlöl. Ismerem gyerekkora óta. Soha nem gyálölt senkit. Engem igen, tudja? Rám sem bír nézni. Megvet. - megcsóválom a fejem. Elbújok a takarók alatt. Törött vagyok. Engem nincs aki megragasszon vagy aki egyáltalán meg akarna és erről egyedül én tehetek senki más. - Bocsánat. - mondom gyorsan és letörlöm könnyeim, igyekszem összeszedni magamat. - Nem értem, hogy lehet ezután is mellettem de köszönöm. - suttogom halkan ahogy átölelem térdeimet. Az a baj, hogy amilyen gyorsan fejbe csapott a hideg víz, most épp olyan gyorsan ránt vissza a meleg a részegségbe. Nem tudom mennyit is ihattam pontosan csak azt, hogy mocskos sokat. Vérfarkasként nem üt meg olyan hamar, hát egyik üveg követte a másikat ameddig... nos, azt már tudjuk jól. - Elvállaltam pár ügyet, tudja? Miután lediplomáztam. Pár aprót, semmi eget verőt. - Elgondolkodom. A munkámban jó vagyok. Van még mit tanulnom, persze de egy kezdőhöz képest nincsen veszített ügyem, ami azért jó jel. Talán ha a munkámba temetkeznék... áhh. Magam sem tudom. Tanácstalanul nézek magam elé. Továbbra sem merek pótapám tekintetébe nézni. Túl fájdalmas, túlságosan is emlékeztet arra, mit tettem vele és Ebonyval.

keep on falling down || szeriii <3 || xxx || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Szer. Máj. 11, 2016 7:50 am



Noémie && Bryan

it was a wrong decision

[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak néztem rá, az arcán láttam minden vívódást, minden benne lezajló küzdelmet. Harcolt, de attól tartottam, hogy nem azt a démont akarta ezzel a harccal elpusztítani, amely szükséges lett volna. Régen nem tanítottam ilyen lányt, és már az első alkalommal, mikor megláttam, tudtam, hogy akárcsak Ebony esetében, ő sem csak egy sima diák lesz a számomra. Ennél jóval többet jelentett már, olyan volt, mintha a saját lányomnak segítenék... csak fontos volt, és az, hogy nem engedte, nem fogadta el a segítségemet, csak mert makacs volt, és azt gondolta, hogy nem érdemli meg, valahol mélyen szúrkálta a mellkasomat.
- Sokszor nincs másod. Csak a remény és a hit. Nincs reménytelen. Amíg hagyod, segítek. De rád is szükségem lesz hozzá - mondtam neki, majd mikor láttam, hogy végre tényleg hallja a hangomat, felé nyújtottam a kezem. Segítettem neki felállni a fal mellől, és amikor eltűnt a fürdőben, csak egy nagyt sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Ha valakit tényleg megviselt ez az egész, az Noémie volt. Mindig is ingatag lábakon állt, a szülei nem támogatták, mert nem volt bólogató kutya a műszerfalon. Az, hogy az élete utolsó biztos pontja egyik napról a másikra kifordult a helyéről Ebony személyében, láthatóan megtört benne valamit. Bár nem voltam pszichológus, nem tudtam, hogy jól vélekedem-e róla. Csak tudtam, hogy nem hagyhatom egyedül.
Amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, Noémie jelent meg, immáron teljesen tisztán, mire valamelyest megkönnyebbültem. Abban biztos voltam, hogy ma már nem csinál ostobaságot. - Nem, nem kérek - ráztam meg a fejem, majd leültem az ágy melletti fotelba. Láttam, hogy kerüli a tekintetemet, de a hajlandóság arra, hogy könnyebbé tegye a saját életét, már látszódott rajta. Nem dacolt. Csak az volt a feladatom, hogy elhitessem vele, megérdemli. Annyit érdemel az élettől, mint bármelyikünk. - Nem fejezted be az egyetemet, miután Ebony és én is elmentünk, igaz? - kérdeztem aztán. Nem tudtam, merre terelődött az útja. Ebony a tárgyalásai után eltűnt, én pedig a válásom után adtam be a felmondásomat.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
myself
† Kedvenc dal :
running with the wolves
† Tartózkodási hely :
mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer



Noémie Pond ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 18, 2016 11:55 am
to Mr. Foster
apa összetört álma vagyok

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hirtelen komolysága megrémiszt egy pillanatra. Várom a lecsapó öklöt, ami majd helyre tesz, mint gyermekként. Várom a pofont. Várom a hideg és ellentmondást nem tűrő szavakat. Várom a megaláztatást. S mikor mindez nem érkezik meg olyan döbbenten és elkeseredetten csúszok végig a falon, hogy legszívesebben felpofoznám magamat. Szánalmas vagyok. Gyenge. Nem csoda, hogy mindenkit elüldözök magam mellől. Nem csoda, hogy engem nem lehet szeretni. Nem vagyok más, mint egy ostoba fruska. Talán több pofon kellett volna apámtól. Ki tudja. Bryan szavai jobban fájnak, mintha megütne. Nem ígér semmit. Persze, hogy nem. Ki vagyok én, hogy ezt követeljem. Tekintetem kikényszeríti szavaival. Végre őt figyelem. Nem mást. Rá koncentrálok.  Azt mondja, jó ember vagyok. Megcsóválom a fejemet, de nem enged tiltakozni, folytatja. Démonokról beszél és hibákról, arról, hogy tanulhatunk. Elmosolyodom. – Maga szerint van remény? – kérdem és kicsit előre dőlve nyújtom felé kezemet, jelezve, hogy képes vagyok felemelkedni ebből a mocsokból… ha azt mondja, van még remény számomra akkor képes vagyok rá. Máskülönben hagyjon a porba hullni és engedjen megfulladni újra és újra még valami nálam nagyobb szörnyeteg rám nem talál, és el nem vágja a torkomat. Ha segít felállni, elhúzom kezem érintéséből. Nem azért mert idegenkedem tőle, hanem mert nem érdemelem meg, hogy valaki azért nyújtsa a kezét, hogy segítsen rajtam. Lesütöm a tekintetem. – Köszönöm. – suttogom halkan ahogy ellépek mellőle és a fürdőbe igyekszem, hogy beálljak a víz alá, ahol vagy fél órát töltök el, mire végzek. Gyorsan áttörlöm magam – már amennyire képes vagyok gyorsan mozogni – és vizes tincseimet is belecsavarom egy törülközőbe. Belebújok a táskámból előhalászott tiszta bugyiba amit mindig magamnál tartok vész esetére és a plusz pólóba is ami még a jogi egyetemről maradt. Sosem lehet tudni, hol kell meghúznia magát az embernek éjszakára, nem árt ha van nála pár alap darab. Ahogy kikászálódok, azonnal az ágyba vetem magam, be a takarók alá. A telefonomért nyúlok. – Éhen halok. – nyelek nagyot de nem nézek a férfire. – Kér valamit? – szégyellem magam. Végtelenül. Nem tudok rá pillantani sem.  Cserébe készen állok rá, hogy kimásszak ebből a pokoli mély gödörből.

keep on falling down || szeriii <3 || xxx || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 18, 2016 12:50 pm

sean & vera
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem volt semmilyen kötelezettségem az irányába mégsem tudtam olyan könnyedén hátat fordítani neki. Sosem voltam az a típus, aki csak úgy figyelmen kívül hagy egy segítségkérést. Még akkor is, ha éppen az némán érkezik. Mármint a lány, akivel együtt élek meg sem hajlandó szólalni mégis befogadtam és védelmezem. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek szóra bírni azzal kapcsolatban, ami történt vele, de én nem fogom feladni a reményt, hogy egyszer eljutok vele valahová. Csak túl kell tennie magát a sokkon, amin keresztülment. Bár elég nehéz lesz, ha megszólalni sem lesz hajlandó, mert így még különösebben segíteni sem tudok neki.
- Nem köszönöm, igazán nem kérek semmit. Maximum annyit, hogy vegyél egy szép mély levegőt, mielőtt túlpörögsz és felrobbansz nekem itt helyben. - Látszik rajta, hogy mennyire megviseli az, ami jelenleg az elméjét ostromolja szinte szüntelenül. Meg tényleg fontos lehet, hiszen akkor nem keresett volna fel engem. Évek óta nem láttam már. Vagyis nem rémlik. Lehet, hogy találkoztunk már, de a gyógyszereim mellett az idő valahogy mindig gyorsabban tellett és néhányszor egy-két dolog ki is esett, szóval nem lennék meglepve, ha már beszélgettünk volna az elmúlt időszakban csak kiesett nekem. De akkor se rónám fel neki, ha nem.
- Még életben, ami úgy gondolom már magában sokat elmond rólam, de azt már meg sem kérdezem te, hogy vagy, mert a vak is látja, hogy ki vagy akadva. - Nem akarom túlságosan sokáig húzni az idejét, hiszen nem azért lettem ide rendelve, hogy nekiálljunk sakkozni és az élet értelmét próbáljuk meg kitalálni.
- Oké, értem.. Azt hiszem. Aggódsz a testvéredért. Nekem azonban csak egy kérdésem van. Miképpen jövök pontosan a képbe? - Nem vagyok szakértő, meg túl megbízható társ sem és biztos vagyok benne, hogy volt egy nagyon nyomós oka arra, hogy pont engem hívott ide és nem valaki mást. Nem is tudom, hogy lett volna lehetősége mást hívni. Azt hiszem más valaki elintézte volna azzal, hogy paranoiás a húga is meg ő is, de én nagyon szívesen segítek neki a végére járni. Mire valók a barátok, ha nem erre? - Akkor gondolom az úti célunk most New York lesz? - Nem szívesen hagyom magára a hölgyeményt a lakásomban, de kétlem, hogy a távollétemben hirtelen, érthetetlen módon szófosást kapna. Ha pedig mégis és el is tűnik nem az én hibám lesz. Én megtettem mindent annak érdekében, hogy talpra álljon. Ha rosszul is fog esni, nem fogom levadászni a világ végére. Szabad ember.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Feb. 25, 2016 3:46 pm



Noémie && Bryan

it was a wrong decision

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen közel ahhoz, hogy valaki kihozzon a sodromból. Nem voltam az a fajta, aki engedett az indulatoknak, mindig is a racionalista gondolkodás hívének tartottam magam, néhány kivétel esetében, de úgy tűnt, ez is készül kivételes esetté válni. Azt még képes lettem volna lenyelni, hogy széttépi a névjegykártyát, amit azért adtam, hogy fel tudjon hívni, ha szüksége lenne rám, de az már egyáltalán nem tetsztt, hogy úgy beszélt, mintha annyira ismert volna, mint a tenyerét. Nem így volt. Nem ismert, csak egy általam vetített képet látott rólam, amely annyit engedett láttatni, amennyit én akartam. Lehettem én a hidegvérű, békés szándékú professzora, akitől sokat várt, és bíztam abban, hogy a kettőnk között kialakulófélben lévő barátság túléli majd az egész... Ebony ügyet. De nem így történt. Az előttem álló nő tulajdonképpen csak a szerencsének köszönheti, hogy nem törte ketté a karrieremet, és tett munkanélkülivé a kijelentéseivel, amellyel ocsmány módon vádolt meg engem és a legjobb barátját, de ezen már túlvoltam. És amit most láttam belőle, még annyira sem tetszett.
- Nem ígérek meg semmit. Most hagyd abba. Nem mondom még egyszer - szólaltam meg végül a tőlem várható legnagyobb komolysággal. Ritkán szoktam ilyen szinten komolyságot vinni egy beszélgetésbe, talán megkongatta a vészharangjaimat. Utáltam, mikor valaki azt gondolta, én annyira jó ember vagyok. Ez a lány nem tudott rólam semmit. Nem tudta, mit tettem a tulajdon testvéremmel, nem tudja, hogyan bántam a feleségemmel, vagy hogy milyen pocsék szülő lettem.
Elengedte a kezemet, tekintetemmel követtem őt, ahogy kisétált az erkélyre. Egy hajszál választott el attól, hogy ne hagyjam magára, végül mégis ott maradtam, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Szavai hallatán csak nagy levegőt vettem, ismét beletúrtam a hajamba, és megrázva fejem, megindultam felé, hogy mikor lecsúszott alakja fölött megálljak, leguggoljak elé. - Jó ember vagy. Jó ember, akikkel rossz dolgok történtek és történnek éppen most is. - Nem tudtam mosolyogni, habár szívem szerint egy biztató mosolyt küldtem volna felé, de helyette csak odanyúltam, és lesimítottam egy könnycseppet a szeme aljáról. - És ha ezen túlleszel, büszke leszek rád. De nem hagylak egyedül benne. Mindkettőnknek megvannak a maga démonjai. A hibák, amiket elkövetünk, azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Viszont csak akkor tudok segíteni, ha engeded. - Újabb sóhaj, és próbáltam elérni, hogy rám nézzen. Már láttam valamit megcsillanni a szemében könnyeken kívül, bíztam abban, hogy esetleg az értelmes kommunikáció is lehetővé válik.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
még LA, hamarosan New York
† Hobbi & foglalkozás :
helyszínelő
† Humor :
az éterben valahol kering



Vera Buckley ÍRTA A POSZTOT
Pént. Feb. 12, 2016 12:45 pm


Sean & Vera
[You must be registered and logged in to see this image.]

Bevallom őszintén, nem számítottam arra, hogy ennyire rendes lesz velem. El sem vártam volna tőle, hiszen évekig nem is hallott felőlem, ahogy én sem követtem figyelemmel a mindennapjait. Egyszerűen csak...megszakadt a kapcsolat. Azonban egy dolog biztos. Ha Tesst épségben sikerül megtalálni, hogy aztán szépen kupán vágjam, garantáltan életem végéig Seannak fogok hálálkodni. Megváltozott. Mármint ezen nem is kéne meglepődnöm, hiszen szépen elteltek az évek. Ám az fix, hogy ahogy anno, úgy most sem tartom őt őrültnek. Sőt az egyik legépelméjűbb ember, akivel valaha találkoztam.
- Persze, gyere be. Ne haragudj, azt sem tudom, hol áll a fejem. Kérsz esetleg egy...akármit? Nem igazán tudom beazonosítani ezt a löttyöt. - Grimaszolva bámulom a hűtőben valószínűleg már hónapok óta tengődő üveget, amiben valaha valami narancsszínű folyadék lehetett, de nem merem biztosan kijelenteni. Végül inkább a csapból töltök mindkettőnknek vizet, aztán átnyújtom a poharat Seannak, végül pedig hellyel kínálom. Vagy az ágyra ül le, vagy arra a félig már szétesett székre, ami a sarokban árválkodik. Én nem mertem megkockáztatni, mióta itt vagyok, de lehet, ő bátrabb nálam.
- Szóval...hogy vagy? - Ha már az előbb voltam olyan bunkó - bár nevezzük inkább kétségbeesettnek -, hogy még köszönni is elfelejtettem, helyette azonnal belekezdtem a monológomba levegővétel nélkül, most a legkevesebb megkérdezni, mi a helyzet vele. Persze, az agysejtjeim Tess körül forognak, de meg kell próbálnom kevésbé modortalannak tűnni.
- Hidd el, jó párszor fogok még elnézést kérni jó pár dolog miatt, illetve hálálkodásra is számíts. Már amiatt is, hogy úgy döntöttél, segítesz. Köszönöm. A lényeg, hogy kaptam egy SMS-t a nővéremtől, és nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Lehet, hogy csak kamu az egész, ismerve őt, de muszáj utánajárnom. Ha történne vele valami, én meg csak tétlenül ülök, sosem bocsátanék meg magamnak. - Komolyan nézek a mellettem ülő régi ismerősre, aztán egy árva szó nélkül megmutatom neki az SMS-t. "Vera, segítened kell. Valaki megölte egy barátomat, és nem vagyok paranoiás, de szerintem én leszek a következő. Gyere New Yorkba. Tess." Már megint ez a borzongás. Sokszor elolvastam már az üzenetet, és állandóan kirázott tőle a hideg. Ha ez női megérzés, akkor Tess komolyan bajban van.

××× || bocsi, hogy csak most. ^^ || *-* || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
myself
† Kedvenc dal :
running with the wolves
† Tartózkodási hely :
mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer



Noémie Pond ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 31, 2016 1:16 pm
to Mr. Foster
apa összetört álma vagyok

[You must be registered and logged in to see this image.]
Soha nem akartam ilyen megvetett teherré válni. Nekem nem mutatott példát soha senki. Nem ismertem szülői szeretetet. Nem ismertem azt az érzés amikor valaki büszke rád egészen addig még meg nem ismertem Mr. Foster professzort. Fontos lett az életemben. Hagytam elhitetni magammal, hogy jelentek neki valamit, hogy több vagyok, mint egy diák, hogy a barátommá vált, hogy büszke volt rám. Hát ha valaha is az volt, az a büszkeség már régen kiveszett belőle ebben biztos vagyok és ugyan ki lenne büszke rám? Hülyeség volt azt gondolnom, hogy lesz valaki az életemben akire apaként nézhetek fel. Ebony nem értheti, soha nem értette és nem is fogja. Muszáj kicsit összeszednem magam de annyira részeg vagyok, hogy az is csoda, hogy két lábon bírok állni. Még jót is tenne ha a hideg víz alá lökne, hogy egy kicsit kijózanodjak. - Menjen el. - mondom hirtelen, élesen és váratlanul... és meggondolatlanul. - Nem a maga dolga vigyázni rám. - elbotorkálok a táskámig és kiveszem belőle a kártyát amin a férfi száma áll ha bármi bajom lenne. - Nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe. - tépem szét a kártyát és a cafatokat hagyom a földre hullani. Amikor azt mondja rosszabb lesz apámnál, felnevetek. - Nem Mr. Foster. Maga soha nem léphet annak a rohadéknak a helyébe. Tudja maga... - lassan jönnek csak elő a szavak amiket keresek és még levegőt is kell vennem. De nehéz ez így egyszerre! - Maga túl jó ember Mr. Foster. - ragadom meg kezeit óvatosan de, hogy mikor kerültem én hozzá ilyen közel? Fogalamam sincs. - Ígérjen meg nekem valamit. - bár tekintetem homályos és a józanságnak nyoma sincs benne, hangom komollyá és kérlelővé válik. - Ne engedjen magához közel olyanokat, mint én. Mi nem érdemeljük meg a maga fajta ember szeretetét és gondviselését. Kérem. Ígérje meg nekem. - könnyek gördülnek le arcomon. Ez a férfi olyan sokat jelent nekem. Fontos, hogy ne essen bántósáda még ha ez azt is jelenti, hogy meg kell védenem magamtól is. - Sajnálom, hogy bántottam. - eleresztem, az erkély felé indulok majd annak korlátjában megkapaszkodva hajolok... inkább dőlök előre, fél testtel teljesen a korlátra nehezedve. - Tudja mi az igazán vicces? - kérdem inkább csak magamtól, mint tőle. - Ha megpróbálnék kiugrani nem történne semmi. Eltörne pár csontom de regenerálódni kezdenék még abban a pillanatban, hogy földet értem. Összetörhetek de meghalni nem fogok. Ez a sors fintora. - Szerencsére a férfi sosem látta a hegeket a testemen... hiszen nincsenek. Mindig eltűnnek. Nem számít milyen mélyre hatol a penge. Túlélem. Végül elhajolok és a földre csúszva temetem két tenyerembe arcomat. - Csak ígérje meg nekem. S cserébe megígérem, hogy amint képes leszek megtanulni irányítani azt a szörnyet ami vagyok, eltűnök az életéből. - Nézek fel rá és tekintetemben valami hirtelen tisztaság csillan, valami őszinte józanság.

so cold || <3 || xxx || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 11, 2016 2:23 pm

sean & vera
[You must be registered and logged in to see this image.]
Rendkívül kényelmes halott embernek lenni. Senki nem számít arra, hogy felbukkanok valahol, de el sem várja senki azt, hogy bármit tegyek. Édes tudatlanságban úsztam a kanapémon a háttérben pedig a tévében valami ostoba vígjáték mehetett, mert néhány időközönként valami nevetésféle csapta meg a fülemet. Talán agymenők, de magam sem tudom. Szó szerint el voltam szállva magamtól. Már igazán leszokhatnék erről, de az igazság az, hogy nincs jobb dolgom. Habár a hátsó szobában ott fekszik egy gyönyörű nőszemély, akire vigyáznom kellene, de néha az érzem, hogy önmagamra sem tudok. A gyűlölet, ami bennem van az csak így válik semmissé, ha egyszerűen úgy határozok, hogy szabadjára engedem a képzeletem, ha nem is a legtermészetesebb módon. A telefonom rezgései pedig ebben az esetben felértek egy földrengéssel. Segítségre van szüksége. Hát, wow. Jó pár éve nem láttam, de sikerült betalálnia a legrosszabb pillanatomba. Legördülök a kanapéról és hatalmasat puffanok a padlón, amiért felnyögök és egy darabig ott is maradok, de az is lehet, hogy hosszú percek teltek el, nekem nem igazán tűnt fel az egész. Nagy nehezen talpra küzdöm magam és a fürdőszobába veszem az irányt, hogy egy hideg zuhany segítségével össze tudjam szedni magamat és kitisztítsam a fejem. Mégsem mehetek ilyen állapotban sehova. Körülbelül fél óra alatt sikerült teljesen kitisztulni a gondolatomnak. Egy cetlit hagytam az asztalon, mielőtt bárhova is elindultam volna. Egy szót sem szólt hozzám mégis úgy érzem, hogy a kötelességem tudatni vele, hogy semmi oka aggódni. Tudnám, miért foglalkozom vele ennyit. Nem mondhatnám túlságosan, hogy annyira jó szívem lenne. Nem vagyok jó ember. Ezzel senkit nem akarnék megtéveszteni egy percig sem.
Végül pedig óvatosan ülök be a kocsimba, amit egy fogadáson szereztem meg és indulok a megadott helyszín felé. Még mindig zavaros egy icipicit a fejem, úgyhogy nem ez volt a legjobb ötletem egyike, de mire odaérek a friss levegő, ami a lehúzott ablaknak köszönhetően beáramlik valahogy meghozza a hatását.
Leparkolok, majd megérdeklődöm, hogy pontosan melyik szobában van, végül pedig könnyedén vánszorgom az ajtóhoz aztán erőteljesen bekopogtatok hozzá. Az ajtó hamarosan kinyílik Vera pedig a nyakamban landol én pedig automatikusan átkarolom a derekát. – Semmi gond. Azért jöttem, hogy segítsek. Nem volt kötelező eljönnöm ezt pedig te is tudod, de el akartam. Szóval, miért nem folytatjuk inkább odabenn a beszélgetést? – Nem volt kötelező felbukkannom, de az igazság az, hogy Vera közel állt hozzám. Nem tekintett rám őrültként, amikor az elmegyógyintézetben kuksoltam. Olyan könnyedén tudtunk beszélgetni, amit elég kevés emberrel volt szerencsém megtapasztalni. A megmaradt agysejtjeimet és a józan eszem maradék részét is neki köszönhetem. Nem hitte el, amit állítanak rólam ezzel pedig megajándékozott valami plusszal, amit nem kaptam meg minden nap abban a pokolban.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
még LA, hamarosan New York
† Hobbi & foglalkozás :
helyszínelő
† Humor :
az éterben valahol kering



Vera Buckley ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 5:14 pm


Sean & Vera
[You must be registered and logged in to see this image.]

Tess üzenete kikészített. Magam sem értem, hogy bírtam ki üvöltés nélkül. Talán a félelem lebénított. Vagy inkább a tudat, hogy apának nem szabad megtudnia, mert még a végén ismét infarktust kap. Azt pedig fene tudja, túlélné-e. Mindenesetre eszem ágában sincs az édesapám életét kockáztatni. Inkább arra fókuszálok, hogy a rettegésem erejét átirányítsam a nővérem felkutatásába. Bármennyire is uralkodik felettem a félelem jelen pillanatban, nem szabad, hogy fölém kerekedjen. Arra kell felhasználnom, hogy Tesst megtaláljam. Az adrenalin az SMS megérkezése után percekkel jelentkezett nálam, és ennek az érzésnek hála jutott eszembe Sean. Igazából már évek óta nem láttam őt, már nem is tudom, mikor találkoztunk utoljára. Anno abban az elmegyógyintézetben voltam önkéntes, ahol őt kezelték. Persze én a legkevésbé sem tartottam őrültnek abból a pár beszélgetésből leszűrve, amit vele váltottam. Viszont azt észrevettem, mennyire megbízható, és egészen összebarátkoztunk, ha fogalmazhatok így. Úgy hiszem, most tudna segíteni. Főleg azok alapján, amiket említett nekem anno. Úgy gondolom, meg tudnánk találni a nővérem. Csak tudnám, miért vagyok ennyire ideges, míg őt várom a motelszobámban ücsörögve. Néha még az is az agyamba férkőzik, hogy talán hiba volt felhívnom őt azzal, hogy sürgősen szükségem van a segítségére. Mármint basszus, évekig nem beszéltünk. Most meg kb. ki akarom használni őt. Hogy jön ez le neki? Kopogtatnak.
- Sean? - Gondolkodás nélkül szaladok ajtót nyitni, azonban csupán egy furcsa férfi álldogál az ajtóm előtt, úgy tűnik, ő is meglepődött, mikor engem látott meg az ajtó túloldalán. Mikor közölte, hogy "téves ajtó", majd pedig odébbállt, szemöldök ráncolva tértem vissza az ágyhoz. Elterültem rajta, és a plafont kezdtem el bámulni, pontosabban a rajta lévő repedéseket. Már sok mindent megélhetett ez a szoba, lenne miről mesélnie. Fúj...most ment el a kedvem az ittléttől. Percekkel később - melyek óráknak tűntek - ismét kopogás. Most már sokkal kisebb hévvel indulok ajtót nyitni, ám amint meglátom Seant előtte állni, automatikusan a nyakába ugrok. Valahogy máris jobban érzem magam, hogy nem egyedül kell szembenéznem ezzel az egésszel. Feltéve persze, hogy segít. Már az is kedves tőle, hogy nem koptatott le, hanem idejött. Pedig megérdemeltem volna, hogy ne is törődjön velem meg a gondjaimmal. Az ölelésből másodpercek töredéke alatt szétválunk, aztán picit zavartan kezdek a mondókámba.
- Kérlek, ne haragudj, hogy téged ugrasztottalak, de egyszerűen nem jutott más az eszembe, akihez fordulhatnék. A rendőrséghez akartam először menni, de aztán beugrott, hogy az is előfordulhat, hogy az egész egy kis semmiség, és Tess csak drámázni akar egy nagyot. Szóval magam szeretnék utánajárni a dolognak. Egyedül viszont mégiscsak bolond lennék belevágni, és egyedül te vagy az, akinek a neve beugrott. - Őszinteség. Minden bizonnyal még párszor bocsánatot fogok kérni tőle, legközelebb amiatt, hogy mostanáig nem kerestem őt, de jelenleg a legfontosabb Tess.

××× || bocsi, hogy csak most. ^^ || *-* || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 02, 2015 8:30 pm



Noémie && Bryan

you brought a wrong decision

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ahányszor már ezt az elcsépelt "sajnálom" szót hallottam... lenne legalább ennyi pénzem, és már legalább két birtokot vettem volna. Nem zavart, és sok esetben együtt tudtam érezni azokkal, akiknek ez az apró szó elhagyta a száját... hiszen az már elárul valamit, ha van képességük a bocsánatkérésre. Nem ő volt az első, nem ő volt az utolsó, és azt hiszem, hogy nem is utoljára mondta nekem, hogy sajnálja. Nem tudtam, mit is tehetnék, hogy helyre rántsam, szívem szerint szó szerint a zuhany alá löktem volna, a fejét a hidegvíz alá tartottam volna, csak hogy kitisztuljon az elmélje, és rájöjjön, hogy egyáltalán nem abban a világban él már, ahol az apja vagy bárki az előző életéből, de bánthatná. Hogy itt már nincs mitől félnie... vagy a szörnyetegtől fél, amely ott lakozik benne? Ezen még nem gondolkodtam el igazán, tekintve, hogy annyira hirtelenül történt az egész. Mire felfogtam volna, már ott is volt, arra sem volt időm, hogy elnézzem neki azt az egész pletykát, aminek köszönhetően majdnem elveszítettem a tanári állásomat, és valószínű volt, hogy előbb-utóbb a hivatásomat is. Nem volt szükségem sugdolózásra a hátam mögött, kínos élcelődésre a teremben, sőt. Semmire nem volt szükségem a válásom kellős közepén, főleg nem egy gyerekes pletykára, amit színtiszta önmegkeseredésből terjesztett el.
Követtem a tekintetemmel az alakját egészen az erkélyajtóig, de nem követtem, csak hallgattam a szavakat, amelyek elhagyták a száját. Részeg volt, ez minden szaván érezhetővé vált, és azon gondolkodtam, vajon hol van az az ügyvéd, akit állítólag én tanítottam ki és akartam gyakornokként alkalmazni? Eltűnt, köddé vált, és nem láttam mást, csak egy összetört kislányt. - Tudom, hogy megoldod. Valószínűleg most is egy ilyen megoldásnak vagyok a szemtanúja. - A hangom talán némileg csípősre sikeredett, de nem tudtam uralkodni magamon, bántott az, hogy ezt csinálja magával, lényegében elpusztítja a józan eszét, csak mert... nem is érdekel, hogy miért. De én nem élhetem le helyette az életét, és ha önmaga nem jön rá arra, hogy egyáltalán nem jó az, amit csinál, hát nagyon gyorsan fogja a rövidebbet húzni...
- Elég. Elég - ráztam meg a fejem, majd a tarkómat megmasszíroza vettem nagy levegőt. Láttam rajta, hogy jobb, ha a ma esti terveimet temetem, elvégre nem hagyhatom egyedül ilyen állapotban. Ezt mondjuk már akkor sejtettem, mikor beültettem az autóba. - Veled maradok. Ha eljön az ideje... - néztem én is a holdra, bár még mindig nehezemre esett felfogni ennek az egésznek a jelentését. -, nem leszel egyedül. De próbálj meg észhez térni. Jó nagy szarban vagy, és ha tovább pusztítod magad, megesküszöm arra, hogy az apádnál is nagyobb rémálmod leszek. - Komolyan gondoltam, legalábbis jelenleg jobb, ha úgy tűnik számára, hogy komolyan gondolom. Sosem lennék képes bántani, annak ellenére sem, amit ellenem tett. Most szüksége van valakire, és úgy tűnik, másra már nemigen számíthat. Abban csak bízhat, hogy Ebony egyszer képes lesz neki megbocsájtani azt, amit tett. Ellene nagyobb bűnöket követett el, mint ellenem.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
myself
† Kedvenc dal :
running with the wolves
† Tartózkodási hely :
mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer



Noémie Pond ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 26, 2015 2:27 pm
to Mr. Foster
apa összetört álma vagyok

[You must be registered and logged in to see this image.]
Emlékszem még az első alkalomra amikor apám megütött. Élénken él bennem a kép mert anyám olyan jóízűen nevetett fel, hogy összetörte a szívemet. Az öv élesen mart bele a húsomba a huszadik csapás után és éreztem, ahogy a vércsepp kibuggyan és végigfolyik lábaim között. Akkor beállhattam a sarokba és elgondolkodhattam azon, hogy illik e a templomban széttárt lábakkal ülni a vasárnapi misén. Öt éves voltam és emlékszem anyám, hogy rángatott odébb Gespard mellől. Persze, hogy nem akartam haza menni. Tudtam, hogy most majd kukoricán kell térdepelnem mert a jóhiszemű keresztények előtt mutogattam öt éves combjaim és a közöttük rejlő liliomot.
Tévedtem. A kukorica elmaradt. Helyette húsz olyat kaptam, hogy a végén néma zokogással álltam a sarokban egy órán keresztül amikor végre a szobámba mehettem. Anyám az ágyon ült még én térdepelve repestem el húsz miatyánkot. Aztán az esti ima. Végül egyedül maradtam. A szoba ajtó zárva. Ezzel próbáltak tisztaságra nevelni. Aznap éjszaka emlékszem, háromszor pisiltem be. A meleg csípte a fenekemet, könnyek égették tekintetemet és imádkoztam istenhez, hogy mentsen meg engemet. Azt hiszem aznap éjjel isten nagyon elfoglalt lehetett. Nem mentett meg.
Hirtelen kapok levegő után. Annyira fáj az emlék, hogy sikoltani kezdek, könyörgök, hogy hagyja abba, hogy ne üssön meg újra. Kell pár perc, hogy felfogjam hol vagyok és mi történik. Addigra már parkol az autó. A tekintetét figyelem. Nem ad választ nekem én pedig csak megrázom a fejemet. Megbocsátani magamnak? Ahhoz már túl késő. Az a vonat már elment és én lekéstem még akkor, öt évesen mert terpeszben ültem le a szorosan összezárt lábak helyett.
- Sajnálom. - törlöm le a könnyeket, miközben magamra hagy a fal mellett támaszkodva. Annyiszor lepörgött már a fejemben az egész... hogy féltékenységem miképp faragott kőkemény szörnyeteggé és hogy az én tettem milyen szörnyeteget faragott Bryanből és Ebonyból. Nem tudom mikor értünk fel a szobába. Alig bírom ülve tartani magam de figyelek minden szavára. Megrázom a fejemet. - Nincs hova mennem. - sütöm le tekintetem mert már nem bírom állni az övét. Ha nem volnék részeg menne. Ha józan lennék akkor úgy forgatnám a szavakat, ahogy a tárgyalóteremben. Itt és most viszont olyan mintha a nyelvem minden mozdulatra csomót kötne magán. Újra megrázom a fejemet. - Még nem. - szédülök. Borzasztóan szédülök. Fájni kezd a mellkasom. - Nem kell állnia a számlát. Megoldom. - dacosan próbálok felemelkedni de nem megy a segítsége nélkül. Akkor a teraszhoz lépek és kitárom. A hold pár napon belül teljes egész lesz. Rámutatok. - Az előtt akarok még eltűnni, hogy még nagyobb kárt tennék... mielőtt... - elharapom a mondatot. - Kérem. Ne hagyjon egyedül. - mondom keserűen, karjaimmal ölelve át magamat. Feltekintek az égre. Ma is elfoglalt vagy? Ma sem mentesz meg?

so cold || <3 || xxx || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 08, 2015 9:36 am
folyt. köv. innen: [You must be registered and logged in to see this link.]




Noémie && Bryan

you brought a wrong decision

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem az én felelősségem... akkor mégis kié? Az anyjáé és apjáé? Azoké, akiket már régen nem érdekel ennek a lánynak a sorsa? Nem érzem kötelességemnek, hogy segítenem kelljen rajta, és ha tudatosulna bennem, hogy majdnem keresztbetörte a karrieremet azzal a pletykával, amit elhintett, és terjeszteni kezdett, talán tényleg nem érdekelt volna, hogy így látom. De tudtam elvonatkoztatni. És ha történik vele valami, mert én a saját sértett önérzetem, megbélyegzett tisztességem miatt otthagytam, hát sosem bocsájtom meg magamnak. Az egész annyira nevetségesen bonyolult, miközben mégis annyira egyszerű. Az ő esetében mindig el kell vonatkoztatnom attól, hogy mit is tett ellenem. És mit tett a legjobb barátnője ellen. Azon az éjszakán sem volt más választásom, mikor láttam őt szörnyeteggé válni. Majd emberré. Az egész világomat alapjaiban rendítette meg a tény, hogy nem vagyunk egyedül mi emberek... minden értelmet nyert, vagy éppen ellenkezőleg, minden értelmét veszítette.
A volán mögött ülve is azon tűnődtem, hogy vajon hová vihetném. Arra nem állok készen, hogy a saját házamban istápoljam, hiszen még mindig emlékszem arra, mit tett... nem állok rá készen, ennyi magyarázat elég. Nem is lepődtem meg azon, hogy egy állítólagos fiúnál volt eddig. De láthatóan nem a legjobb hatást gyakorolták rá. Végül egy motel mellett döntöttem, amely még nincs egészen kinn a városból. Pár napig ott biztosan ellesz. Míg eldönti, hogy mégis miért jött ide, vagy mit akar kezdeni az életével.
Megálltam, mikor erre kért, és ebben a pillanatban hálát adtam azért, hogy a saját gyerekeimnél nem kell ilyen démonokkal küzdenem. Bár ebben az esetben sem nekem kell, hanem neki. De vannak harcok, amiket egyedül nem tud legyőzni az ember.
- A kérdés az, te megbocsájtasz-e magadnak valaha - feleltem a kérdésére, szánt szándékkal nem adva meg neki a lelki megnyugvást. De nem is az én megbocsájtásomnak kellene megadnia neki.
Kinyitottam a motel portaépületének ajtaját, Noémie-t hagytam, hogy a fal mellett megtámaszkodhasson, majd a recepcióshoz sétálva kaptam meg pár percen belül egy szobának a kulcsát. - Pár napig itt maradhatsz. A számlát... én rendezem - sóhajtottam fel, és megnéztem a szobaszámot. - Vagy ha van jobb ötleted, ahová menni szeretnél... - fogtam meg a kezét, de csupán úgy, ahogyan az apja tenné, ha nem lenne ő is legalább annyira elcseszett, mint a hozzá hasonló vallási fanatizmussal küzdő idióták. - Ebony tudja már, hogy itt vagy? - tudatosult bennem a végén ez. Erre eddig még nem is gondoltam.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 24, 2015 11:04 am

Justin & Laurel
Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Igazság szerint nem vagyok egy jellemzően humoros típus, bár szó se róla, hogy vannak helyzetek, amikor megvillantom ezt az oldalamat is, mivel azért ez az oldalam is létezik, csak ügyesen tudom titkolni, no meg azért a humorom is többnyire inkább valahol közelít inkább a cinizmushoz, csak ezt nem mindig mindenki veszi észre. Úgy is mondhatnánk, hogy előfordul azért, hogy egy-egy megjegyzésemet valaki viccesnek veszi, amikor semmi efféle szándékom nincs esetleg vele. Ellenben most mégis csak Justinról van szó. Régen láttam... nagyon régen, és nem szokott ő aggódni. Mindent könnyedén, az én véleményem szerint inkább félvállról szokott kezelni, most pedig nem látszik rajta az, amit megszoktam, sokkal inkább egyértelműen süt, hogy gondja van. Mondjuk nem is gondoltam volna, hogy azért keres meg és ugrik be hozzám, mert egy baráti csevegésre vágyik, amit régen ejtettünk meg. Azt hiszem ez lepett volna meg jobban, az nem olyan furcsa, hogy szimplán segítséget kér, mert bajba került.
- Volt azért erre ilyesmire már példa, talán idővel lesz is még, ha megint észhez kapnak. - rántom meg a vállamat. Persze tisztában vagyok én azzal, hogy ahhoz több kell, sok vér és sok támadás, addig a város vezetői úgy sem tesznek drasztikusabb lépéseket, főleg mert nekik is van családjuk, akikkel akár zsarolhatják őket. Mondanám, hogy megértem... de mivel nem vagyok az a kedves és megértő típus, nem fogok hazugságokkal szédíteni senkit sem. A város védelme lenne a dolguk és a legkönnyebben ezt mégis csak így oldhatnák meg, tuti, hogy hamar eltakarodnának a városból a kellemetlen elemek.
- Igazából nem mondanám meglepőnek. - halványan elmosolyodom. Nem lenne itt, ha nem lenne bajban és igazából már nagyon is érett neki, hogy valami komoly zűrbe keveredjen, mert valahogy még sosem kapta el semmi igazán kemény dolog. Nem azt mondom, hogy azt reméltem ez az idő is eljön majd, de hát mondhatni időszerű volt. Az ami ezek után jön viszont még engem is meglep és kell azért pislognom párat, hogy sikerüljön magamhoz térni úgy rendesen. - Tudod az első fele annyira nem meglepő. - őszintén szólva sosem láttam tőle olyan nagy tetteket, bármennyire is azt hinné egy külső szemlélő, hogy bátor és erős, én sosem láttam, hogy tényleg megtett volna olyasmiket, amiket annyiszor emlegetett, így viszont már az okát is értem. - Úgy fest, hogy mostanában a nagy leleplezések időszaka van. - sóhajtok egyet végül, elgondolkodva kortyolgatva a vizemet. Hát igen még csak nem rég jelentette be Nyx, hogy igazából boszorkány, én pedig meséltem neki a testvériségtől, no meg a lányomról. - Ezek szerint tudtad, hogy mi vagy igaz? És most mi lesz? Megtörtént már... tudod... az átváltozás? - ismer már annyira, hogy nem vagyok az a kiborulós fajta. Vérfarkas, első döbbenet kipipálva, most pedig akkor megoldást kell keresni. Mármint nem arra, hogy kigyógyítsuk, az nem megoldható. De legalább nem vámpír, így legalább nincs meg bennem alapból a késztetés, hogy rávessem magam és megpróbáljak karót állítani a szívébe, ez is valami. A vérfarkasok valahol az utált természetfeletti listámon a vége felé kullognak. Nincs olyan nagy erejük, könnyű végezni velük emberi alakban és ha havonta egyszer hajlandóak szépen bezárni magukat, akkor annyira nem veszélyesek, mint egy vámpír. Náluk még a boszorkányok is nagyobb veszélyt jelentenek egy átlag emberre.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 19, 2015 8:44 am
to Laurel
long time no see

- Garatra. - ismétlem azt a szót, melyet sikerült megragadnom. Felesleges is lenne tagadni, mindig bemelegítek pár pohárral, mielőtt vadászatra indulok, s most sem úgy indultam útnak, hogy.. szóval lecsúszott pár pohárral, de nem annyira vészes, hogy ne ismerjem őt fel. Nem veszített semmit jellegzetes humorából, amelyről elmondható, hogy normál helyzetekben mindig vidámmá varázsoltak volna, de ez a helyzet ezúttal más. Semmi hangulatom nevetni ahogy mosolyogni sem, csupán pár apró gesztust tudnék produkálni, hogy ne érezze magát kellemetlenül, amiért egy búval bélelt vendéget kell istápolnia. Szokatlan amijkor nem vigyorgok harminckét foggal, de nem azzal akarom kezdeni, hogy untatom az indokaimmal s magyarázataimmal. Alaposan át kell rágnom minden szót, mielőtt kimondanám azokat.
Még egy pillantással végigmérem a szoba berendezését, majd ismét felé fordulok, mintha tőle várnám a megváltást. Mondjuk amúgy is voltak hasonló terveim. Nem tudom hogy mit várok tőle, azt, hogy mentsen meg az átkomtól? Nem képes rá, senki sem képes rá.
Sikerül kicsikarnia belőlem egy halk nevetést a vízzel kapcsolatos megjegyzésén. Nem adja fel, vagy inkább nem adja lejjebb, mindig van valami apró remény benne, ami a legvégső pillanatokban is ott van s volt a múltban. A végsőkig küzd, harcol.. tiszteletre méltó. Ezt majd később el is mondom neki. - Túl nagyok az elvárásaid. - jegyzem meg, mikor verbénát említ és víztározót. Mégis, mely városban van már olyan víztároló, amelyet ellátnak verbénával? A városok vezetői általában tudják hogy kik járják a városaikat, mégse tesznek semmit.
Leül, én pedig megköszörülöm a torkomat, átveszem tőle a poharat, és belekortyolok. - Bajban vagyok. Meglepő, mi? - ejtem ki a szavakat a számon némileg lihegve az ivás miatt. - Én.. éveken keresztül hazudtam mindenkinek. Sosem öltem egyetlen vámpírt sem, ahogyan mást sem. Csak.. hősködni akartam, hogy tiszteljenek. - húzom ki magam, de elfordítom a fejem, s lehunyom szemeimet. - De nemrég mégis megtettem... és kiváltottam egy átkot... a saját vérfarkas átkomat.
  


|| itt vagyok *.*  || ©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 10, 2015 4:30 pm

Justin & Laurel
Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tudom, hogy soha sem volt tökéletes a modorom. Ami a szívemen, az a számon és nem szoktam magamat túl gyakran visszafogni, ha véleményem van. Ez most sincs másképp, és hát na... meglep az, hogy ennyi év után pont ő toppan be hozzám. Nem is teljesen hozzám, hiszen egy motelszobáról beszélünk, ahol lakom addig, amíg a végére nem járok pár fontosabb ügynek. Eléggé utánajárhatott, hogy hol vagyok, ha itt meg talált, mert általában nem szoktam azért nagydobra verni, hogy merre járok. Ennek fényében pedig nyilván fontos lehet az ügy, főleg hogy engem keresett meg és nem mást, pedig nem épp baráti viszonyban váltunk el, vagy is inkább úgy mondanám, hogy én szó szerint eltűntem az életéből és kb. mindenki szeme elől, miután így volt nekem sokkal egyszerűbb, persze, hogy miatta.
- Oké, azt hiszem ez jogos, bár persze ki tudja, fel is önthettél a garatra, aztán eltévesztetted a címet. - rántom meg lazán a vállamat, csak az utolsó pár szót ejtem ki talán egy kicsivel halkabb tónusban. Látom rajta, hogy nagyon komoly, pedig nem szokott ilyen lenni és valahogy mintha nem is tudom... lenne valami a levegőben, mintha éreznék is felőle valamit, ami más, mint ami eddig volt. Feszült és határozottan ideges is, mint aki valami nagy bejelenteni való előtt áll, bár ez evidens, nem egy kedélyes csevegés miatt érkezett annyi szent, annak aztán nem sok értelme lenne.
Behúzom mögötte az ajtót és igen a szoba nem túlságosan díszített, amúgy sem utazom sok holmival, mindig is feleslegesnek éreztem az efféle értelmetlen cipekedést, no meg nem fogok családi fotókat kitenni sehová, még a lányomról... a lányunkról sincs egyetlen képem sem. Egy vadász nem mutogatja, hogy kik fontosak neki és nem hord magánál képeket, abból csak baja lehet, no meg azoknak is, akik fontosak számára.
- Hm... oké, akkor egy pohár friss csapvíz rendel! Az idei évjárat valami fantasztikus, bár talán jelenleg nem adnak a víztározóhoz verbénát, ami öreg hiba, de hát... - rántom meg egy félmosollyal a vállamat, miközben a fürdőt célzom meg, hogy töltsek neki egy pohár hűvös vizet. Igazából már az is meglep, hogy nem egy pohár bort kér, na nem mintha tartanék ilyesmit. Nem vagyok egy alkoholizálós fajta, a legjobb esetben is kávéval tudnék szolgálni, de jelenleg az sincs nálam.
- Meglepett volna, ha egy kedélyes csevej miatt érkezel Justin. Miről van szó? Bajban vagy? - azt hiszem ez utóbbi afféle költői kérdés, eléggé evidens, hogy bajban van, ha ide jött hozzám látogatóba, vagy is inkább segítséget kérni. A nagy kérdés az, hogy mi a gond, valaki üldözi, vagy ő üldöz valakit, akivel nem tud elbánni? Ez utóbbi meglepne... mindig is elég nagy volt a szája, de valahogy sose láttam azt az átütő erőt belőle, amit mindig mondogatott. Közben persze lehuppanok az ágy szélére, ha ő már leült, mert hát azért sok minden nincs itt, egyetlen fotel akad, azon kívül csak szék, ami azért mégis csak kényelmetlenebb az ember hátsójának, még ha a hátának jobb tartást is ad.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 08, 2015 10:39 am
to Laurel
long time no see

Arca mindent elárul számomra. Nem is lehetne tagadni azt, hogy miután évek óta nem találkoztunk, nem tartottunk kapcsolatot egymással, most hirtelenjében kedvem támad utána jönni, s azt mondani, hogy fontos ügyben kellene beszélnünk. Nem nagyon tudok mást mondani azon kívül, hogy másra már nem számíthatok. Miután a mentorom meghalt, s a csapatom szét széledt a nagyvilágban, már teljesen egyedül maradtam. Megöltem Anitát, s ezzel életem legnagyobb hibáját követtem el. Nem ölhetek, mert... nem. Mégis megtettem egyszer. IGazából most már nem kellene hogy érdekeljen, innentől kezdve annyit ölök amennyi jólesik, de ezt a mentalitást sose követtem.
- Ha egy nőcskébe akartam volna botlani, nem jövök el idáig. - jegyzem meg eléggé komoly ábrázattal, nem engedvén hogy eluralkodjon rajtam valami piti félelem vagy szégyen. Szégyellem magam amiért öltem? Nem is tudom, igazából ő jó párszor megtette. Én csak hencegő vagyok, míg ő tényleg a tettek embere. Való igaz hogy nem kellett volna vadásznak állnom ha előbb rudom, hogy vérfarkas vér folydogál az ereimben.
- Kösz. - lököm be egy kissé jobban az ajtót, majd besétálok, és testközelből is végigmérem a berendezést. Tipikus eset, Laurelt tükrözi. Egy vadásznak amúgy sincs szüksége nagy luxusra, főleg ha olyan mint én. Sosem vagyunk sokáig egy helyen.  
- Egy pohár víz talán jól esne. - biccentek, majd megköszörülöm a torkom. - Nem akarok feleslegeskedni a közeledben, de tényleg eléggé fontos, amiben.. szóval segítségre lenne szükségem. - nyelek nagyot.   


|| itt vagyok *.*  || ©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Pént. Feb. 20, 2015 9:18 pm

Justin & Laurel
Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sok mindenkire számítani tudnék, aki felbukkant az ajtómban, na de pont rá? Nem... véletlenül sem. Lehetne akár valami ellenség is, vagy bárki, aki rajtam akar ütni. Nem véletlenül vagyok mindig tökéletesen felkészült, de most nem erről van szó... legalábbis remélem, hiszen rég láttam Justint, végül is ki tudja, hogy mégis milyen céllal jött. Ne bízz senkiben, ez a vadászok egyik legfontosabb alapszabálya. Talán csak Nyx más, hiszen ő régen is olyan volt, mintha a testvérem lenne, benne képes vagyok bízni, még az sem rengette meg durván a belé vetett hitemet, hogy kiderült a nagy titok. Legalábbis az egyik, amiről tudok, a másik lehet hogy sokkal rosszabb hatással lett volna rám, de egyelőre még rejtve maradt előttem. No, de most az aktuális problémával kellene foglalkoznom, az pedig nem más, mint... Justin. Justin, aki itt áll az ajtómban és határozottan nem a tőle jól megszokott magabiztosság látszik rajta. Ismerem már annyira, hogy ennyiből is le tudjam szűrni, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Engem... szóval nem eltévedtél és valami nőcskébe akartál botlani. Minő meglepetés! - oké, nem tehetek róla. Van egy adag cinizmus a hangomban, még hozzá elég nagy adag, de ez azt hiszem érthető. Éppenséggel nem úgy jöttem el a csapatunktól, hogy a legjobb kedvem volt utána, és igenis maradtam volna, ha nem neki köszönhetően leszek terhes. Szóval nem éppen Justin az, akit a szívem csücskének mondhatok. Végül mégis sóhajtok egyet és kijjebb nyitom az ajtót, hogy be tudjon jönni. Ha engem keresett meg főleg ennyi év után, akkor... nem kérdés, hogy nagyon fontos lehet ez az ügy, és talán ennek fényében még kíváncsi is vagyok, hogy mit akarhat tőlem a nagy Justin McCormac, akit világ életében legendák lengtek körül.
- Gyere be! Sejtelmem sincs, hogy mi vihetett rá, hogy megkeress épp engem, de... gondolom fontos, ha erre szántad rá magad. - jó, legyen akkor így, nyitom az ajtót, aztán szépen csukom is be utána, majd én is beljebb lépdelek. Egy pillanatra bizonytalanul állok meg, csak aztán lépek újra előre. - Inni kérsz valamit? Azt hiszem főleg... víz van. - nem nagyon alkoholizálok, talán elő tudok halászni valahonnan teát, vagy kávét, de még ennek is viszonylag kicsi az esélye. Igen, határozottan valószínű, hogy főként csak vízzel tudok szolgálni neki, nem vagyok az a kifejezetten vendégvárú típus.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 16, 2015 7:47 pm
to Laurel
long time no see

A gondolatok elpárolognak a fejemből, ahogyan várom, hogy ajtót nyissanak nekem. Ajkaim cserepessé válnak, s próbálom benedvesíteni őket azzal, hogy egyszer-egyszer végighúzom rajtuk nyelvemet, de aligha jön össze a procedúra. Most, ebben a helyzetben egyáltalán nem tükrözöm azt a hőst, akiről a meséimben szóltam, és akiről ódákat voltam képes zengeni. Igaz, ezek a hőstettek eleve mást dicsértek... én csupán a lelkes kiszínező voltam. Csak most.. momentán.. egy félkegyelmű is több értelmet képes kicsiholni magából, mint én. Az utolsó találkozásunk során valami alaposan elsiklott a megszokott kerékvágásból. Lefeküdtem vele, erre tisztán emlékszem. Arra hogy ne emlékeznék?! Utána minden felgyorsult. Tudta rólam akkor is, hogy nem fogok megváltozni egy nőért sem, nem keresek kegyeletet, sem más ehhez hasonló érzést a nőknél: nem kell hűség, nem kell szerelem... nekem elég pusztán annyi, amit képesek adni, hogy felmelegítsék az ágyam. De nem tudom, lesz-e lehetőségem ezek után erre az életre...
Nyílik az ajtó. Kérdések sora. De ennek ellenére sem arra figyeltem elsősorban, hanem arra, hogy változott-e valamit. Talán semmit.. a szeme talán másképpen csillog most, a döbbenet szele csapja meg arcát, hiszen engem lát. Egy kísértet is lehetnék, ennyi idő után. Nyilván ő is azt kérdezi magától, amit én. Mit keres ez itt?
- Helló, Laurel! - biccentek felé, és nagyot nyelek. Kezem akaratlanul siklik az ajtófélfára, hogy beletámaszkodjak, s mélyet sóhajtottam. - Határozottan öhm, téged kereslek. - bólintottam, majd próbáltam átnézni a válla fölött. - Bemehetek? Nem akarok pofátlan lenni, de.. a téma nem egy motel folyosójára való. - fordulok körbe, de nem látok senkit.


|| itt vagyok *.* || ©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Pént. Feb. 06, 2015 9:05 pm

Justin & Laurel
Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Eseménydús napok vannak mögöttem, de igazából ezen nem is szabad meglepődnöm különösebben, hiszen ez Mystic Falls, ebben a városban az lenne furcsa, ha nem történne semmi. Ide jöttem először azért, mert ki kellett deríteni pár furcsa elhalálozás körülményeit, aztán belebotlom Duncanbe, aki képes eltitkolni előlem, hogy az, akinek nem szabadna életben lennie mégis közöttünk jár még. Mindezek után jön az a vámpír, akit isten bizony el fogok tenni láb alól, annak ellenére, hogy, hogy Nyx mintha teljesen megkattant volna, olyasmiket magyarázott nekem, hogy lehetnek olyan vámpírok is, akik jók és akik tesznek az emberekért... nem gondolhatja komolyan. A természetfeletti nem jó, és soha nem is fogom annak gondolni. A természetfeletti veszélyes az emberekre, mindenre ami körül van és nem szabad így gondolkodnia róla, mert annak csak komoly következménye lesz. A végén még megbízik valakiben, akiben nem kéne, és oké... lehet, hogy létezik olyan vámpír, aki próbál segíteni, de vajon létezik olyan, amelyiken veszély esetén nem az ösztön uralkodik el? Olyan, amelyik ha éhes, akkor nem támad neki a legközelebbi embernek, hogy addig szívja a vérét, amíg az holtan nem esik össze? Úgy érzem, mintha... nem is tudom, Nyx megváltozott volna és furcsán látja a világot, nekem pedig most nem őt kéne abajgatnom, van elég gondom ezen kívül is, de... a barátom, nem hagyhatom, hogy valaki csak így összekuszálja a fejét!
Ezért van, hogy a pár hete bérelt szobámban ücsörögve lapozgatom épp az egyik kedvenc kis könyvemet. Justintól van még... régről és talán nem kellett volna megtartanom, mert szinte mindent tudok már belőle fejből, de ki tudja, hogy mikor találok benne mégis valami olyasmit, amit előtte nem vettem észre? Szerintem simán lehetséges ilyesmi is, ezek a régi könyvek gyakran rejtenek olyasmit, amit elsőre nem veszel észre. Ellenben a kopogtatás után össze is csukom és szépen visszateszem az éjjeliszekrényre. Akkor zárom el jobban, amikor elmegyek innen, egyébként nem gond az, ha elől van. Azért eléggé meglep a kopogtatás, nem sokan tudják,hogy itt lakom, akkor... ki lehet? Itt nincs szobaszerviz, én meg nem is rendeltem semmit sem, nem szokásom. Feltápászkodom szépen és azért biztos, ami tuti alapon az egyik kezem a hátam mögötti a nadrágomban pihenő kés markolatán nyugszik, amikor ajtót nyitok. Hát finoman szólva is elkerekedik a szemem, mert rá aztán végképp nem számítottam. Nem mondom, hogy bárkire is, de rá... nagyon nem.
- Justin? Te... mi a fenét keresel itt? Egyáltalán... honnan tudtad, hogy itt vagyok... vagy ide jöttél egyáltalán? - kikukkantok a folyosóra, az is megfordul komolyan a fejemben, hogy esetleg nem is ide jött, és eltévesztette az ajtót, mert... miért ne? Nem lepne meg, talán csak valami nőhöz jött, aki a motelben lakik?

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Feb. 05, 2015 8:23 pm
to Laurel
long time no see

Soha, semmiben nem voltam még olyan biztos, mint most abban, hogy ide kell jönnöm. A nyomokat nemrég elvesztettem, ám megvannak a módszereim, hogy megtaláljam azokat, akiket úgy gondolom, hogy meg kell találnom. Laurel meg fog lepődni, ha meglát az ajtajában. Azok után, ami közöttünk történt a múltban, még évekkel ezelőtt, mikor a mentora szerepét töltöttem be az életében.. csupán egyetlen éjszaka, melyen igazán osztoztunk, mégis annyi emlék, annyi de annyi! Ezek után mindig is furcsa belegondolni, hogy ennyi adatott meg. De ismert ő is, s én is magam. Sosem voltam irányítható, és olyan sem, aki elkötelezi magát. Túlzottan is.. felkeltették a figyelmem az előttem elvonuló szoknyák. Ez ellen pedig nem tudtam, de nem is akartam tenni. Ma sem akarok.
Mélyen beszívom a levegőt, lehunyom a szemem, és kipattanok a kocsimból, ám lépéseim a motel bejárata felé lelassulnak. A cél előtt vagyok. De hiába az a sok izgalmas sztori az életemből, valamiért egyáltalán nem érzem biztosnak magam, hogy jó hogy itt vagyok. Mármint, az én szemszögemből biztosan. De vajon ő mit fog mondani? Mindig is tele voltam önzőséggel, s valamit az ember fia nem nő ki olyan harmat egyszerűen. Miután a saját mentorom meghalt, s azon voltam, hogy előkerítsem Anitát, nem volt ember, akihez kötődjek. A legszorgalmasabb vadász akit ismertem valaha is, Laurel volt. Kire számíthatnék ebben a nehéz időben, ha nem rá? Anita a kezem által halt meg néhány hete... tegnap éjjel pedig megtapasztaltam az első átváltozásomat. A csontjaim még mindig sajognak, a fejem fáj, s mintha némi verejtéket éreznék a nyelvemen, miután megnyalom alsó ajkam.
Nem kell a sármomat bevetnem a recepción, hogy iránymutatást kapjak, s megkapom a szobaszámot. Tétován állok meg az ajtó előtt, s felemelve a kezem, bekopogok. Mi fog most történni?  


|| remélem, kezdőnek megteszi Smile || ©
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Feb. 05, 2015 8:15 pm
***
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 9:24 pm
Vissza az elejére Go down
 

Rhys Motel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Külváros-