to Christine

good morning, sunshine

A szokatlan és egyelőre teljesen ismeretlen neszek már hajnalok hajnalán – nekem teljes mértékben annak tűnik – kizargatnak az ágyból. Először is közel húsz évet éltem tökéletes magányban, ami alatt az egyetlen személy, aki zajt okozhatott, én magam voltam. Minden egyes napom síri csendben kezdődött, hacsak én nem vertem cintányérokat a saját fejem felett. Aztán az utóbbi időben voltam olyan kedves, hogy Daisyt szórakoztattam a társaságommal, amíg a nyakán lógtam. Annak a lakásnak a hajnali neszeihez időközben már egészen hozzászoktam. De ez most egészen más, és ezt abban a pillanatban megérzem, ahogy kipattannak a szemeim. Egészen furcsa, hogy valaki rajtam kívül is szívesen veszi használatba a konyhát ilyen korai órán. Meg úgy egyáltalán furcsa itt minden, ez a ház, az új otthonom, az új lakótársaim. Bár egyelőre csak Chrissyt nevezhetem annak, hisz a drága ikre valahol a városon kívül folytat valami szupertitkos, szuperfontos nyomozást. Hát nem érdekes? Azok a maszatos képű kölykök, akik folyton a sarkamban lógtak húsz évvel ezelőtt abban a reményben, hogy szakítok rájuk időt, és leülhetünk videojátékozni, vagy segítek nekik kiszökni éjjel, hogy együtt részt vegyünk valami szülők által szigorúan tiltott dologban, mostanra felnőttek, és miközben ők dolgoznak, meg hasonló komoly dolgokat csinálnak, én szinte egy percet sem öregedtem, és nem csinálok semmi értelmeset. Háh, tök buli.
Na de kanyarodjunk csak egy kicsit vissza! Említettem, hogy új otthonom van? Bizony ám! Az új erőhöz és hatalomhoz az dukál. Mert hát a méltán hírhedt Gemini koven vezetője mégsem csövezhet idegeneknél, mint egy  igazi hajléktalan. Tulajdonképpen már korábban is megtehettem volna, hogy az örökségemből, ami két évtizeden át kamatozott egy számlán, veszek egy takaros kis házikót, de semmi kedvem nem volt céltáblát akasztani a hátamra, és felfedni a kilétemet, illetve állandó lakhelyet keresni addig, amíg be nem biztosítottam a helyemet a családban. Luke legyőzésével ez azonban – többé-kevésbé – végre megtörtént, úgyhogy most már megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit hátra dőljek, és élvezzem is az életet. Na nem mintha nem számítanék rá, hogy a drága őseim előbb vagy utóbb kifejezik nem tetszésüket. Remélem, legalább látványosan csinálják majd. Imádom a parádékat.
Kiszökkenek az ágyból, és tele vagyok energiával, amiket mielőbb le kell vezetnem, szóval máris valami csínyen töröm a fejem. Szerencsére ötleteknek sosem vagyok híján, de tekintve, hogy Christine és a tesója azon kevesek közé tartozik, akik valóban megtűrnek, sőt, mellettem állnak, az izgi ötleteim felét alapból el kell vetnem. Mire túl vagyok az öltözködésen, mosdáson, már palacsintától illatozik az egész ház. Hmm... mennyei. Az egyik kedvenc bűbájommal láthatatlanná teszem magamat, készen a csínytevésre, mely kibontakozóban van már, és lesétálok a konyhába. A kuzinom épp az első falatjához készülődik, és stílusosan jó étvágyat is kíván magának. Visszafojtom a nevetést, majd megfogom a tényárját, és magam elé húzom, csak ezután jelenek meg közvetlenül mellett.
- Ó, hát igazán köszönöm, drágám, de a nevem még mindig Kai – kacsintok rá, majd a palacsinta fölé hajolok, ám egy pillanatnyi habozás után végül lebiggyesztem az ajkaimat. - És a kávém? - tekingetek körbe, végül rosszallóan csettintek a nyelvemmel. - Így nem az igazi – ingatom a fejemet megjátszott kedvetlenséggel, majd felállok, hogy készítsek magamnak egy feketét, és ha már itt vagyok, minimum három darab palacsintát is összedobnék. Különben sem ettem volna meg az újdonsült lakótársam reggeliét. Ha van valami, amit szívesen csinálok, a bajkeverésen kívül, az a főzőcskézés. Ezt Daisy is aláírhatja. Szerintem ez volt az igazi oka annak, hogy elviselte az idegesítő jelenlétemet a lakásán.