Először lelkesen, mosolyogva néztem, ahogy Lucy boldogan ugrik is fel, és az ágyról lekászálódva, kis rakéta módjára indult meg az anyja fésülködőasztala felé, ám... odáig nem ért már el, mert nagyjából félúton, a szőnyeg felhajlott csücskében megbotolva, kicsiny lábai nem tudták megtartani a súlyát a lendületben, és csúnyán kiterült a földön.
Bár rögtön ugrottam is én is, és feléje siettem, de Ő addigra már sírni is kezdett, és panaszolva mondta el, hogy fáj neki.
- Jajj, Lucy, ne sírj... - térdeltem máris melléje, és érte nyúltam, majd óvatosan az ölembe emeltem, és magamhoz öleltem. - Nincs semmi baj, Drágám, ne sírj, máris elmúlik az a csúnya fájdalom - kezdtem el vigasztalni, s közben a hátát simogattam. Másik kezemmel gyöngéden nyúltam oda, hogy megvizsgáljam, mi is történt a lábával.
Szerencsére, vérezni nem vérzett, de volt ott egy csúnya kis seb, nyilvánvalóan a szőnyeg miatt, amikor elesett, és a súrlódás okozta hő miatt a szőnyeg anyaga durvává vált, ami felsértette a lágy gyermeki bőrét..
- Semmi baj, Drágám, ez nem komoly, mindjárt jobb lesz - pusziltam meg a haját, és miután felálltam Vele a karjaim közt, felültettem vissza az ágyra. Megtöröltem könnyes arcocskáját a kezemmel, és vigasztalón rámosolyogtam. - Hozok fájdalomcsillapítónak egy kis csokit, jó? És utána megcsináljuk a palacsintát is. Mindjárt visszajövök - próbáltam ajánlani Neki valami olyasféle dolgot, ami talán elvonja a figyelmét erről a kis balesetről.
Már éppen indulni akartam, amikor zajt hallottam odalentről... pontosabban hangot... emberit... Valaki a nevemet kiabálta...
- Maradj itt, Lucy - néztem le Rá, komoly arccal, aztán megpusziltam a homlokát még egyszer, és elindultam a földszintre, megnézni ki keres engem ennyire...

(folyt. köv. Ház és előszoba)

Ugrás ki az ágyból! Többet sem kellett mondani nekem, rögtön, amint befejezte a beszédét, én már fel is pattantam, majd anyu asztalához vágtattam... Volna a fésűért, ami most itt van, ha a lábam nem hagy hirtelen cserben a szőnyeg kiálló része miatt. Csatt! És máris a padlón találtam magam, a lábam meg iszonyúan sajgott.
- Au, ez fáj - kiáltottam fel rögtön, a következő pillanatban meg már bömbölni is kezdtem. Ez rossz, nagyon rossz, és fáj... Minden fáj, és anyut akarom, meg a gyógypusziját, de anyu nincs itt, és nem ad gyógypuszit, amilyen gondolatra még jobban sírni kezdtem.

Kis időbe került csak, mire Lucy mocorogni kezdett, majd egyszercsak ki is nyíltak a szemei, és elmosolyodva ismert fel engem. Vagyis hála az égnek nem vette észre azt az időt, mikor itthagytam egy kis időre.
- Jól van, kis Palacsinta hercegnő, akkor gyere szépen, ugrás ki az ágyból - intettem mosolyogva a sikongatására, és felkelve mellőle, nyújtottam neki a kezemet. - Megmossuk szépen az arcodat, aztán fésülködés, öltözés, és utána megyünk reggelit csinálni. Rendben? - kérdeztem, miközben elmémben én már a palacsinta receptjénél jártam. Szerettem a palacsintát. Mindig is az egyik kedvenc ételem volt.

A csokimezők hívogatóan terültek el előttem, nekem pedig kedvem támadt rájuk vetni magamat. Finom, finom tejcsokik, és nincs itt senki más, csak én, egyedül én, ez a sok csoki pedig csak és kizárólag rám vár. Jobban megnézve volt ott mindenféle csoki, mint abban a régi, ismeretlen nyelvű mesében, amit a mama fordított le nekem: szögletes csokoládé, kerek csokoládé, tejcsokoládé, étcoskoládé, meg fogalmam sincs, mivel folytatódott még a sor. Ízesített csoki? Talán az is volt, de a legmeglepőbbek a csokivirágok voltak, amik teljesen úgy néztek ki, mintha igaziak lennének, attól eltekintve, hogy ehetőek voltak. És meg is akartam enni őket, de akkor meghallottam Emily néni hangját, amint a palacsintát emlegeti. Az álom egyből elillant, és hiába akartam visszaidézni, már nem tudtam. Felébredtem. Csak egy pillanatig voltam csalódott, aztán el is mosolyodtam. Palacsintát sütünk!
- Emily néni! -mosolyodtam el boldogan, amikor kinyitottam a szememet. - Már alig várom a palacsintát! - sikkantottam izgatottan.

(Ház)

Hangtalan, lassú léptekkel közeledtem, majd léptem is be a félig nyitva hagyott ajtón. Lucy most is épp úgy feküdt az ágyon, mint ahogy itthagytam. Pearl párnájába fúrva az arcát, kis kezével markolva a párna huzatát. Hosszú, szőke haja szétterült a párnán mögötte.
- Lucy, ébresztő Drágám... - suttogtam, mikor leültem mellé az ágy szélére, és az arcát kezdtem el cirógatni, hogy ingereljem az ébredésre. - Ébredj, Kicsim, a palacsinta nem süti ám meg magát, és egyedül nem boldogulok, segítened kell - mondtam, s hangomon érződött hogy mosolygok. Még sosem tetszelegtem ilyen szerepben... új volt nekem, de élveztem.. Mikor nekem volt gyerekem, nem jutottam el idáig az életében... mire újra láttam, felnőtt... Lucy pedig olyan bájos, és kedves teremtés... nem lehet nem imádni Őt...

Mosolyogva szemléltem Lucy lelkesedését, és boldog voltam, hogy ez a kicsi lány még ilyen ártatlan boldogsággal tud örülni, némi kis palacsintának csokoládéval. Ez az igazi ártatlanság kora... nem hiába imádnivaló egy kislány.
- Én is szeretlek, Drágám, szép álmokat - feleltem, miként odabújt hozzám, és kezem finoman simult apró hátára, amit simogatni kezdtem, és néztem hogyan hunyja le a szemeit, majd merül szépen lassan álomba.

Kicsivel később, épp azon törtem a fejem, hogy hogyan bújjak ki Lucy mellől úgy hogy ne ébresszem fel, mikor meghallottam a halk zenét a táskámból. Lucy-ra kaptam a szemem, de Ő nem mozdult. A zene nem volt olyan hangos, hogy felkeltse, csak tompán szűrődött ki. De mégsem akartam kockáztatni, így óvatosan felkeltem, és előhalásztam a pici, zenélő készüléket.
- Halló? - szóltam bele halkan, és a túloldalról máris felcsendült egy ismerős, rég hallott hang.
- Halló, Emily? Sürgősen találkoznunk kéne... Még most azonnal! Van az erdőben egy tisztás.. oda fogsz találni. Várlak. Kérlek...
Majd az illető le is rakta, és meg sem várta, hogy egyáltalán meglepődhessek a kérésen... Mi a fene ütött Kol-ba? Jó modorról nem hallott még? Meglepett az egész üzenet... De hát... végülis megígértem hogy ha szüksége van rám... és az adósa is vagyok ugyebár...
Pillantásom Lucy-ra siklott. Alszik, de akkor is, egy ekkora kislányt nem hagyhatok hátra egyedül! Néhány percig erősen töprengtem mit is tegyek most... végül zsebembe süllyesztettem a telefonom, és a vállamra húztam a táskám. Visszasétáltam az ágy mellé, és úgy, hogy Lucy ne ébredjen fel, megcsókoltam a homlokát. Aztán megfordultam, és kisiettem a szobából, le a földszintre.

(folyt. köv. Ház)

- Ja, de jó - kezdtem tapsikolni, amikor azt mondta, reggel süthetünk majd csokis palacsintát. Sőt, neki is az a kedvence, ami azt jelenti, hogy sok-sok csokis palacsintát fogunk készíteni együtt! Mert ha anyu valamit szeret, akkor sokat csinálunk belőle, ugyanis tudja, hogy majd én is szeretni fogom. Vagy örülne neki, ha szeretném. Anyu persze így sem eszik túl sokat. Aztán Emily néni betakargatott, és megkérdezte, szeretnék-e odabújni hozzá, amire válaszol már mellé is kucorodtam. Jó lesz... nem lesz semmi baj...
- Szeretlek, Emily néni - suttogtam, majd mire észbe kaptam volna, már el is nyomott az álom.

- Persze hogy süthetünk, Drágám - bólogattam kuncogva, mikor megmondta hogy azt szeretné. Odahajoltam az arcához, és megpusziltam, majd a füléhez hajoltam. - Elárulok egy titkot. Nekem is a csokis a kedvencem. Úgyhogy csinálunk reggel sok-sok csokisat, és jól belakmározunk. És hagyunk majd anyunak is, jó? Ő is biztos fog örülni neki, és nagyon büszke lesz Rád, hogy már ekkora nagylánya van, aki ilyen finomakat tud csinálni. Jó lesz? - kérdeztem lelkes mosolygással ajkaimon, miközben a takarót igazgattam a kicsin.
- Akkor tényleg tessék most már aludni - dorgáltam játékosan, de csak megsimogattam mellé a karját, nem volt szigorúság a hangomban. - Persze, hát én egyedül nem is tudom megcsinálni, szükségem lesz a segítségedre - bólogattam határozottan, és levéve a cipőmet, odahúzódtam Lucy mellé, és kitártam neki a karomat. - Itt maradok veled míg alszol, Kicsikém. Szeretnél idebújni? - érdeklődtem kedvesen. Addig bizonyosan itt leszek, míg elalszik, és utána is, de ha elaludt, kicsit magára hagyom majd, és kiderítem odalent, mi is van Pearl-el...

Emily néni olyan jó! Anya szokta is mondani, hogy ha ő nincs, akkor a legjobb, ha vele vagyok, mert vigyáz rám, amiért szereti őt, és ezáltal engem is. És most, ahogyan betakart, tudtam, hogy igaza van. Főleg mert azt mondta, itt marad velem egész éjjel, és azt is hagyta, hogy anyu ágyában aludjak, pedig ott általában ő szokott aludni. De most megnyugtat az ő illata... azt az érzést kelti bennem, hogy biztonságban van.
- Süthetünk palacsintát reggel? A csokis a kedvencem, de anyu szerint mindig maszatolok vele. De ugye csinálunk együtt, Emily néni? - kérdeztem csillogó szemekkel. - Álmos vagyok - folytattam tovább, egy ásítással. Még sokára lesz reggel, ha én álmos vagyok, ezt már tudom, mert az emberek a legtöbb esetben éjszaka fáradtak, legalábbis ez így normális. - Ugye felkeltesz, amikor csináljuk a palacsintát? - kérdeztem tovább.

- Ne félj, biztosan nagyon siet, és hamar itthon lesz - mondtam biztatóan, amilyen igyekezettel csak tudtam, majd megsimogattam Lucy haját.
- Lehetsz, persze hogy lehetsz, Drágám, itt leszek Veled végig, míg anyukád nem jön haza - mosolyogtam, aztán viszont megpaskoltam Lucy mögött Pearl párnáját, és így folytattam. - De még éjszaka van, Kicsim, úgyhogy most aludnod kell még, rendben? Lehet hogy anyu csak reggel jön haza, lehet fontos dolga akadt, ami hosszú ideig tart, mire el tudja intézni. Vagy messzire ment. De én itt leszek egész éjjel, és reggel is itt leszek, és majd csinálunk valami nagyon finomat reggelire, jó lesz? - kérdeztem kedvesen. - Mit szeretnél majd, mit csináljunk? Segítesz majd nekem? - kérdeztem tovább és vártam, hogy közben Lucy visszafeküdjön, és akkor betakargattam. Nem hagyhatom hogy virrasszon az anyjáért, és ha elalszik, talán én is ki tudom deríteni, mi van Pearl-el. Megkérdem a szellemeket, mit tudnak a dolgokról. Ideje alaposan tájékozódnom.

Még mindig szipogtam... De Emily néni szavai valamiért megnyugtattak, hiába éreztem úgy, hogy ő sem tudja, mi a helyzet. De hát ő felnőtt, ha azt mondja, hogy minden rendben lesz anyuval, akkor biztos minden rendben lesz! És a legjobb barátnője, anyu pedig azt mondta, különleges ereje van, amiért korábban már bajba került.
- De mikor jön haza? - tettem fel a következő kérdésemet. Addig nem akarok egyedül maradni, hiába volt kedves az a lány, aki vigyázott rám, mert nem ismerem. Emily nénit meg mostanában nem láttam, de korábban azért sokat volt velünk, és vigyázott is rám. Sőt, én szeretem őt! Emily néni olyan aranyos! - Emily néni, lehetek veled, amíg anyu haza nem jön? - kérdeztem egy kicsit már vidámabban.

Lucy mesélni kezdett nekem, én pedig csendben simogatva Őt, hallgattam a szavait. Ahogy beszéd közben zaklatottá vált újra, s a végén szinte már sipított, nem volt mindig egészen könnyű érteni miről beszél, de próbáltam összerakni egy képet arról, amit mond. Pearl, séta, rét, farkasok, és baj... Hát Pearl ösztönösen akad bele bajkeverő farkasokba, miért épp most lenne ez másként...?
- Figyelj rám, Lucy, ugye tudod, hogy én különleges vagyok, igaz? - kérdeztem komolyan nézve Rá, mikor elcsendesedett. Előtte mégse állhatok neki kideríteni mi van, hisz mi van ha Pearl-el tényleg baj van? Azt Lucy-nak nem kell máris tudni, még mielőtt megpróbálhatnék megoldást találni, vagy segíteni, ha tényleg kell neki... Utána kell járnom. - Én is nagyon közel állok az anyukádhoz, és én biztos vagyok benne, hogy nincsen vele semmi baj. Tudod hogy megbízhatsz bennem. Anyukád rendben lesz, és hamarosan itthon lesz újra veled, megígérem. - Igaz, kicsit füllentettem, de hát... ez még elnézhető. Az biztos, hogy rendben lesz, mert ha baj is van Pearl-el, nincs olyan gond, amit ne tudnék megoldani. Elég erős vagyok, ezt bármikor bizonyítékokkal tudom alátámasztani. Nem lesz itt semmi gond...!

Emily néni meg akart nyugtatni. Azt mondta, anyu mindjárt itt lesz. De akkor miért érzem azt, hogy nem lesz itt mindjárt? Hogy valami nagyon rossz történt vele, és hogy talán soha többet nem látom? Nem, nem tudom mi lehet... de nem hagy nyugodni az érzés, hogy bajban van. Mi van, ha soha többet nem tud megvédeni? Aztán megkérdezte, mit álmodtam, én pedig próbáltam visszagondolni rá, bár nehézkes volt, mert voltak benne furcsa részek is... És tudom, hogy csak egy álom, de azt hiszem, volt, ami igaz belőle. Hiába volt teli örvényekkel. Meg olyanokkal, amik még anyu szerint sem léteznek. Vagyis... de. Anyu szerint léteznek, és ez az, ami miatt féltem.
- Anyuval sétáltunk a réten.. - kezdtem bele. - És minden jó volt. Virágokat szedtünk, sütött a nap, mindketten vidámak voltunk. Aztán.. jöttek a felhők. És minden olyan rossz lett! - Ennél a pontnál megemelkedett a hangom, szinte már sipítoztam, de azért... próbáltam folytatni. Emily néni kíváncsi a történetemre. - Jöttek a farkasok... és bántani akartak. De csak anyut tudták... ÉS anyuval történt valami, érzem! Mert mikor felébredtem, úgy éreztem, elveszítettem valamit. - A mondandóm befejeztével ismét elkezdtem sírni. Hiszen már értelme sincs úgy tennem, mintha erős akarnék maradni. Amúgy is csak egy kisgyerek vagyok... Anya szeme fénye, ahogy ő mondani szokta.

Érzékeltem hogy kicsi Lucy megmozdult, és ahogy kezem a hátán pihent, fordult felém, először még mosolyogva, ám aztán azt hiszem ráeszmélhetett hogy nem, nem az anyukája van itt, mert a mosoly eltűnt az arcáról, és helyette megszólalt, én magam pedig meglepődtem a szavaira, de igyekeztem ezt Őelőtte nem kimutatni.
- Drágám, anyukádnak biztosan dolga van, nem véletlenül volt itt veled az a néni, biztos anyukád kérte meg, hogy maradjon itt veled, és vigyázzon rád, amíg Ő elmegy kicsit. De biztosan nemsokára itthon lesz. És biztosan nincsen semmi baja - mondtam neki komolyan, és igyekeztem megnyugtatóan is előadni, bár közben magamban gondolkodtam, visszaemlékeztem arra az érzésre, mely idehozott... Lehet hogy Pearl-el tényleg történt valami...? De hát... nem... Pearl erős, és meg tudja védeni magát, nem történhetett vele semmi de semmi baj...!
- Nyugodj meg, Lucy, nincsen semmi baj, hidd el, anyukád biztosan itt lesz nemsokára - fogtam meg kicsiny kezeit, és húztam magamhoz, hogy átölelhessem. Hátát simogatva, és finoman ringatózva Vele a karomban, előre-hátra, igyekeztem, hátha meg tudom Őt nyugtatni. Szegénykémnek nagyon rossz álma lehetett.. vagy... vagy megérzése... Hisz oly sokáig volt egy test, s egy lélek az anyjával... talán... Ő is érzi, hogy baj van vele... HA tényleg az van... De nem, nem, erre nem is gondolhatok, csak aggodalmat keltek önmagamban, nem. Vigyázok Lucy-ra, itt maradok, és mikor az anyja hazaér, majd szépen megnyugszom én is, hogy semmi baj. - Meséld el nekem, mit álmodtál, hátha jobb lesz ha elmondod - biztattam lágyan, de nem engedtem el, tovább vigasztaltam.

Aludtam... bár nem álmodtam, azt hiszem, arra képtelen lettem volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem, ez biztosan nem igaz, csak egy rossz álom, ami nem volt valóra, és csak a fejemben létezik. És amikor felébredtem, akkor valaki simogatni kezdte a hátamat, egy pillanatra megörültem, aztán megfordultam, és a mosoly azonnal lefagyott az arcomról. Pedig imádom Emily nénit... csak ő nem anya. Anya tényleg nem jön már vissza?
- Emily néni... hol van... hol van anya? Azt álmodtam, hogy valami rossz történt vele - hüppögtem, majd a következő pillanatban hangosan is elkezdtem sírni.

(Ház)

Ahogy felértem a lépcsőn, a folyosón végigsétálva, beléptem Pearl hálószobájának ajtaján. Lucy valóban itt aludt, az ágy közepén, Pearl párnáját magához ölelve. Először nem is láttam ebben semmi furcsát, a kicsiknek néha vannak rossz álmaik, és olyankor a szüleik ismerős illatára vágynak, ha maga a szülő nincs otthon. De ahogy közelebb sétáltam kissé, megláttam hogy Lucy arcát könnyek csíkozzák... ami már nem úgy festett, mintha jó lenne. Így aztán mellé ültem az ágy szélére, és simogatni kezdtem a kicsi hátát, hátha ettől majd megnyugszik.

- Nem kell köszönnöd, Drágám... - feleltem, én is hasonlóan halkan mint Ő. Ugyan, dehogy kell... hisz az anyja vagyok, és nincs a világon senki akihez úgy kötődnék mint hozzá, és akit úgy szeretnék mint Ő... hisz évszázadokig voltam mindig vele, és olyan kapcsolat köt minket... az a bizonyos anya-lánya kapocs... amit se isten, se ember szét nem választhat... se élet, se halál, soha...!
- Hát persze, gyere - bólintottam, és felkeltem az ágyról. - A szobájában van, Ő már alszik, de... szerintem nem fog megbántódni ha láthat... vagyis reméljük... hogy láthat téged... Hisz mikor utoljára találkoztatok, Ő még olyan kicsi volt, azóta nagyot nőtt... - meséltem egy büszke mosollyal, miközben elindultam az ajtó felé, s reméltem hogy Anna követ engem.

(folyt. köv. Lucy szobája)

Nem tudtam mit szóljak... örültem, persze, de közben az egész olyan... szomorú volt. Főleg hogy nem láthatott. ÉS mégis megbízott bennem, teljes mértékig. Ez meg jól esett.
- KÖszönöm.... anyu - suttogtam. Ezúttal nem azért, mert csak arra voltam képes, hanem mert ehhez nem tudtam hangos lenni. Amikor a dolog maga olyan... meghitt volt. Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. - Láthatnám a húgomat? - kérdeztem. Ő egészen biztos látna engem is.

- Ugyan már... hisz a lányom vagy... szeretlek, és bármit megtennék, hogy ne légy... hogy ne legyél halott... - szipogtam, könnyes szemeimet törölgetve. És komolyan gondoltam. Akármi lenne is az ára, megtenném, hogy Anna feltámadhasson, hisz soha másra nem vágytam, csak arra hogy éljen... az életem adtam érte hogy vele lehessek, sosem hagynám hogy szellem legyen, ha van más mód...

Kimondhatatlan jól esett, hogy annak ellenére volt velem ilyen, hogy én meg... nem úgy bántam vele, ahogy azt megérdemelte volna. Fel fog támasztani! ÉS akkor mindent másképp csinálhatok. Igazából bocsánatot kérhetek... És soha többet nem hagyom magukra a gyerekeimet. Tylert elfelejtem, mint férfit, de majd találok valaki mást. És minden jobb lesz...
- Rendben - suttogtam. - Köszönöm, anya. meg sem érdemlem, hogy ilyen jó legyél hozzám.

- Ha egyszer a szemem elé kerül, Ő lesz rosszkor rossz helyen... nagyon megkeserüli hogy egyáltalán eszébe jutottál... - mondtam dühödten, s képes lettem volna abból a férfiból az utolsó szuszt is kinyomni, ha most a közelemben van... Semeddig sem tétováztam volna.
- Úgy gondolod...? - kérdeztem, s elgondolkodtam a lehetőségen. - Talán Emily is... Talán Ő segíteni is tudna, elvégre Ő maga is feltámadt... Ha önmagával meg tudta tenni, veled miért ne tudná...? Holnap... holnap majd felhívom, és megkérdezem őt, hogy tudna-e nekünk segíteni, rendben? - kérdeztem reménykedve.

Átnyúlt rajtam... Éreznem kellett volna valamit? Talán... azt sem tudom, hogy ő mit érzett, de valahol belül... vagyis mindenhol belül van most, szóval úgy éreztem, hogy érez.
- John egy vámpírvadász. Csak egy áldozata vagyok, aki rosszkor volt, rossz helyen - dünnyögtem. Igazából sírni akartam... de még csak fantomkönnyeim sem voltak, hogy utat adhassak nekik. Bárcsak láthatna! Bárcsak legalább átölelhetne! Úgy örülnék neki, hogy talán még.. ahhoz is erőt adna, hogy valamit megtegyek... hogy újra itt legyek. - Szerintem Lucy látna engem - jegyeztem meg.

Ahogy a kezemmel nyúlkáltam, volt egy pont ahol valahogy... másmilyen volt a levegő, mintha... hidegebb lenne... vagy nem is tudom, furcsa volt...
- Ez... Te voltál...? - kérdeztem remegő hangon. Szemem annyira próbált látni valamit, bármit... egyszerűen képtelen voltam elhinni amit hallok...
- Gilbert? - kérdeztem értetlenül. Gilbertet csak Elenát ismertem, John-ról még csak nem is hallottam, mi a csuda oka volt bántani a kicsikémet??? - De hát miért...? Miért bántott téged? Az ég szerelmére, hisz mi nem ártottunk a Gilberteknek... - ültem le tanácstalanul az ágyam szélére. - Most mihez kezdünk..? Te nem lehetsz halott... Mi lesz velünk, mi lesz a családoddal? Én nem tudok úgy élni, hogy Te nem élsz...

Hé, én ezt nem akartam! Nem akartam, hogy még tovább sírjon miattam... Csak bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és nem azt, hogy miattam érezze magát teljesen rosszul. Ugyanakkor... számíthattam volna rá, hiszen mégiscsak a lánya vagyok. És szellemként bár, de én is visszatértem a gyerekeimhez néha. Egy bátrtalan lépést tettem affelé, ahová a kezével nyúlkált, de fogalmam sem volt, milyen érzés lesz neki a dolog. Vajon átnyúlhat rajtam?
- John Gilbert.... Ő volt - mondtam.

Hirtelen nem csak suttogás volt, úgy hallottam a hangját mintha tényleg itt lenne, de... egyszerűen nem tudtam megérteni hogy lehet ez, hogy Ő... Illetve tudtam... gyanítottam... csak nem akartam elfogadni amit tudok... Mégis bekönnyesedtek a szemeim, amikor Ő maga mondta ki...
- Anna... Drágám... - néztem körbe-körbe, de sehol nem láttam, pedig annyira szerettem volna... - De hát mi történt...? Ez nem lehet... te nem lehetsz halott... - bámultam magam elé kétségbeesetten. - Hol vagy...? - kérdeztem, bizonytalan nyújtva előre a kezemet.