Soha ne mondj ítéletet egy nőről, csupán azt figyelembe véve, milyen cipőt, ruhát és sminket visel. Mindez egy egyszerű álarc, mely maga mögé utasít olyan tulajdonságokat, mint kicsinyesség, önzőség, birtoklási vágy. Soha, egyetlen egyszer nem buktam még el az élet egyetlen leckéjén sem. Felnőttem egy lelencházban. A napi étkem egy fél szelet száraz kenyér volt, hozzá pár korty víz. Akkor még összszorult a szívem a nálamnál kisebbekért, mikor ők álomba sírták magukat az éjszaka virágai alatt... sokuk nem élte meg a tíz éves kort.  Akkor sem, ha kockáztatva a büntetést, eldugtam a saját vacsorámat, hogy nekik nyújtva csillapítsam könnyeik zörgő áradatát. Tizenhat évesen kerültem ki az utcára, miután harcba szálltam egy nevelővel, ki ocsmány indítékokkal közelített meg egy kisfiút. Évek múltán, mikor már vámpírként jártam az éjszakát, bosszút álltam rajta saját módszerével, visszakapott mindent, amelyet a kisfiúkkal művelt, majd belefojtottam saját szégyenébe. Sosem felejtettem el azoakt a könnyeket a gyerekektől. Meghatározták az életemet. Sosem volt saját gyermekem, nem adtam lehetőséget magamnak az anyaságra, helyette egy egészen különleges módját választottam az időm eltöltésének. A két ikerfiú megmentése kapóra jött. Soha többé nem voltam egyedül. A lelencházban mindannyian együtt aludtunk. Megszoktam, hogy szipogás, köhögés, lélegzés vesz körül. A magány számomra fojtogató méreg. De ők... Keith és Quinn örökre megszüntették a magány gondolatát. Sosem tudták, valójában mennyire sokat jelentenek számomra, habár talán egyikük a kelleténél még többet is. Sosem láttak igazán a bőröm alá, bár Keith minden erejével próbálta kiérdemelni a figyelmem. Mint egy örökös, vad kamasz. Irigy volt tán bátyjára, ki állandóan a kegyeimben részesült. Quinn majdnem az ellenkezője. S míg Keith szeszélyei egyre inkább próbára tették végtelennek tűnő türelmemet, Quinn egészen más helyet foglalt el a jéggé dermedt szívemben. A múltam alapján azt gondolnák, érzelmes, de talpraesett vagyok... ha tudnák, mekkorát tévednek. Ők ismernek engem, de másoknak egy szelet sem jut az életemből. S mióta néhány éve elváltak útjaink, próbáltam kellőképpen utódokat találni, akik kitölthetik az űrt szívemben. Nem sikerült.
A külsőmet illetően... eddig nem választottak meg szépségkirálynőnek, ám nem is kívánok ilyen babérokra törni. Számomra soha nem lesz a világbéke cél, és enélkül is tökéletes széppségnek tartom magam. Emberkoromból maradt a hátamon és karomon pár heg, de mindez jelentéktelen. Elég sokat próbáltam már ki, jelenleg a hajam barna és szőke, hiszen ez a divat! A jelentős smink pedig kihangsúlyozza barna szemeimet. A viseletem sem hétköznapi, általában ki sem lépek az utcára tűsarkú cipellő nélkül, a lábaimat pedig imádom megmutatni.  

Oszd meg velünk, ki vagy!

A gyűrűmet forgattam középső ujjamon.  Drága ékszer, melyre a legtöbb férfi egész életében keres, csak hogy eljegyzési gyűrű gyanánt odavágja hőn szeretett kedvese orra alá, s azt mondja, jöjjön hozzá. Én kihagytam ezt az amúgy fájdalmasnak tűnő procedúrát, és besétáltam egy üzletbe, majd megvettem. Imádtam az efféle ékszereket, s amúgy is, az én kezemnél jobb helyet el sem tudtak volna neki képzelni. Már évszázadok óta vagyok saját magam ura, a jég hátán is megéltem, de az utóbbi időben túl nagy divat lett vámpírnak lenni. Nyilvánvalóan ha rajtunk múlna, már csődbe ment volna a gazdaság.
Felsóhajtottam, s ledobtam a térdemen tartott újságot. Igazán elegáns darabok, melyeket még senki nem viselt... hiába, a meggyőzőképességem pontosan erre irányult; mindig előbb jutottam hozzá ezekhez, mint a normál halandók. Mire is nem megy az ember egy elbűvölő szempárral?
Valójában utáltam repülni. Nem féltem a lezuhanástól, hisz valószínűleg semmi baj nem érne. S a közlekedés leggyorsabb formája. Még emberkoromban szoktam hozzá ahhoz, hogy csupasz talpam hozzáér a macskakőhöz, amelyet gyakran borított szennyvíz, kosz és mocsok. Az utcán ráncigáltak bennünket végig, néhányan elestek, a kisebbek mindig sírtak. Már megedződtem addigra, de a szívem megszakadt rajtuk. Mondhatni, amíg velük voltam, én váltam az árvák védőszentjévé, és már akkor tudtam, hogy meg van írva a sorsom. Minél több hozzájuk hasonlón segíteni. Így jött az életembe Quinn és Keith. Már nem öt évesek voltak, akik vacsora után sírtak, sokkalta szórakoztatóbb jellemmel bírtak. Két tojás, mégis különböző jellemmel. Pontosan ezért imádtam őket, olyanok voltak számomra, mint két ereklye. Beszívva az oxigént, még éreztem a fülledt levegőt, mikor rájuk találtam egy ideig eltartó fogócskázás után. Hogy mit követtek el a törvény ellen? Bármit kinéztem belőlük. A vérük illata volt az, amely még inkább fokozta a kíváncsiságomat, s mely arra késztetett, hogy felfedjem magam előttük. Átváltoztattam őket, ezzel szinte összekötve magunkat egy életre. Elégedett mosoly jelenik meg ajkaimon, ahányszor csak rájuk gondolok, ám Keith általában szemforgatást is kivált belőlem mohó viselkedésével, és feltűnési viszketegségével. Quinn az érem másik oldala. Számomra mindenképpen.
Ahogy kinéztem az ablakon, felrémett a döntés, mely megpecsételte sorsunkat. Négy évvel ezelőtt a türelmem legapróbb szikrája is köddé vált Keith viselkedése miatt. Az álomról rémálom lett, hiszen nem volt képes felnőni,  vagy csupán irigy volt öccséhez fűző érzéseim miatt? Sosem derült ki. Elhagytam őket. Két választás közül kellett döntenem. Megölöm vagy elmegyek. Az utóbbit választottam, hisz bármily' is legyen, az életem részeként élt évtizedeken keresztül. Sokat öltem velük, mellettük, néha vámpírokat is, azonban ez újabb idő volt Keith számára. Elég idő ahhoz, hogy kiderüljön, nem változott meg.
Összekoccantak fogaim, ujjaim ökölbe szorultak, ahogy ismét eszembe jutott, miért is térek vissza hozzájuk. Azt hittem, okosabb. Hogy felnő. De sehová sem jutott. S nemcsak magát, a saját testvérét sodorja bajba. Ez volt a végső döfés.  Nincs több bocsánat, nincs több idő. Egyszerre kell megmentenem az életüket, s megbüntetni a felelőtlensége miatt. S tudhatná, hogy az én büntetéseim még a legdrágább gyermekeim számára sem kegyesek...