Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra
Nagyokat nyelve hallgatom szavait, de azt hiszem, a szemeim beszélnek helyettem is. Bennem ugyanaz a fájdalom tombol, ami benne is. És most megkapom az ultimátumot, hogy válasszak. Vagy a zűrös múltam, vagy a jelenem... vele.
Megrezzenek, ahogy egy reccsenéssel eltöri a pálcát, aztán elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Csak nézek magam elé, de nem látok semmit, csak a saját lelkembe, saját magamba nézek. Aztán megmozdulok lassan, és az órára emelem a tekintetem. Negyed óra telt el... talán kicsit több.
Lehajolok, és a pálca darabjait visszateszem a szekrénybe. Emlékeztetőül a hibáimra, és múltbeli bűneimre. Aztán félmeztelenül, ahogy vagyok, kisétálok a lakókocsiból, és bezárom az ajtaját. Azt hiszem, még sosem akartam semmit úgy életemben, mint helyrehozni ezt az egészet Les é közöttem.

(Leslie lakása)
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 8:33 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chriest & Leslie

Figyelem a mozdulatait, ahogy arca eltorzul, látom, hogy a szívébe döftem egy kést, és a sértett felem ettől egy pillanatra talán még meg is örül. De a lényem túlnyomó része egyszerűen dacol ezzel, és undorodik az egésztől, s azon kapom magam, hogy undorodom magamtól is. Fogalmam sincs mit kellene vagy mit nem kellene tennem, de menthetetlenül a csapdájába estem, az övébe és az iránta érzett érzéseimébe.
Hallgatom szavait, végre hallom a teljes történetet. A gyomromban a gombóc egyre csak nő, a testem egyre inkább sóvárog, hogy ismét közelébe lehessek, hogy megértő, ölelő kezeim közé zárjam, mégis inkább a szekrénysornak simulok. Megrázom a fejem, és érzem, ahogy összeszorított fogak ide vagy oda, szívem nagyot dobban, mikor az érzéseiről beszél.
Emlékszem arra az éjszakára, ahogy keringőztünk egymással, ahogy visszafogtam magam, hogy megcsókoljam, hogy egyből ne engedjek a kísértésnek, hogy az ágyamba cibáljam. Aztán, ahogy a konyhában reggelikészítés közben nem tudtam megállni, és a pulton ücsörögve magamhoz húztam, és olyan hévvel csókoltam, mintha az életembe kapaszkodnék azzal, hogy ő ott van velem. Akkor éreztem először, hogy vágyok az olyan ébredésre, mikor nem vagyok egyedül. Mikor mondandója végére ér, és felém nyújtja a pálcát, értetlenül nézek rá.
-Tudod mit, én nem bánom, hogy ami történt, megtörtént.-kezdek neki, mélyen szemébe nézve, ahogy fölém magasodik.-Nem bánom, hogy éreztem a hevesen dobogó színét a kezemben. Nem bánom, hogy kitörtem a nyakát, hiába tetted vele azt, amit, téged akartalak megvédeni. Azt, ami köztünk van.-lépek hozzá közelebb a szekrénytől ellökve magam, mégis hagyok némi teret magunk között.-És bármikor megtenném még egyszer. De egy valamit jó lenne, ha végre felfognál. Nem vagyok olyan, mint ő, vagy a másik. Semmiben. Akár tetszik, akár nem. Nem foglak megverni, sem a múltad, sem a hibáid miatt, nem fogom felhánytorgatni neked ezt többé, de egyszer mondom csak el. Ha kell, bárkit megölök azért, hogy életben maradjak, ahogy azért is, hogy téged életben lássalak. De akkor, ha még egyszer meginog benned a hitem azért, mert a múltad nem tudod magad mögött hagyni végre, és képtelen vagy úgy élni, hogy ne kínozd magad miatta, az lesz a kívánságod, hogy bár soha nem ismertél volna meg. Nincs szükségem senki védelmére azért, hogy megálljak a két lábamon.-nézek rá komolyan.-Ha tényleg szeretsz nem kéred tőled, hogy büntesselek meg, mert, mint mondtam, nem vagyok olyan, mint ők. És nem is leszek. Sem a te kedvedért, sem máséért. Szóval vagy képes vagy kirángatni magad ebből, és a sarkadra állni, és megmutatni, hogy érdemes érted küzdenem, vagy gyáva mód hátat fordítasz nekem és soha többé nem látjuk egymást. Te döntöd el. Szeretlek, de kettőnk közül jelenleg neked kell eldöntened, hogy a múltad fel tudod-e adni annyira, hogy élhess a jelenben, vagy sem.-töröm el térdemen a pálcát, majd az ágyra dobom és az ajtó felé indulok.-Estig várok. Ha úgy gondolod, hogy nincs ebből kiút, ne is keress, már nem leszek abban a szobában.-csukom be magam mögött az ajtót, és remegve indulok vissza a lakásomba, az ajtóm nem zárom kulcsra,nyitva hagyom, ha akar be tud jönni, aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt. Megengedem a forró vizet és alá álok, hagyom, hogy átjárja testem és hagyom, hogy könnyeim eleredjenek, ahogy szép lassan lecsúszok a fal mentén és a forróvíz alatt ücsörögve hagyom, hogy ismét az érzéseimben ússzak.


-Leslie lakása-
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra
Továbbra is lehajtva tartom a fejem, és szavai úgy hullanak a fejemre, mintha csak esőcseppek lennének. Megérdemelném, hogy felkapja a pálcát, és minimum széttörje rajtam, hogy levezesse a dühét, a gyűlöletét, és megkapjam azt a büntetést, amit megérdemlek azért, amit tettem. De ahogy ő, úgy én sem mozdulok. Csak hallgatom őt, mintha kiszippantották volna belőlem a szavakat, akár a gondolatokat is.
Megrándul az arcom, mikor újra szóba kerül Gwen. Igen, igazuk van. Ő tényleg most tudta meg, hogy közöttünk mindennek vége. Bár ne így kellett volna rájönnie... ezt a hibát, amit elkövettem, soha és semmilyen módon nem fogom tudni letörölni sem az én életemből, sem a Gwen életéből. Reményt adtam neki, jövőképet, szerelmet, és ugyanúgy vettem el tőle, ahogy először megadtam. Gyűlölöm önmagamat, ugyanúgy, ahogyan ő is gyűlöl.
CSak akkor kapom fel a fejem, és hőkölök hátra, ahogy Leslie elmondja, mit tett az éjjel. Főképp azt, hogy egy másik férfival... hátrálok egy lépést, és sebezetten nézek rá. És ez akkor sem változik, mikor azt mondja, nem történt semmi. Egyszerűen alig egy óra leforgása alatt kifordult sarkából az egész életem. Minden reményem a normális életre, és a szerelemre. Mit tettem már megint?
Lerogyok az ágyra, és két kezembe temetem a homlokomat, mintha csak a szétrobbanó koponyám lüktetését igyekeznék csillapítani, aztán elhúzom a kezem a szemem elől, de a tekintetemet nem emelem fel Leslie cipőjéről.
- Amikor Gwennel megtörtént... ami megtörtént - kezdem mesélni halkan - minden megváltozott köztünk. Tudom persze, hogy egy ilyen borzalom után nem viselkedhetett úgy, ahogy eddig, de... de tudd, hogy én megtettem volna bármit azért, hogy segítsek. Hogy megvédjem, hogy törődjek vele, hogy megpróbáljam kiragadni abból a bűzös, fekete lelki mocsárból, amibe beleragadt. De nem ment. Olyanná vált, mint a jégfal. Egy jégkirálynő. Se egy csók, se egy érintés... semmi a világon. Mint két vadidegen, akik sosem látták egymást, olyanokká lettünk. És mikor meglátogattam a szállodában, azt mondta, nincs szüksége rám. És hogy hagyjam őt magára. Azt mondta, hogy ő már soha nem lesz olyan, mint régen - hunyom le a szemem egy pillanatra, ahogy visszaidézem a fájó pillanatokat. - Én úgy hittem... én tényleg azt hittem, hogy mi ketten... - teszek egy mozdulatot, ami azt hivatott jelezni, hogy már nem voltunk egy pár. - Napokig kínlódtam. A szívem majd szétszakadt. Egészen addig, míg abban a bárban nem találkoztam veled. Akkor valami hirtelen megváltozott. Nem értettem, hogy mi, csak azt tudtam, hogy az első pillanattól vonzódtál. És megmentettél. Újra teljes emberré lettem általad, és közben elraboltad a megtört, fájó szívemet. Hidd el, ha tudtam volna, hogy Gwen... - akadok el megint, aztán nagy levegővel folytatom - ha tudtam volna, akkor elmentem volna hozzá, hogy elmondjam neki, kedvelem őt, de már nem úgy, ahogy eddig. Akkor is gyűlölne, de talán másképpen. És nem löktelek volna a gyűlölete közepébe téged is - mondom rekedten, aztán felnézek Leslie arcába. - De bármit is gondolj rólam, nem hazudtam neked. Egyetlen pillanatig sem. Szeretlek, Les, szívemből szeretlek. Soha nem akartalak bántani, és nem akartam, hogy ennek légy kitéve. Bárcsak meg nem történtté tudnám tenni a dolgot, vagy visszamehetnék az időben, hogy máshogy csináljam. Bocsáss meg, nekem, ha még képes vagy rá. Nem tudlak meggyőzni, nem tudom bizonyítani, hogy szeretlek. Csak mondani tudom, de azt őszintén - állok fel, aztán lehajolok, és felveszem a pálcát. - És ha nem hiszel nekem, hát tessék. Használd, aztán menj, és hagyj el örökre. Tiszteletben fogom tartani a döntésed, ahogy eddig is minden alkalommal tettem.
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 7:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chriest & Leslie

Fogalmam sincs, mit érzek. Megnyugvást, hogy itt van, gyűlöletet, vagy inkább valami furcsa dacolást a szívemmel, mert mindennek ellenére, mindannak, ami a napokban történt, emlékeztem a Szentestére. Ahogy karjai között ringatott, ahogy a kicsiny nappaliban táncoltunk, emlékszem az arcára, ahogy a lakás kulcsát tenyerébe vette. Emlékezetem, ahogy aznap éjjel ujjai testem végigszántva szorítottak testéhez, emlékeztem a szívének ritmusára, ahogy mellkasára hajtva alszom el... mégis minden távoli volt, és nagyot nyelek, mikor lábra ugrik, és érzem, hogy az arcom megremeg. Nem tudok rá így nézni sokáig, a sebes arc, a megtört emberre jellemző tartás... mind-mind egy-egy apró hozzávaló ahhoz, hogy a szívem egyre jobban átvegye az agyam helyét.
Tudtam, hogy nincs itt senki, mégsem érdekelt. Elmém dühtől elködösülve hadakozott a szívemmel és próbáltam kitartani. Egy farabig igen hatásosan ment.
-Mit szeretnék? Fogalmam sincs. Valami magyarázatot arra, hogy Gwen miért mondta, amit mondott... magyarázatot arra, hogy hogy lehettem akkora hülye, hogy a megtört farkast beengedtem az életembe, újraélesztettem, beleszerettem, és elhittem, hogy végleg szakított az exével. Nem vártam, hogy békés részleteket mesélj erről, de az, hogy az a nő most döbbent rá igazán, hogy végérvényesen szakítottatok.-nézek rá dühösen, és tenyerem homlokomra teszem, a szekrénynek dőlök.
-Tudod ugyan azt csináltam, mint régen. Beléd szerettem. Tényleg. Az egész lényem neked adtam, a szívem, a testem, mindenem, amim volt és van. Tegnap mégis pontosan ugyan azt csináltam, mint régen. Fogtam egy üveg piát, majd átváltoztam, aztán elmentem egy bárba és egymás után szívva a cigiket és lehúzva a rövideket, mint egy útszéli lotyó vártam a pillanatot, hogy valaki felcsípjen. És sikerült. Éreztem a bőrömön, ahogy siklik a keze, ahogy a nyakam csókolja... meg akartam tenni, hogy el tudjalak felejteni, de nem tettem meg. Nem ment, miattad. Mégis felpofoználak, és itt hagynálak, de nem megy. Gyűlölni akarlak... mindennél jobban szeretném ezt érezni jelenleg, hátat fordítani mindennek, de nem megy.-a kezdetben dühös, hangos szavak végül elhalkulnak és kifújom a tüdőmben akadt levegőt. Arcom meggyötört, a küszködéssel felhagyok, hogy keménynek mutatkozzak, ellenben egy összetört, mégis dacos és vívódó mimika kerekedik ki mindenből és megrázva fejem, vállat vonok, kezeim testem mellé ejtve.-Mit szeretnék hallani tőled? Magyarázatot, bocsánatkérést, bármit, amitől el tudom hinni, hogy maradt még köztünk valami, amiből építkezhetünk. Mert az, hogy azt mondod, hogy szeretlek, bármennyire akarom, nem lesz elég.-vallom be, szinte fagyos őszinteséggel.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 7:25 pm
Ugrás egy másik oldalra
Nem is tudom, mibe zuhantam. Álomba, vagy ájulásba, fogalmam sem volt róla. De hirtelen ébredek, mert a fűtés nélküli lakókocsi hideg levegőjénél valami sokkal hidegebb ér hozzám hirtelen. Hidegebb, és vizesebb... és ahogy felkapom a fejem döbbenten, Leslie dühtől és sértettségtől szinte eltorzult arcát látom előtt.
Beletelik kis időbe, néhány másodpercbe, hogy az alkoholtól bódult agyam összerakja a történteket. Felugrom az ágyról, mintha kilöktek volna belőle, felszisszenek a hátamban sajgó fájdalomtól, de nem is törődöm vele többet. A döbbenet ugyanis szinte jégszoborrá változtat. Tudtam, hogy nem lesz könnyű Leslie-vel, de ezt nem is sejtettem. Hogy ugyanolyan gyűlölettel, és megvetéssel néz rám, és köpi majd felém a szavakat, ahogy Gwen is tette nemrég. Szinte megsemmisülök szavainak a súlya alatt. Csak állok egy helyben, félve, testileg-lelkileg sóbálvánnyá válva, és mintha minden mondatával arcon csapna.
- Nincsenek itt az exeim. Senki nincs itt rajtam kívül. De ezt te is tudod. Ugyanúgy, ahogy én - szólalok meg halkan, hangom még mindig rekedt, és tompán sajog. Nem érdekel a fájdalom, nem foglalkozom vele. Sokkal inkább érdekel, hogy mi lesz ezek után. Hogy mi lesz velem, vele... velünk kettőnkkel.
- Mit szeretnél, mit mondjak? - hajtom le a fejem, mint egy kisgyerek, aki a jól megérdemelt dorgálást hallgatja, és a büntetésére vár. Annyi mindent szeretnék elmondani, kiönteni a szívemet, de attól a tömör gyűlölettől, amit érzek, mintha megakadnának a torkomnál a szavak.
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 7:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chriest & Leslie

Kótyagos vagyok a piától, hiába aludtam az éjszaka, nem sokat segít. Szédülök, amit részben a saját szagom okozta, részben az éhes gyomrom, a hányingerem és a félelmem. Az ajtó előtt toporgok, majd a lakókocsi felé nézek. A kilincset lenyomom, könnyedén lépek be a szobába, érzem a szagát, érzem a vére szagát, és látom a falon hagyott tenyérnyomot. A tegnap kicsit összerombolt konyhát, ahogy a piát kerestem, és mintha emlékeim kivetülnének elém, újra és újra átélem a tegnapot. Az ágyon hagyott cetlire nézek, a szöveg egyértelmű, amitől összeszorul a torkom. Nem ment el, a kulcsa a komódon van, épp ott, amelynek fiókjából két napja kotortam elő számára. Fura mód haragudtam rá, de ahogy a szöveget elolvastam, voltaképp elfogott valamiféle megnyugvás, hogy itt van még. Ledobom a táskám, majd a piaszagú kabátot a székre teszem, hogy addig is szellőzzön. A pulóverem minden bizonnyal a szobámban hagytam, csak egy szakadt póló takarja testem és megborzongok, ahogy az éjszakára gondolok. Érzem a férfi érintését kezemen, a csókját nyakamon. A hányinger ismét elkap, gondolkodás nélkül fordulok ki a szobából, és olyan iramban indulok el a lakókocsi felé a parkolóban, mintha ajtóstól akarnék a házba rontani.
Benyitok, egyből megcsap a vér szaga, ismét, pont, mint a lakásomban. Majd a pia szaga, ami immár nem belőlem árad. Körbenézek, az ágyon heverő test láttán nagyot dobban a szívem, s nagyot nyelek. Mégis úrrá lesz rajtam a dühöm, és egy pohárba vizet engedek, majd mellé lépek és az egészet, lendületesen a képébe locsolom.
-Látom szétvet a nagy próbálkozás, hogy magyarázatot adj bármire is. Hogy elmond, mit érzel.-rúgom odébb az üres üveget, ami a földön van, olyan érzéketlenül, gyűlölködve kimondva a szavakat, hogy magam is megdöbbenek. A szemem végül mégis megakad egy pálcán, és összevonom a szemöldököm.-Csak nem meghívtad szórakozni az egyik exed? Esetleg a szekrényben rejtegeted? Mert szíves örömest megmutatom ismét, hogy nem szorulok a védelmedre.-teszem a poharat az asztalra, míg arcom összes izma megfeszül.-Remélem össze tudtad vakarni, mert gyanítom megvártad, hogy magához térjen. -nem érdekelt, hogy miért tette, jelen esetben épp úgy nem tudtam, és nem is akartam gondolkodni, ahogy éjszaka sem fűlött a fogam egyikhez sem. Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit tettem. Kettőnk közül ő volt az, aki ezzel tartozott. Viszont a szívem olyan jegesen dobogott a helyén, hogy észre sem vettem, a megnyugvás is jelen van bennem, hogy teljesen nem vesztettem még el semmit.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 6:41 pm
Ugrás egy másik oldalra
(Leslie lakása)

A lakókocsim ajtaja halk nyikordulással tárul fel. Nem meglepő, hiszen mostanában alig jártam itt benn. Nem volt miért... hiszen volt hol, és volt kivel élnem. Most mintha nem csak a fűtés hiánya árasztaná magából a hideget. Az egész életem alig fél óra leforgása alatt fagyott jégbe.
Fellépdelek a három lépcsőn, és megállok a mosogatóval szemben. Belenézek az apró tükörbe, és elborzadok meglátván, hogy alvadt vér borítja az arcomat. Gépies mozdulattal mosakodom meg, szinte gondolkodás nélkül. Az agyam működését mintha blokkolná a félelem, és az önvád. Az előbbit Leslie, az utóbbit Gwen miatt érzem.
Két kezem közé szorítom a fejem, csaknem olyan erővel, mint ahogy Gwen fojtogatott nemrégen. Mintha csak a feléledő, vádló gondolatokat akarnám kiszorítani az agyamból. De nem segít semmi. Az agyam egy komplett káosz, egy feketén gomolygó köd. Csak egyet tudok. Ital kell. Inni akarok. Talán elmossa bennem a szégyent és a belsőmből induló, az egész testemben megjelenő reszketést.
Kinyitom a mosogató alatt kis szekrényt, és előhúzom a vésztartalékot, egy üveg whiskyt, és mikor felemelkedem, az üveggel egyetemben valami más is kiesik. Tompán koppan a cipőmön, aztán megpihen a szőnyegen, és néhány pillanatig bambán meredek rá, mire felfogom, mit látok.
Egy pálca. Már felismertem. Tíz évvel ezelőtt láttam utoljára, mikor a nagybátyám ennek segítségével magyarázta el nekem, mekkora őrültséget tettem azzal, hogy fenntartások nélkül átadtam magam Gloriának, és minden alkalommal életveszélynek tettem ki vele magam. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, mire felfogtam az indítékait, és a burkolt magyarázatát.
Senki vagyok. Egy nulla. Valaki, aki megszületésének pillanatától kárhozott és átkozott. És egy ilyen nem érdemel semmit jót az élettől. Sem otthont, sem családot... sem szerelmet. Igen. Most értettem meg a pálca tíz évvel ezelőtti szavát, és nagybátyám akaratát.
Lecsavarom az üveg kupakját, és iszom. Nem számolom a kortyokat, de az üveg tartalmának harmada hiányzik, mikor végre elhúzom a számtól. Beleszédülök az élménybe, az ital okozta kezdődő bódulatba, ami a történtekkel kiegészülve szinte édes, mégis fájó szédülésbe taszít. Aztán lehajolok, felveszem a pálcát, és úgy nézek rá, mintha mély, sosem tapasztalt titkokat súgna nekem. Mintha a nagybátyám szólna hozzám a sír és a halál világából.
Lehúzom a pólómat, és megbabonázva nézem a vékony vessző olajos csillogását. Aztán lehunyom a szemem, és vállamon keresztül a hátamra sújtok, teljes erőmmel. Szinte azonnal végigömlik bennem a fájdalom, hátam ívbe feszül, de a szemem nem nyitom ki. Megérdemlem a büntetést, ugyanúgy, ahogy akkor, annak idején. És ha már nincs itt a nagybátyám, aki megtegye, hát megteszem én magam.
Lesújtok újra, és még egyszer. Hallom, ahogy süvít a levegőben a vessző, mielőtt a húsomba marna. A hátam lüktet a pálca érintésének hatására, és mintha minden négyzetcenti bőröm egy merő parázs lenne. Mintha szögesdrótba löktek volna... vagy mintha egész nap a tűző napon feküdtem volna, és leégett volna a bőröm, szabaddá téve a nyers húsomat.
Ledobom a pálcát, és csak állok lehunyt szemekkel, egy helyben. Fél percig, vagy órákig? Nem tudom a választ. Csak az üveg hűvösét érzem a kezemben, és felém leng a whisky semmivel össze nem hasonlítható, bódult menekülést ígérő illata.
Szinte egy korttyal tüntetem el az ital újabb harmadát, és az ágyhoz botorkálok. A világ összefolyik előttem, és az újabb, magamnak okozott fájdalom szinte felemészt. Hassal dőlök a matracra, és mintha kiszakadnék a világból. Mintha megszűnnék létezni is. Lehet, hogy már nem is vagyok az eszméletemnél. Nem tudom. A testem feladta a küzdelmet.
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 5:43 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Motel előtti parkoló

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Iskola előtti tér
» A bár előtti utcarész
» Motel
» Motel
» Motel

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: New Orleans-i lakások-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •