Almost Paradise

Nem miattuk jöttem ebbe a városba, de végül miattuk maradtam.Nem azért, hogy végül a nappalimban lássam viszont akit meg kellett volna ölnöm és nem azért, hogy folyamatosan azzal küzdjek, hogy visszafogjam magam, hogy legyőzzem a bennem egyre jobban fellobbanó gyilkos szikrákat. Mert ott voltak, hiába láttam a vonásaiban viszont Federicot, jól tudtam mi a dolgom, ezt a mesterem tökéletesen elültette bennem. A haragja egyszerűen lecsillapíthatatlan volt, és én úgy szemléltem ahogyan egy anya figyeli az egyre kezelhetetlenebbé váló gyermekét, kinek semmi sem jó, kinek semmi sem felel meg. Nem tudom, mégis azt éreztem legbelül, hogy ettől lesz igazán élő, ettől a szenvedélytől, ettől a lázas izzástól, amelynek gyökere a szívéig hatol és amelyet azért érez mert a családjának nagy részét én öltem meg. De egy részét nem, és ha megkaróz akkor sem fogom tudni neki megmondani ki tette az anyjával amit tett. Hogy valóban én akartam volna megtenni? Igen, ezt őszintén mondtam neki, őszintén bántam, hogy nem én vettem el az életüket, hogy már akkor el kellett volna mielőtt ő megszületett. Akkor most nem lenne ez a helyzet. Nem érezném, hogy a mágia amely kettőnk között feszül mint megannyi apró kis bogár végigfut a gerincemen és a tarkómon lejt örömtáncot. Lám lám kifogott rajtam az első Auditore. De miért? Erre a kérdésre szerettem volna választ kapni és ami a következő másodpercben történt erre tökéletes felelet volt. Akár egy megvadult bika rontott rám, mire nálam is elpattant valami. Most nem tartott vissza semmi, a szemem környékére apró kis hajszálereket rajzolt a lassan rátelepedő elváltozás. Ördögi maszkom magától, láthatatlan ujjak nyomán rajzolódott ki. Szemeim vörösen izzottak fel, most sokkal erősebben mint az előbb, mert most meg sem próbáltam visszafogni.Mint két túlérett meggy, amelynek az éjjeli hold adja meg a legvégső viaszos fényt. Mordultam és halk sikoltás szerű, kissé reszelős hang hagyta el a torkomat. Ha megtámad nem állok jót magamért, még akkor sem, ha ígéretet tettem, hogy nem bántom. A gyűrűm egyszerűen meg akart fojtani, nem csupán az ujjam, hanem hűvös bilincsként a torkomon, és  a testem egyéb pontjain is éreztem. Jeges volt és fémes és roppantul fájt, kegyetlenül belém vágott. Tompa visszhangként hallottam Federico nevetését, az éjjelbe suttogott imáinkat és ígéreteinket. Ó milyen régen is volt már. Orromban éreztem a nápolyi olajfák kesernyés nyárutó szagát, a lemenő nap utolsó sugarainak kétségbeesett simogatást amely mégsem tudott olyan gyengéd lenni mint a kedvesen forró tenyere, amely a nyakamon sikott le a kebleim közé. Így született meg a vágy és így született meg az az éjszaka, az a tengernyi fájdalom, ami minduntalan visszakívánkozott ebben az egyetlen pillanatba, a bogárszempárba, amelyet most itt láttam magam előtt gyilkos indulatokkal. Másodpercek alatt történt, akárha egy áramütés lett volna. Nem tudott hozzám elérni, és nem tudott engem bántani. Egy láthatatlan erő lökte őt vissza, vagy cibálta és tépte, ahogyan én is éreztem azt az apró kis szelet amely körbecsiklandozott. Ősi temetők szagát és langyos tavaszi szél illatát keverte össze  ez az erő bent a szobában, mintha itt egyesült volna élet és halál amely mégsem létezhet egymás nélkül ahogyan én sem nélküle és ő sem nélkülem. Ez volt hát a búcsúajándékod Federico, ez a gyűrű amelybe beleszőtted mágiából és a saját lelked utolsó sóhajaiból azt a egyet azt az egyetlen egyet, hogy amíg a tieidet tőlem védi, engem tőlük? Igen azt hiszem ez volt az oka, ahogyan ezeket az energiákat az enyém is átvette, amelyről eddig nem tudtam. Hogyan tudtam volna, hiszen egyik Auditore sem viselte eddig ezt az ékszert. A sors kegyetlen játéka, hogy éppen ehhez a fiúhoz került. Az erő, a halkan nyekkenő most hirtelen megvadult, és valami gomolygott bent. Már nem éreztem illatokat, az idő egyetlen lélegzetvételre megállt és közöttünk maradt. Időtlenül láttam őt, nem rakódtak rá a századok, ahogyan én is mint egy megunt kabátot vetettem le magamról a halhatatlanság súlyos palástját. Az életét éreztem, a lüktető szívét, a vágyait, a vérének pezsgését, hallottam gyermekként a nevetését, és láttam ahogyan kezével kapaszkodik egy nő hajába. Hallottam a vágytól túlfűtött sóhajait, a gyönyör pillanataiban átélt feszülést, mindent éreztem belőle, ami ő volt, aki mégis úgy volt képes engem gyűlölni ellenpólusaként annak ahogyan az én egykori kedvesem szeretett. A szerelem amelyet éreztem egykor most megvadult viharként tekergett körbe és belekapaszkodott az ő haragvó és gyilkos dühébe, hogy aztán ez az energia, ez a lassan egyre nagyobbá váló energia egyetlen kisülésben vessen véget ennek az egésznek és térítsen észhez bennünket. Esküszöm mindenre, hogy ha akkor tovább jön, ha nem vágja hátra a keletkező erő, együtt fogunk itt megpusztulni mert nem kímélem az életét. De abban a percben ahogyan ez a gondolat megszületett bennem abban a másodpercben éreztem, hogy mindezt nem gondolom komolyan, hogy hagytam volna neki, hogy talán mindenkinek így lett volna a legjobb, de főleg nekem. Már rég nem élet ez, már régen nem tudom miért kóborlok még megfáradt lélekkel a világban már régen nem tudom, hogy mi szükség arra, hogy időnként belopakodjak valakinek az ágyához a kórházba és próbáljam az életét meghosszabbítani, hogy aztán egy hozzám hasonló vérszomjtól megvadult vámpír elvegye azt. Nem volt jogunk ehhez jl tudom, de nem tehettem mást hajtott az a tűz az a bennem megbújó akarat, hogy a Bernardohoz hasonló vadászoktól megszabadítsam a világot. Egyensúly? Ugyan kérem, az soha nem is létezett, hiszen éppen ennek a fiúnak az ősei tették az egészet semmissé. Könnyű volt talán elvenni az életemet, könnyű volt nekik megszabadulni tőlem, mert azt gondolták nekik ez szükséges az egész átkozott és kicsinyes harcuk folytatásához. Én egy akadály voltam, egy szorító hurok, amely bekebelezte volna az elsőszülöttet. Igen, talán minden megváltozott volna, talán az egész másképp alakulhatott volna, de már nem fogom megtudni, ahogyan ő sem, aki most teljes súlyával vágódik ki az előszobába, mintha egy sokkal erősebb ősi kar penderítette volna ki. Még mindig nem sikerült visszanyernem az eredeti vonásaimat, bár már csak a szemem fehérje fürdött vérvörösben, és utána léptem. Nem segíteni akartam, az eszemben sem volt, hanem megálltam az ajtóban onnan néztem az egész jelenetet döbbenten. De az erő, amely közöttünk keletkezett, ez a vibrálás engem sem engedett még közelebb. Mintha egy megelevenedett és testetlen felhő massza lett volna, amely mégis körül burkolt bennünket, mágikus köd, lassú és andalító, megnyugtató. Csak az ő dühe nem volt képes még ettől sem csillapodni, és jól tudtam nem is fog, amíg a saját szemével nem lát arra bizonyosságot, hogy minden szavam igaz volt, hogy nem hazudtam neki.
- Én nem csináltam veled semmit.- szólaltam meg végül csendesen mint lassan elhalkuló templomi harangok utolsó koppanásai.
- A gyűrűk voltak azok. Próbáltam neked elmagyarázni, de képtelen vagy tiszta elmével látni a helyzetet.- megcsóváltam a fejem és egészen röpke időre lehunytam a szemeim. Kezdtem visszanyerni a nyugalmamat és az erőmet amelyet a mágikus kisülés, szinte pillanatok alatt leszívott belőlem. Most azonban hogyan ez oszlani kezdett, úgy kezdem én is magamra találni, és már beszélni is képes voltam hozzá, igaz megtartottam a távolságot tőle. Amíg nem csillapodik le nem fogunk tudni egymáshoz sem érni, mert ez az erő körbevesz és megszületik közöttünk, ugyanezt a robbanást okozva legközelebb is. Lemondóvá vált a hangom ahogyan végignéztem miképpen próbál feltápászkodni. Bizonytalan mozdulatként tettem előre egy lépést de éreztem megfeszülni a levegőt a mellkasom előtt,mintha egy fényből és hangokból szőtt kéz állná utamat. Nem érinthettem őt meg pedig szerettem volna.
- Nem szórakozom rajtad mio ragazzo. Egyszerűen csak nem értem miért vagy ennyire makacs? Én beszélgetni szerettem volna, elmondtam neked egy történetet te mégis hazugnak nevezel. Mondd mit kéne tennem, hogy elhidd amit mondok?- tártam szét a kezem de azt hiszem már tudtam a választ magamtól is. Hátrálni kezdtem vissza a nappalimba csak minél távolabb tőle. Bele sem mertem gondolni, hogy ha az első gondolataimat követem, hogy közel lépek hozzá, hogy átölelem, hogy egy kis időre visszajussak a múltba, csak egy kis illúzió, mintha Federico lenne...de ő nem volt az, egyáltalán nem volt az.
- Talán valóban jobb lesz ha elmész és soha többé nem keresel, ahogyan én sem foglak. Nem bántom az öcséd, erre szavamat adom...az apád pedig meg tudja magát védeni. És ne! Ne fenyegess engem, mert lehet én távol tartom magam tőletek de ne gondold magatokat sebezhetetlennek. Szaporodtok? - utaltam vissza az előzőleg hozzám vágott sértésére, meg arra, hogy ez nálunk nem volt olyan egyszerű.
- Nem gond, annál jobb. Mert mindig lesz utánpótlás belőletek. Ahogyan belőlünk is. Sértegetni akarsz Bernardo? A gyenge pontomat akarod megtalálni? Ó igen, azt hiszem ezt szeretnéd, hogy könnyebben meg tudj ölni. De ne feledd ha te közel tudsz jutni hozzám, én ugyanúgy hozzád.- blöfföltem, sosem tudtam volna bántani, de neki ezt nem kellett tudnia, igazából nem is kellett volna itt lennie, és nekem sem.
- Ember vagy, egy gyönyörű és életteli ember, hívogatóan zubogó vérrel, amelyre én mégsem vágyom tőled. De sebezhető és halandó is egyben. És ettől leszel a számomra különleges. De nem csupán ettől. Menj, menj és ha majd megértetted a dolgokat, ha valóban csak egy minimálisan is képes leszel hinni nekem akkor esetleg folytathatjuk. Addig nincs keresnivalónk egymás közelében!- a szavaim nyersek voltak. Elküldtem őt velük, de valójában ha a megmaradt emberségembe kapaszkodtam amelyet századok során úgy őrizgettem magamban mint a legféltettebb és legértékesebb titkomat legszívesebben itt marasztaltam volna, mert itt volt a helye. Ez az egész nem lehet véletlen.  

Almost Paradise

Bevallom töredelmesen élveztem a dühöt amit kiváltottam belőle már pusztán a lényemmel, a megjelenésemmel, az otthonommal és még a levegővel is amit belélegzem amihez – úgy véltem szerinte- nekem jogom sem volt. Élveztem mert így egy töredékét ő is érezhette annak amelyet én éreztem egykor amely azóta sem múlt el, ami miatt ez az egész elkezdődött. Hazugnak nevez, csupán azért mert a szavak nem azokat az érzéseket adják vissza amelyet a családjával kapcsolatosan táplál. Sokkal inkább egy remekbe szabott illúzió akkurátusan felépített kártyavárának lerombolása volt ez. Nem biztos alapokra épült, hanem évszázados hazugságokra, amelyet most volt alkalmam megingatni. Mennyi vér tapadt a kezeinkhez, most mégis itt vagyunk az otthonom lassan tovakúszó nyugalmába, amelyet a szívverésének egyre hevesebb üteme tör meg. A levegővétele feszes és harsány, a dühe megvadult viharként tekeredik körém, és a torkomat ragadja meg a tekintete. Ó nem, ez nem ennyire egyszerű ezt ő is tudja. Ahogyan azt is érzi, hogy sok mindent ki tudnék találni, de ebben az egyben most nem hazudok neki. Ettől gyullad a szívében kétkedés, és sikeresen elültetem benne a családjába vetett bizalom megingásának első csíráit. Erről árulkodnak a szavai a gesztusai a lassan elhaló mozdulatai amellyel azt az átkozott holmit kevergeti nekem már szinte óráknak tűnő idő óta. Olyan volt a hangja mint amikor egy levágott fej elgurul a földön. Gyűlöltem és legfőképp azért mert többször volt már alkalmam ilyet látni a hozzá hasonló vadászok keze nyomán. Nekem is volt nem egy ilyen pillanatom, hiszen meglehet hosszú élet adatott számomra, de nem vagyok sebezhetetlen, egyetlen fajtám béli sem az. Volt, hogy túl magabiztos voltam és a vadász túl közel került hozzám, Még mindig érzem a kihegyezett fakaró keserű szagát, mint a mikor teleszívja magát esővízzel a szabadon hagyott, frissen kivágott fatörzs. Az arcomon karistolt vele végig, a kezeivel erősen szorított, szinte megbénított a belém fecskendezett gyengítő vasfű adalékkal.  Ha akkor nincs Giovanni és az egykor volt új családom még életben lévő tagjai, most nem beszélgetnék ilyen nyugalmasan Bernardoval és nem hunynám le a szemeimet, hogy némiképp enyhítsem a saját dühömet is. Mert sikerült a szavaival hasonló hatást kiváltani belőlem. Miért gyűlöljük mi ennyire egymást, miért érzem igazságtalannak ezt az egészet, és miért gondolom azt, hogy lassan eljöhetne már az idő amikor véget vethetünk neki? De még nem. Túl sok idő telt el, és én még mindig azt gondolom, hogy ennek a családnak semmi joga az élethez, hogy a bűnük a legnagyobb terhük, hogy egykori ősükhöz közük van. Ott hordozzák minden egykor volt igazságtalanságát az életemnek, csupán a puszta létezésükkel. Ám abban is biztos voltam, hogy a hosszú, bosszúszomjas időket követően most valahogyan valami megakasztott, és egyre kevésbé tűnt megmagyarázhatónak csak azzal, hogy Bernardo és Federico hasonlósága több mint döbbenetes. Az élet nem véletlenül produkál ilyeneket, ahogyan nem véletlenül vonzott egymáshoz bennünket. Tagadhatja ahogyan akarja de a gyűrűje elárulja, ahogyan látom a hűvös kék fényeket, mint apró kis vezérlő csillagokat felvillanni rajta. Hozzám vezette őt vissza, ahogyan azt Federico egykor elgondolta. És amikor láttam, hogy összefonja a mellkasa előtt a kezét még utoljára villant oda a tekintetem már megértettem. Iránytűként funkcionáltak, amelyet valami bűbáj okán az én védelmemre is készítettek, ahogyan a sajátomon is megvolt ez a tulajdonság: Federiconak soha nem tudnék vele ártani. Nem véletlenül készült ez így egykor, amikor elhatároztam magam, hogy a keresésére indulok, de végül sosem jutottam el hozzá. A bökkenő azonban csak az volt, hogy az enyém még Federicohoz készült, és nem tudott megakadályozni abban, hogy a családja más tagjait lemészároljam. Kivéve őket, akik még aznap éjjel megszöktek Nápolyból és útra keltek. Mindenhol vannak árulók és Giovanni birtokán is voltak.
– A szavaidból sütő gúny szinte savként marja a bőröm, pedig semmit nem csináltam. – szólaltam meg kissé búgó és öblösebb hangon mint szerettem volna.
- Meghívtalak az otthonomba, hellyel kínáltalak, és próbálok válaszokat adni a téged foglalkoztató kérdésekre. Modortalanságot felettébb irritáló.- az italomba próbáltam belekortyolni amikor ki tudja ilyen indíttatásból szinte pillanatok alatt ott termett előttem, amelytől kíváncsi ívbe futottak a szemöldökeim, elkerekedett szemekkel meredtem egyenesen az arcába és a torkomból ősrégi bányák titokzatos búgására hasonlító morgás féle szakadt fel. Ösztönösen tettem mindezt, ahogyan ösztönösen villant a tekintetem, mintha a közelséggel egyfajta szabályt szegett volna meg amit kimondatlanul is felállítottunk. Éreztem ahogyan megcsap a vérének illata, amelyet a verbéna tett kissé bűzösebbé. De még ezeken át is éreztem őt és éreztem a szívének heves dobbanását. Nem a félelem pumpálta sokkal inkább a harag. Pedig a rettegéstől lesz finomabb a vérük, ezért ízletesebb a laborban is mindegyik tasak, mert a halandók többsége fél a vérvételtől éppen ezért megváltozik a vérük összetétele. Már nem fogtam vissza magam, és kissé előrébb libbent a fejem vonszoltam magammal az évszázadok melankólikus ezerféle esszenciáját, a parfümöm gyöngyvirág illatát, és valamit ami még megmaradt belőlem, amitől én voltam az egykori csupa vidám Gemma. Még bennem volt még nem tudták tökéletesen kimosni belőlem a századok, mert minden vércseppel amivel eltelítődtem mindig visszaloptam magamnak egy keveset belőle. Ó igen, kellett nekem, ez volt az utolsó kapaszkodóm, ez volt az amely még vissza tudott tartani. Mennyire egyszerű lett volna pusztán élvezni azt ami adatott, és elfogadni, hogy mostantól egyetlen célom, hogy az élethez való jogukat egyszerűen elvegyem. Mert már akkor el kellett volna amikor először vetettek át azon a kerítésen. Ekkor billentem át arra az oldalra ahol most vagyok, amitől Bernardo ilyen sötétnek és kegyetlennek lát engem. Én vagyok a szörnyeteg? Én aki mindezt nem akarta?
– Szerinted mikor fogom én az engedélyed kérni bármihez? És te mikor kérted bármelyikünk engedélyét is bármihez mielőtt beleállítottad a karót, hm? Te mersz engem vádolni, éppen te akinek ahhoz sem lenne most joga, hogy egyáltalán itt legyen? – minden mondatnál egyetlen fokkal emeltem a hangom és egyetlen árnyalattal mélyült is egyben, de igazából nem is nagyon törődtem vele. A szemeim már lassan olyan élénk bordóban úsztak mint a viharos éjjel előtti égbolt horizontja és arany szegélye tökéletesen körülölelte az egyre sötétedő pupillámat, ami végül a vadászra villant. Amikor felemelte a kezét és hátrálni kezdett én ugyanezzel a lendülettel álltam fel és lassú, hullámzó mozdulatokkal sétáltam felé. Nem volt benne semmi fenyegetés, inkább csak lemondó. Lemondtam arról, hogy valaha is megértsen, de talán nem is fontos, hogy éppen ezen az éjszakán értse meg ami történik, van még rá időnk, talán….csak reménykedtem benne. A hajába túrt, éreztem, hogy a tenyerében cseppen a vér, hallottam is, mikor végigsiklott rajta, és egyetlen másodpercre megálltam. Ajkaim elnyíltak mint a vörös, szirmait bontó rózsa, a nyelvem a számban megremegett és a szájpadlásomnak feszült, az arcizmaim megrezzentek, és nagyon komoly erőfeszítésembe került uralkodni magamon, de az ígéretem bilincsben tartott, ahogyan az is, hogy ugyanezzel egy időben a gyűrűm szinte perzselve szorította meg az ujjam. A fejem megrázva próbáltam magamhoz térni, és némiképp higgadtabban folytatni, bár azt hiszem kettőnk közül látható jeleit tekintve ő volt az ingerültebb. Egykedvűen vontam meg a vállam.
– Nem számolom már egy ideje mennyi Auditore végezte a karmaim között, miért te talán nyilvántartást vezetsz a megölt vámpírokról? Bár a precizitásotokat ismerve ez nem lepne meg- nevettem fel kicsit cinikusan és olyan élesen, mintha a táblán karistoltak volna végig körömmel. A fontosabb áldozatokról nyilvántartást vezetnek, de rólam csak Federico tehetett említést, csak az ő naplója fogja megerősíteni a szavaimat, addig bármit is mondanék neki nem fogja elhinni.
– Soha nem fogjátok tudni visszafizetni amit egykor elvettetek. És, hogy miért? Mert ha egykor a családfő nem menekül el olyan gyáván és nem rejtegetik őt a hozzád hasonló vadászok akkor ma már te sem lennél és apád sem lenne és Carlo sem lenne….de nem kell félned, az öcsédet nem fogom bántani. Gyerek még…én nem vagyok olyan amilyen ti voltatok! Én tisztelem az áldozatomat…vadász pfeeehhh gyerekgyilkos… az őseid egytől egyig, légy hát rájuk büszke!- olyan undorral köptem a szavakat elé, hogy magam is meglepődtem ezen a hirtelen változáson. Hogy teheti ezt…ezekkel a vonásokkal ezekkel a szemekkel, ez a mozdulat. Szinte hallottam a kezének a simítását, ahogyan a haja után az arcomra siklik és ott volt a mosolya amelyet mindig nekem tartogatott, csak nekem. Nem, ez nem Federico…próbáltam magamat győzködni, de egyre kevesebb sikerrel. Valami oka van, hogy nem tudnék neki ártani, hogy ahelyett, hogy vágyakozni akarnék az ütőere felé, csupán egy csók lenne semmi más, csak egy apró csók, még akkor is, ha utána legszívesebben rátapadnék és…rémülten hőköltem hátra és próbáltam szertefutó gondolataimat összerendezni nem sok sikerrel. Belül tengernyi gondolat szakadt fel, megannyi emlékkel fűszerezve és képtelen voltam a hangzavart kordában tartani. Csak bámultam Bernardora és alig voltam képes megálljt parancsolni a gondolataimnak. A pohárra markoltam erősen, amely a szorítástól egy csendüléssel összeroppant a kezemben, a szilánkok felsértették a kezem, de mintha meg sem éreztem volna a fájdalmat, őt néztem kitartóan. Lassan engedtem el a darabjaira tört poharat, a kezemen lévő sebbel nem törődtem, lassan magam mellé engedtem és visszahátráltam a kanapéhoz.
– Nem tudom ki ölte meg az anyádat vagy a bácsikádat, de az nem én voltam. Bárcsak én lettem volna! – tudom, hogy ezzel az utolsó mondattal az elevenébe találok, de talán ingerelni akartam talán arra vágytam, hogy kiderüljön vajon valóban azt tudja az a gyűrű amire én gondolok, vajon Federico egykor ezzel akart védeni engem a saját családjától? Mert ha igen, ha bebizonyosodik, akkor tudni fogom, hogy ő is keresett engem, hogy ő is meg akart találni. A naplóját akartam megszerezni, vagy legalábbis beleolvasni, vagy megtudni mi van benne. Tudni akartam, hogy vajon talán ő is vágyott arra, hogy utunk majd egyszer keresztezze egymást? Ha létezik a halálon túli élet, vajon ezt is neki köszönhetem, hogy ennek a fiúnak az arcával tért vissza? Széttártam a karom, ajkaimon bűnös és hűvös mosoly táncolt, a gyertyák fénye egyetlen kis pillanatra megrezzent és a sóhajom könnyed fuvallatként terült szét a nappaliban.
– Hát akkor mire vársz vadász? Szedd ki a válaszaidat! Neked úgysem kell semmihez engedély, ahogyan az őseidnek sem kellett. Ilyenek vagytok, sosem változtok!- tovább hergeltem, és nem….továbbra sem akartam őt bántani bármit is gondolt. A szavaim makacsul könnyedén koppantak az intarziás parkettán, és jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy a pohármaradványok ott hevernek mindenfelé. Most csak őt néztem, és rá vártam…talán mindig is rá vártam Federico óta.

Almost Paradise

Lehet, hogy hiba volt őt beengednem az otthonomba, lehet, hogy egyszerűen nem kellett volna foglalkoznom az engem lassan beburkoló gondolatokkal, amelyek rám tekeredtek ott a klub melletti sikátorban. Főleg, mert a zenének gúnyolt zaj monoton üteme sokkal jobban taszított mint amennyire a Bernardo kezén lévő gyűrű magához vonzott.Mert tudom, hogy ez okozta, egyre biztosabb vagyok benne, ahogyan abban is biztos voltam, hogy Federico egykor valamit csinált a gyűrűkkel és emiatt érzem ezt a közelében. Ahogyan abban is biztos voltam, hogy valóban nem léteznek véletlenek. Ezt az évek alaposan belém táplálták, ahogyan a mesterem is megtanította, hogy a háttérben mindig egy felsőbb hatalom akarata húzódik, amely képes bizonyos emberek elméjét uralni. Ó a balgák sokszor nem is tudják mit cselekszenek, és a megbájolt halandók sokszor veszélyesebbek mint akár én akár más fajtámbéli. Nincs félelemérzetük, és a fájdalom nem fogja vissza őket.Itália felvetésére kissé összerezzentem. A poros századok sem voltak képesek kiölni belőlem a vágyat, hogy egyszer majd visszatérhetek. Bár jól tudom, hogy a birtokunk helyén már régen nem a sok tornyú házunk áll, amelynek falai nyáron hűvösükkel nyugtattak és hányszor játszottam ott az ikrekkel. Lelki szemeim előtt megjelentek, és hallottam ahogyan a nevemen hívnak, mintha ezer tűvel szurkálták volna a testemet és ezeket az emlékeket is ez a fiú hozta felszínre, amitől egyre veszélyesebbnek éreztem a magam számára. Még mindig azt gondoltam, hogy óriási hibát követek el, ahogyan azt is gondoltam , hogy azzal még nagyobbat ha nem hívom ide. Valahogyan nem féltem tőle, mert nem volt miért. Bizalmatlan az voltam igen, mert nem, továbbra sem voltam képes felfogni ezt az ijesztő hasonlóságot, ahogyan azt sem, hogy miért gyengülök el a közelében. Csillapodott a vérszomjam is, bár nem tagadom, hogy amikor a pillantásom az ütőerére tévedt egy másodpercre vörös rubinként villant a tekintetem, amit egy mélyebb és öblösebb sóhaj kíséretében nyomtam el magamban. Az ígéretem és Bernardo közelsége bilincsbe kötötte minden érzékemet és minden felébredő érzésemet beleértve az éhségemet is. Akartam őt magamnak, bár talán nem a szó klasszikus értelmében. Szenvedtem a hasonlóságtól és szenvedtem a különbözőségüktől is egyben. Édes volt és magával ragadó ugyanakkor az a könnyedség amely jellemezte ijesztő volt. Federico nem ilyen volt, és szerettem volna bemesélni magamnak és egyre jobban erre koncentráltam, hogy akivel most megosztom a nappalim halovány bézs félhomályát csak egy fiú egy közeli bárból, akit csak azért nem öltem meg mert érdekes volt a számomra, és ő ugyanezen indokok miatt jött végül velem. Kapaszkodtunk egymásba és a kapocs a másik világához a kíváncsiság volt amely felébredt bennünk. Vajon mi mehet végbe benne, amikor találkozik valakivel aki az élete során többet is megölt a családjából? Nem...gyerekként soha nem bántottam őket, ez valahogyan a másik volt amely nem hagyott, amely minden alkalommal elém tornyosult és óriási kőfalként utamat állta. Pedig oly szívesen már a születésük pillanatában elvettem volna a jogukat az élettől, ahogyan ők tették az én családommal. Kíméletlenül dúlták fel az otthonomat, hogy nyoma se maradjon a létezésemnek. Ez volt hát a romokra és vérre épülő híres vadász família, akik csak annyiban különböztek tőlünk, hogy a vér nem táplálék volt számukra, hanem a győzelmük megkoronázása. Nekem igenis jogom volt ahhoz amit tettem, nekik mi joguk volt arra ahogyan kezdődött? A szerelem bűn? Az ő szemükben igen, ha a választott nem egyezik az ő ízlésükkel. Gyűlölni akartam őt is, ezt az éjszeműt, aki olyan kedélyesen mozog a nappalimban mintha mindig is ide tartozott volna, de egyszerűen képtelen voltam erre az érzésre vele kapcsolatosan, noha még mindig éreztem a dühét. Megszámlálhatatlanul sok éven keresztül éreztem az utolsó pillanatokban azt amikor ujjaim egy Auditore torkára simult és mohón fontam őket körbe, ott volt a tekintetükben a kérdés, amire nem adtam meg a választ, csak Federico utolsó szavait suttogtam a fülükbe rekedten és lemondón. Nincs tovább, itt a vége, ahogyan számomra is elhozták akkor éjjel.  Az én dühömet ők táplálták és Giovanni szűnni nem akaró suttogása, hogy meg kell tennem, hogy el kell őket pusztítanom. Mióta távol vagyok tőle rájöttem, hogy sok tekintetben csupán csak használt engem és használta azt a tulajdonságomat amely ehhez a családhoz kötött: a bosszúvágyat. Hogyan képes a feltétel nélküli ragaszkodás végül oda vezetni, hogy már nem számít hányat ölsz meg közülük csak az számít, hogy még a szemükbe nézz az utolsó másodpercekben és elrabold tőlük az emlékeiket, amelyekben egyre haloványabban leled meg azt a férfit akit szerettél. Közel ötven év után már az árnyékának lenyomata sem volt ott, ahogyan nem volt ott többé Itália gyönyörű napsütése, a semmihez sem fogható párás délutánok, ahogyan az olajfák bólogató árnyékában fejem a mellkasára hajtom és ezerszer is megígérem, hogy soha nem fogom elhagyni. Én mégis megtettem, ahogyan ő is. Úgy távolodtunk egymástól mint ahogyan az ember keze elengedi a hajó horgonyt és csak nézi miképpen bont vitorlát és tűnik el a messzi távolban, csak egy apró kis fehér pont marad a horzonton, mint egy ittfelejtett délibáb.
Még matatott valamit a nappaliban és érdeklődőn figyeltem úgy tűnt a kényelméhez még valami szükséges. Nem tagadom roppantul dühített, hogy itt mászkál a parkettámon, illetve a kézzel csomózott indiai szőnyegeken a sportcipőjében és egyetlen másodpercre sem tudtam leplezni, hogy nem tetszik a dolog, sőt kifejezetten udvariatlannak tartom. Most fel akar bosszantani vagy mit szeretne?
- Cicus....hm, ha már becézéseknél tartunk eddig én sem neveztelek vámpírgyilkosnak, szóval mellőzzük a Cicust ha kérhetem. Ez olyan mintha az egyik olyan nő közül lennék akiket előszeretettel hurcolsz az ágyadba. Tudod, könnyebb volt minden amíg csupán azt tudtam kik vagytok, de arc nem tartozott hozzá. A lakhelyed ismerem, egyéb dolgaidat nem, illetve pontosítok: a dolgaid egy részét csupán. Ami pedig a vizet illeti. Sem a mércéig sem attól kevesebbet sem semennyit nem hozok neked. Szépen megfogod azt a kis shakered és leszel kedves utánam fáradni a konyhába. Ott kiszolgálhatod magad. Ugye nem gondolod komolyan, hogy akár egy percre is egyedül hagylak a nappalimban?- néztem rá tengernyi kérdéssel a szemeimben, szép ívű szemöldököm majdnem a homlokom közepéig szaladt.
- Ahogyan az elején mondtam nem azt kérem, hogy bízz bennem csak azt, hogy hidd el amit mondok. És ez visszafelé is igaz.- jelentettem ki egyszerűen majd remélve, hogy együtt távozunk a konyhába és utána hajlandó lesz a szobapapucsot felbűvészkedni a cipője felé távoztam  vele a konyhába. Remélem ha ezt a borzalmas holmit amit abba töltött megissza némiképp könnyebben megy majd a társalgás. Én maradtam a jó öreg bourbon-nél két jéggel.
- Valóban most találkoztál velem először, meglehet utoljára, ahogyan magad mondtad ez nem lesz éppen egy hosszú életű dolog, talán azt szeretném, hogy ne is legyen az. Egy kissé magad is előítéletes vagy nemdebár? Miért feltételezed rögtön azt rólam, hogy a véredre vágyom? Egyrészt már túl vagyok a mai étkezésen, másrészt nem vagyok hidegvérű gyilkos. Az életben maradás hajt, ha azt vesszük, bár talán életnek ezt a legkevésbé sem lehetne nevezni, még a legnagyobb jóindulattal sem.- hogy csupán a fajtám miatt gyűlöl és csak azért mert éppen olyan vagyok aki hasonlít azokra akik megölték a családját megmosolyogtatóan naív gondolat, és kedvem lett volna közel ugrani hozzá gyorsabban mint ahogyan ő észrevehetné, helyette azonban csak a kandallótól suhantam át szinte másodpercek alatt a kanapéhoz, a fenekemmel megtámasztva azt.
- Tehát olyan vagyok....olyan...de nem AZ. Mi lenne ha azt mondanám azért gyilkollak meg mert te is olyan sötét szemű vagy, mint az aki a családomat lemészárolta egykor? Akkor jogodban állna elítélni? Nem, mert te ugyanezt teszed. Hajt a bosszúd, hogy minél több vámpírt megölj, pusztán azért mert ilyenek ölték meg az anyádat és a bácsikádat. Nos, kedves Bernardo, ugyanezen okokból mészárolok én is a családodban. A bosszúmtól hajtva. Céltalanság....ez egy olyan szó amit azt gondoltok jellemző ránk, hogy csak úgy vagyunk a végtelen időben és csak annyit akarunk csupán, hogy jól lakjunk semmi mást. Ki kell hogy ábrándítsalak...Cicus!- vágtam most neki vissza azt a becézést amit használt nekem miközben a világítóan kék szemeim a shakert figyelték ahogyan kottyan benne ide-oda az a borzalmas lötty. Roppant irritáló, elvonja a figyelmem, ahogyan elvonja a figyelmem az is, ahogyan engem néz. A haragján és a kíváncsiságán túl van valami a tekintetében, valami ősi és megmagyarázhatatlan, amit annak tudok be, hogy mégiscsak egy vérvonal, mégiscsak egy olyan őstől származik akit én jobban ismertem mindenkinél. Ott volt a tekintetében Federico simogatása, ott volt benne az utolsó napjaink minden elrejtett kis titka, amit egymással osztottunk meg. És egy ígéret amit megszegett, és amit én nem tudtam. Mindig hozzá tartoztam és hozzá is fogok. Ő volt számomra a lélek és a szerelem, Giovanni  a nyers erő és a vágy. Ez a fiú pedig itt a nappalimban ahogyan rám néz, és a fények körbetáncolják óvatos pászmáikkal simogatva át, időtlenül gyönyörű lett a szememben, ugyanakkor nem akartam....benne megvolt mindkettő...mindkettő és pontosan ettől lett veszélyes a számomra.
- Én mindig óvatos vagyok, ezt tudhatnád. Ahogyan tudom, hogy nem volt tökéletesen céltalan az, hogy arra jártam. Már egy ideje érzem, hogy van itt valami ami annyira régi mint én magam. Nem ősi, egyszerűen csak...a részem, elválaszthatatlanul. És ez a gyűrűd amit viselsz. De jól van ám legyen, kezdjük a legelején. Van amit elmondok, de lesz aminek magadnak kell utána járnod, és megint más dolgokat a saját szemeddel kell, hogy láss, mert úgysem fogod elhinni. A haragod és a családod iránti olthatatlan szenvedélyes kötődésed elhomályosítja a tisztánlátásod.- löktem el végül magam a kanapétól és egyszerűen és lazán beleültem, majd kényelmesen hátradőlve a poharamban lévő italt lögyböltem, akárha bűvölném. Mintha valami varázsgömb lenne, aminek a segítségével visszarepülök a múltba.
- Örökre huszonhárom éves maradtam, 1753-ban születtem Nápolyban. Gyönyörű világ a maga teljes nyugalmában és a mélyben szunnyadó ősi erők árnyékában amely mégis valami kecses egyensúlyban volt egymással. Amíg egy napon nem találkoztam össze Federico Auditore-val. És ez volt az én nagy hibám az egyetlen amelyet a családod ellen elkövettem, hogy bele mertem szeretni az elsőszülöttbe, ahogyan ő sem akarta követni a családi hagyományokat többé. Mi csak....mi csak egyszerűen együtt akartunk lenni. Megszökni a világ végére....Calcutta volt a cél. A fülledt és sejtelmes India. Egyszer jártam ott, azt hittem ott majd szépen lepakolhatom az emlékeimet vele kapcsolatosan, de csak újabbakat aggattam magamra. Ostoba voltam kissé, azt hiszem, és naív is. Mindketten azok voltunk, mert megbíztunk valakiben akiben nem kellett volna és rábíztuk magunkat. De elárult, azon a fagyos széllel beköszöntő februári hajnalon törtek ránk az Auditore család vadászai, hogy megszabaduljanak tőlem és a családomtól. A szüleim lemészárolták, az ikreket, a kisöcsémet és a hugomat felakasztották a hintájuk mellé a kertben. Micsoda mocsok képes ilyet tenni?- a hangom még ennyi idő után is remegett a dühtől és keserves mély morranás hagyta el a torkom, és a beszédet megszakítva kortyoltam az italból. A szemeim megint felvillantak vörös fénye összeölelkezett a gyertyák lassú táncot járó lágy arany fényével. Vissza kellett fognom magam és szépen lassan sikerült is úrrá lennem a haragomon.
- Engem egy közeli vámpírtanyára hurcoltak és vetettek át a birtok kerítésén, magamra hagyva a fagyott földön zokogva és üvöltve a fájdalomtól amelyet a családom halottjainak látványa okozott. Sokáig nem értettem, hogy miért nem öltek meg csak úgy egyszerűen ma már tudom. Az öreg Auditore túl gyáva volt, hogy megöljön, mert nem mert a szemembe nézni, miközben megteszi.És a többiek? Ők azt hiszem remek szórakozásnak találták.- elhallgattam és időt akartam neki adni, hogy az eddig hallottakat feldolgozza, és ha a sejtésem igaz erről a családi krónikák nem írnak, csak Federico naplója, abban biztos, hogy benne van. Ahogyan benne kell lennie annak a préselt juhar levélnek amit egykor neki adtam, arról a fáról ahol mindig találkoztunk. menthetetlenül romantikus lennék? Ó nem, csak voltam. Mostanra már sokkal erősebb dolgok munkáltak bennem, és az éhség keveredve a haraggal különösen kegyetlen dolgokra képes.
- Gondolom nem ezzel a történettel indul az 1776-os év az Auditore Legendáriumban, mert minden bizonnyal nem túl büszkék arra amit tettek, és emiatt nem élvezheted sem te sem az apád Olaszhon gyönyörű napsütését. Mert a mesterem még ott maradt és vagyunk még páran hidd el. De nem ez a lényeg, és nem ezért hívtalak ide. A gyűrű érdekel, nem holmi regény vagy akármi, hanem az, hogy mit tud, hogy mi az amit a gyűrű tud. De...talán ne is szaladjunk ennyire előre, hátha vannak még kérdéseid, vagy folytathatom?- kérdeztem egyszerűen, és végig őt néztem. Tudtam, hogy nem hat rá a pillantásom, és pont ettől volt izgalmas. Ki tudok váltani pusztán az egyszerű tekintettel bármilyen reakciót is belőle?

Almost Paradise

Nem hitt nekem, a zsigereimben éreztem a kétkedését, pedig ettől jobban nem tudom neki bizonyítani, hogy nem fogom bántani, hogy sokkal jobban szükségem van rá jelen pillanatban élve, semmint holtan. És abban sem voltam biztos, hogy esetében képes lennék megállni azt, amit már egykor Federiconál is akartam, hogy talán ejön majd a pillanat, hogy magamhoz ölelhetem, hogy együtt legyünk. Édes elkárhozás a végtelenbe és azon is túl. Mert a halál esetünkben csak egy lépés a pokoltól amelyben örökké senyvedünk. Az emberek ideje véges, de ahogyan képesek minden másodpercét szenvedélyesen megélni, és belevinni mindent ebben a rövidke életbe amelyen átesnek, mint egy betegségen, az rettentően figyelemreméltó.Láttam az arcán a dühöt, láttam rajta, és éreztem miképpen vágtat megvadul ménesként ereiben a vér, miképpen táplálja valami ismeretlen erő a haragot irányomban, ahogyan van ott valami más is ami lecsillapítja, így kerülünk tökéletes egyensúlyba és egy olyan összhangba ami a vadászt és a prédáját egyetlen lélegzetvételnyi időre szembesíti egymással. Az egyik majd meglátja mit is akar elvenni, a másik megmutatja mit tud adni.
Akarod? Tényleg? Kell neked? Ezt szeretnéd? Vedd el!
De esetünkben erről most nem szólt a történet, ez most semmi másról nem szól csak az időben egyetlen napról, amikor elvesszük egymástól amire szükségünk van. Azt hiszem én már túl régóta magammal hurcolom ezt az egészet, túl nehéz teher ez már nekem jó lesz tőle megválnom, és jó lesz egy időre levegőhöz jutnom. Több száz éves ámokfutásom ebben a korban azt hiszem egy kis időre csendesedni látszik, legalábbis addig amíg ő itt van. Nem akartam, hogy tudja, hogy a jelenléte legyengít, hogy már nem a vasfű az ami visszatart hanem ő maga. Az egyetlen gyengeségem egész átkozott életem során az az ember aki miatt erre a végtelen és csupán a végleges halállal véget érő életemre ítéltettem. Néha, a sok év alatt már annyiszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom, hogy nem akarok tovább menni, hogy elegem volt ebből. Mindannyian átesünk ezen az érzésen többször is, és minél régebb óta járjuk a fájdalomból, vérből és hullák sokaságából kirakott utunkat, annyiszor többször. Minél emberibbek voltunk egykor olyannyira leszünk gyengék is amikor átváltozunk. Egy ideig nem akarjuk elhinni, egy ideig csak vergődünk a saját kínkeservünkben és könyörgünk a magasságosnak vagy amiben hittünk emberként, de csak a visszhang válaszol, a saját hangunk torz mása, amely kinevet. Kacag rajtunk a mesterünkkel együtt, aki a karját kínálja fel, és nem lehet ellenállni, mert a fájdalom amely a koponyánkra nehezedik sokkal erősebb. Hogy milyen voltam egykor mielőtt ezzé a szép de időtlenül érzéketlen viaszbábbá változtam? Piros, mosolygós arcú, ragyogó és életteli tekintetű. És most mi vagyok? Az árnyékok tolvaja, aki ebbe burkolózik bele, mert csak a sötétség képes elfedni a lelkének nyomorát. Csak tettem amit tennem kellett, amire a mesterem nevelt, amelyet minden csepp vérével átadott nekem. Hergelt engem és nem is kellett neki sok hozzá, hogy ezt az állapotot elérje. Eleinte mohó voltam mint az örökké éhes gyermek, később felfogtam mit tettem, amikor karjaimba tartottam kitört nyakkal az áldozataimat. Megsiratni akartam őket, és még mindig hallom ahogyan a bőrömnek csapódik Giovanni keserű nevetése. Én ostoba még azt sem tudom, hogy könnyek nem születnek hol anyagból? Nem akartam tudomásul venni a megváltoztathatatlant nem akartam tudomásul venni, hogy már nincs bennem semmi ami emberivé tesz. Minél több időt töltöttem a mesterem nélkül annál többet tudtam visszalopni magamnak belőle amitől egykor megfosztott. Adott valamit, de ezért komoly árat fizettem, ahogyan azért is komoly árat fizettem, hogy ez a fiú most itt lehet a közelemben. A mélysötét szemeivel, mintha belém látna, mintha a dühével és a kétségbeesett kíváncsiságával akarna utat találni felém, én pedig nem adok neki mást cserébe csak sértéseket. Mert nincs joga ebben a testben lenni, nincs joga...mert nem az enyém, nem hozzám tartozik.
Bólintottam, hogy hozhatja a táskáját, és a dolgait, ahogyan arra is bólintottam, hogy ezt kívül fogja hagyni. Nem kellett megígérnie semmit, áradt belőle a gyűlölettel fűszerezett eredendő kíváncsiság. Tudtam miért dühös, hiszen a szavaim jócskán elárultál ki is vagyok, ahogyan azt is, hogy ki az aki már jó sok ideje tizedeli a családjukat, és most találkoztam vele és egyszerűen nem tudok tovább lépni amíg nem adok át neki mindent és nem veszem el amire nekem van szükségem. Szüntelen rohanásom lehet, hogy itt fog véget érni ebben a világtól eldugott kisvárosban, ahova azért érkeztem mert megéreztem őket, sokkal erősebben mint máskor és akkor még nem tudtam, hogy a gyűrűje az oka és ő maga.
- Én a sejtésed nélkül sem jósolok magunknak hosszú jövőt, mio ragazzo.- feleltem nagyon komolyan az ő felvetésére. Voltak az életben furcsaságok, jó sok dolgot volt alkalmam megtapasztalni, kezdve a polgárháború zivatarától egészen a huszas évekig, ekkoriban New Orleansban megszaporodtak azok a szórakozóhelyek, ahol finom kis csemegék ajánlották fel önként a nyakukat néhány korty erejéig, és még meg sem kellett ölni hozzá őket, egyszerűen ez volt a fétisük: harapásfüggőknek hívtuk őket és azt hiszem ekkoriban tudtam újra megerősödni, mert addig nem nagyon fogyasztottam emberi vért. De ehhez még csak bántanom sem kellett igazán őket, csak egyszerűen elvenni amit felkínáltak. A cipős szekrényemre tett megjegyzésére elmosolyodtam
- Azt hiszem még a 19. század közepén vásároltam egy műkereskedőtől aki megesküdött rá, hogy XIV.Lajos sok szeretője közül az egyik aki éppen imádta a gyönyörű cipőket ebbe tartotta. Valamiféle különleges fából készült, szerintem roppant büdös, amúgy.- bigyesztettem le kicsit az ajkaimat.
- És ha már itt tartunk valóban kedvelem a lábbeliket úgy nagyjából az 1900-as évek eleje óta. Igaz, azóta kicsit változott a divat, és az ötvenes években megjelent pin-up stílussal megérkeztek ezek a helyes kis magassarkúk. Pazar, ugye?- kedélyesnek tűntem, próbáltam oldani a benne felgyülemlett feszültséget, meg valahogyan azt a távolságot is bontogattam ami közöttünk volt. Furcsa kettősünket magába fogadta az éjszaka, ahogyan a házam felé tartottunk. A maszatos kerítések között nem koppantak a lépteim, néma sóhajjal nyugtáztam ahogyan magam mellé tekintettem és ott lépkedett mellettem, időnként ő is vizslatón tekintett rám.
A házam kőkerítése ezüstfehérben fürdőzött, a rajta mindent befutó vadszőlő mohón tekergőzött át még a repedéseken is. Odabent az udvaron a fák elnyújtózó sötét árnyékai lopták el a holdnak a fényét, és olyan volt az egész mint egy megmeredt színházi díszlet, amelyből távoztak a színészek. Nyugalmas csend uralt mindent. Szerettem ide visszatérni.
- Fair játék, hogy tudod hol lakom, ahogyan én is tudom, hogy te hol élsz. Mindkét helyet.Fáradj beljebb!- intettem magam elé, ahogyan feltárult a kapu előttünk, és néhány perc múlva a házam előterének gyertyákkal megvilágított kissé régimódinak tűnő teraszára értünk.
- Téged nem kell, hogy külön behívjalak, szóval innentől kérlek tartsd tiszteletben, hogy a vendégem vagy, ahogyan én is tiszteletben tartom a neked tett ígéretemet. A cipős szekrényt az ajtó mellett találod, és van még ott egy szoba papucs, azt kérlek vedd fel a cipődre. A parketta eredeti intarziás, még a negyvenes évekből, és nem szeretném ha összekarcolnád.- miközben beléptünk az előtérbe én is lerúgtam a vörös cipőmet, és vártam, hogy a szobapapucs rákerüljön a lábára. Valószínű nem ezt várta, egy piperkőc vámpír, akinek vannak bizonyos hóbortjai.Nos igen, volt időm néhányat összeszedni magamnak, és ezek között volt az, hogy bizonyos dolgokra ügyeltem. Példának okáért az otthonomra. Megemeltem a kezem magam előtt és mutattam az utat a nappalim felé.
- Fáradj beljebb az otthonomba!Feltételezem nem sok ilyenbe jutottál be eddig vagy ha igen minden bizonnyal nem azért, hogy egy ital mellett elbeszélgess velünk.- mosolyodtam el, bár azt hiszem némi keserűség vegyült ebbe a mosolyba. Igyekeznem kell a mai estét a legmaximálisabban kihasználni, mert ha ennek vége, ha vége lesz ennek a csendnek amibe beburkoltuk magunkat és csak ketten voltunk, ő meg én, akkor meg fogom ölni őt is és a családját is. Vagy ők végeznek velem. Jelen helyzetben, kivált ahogyan hatással volt rám, ez utóbbinak volt nagyobb esélye. Bernardo Auditore egymagában volt a gyengeségem a kísértő múltam egyszerre és ha akarok sem tudok emellett csak egyszerűen elsétálni. Próbáltam azt a hatást némiképp leplezni amit kiváltott belőlem, és úgy tenni mintha pusztán érdekes lenne számomra, valaki aki a múltam része volt egykor. És nem úgy mint az aki a legfontosabb volt.Ha megtalálja Federico holmija között a festményt rólunk, úgyis mindent érteni fog. Addig pedig tápláljon csak irányomba haragot nem számít, csak tudni akarom miért és mi végre került hozzá a gyűrű és tudni akarom amit nem tudtam a családjuk történetét illetően, az igazit. És elmondani én ki voltam...hogy egykor miattam történt ez az egész. De még sok időnk volt hátra és nem akartam ennyire előre rohanni.
- Nem gyűlöltelek mindig benneteket Bernardo...ti gyűlöltetek engem. Egy valakit kivéve.- kezdtem bele a történetbe és az egyik fotel felé intettem a karommal, hogy foglaljon helyet, én pedig az italok felé indultam, hogy töltsek magunknak. Egy ujjnyi bourbon, jobban mart mint a scotch. Két jégkocka, és az egyiket felé nyújtottam ha helyet foglalt. Felőlem vasfüvet is csepegtethet bele. Én nem ültem le, hanem a kandalló melletti falat támasztottam meg, és onnan figyeltem, megint egy csöppnyi árnyékot választva magamnak.
- Valóban tudni akarsz rólam mindent? Mert ha elmesélem, talán sok dolog megváltozik a számodra, és befolyással lesz a továbbiakra. Ahogyan talán a te válaszaid is megváltoztatnak majd sok dolgot. Nem tudom felkészültünk e erre a beszélgetésre, de tudod Bernardo én nem hiszek a véletlenekben, ahogyan abban sem. hogy cél nélkül kószáltam most azon a helyen. Talán már jó ideje hív engem a gyűrűd, csak még sosem volt annyira közel, hogy ilyen erőteljes legyen a vonzása. Honnan van és kitől kaptad?- pillantottam a magam elé emelt ital aranyló hömpölygésén keresztül a kezén viselt gyűrűre. Még mindig élénken világítottak benne a kövek ahogyan az enyémben is. Ki tudja mire képes ez a két ékszer együtt. Nem tudtam, hogy Federico egykor mit csinált velük, hogy ki készítette őket, egyszerűen nekem adta, és amikor az ujjamra húzta, csak annyit mondott, hogy ez majd segít, hogy mindig közel legyünk egymáshoz. Azt hiszem szépen lassan megértem mire is gondolt egykor...de még nem voltam biztos semmiben.