Nagyon vékony testalkatom van, amihez 178 cm-es magasság párosul. Nem vagyok az a személy, aki megvonja magától az ételt, egyszerűen csak jó géneket örököltem. Arcom formája eléggé jellegzetes, ahogyan egy-egy pillantásom is. Szemeim a tavasz színében pompáznak, vagyis zöld színűek. Sok fajta érzelem meglelhető benne, de ritka pillanat az, amikor valóban a lelkemig lehet látni rajta keresztül. Azt hiszem, sok esetben arról árulkodik, hogy a tulajdonosa sok titkot és érzést rejteget. A hajam pedig barna színben keretezi az arcomat, amit általában kiengedve hordok, de természetesen, ha olyan alkalomról van szó, akkor feltűzöm.
A ruházatom eléggé hétköznapi, de az se kizárt, hogy néha már kicsit fiús. Szeretem a kényelmes és praktikus ruhadarabokat. Nem vagyok az a fajta lány, akinek egy ruha jelent mindent vagy éppen egy-egy ruha miatt sírni, esetleg ölni tudna.  Természetesen nem vetem meg a csinosabb ruhákat se, amiben valamennyire ki tudom emelni a domborulataimat, amik nem éppen olyan jellegzetesek vagy nagyok. De én jól érzem magamat a bőrömben és szerintem ez a legfontosabb, hogy az ember képes legyen elfogadni olyannak magát, amilyen.
Mi rejlik a külsőségek mögött? Mi mozgat minden egyes tettemet? Nos, azt hiszem, hogy azt elég nehéz lenne szavakba önteni, de tegyünk egy próbát.
Gondolom arra már jöhettél, hogy nem kell félteni, mert eléggé találékony vagyok és tudom az eszemet is használni, mert nem csak levegő található a fejemben. Eléggé türelmes teremtés vagyok, de ha egyszer felhúznak, akkor jobb, ha menekülni kezdesz, mert nem garantálom, hogy utána lesz még lehetőséged elmesélni valakinek a történetet. Sose adom fel, a remény mindig bennem él és talán ez tart egyedül életben. A számomra fontos emberekért bármire képes vagyok és bármennyi is ódzkodtam a „háborútól”, most pont annyira csöppentem bele. Harcolok a falkámért is, illetve a lányomért is. Nehezen nyílok meg másoknak és nehezen ragaszkodom is másokhoz, de ha egyszer a szívembe elültették a bizalom csíráját, akkor jobb, ha nem játszanak ki. Óvatos és megfontolt vagyok, legalábbis általában. Nem titkolom sokszor a véleményemet, hiszen hangot adok annak is, ha valami nem tetszik.
De leginkább kritikus vagyok, legalábbis magammal szemben. Mondhatni már „a hobbim” lett az önsanyargatás, az önmarcangolás a múltam és a tetteim miatt. Néha még egy-egy könnycsepp is végig gördül az orcámon, mintha képes lenne a lelkemet megtisztítani és egy új esélyt adni számomra, de nem így van, mert az élet gyilkossá tett és többé már nem futhatok el. Egyet tehetek: harcolnom kell, hogy legalább a szívembe végre valamiféle megtisztulás is költözhessen, ami a számomra fontos emberek védelmének köszönhető, vagy éppen a lányomnak.


Meghalhattam volna, de még se… Úgy érzem, hogy okkal vagyok még ebben a világban, csak még rá kell jönnöm a többi okra, amiket előlem a sors könnyedén rejtett el.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Kezdhetném a legelején, hogy miként és hogyan nőttem fel, mivel kellett megbirkóznom és milyen démonaim keletkeztek az utam során, de mindenki életében vannak meghatározó események. Némelyik boldog pillanatra emlékeztet, míg egy másik könnyeket csal a szemünkbe, de egy dolog közös bennünk, hogy senki se veheti el tőlünk eme emlékeket, mert örökké a szívünkben őrizzük. S formál minket anélkül, hogy észrevennénk abban a pillanatban.

Emlékszem arra, hogy meg akartam őt ölni, elveszett voltam, de sose fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt a kezeimben tartani. Sose bántam meg, hogy harcoltam érte és kitartottam az aprócska életéért. Tisztán emlékszem arra is, ahogyan végül minden veszni látszott. Arra, ahogyan a hideg kőlapon, oltáron feküdtem és életet adtam a lányomnak, miközben az ereimben éreztem a veszélyt, de amikor a karjaimban tarthattam őt, akkor úgy éreztem, mintha csak az egész álom lenne. Megpróbálhatnám elmesélni azt, hogy életem legszebb pillanat milyen volt, de egyetlen egy költői és festői szó se tudná leírni, mert az anyaságot meg kell tapasztalni. 9 hónapig őriztem őt a szívem alatt, hogy utána egyszerűen csak kitépjék a kezeim közül, de nem tehettem semmit se, mert mire észbe kaphattam volna, addigra a saját vérem tarkította a mellkasomat és a számat, mintha csak valamiféle kegyetlen büntetést kaptam volna a múltban elkövetett tetteimért, vagy csak a bűnös gondolataimért, amik az eleinte keringtek a fejemben…

Hideg volt és sötétség uralt mindent. Mintha semmi se létezett volna már. Fájdalom se, amit korábban éreztem, de ugyanakkor a nap se ragyogott már. Egyszerűen a feketeség ölelt körbe, ami mintha mindig is arra várt volna, hogy végre az ölelésébe foghasson, de ahogyan egykoron az anyatigris épségben megőrizte az apró csemetét, az úgy vigyázott az édesanyára is, még ha nem is tudott róla. Meghaltam, de egy új esélyt kaptam. Egy új esélyt, hogy helyre hozzam a hibákat, amiket elkövettem, s arra, hogy vigyázzak a lányomra…

Riadtam és zavarodottan ültem fel az oltáron. A falakból áradó hideg a csontomig hatolt, miközben az emlékek egyre inkább megrohamoztak, hogy mi történt, majd pedig egy fura és szokatlan érzés költözött be minden egyes másodperccel a bőröm alá. Sose éreztem még ilyet, de mégis tudtam, hogy mire vágyok, mit szeretnék megízleni. Szinte már ajkaimon éreztem annak a piros nedűnek az ízét, de nem lehetett. Meg kell őt mentenem. A lábaim szinte maguktól vezettek, s az érzékeim egyszerűen megsúgták, hogy merre menjek. Valami megváltozott, de a lányommal még szorosabb kapcsolat alakult ki. Mintha egyszerűen éreztem volna őt, hogy merre is van. Hamarosan pedig két olyan szempárral találtam magamat szemben, mint akik szellemet látnak.

De most nem foglalkozhattam ezzel, más érzésekkel kellett foglalkoznom, hiszen a háború sose ért véget. Az erdőket, a temető köveit és az utcákat még nem elégszer festette pirosra a vér mámorító és oly csalogató színe, mert egy aprócska gyermeket továbbra is halállal akarták sújtani. Esélyt se adva neki arra, hogy megmutassa a világnak, hogy esetleg tévednek. Abban a pillanatban nem éreztem mást, mint azt, hogy biztonságban akarom tudni és a karjaimban akarom tartani. Erős voltam, de ugyanakkor mégis megtört és elvakult, de érte meghalni is képes lettem volna. A megszületésével egyszerűen az anyai ösztönök még erősebbek lettek.

Hiába mentettük meg az életét, hiába mentette meg Marcel életét is Klaus, mert a háborúnak sose lesz vége. Sose fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt megízlelni a vér ízét. Egyszerre volt mámorító, de egyszerre undorodtam is tőle. Hallottam azt, amiről beszélnek körülöttem és tudtam, hogy igazuk van, de még is minden porcikám egyre inkább belefájdult a veszteség gondolatába és a boldogságba, miközben a karjaimban tarthattam a legfontosabb személyt. De minden fájdalom ellenére tudtam, hogy mit kell tennem és mit szeretnék. Azt szeretném, ha ő biztonságban és szebb életben nőhetne fel, mint én. Így született meg az aprócska Hope halálának a híre, miközben egy szőkeség, Rebekah magával vitte, hogy vigyázzon rá.

Ahogyan eljön a nap végén a sötétség, hogy „békességet” hozzon, úgy költözött szép lassan a szívembe is. Mintha szinte semmi se számított volna, csak a fájdalom és a vériránti vágyam…