- Ha meg se próbálod, akkor már rég elveszett minden, ezt azt hiszem már sejted. - értem én, hogy fél tőle, hogy veszíthet, ha megpróbál normális életet élni, de ha meg se próbálja, akkor már veszített is, mert soha sem lesz esélye sem arra, hogy az életet valami jó irányba terelje el. A mostani állapot marad meg örökre és már sosem fog változni, de ha tényleg jó útra akarna térni, ha csak kevés késztetés is van benne, hogy változtasson az életén és jobbá tegye... ha szeretné, hogy ne történjen ilyen többé, mint ami velem, amit ő tett velem... Mert bánja, tehát nem rossz ember, de csak akkor érheti el, hogy máskor ne érezzen ilyesmit, ha tényleg te is érte és változtat. - Tehát még csak azt sem tudod... azt sem, hogy mit vettél el tőlem? - talán nem kellene meglepődnöm, de mégis ezt teszem, ezek szerint viszont tényleg csak a családom ballépése miatt lett ez a sorsom és mert ő valamit kitalált velem kapcsolatban és nem úgy valósult meg, de nem is ismert igazán. Annyira nem, hogy most tudja, hogy mi is volt amit elveszítettem. Akkor talán még rosszabbul érezné magát a történtek miatt, mint most. Talán volt valaki, akit szerettem, aki viszont szeretett, akkor már nem csak az én életemet és boldogságomat tette tönkre, hanem egyértelműen más valakiét is. - Ez legalább jó hír, legalább akkor... ő és segített nekem. - azért ezt jó hallani, e miatt van, hogy nem tudok annyira haragudni, mint kellene, hiszen bár Augustus tette velem ezt az egészet, de okkal, mert Chris valamivel rávette, viszont végül mégis szembeszállt vele, hogy megszabaduljak ettől az állandó körforgástól és ez igenis jó érzéssel tölt el. Az is érthető, hogy miért nem volt hajlandó nyíltan elmondani, hogy kicsoda, akkor nem beszéltem volna vele, hanem azonnal elküldöm és ha tényleg így van, hogy gyengéd érzelmeket táplál irántam... érthető, ha félt és nem akart kockáztatni. - Gregory is itt lesz, amikor kell, nem lesz gond, nem fogom itt hagyni. - erősítem meg újra, csak aztán pillantok a távozó őr után, amikor Chris őt emlegeti. Igaza van tudom, muszáj lesz bemennem, mert ha nem teszem, akkor tényleg feltűnhet valakinek, viszont mégis az ellenkező irányba moccanok még legalább most az egyszer, még hozzá felé, csak hogy megöleljem, úgy jó szorosan igazán, mert ki tudja, hogy mi lesz holnap... Benedict okos és sok mindenre odafigyel, nekem pedig ez most kell, hogy kicsit megerősítsem a saját lelkemet. - Nem sokára találkozunk. - még egy röpke puszi, csak aztán indulok el az épület felé. Egyszer pillantok csak még hátra, de könnyen lehet, hogy Chris akkor már nincs is ott. Vámpír, gyorsan tud távozni és megjelenni mint tudjuk.
//Köszönöm szépen a játékot, szuper volt! //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 14, 2016 7:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Bólintottam, még ha túlzottan visszafogott gesztus is volt részemről. Alig láthatta az egyetértésem jelét, valószínűleg azért, mert ritkán helyeseltem. Nem szerettem elismerni mások igazát, gyakorta nem kértem ki mások véleményét, hisz nem volt jelentősége rám nézve annak, hogy ki és mit gondolt. Nem adtam ilyesmire, bár ennek volt köszönhető az is, hogy nem adatott meg sok barát az életemben. Mindig megválogattam az ilyesmit, ezek szerint túlságosan is. Hosszú ideje csak Constance-ot tudtam erre a listára írni, Augustusban már nem volt bizalmam. A legutóbbi húzása túl fájó ponton érintett, nem szándékoztam csak úgy elfelejteni, hogy mit tett ellenem azzal, hogy kiskaput teremtett a Connie-val kapcsolatos varázslatába. Mindent elrontott vele, pedig ha nem teszi, mindketten több ideig élvezhettük volna a lány társaságát. Ő is élvezte, talán emiatt esett nehezére tartani a titkot, vagy hazugságba taszítani. Én könnyű szerrel tettem, mert nem fűztek hozzá olyan érzések, mint egykori barátomat. Nem kellett beszélnie az érzéseiről, a tekintete minden egyes alkalommal elárulta. Aggódott a lány miatt, ezt pedig tiszteletben kellett volna tartanom. Egy problémám volt: nem adatott meg azon képesség, hogy alkalmazkodni tudjak másokhoz. - A békés élet annyira... unalmasnak tűnik. Mindig a veszélyt akartam, hogy fenntartsam az érdeklődésemet az életem kapcsán. Ha megoldom a problémáimat... nem veszik el minden? - kérdeztem, némi költői hangsúlyt fektetve a hangomba. Nem hittem holmi tündérmesében, a boldog befejezésben, és a békés halálban. Ennél jóval többre volt szükségem. A kérdés azonban azzal kapcsolatban is játszott, miszerint az egyik nagy problémám éppen ő volt. Az, hogy mindig ügyelnem kellett arra, hogy megfelelő időben a megfelelő varázslatot végrehajtsák a memóriáján. De most, hogy ez a fejezet lezárult, valami leesett a szívemről. Hiába volt egykoron teher, ma már hiányzó érzés. - Te pedig elmondod nekem, mikor már mindenre emlékezni fogsz, hogy mibe sétáltam bele, mikor bosszút esküdve tönkre tettem az életed. - nyeltem jól láthatóan. A gyengeség jelének tudtam be, hogy ezúttal nem voltam képes rezzenéstelen tekintettel tartani az övét, az arcizmaim néha megremegtek. Évszázadok óta nem perdült végig könnycsepp az arcomon, most sem sírni akartam, inkább némi érzelmet vinni a rideg valóságomba. Sose láttam színesnek a világot, a fekete és fehér sokáig elégnek tűnt ahhoz, hogy leéljek egy pár emberöltőt.- Nemcsak én vagyok tele titkokkal. - tettem hozzá. Semmit sem tudtam az életéről, mielőtt belesétáltam volna. És ha egyszer úgy dönt, hogy megbocsát, már ideje lesz mindenről tudnom. Ahogyan neki is arról, hogy mikor, miért sötétedett be a szívem. Tudnia kellett, hogy egykoron képes voltam a szeretetre, a szerelemre és a boldogságra. Ismét bólintottam, ekkor már jóval határozottabban. Connie egy visszafogott, ártatlan emberi lény volt, még ha a vérfarkasság meg is fertőzte. Augustus okkal kezdett érezni valamit vele kapcsolatban, de már nem volt hatalmam afölött, hogy minden vonzalmat megszakítsak közöttük. Talán azért, mert eleinte észr esem vettem, hogy mi volt kialakulóban. - Ő mindig jót akart neked, de általában süket fülekre talált, mikor a boldogságodról beszélt. - mondtam ki az őszinte igazságot. Connie ezen már nem lepődhetett meg, tudomást szerzett már arról, milyen makacs voltam a múltamban, miért ezzel kapcsolatban lepődne meg? - Már nincs mivel szabályoznom őt. Ő döntött, ezzel egyikünket elárulta. És ezúttal az nem te voltál. - vontam alig láthatóan a vállamon. Mihaszna mozdulat, holott nagyon is érdekelt ez az apró pont a történetben. De már felesleges lett volna dührohamkot kapnom miatta. Megtörtént. - Rendben. Hozd a vérfarkas cimborád. De ha késik, vagy ha akadékoskodik. Nem fog érdekelni, hogy a barátod, itt fog maradni. - mondtam ki az egyszerű játékszabályokat. Tartottam magamat ahhoz, hogy akadályokra nincs szükség, hisz nem én uraltam a helyzetet. Ez a Benedict fickó túl nagy hatalmúnak bizonyult. - Vonulj vissza. Mielőtt észrevennék, hogy az őrződ már bement. - intettem fejemmel az imént távozó vérfarkas után.
Igaza van hazudott és elrontotta, nekem pedig nem volt könnyű megbocsátanom neki, de azt hiszem már sikerült. Mégis csak sokat tett értem és ez valahol azért ellensúlyozza a negatív részét és látszik rajta, hogy őszintén megbánta, legalábbis azt a részét, hogy ártott nekem, mert abban nem vagyok biztos, hogy azt is bánja, hogy e miatt vagyok most itt. Vajon, ha telne az idő, az évek, képes lenne elengedni véglegesen? Vajon inkább tenne valami újabb rossz lépést, amit aztán nehéz lenne neki megbocsátanom csak hogy életben maradjak és legalább az esélye meglegyen, hogy mellette leszek? - Hát akkor próbáld menteni, ami menthető. Sosincs késő változtatni Chris, ezt te is tudod ugye? - igenis változtathat az életén, vagy legalábbis megpróbálhatja és tehet az ellen, ha eddig rossz döntéseket hozott, hogy a jövőben ne tegye és pont e miatt muszáj most is türelmesnek lennie és várni, amíg meg nem tudjuk oldani ezt a helyzetet másképp, hiszen nem akarok hullákkal kikövezve távozni innen. Ha így lenne hagytam volna Gregorynak, hogy hősködjön, de azt se voltam hajlandó engedni. - Hát akkor majd elmondod, ahogy lehetőség lesz rá és én igyekezni fogok, hogy megértsem, ezt megígérhetem, rendben? - igen, azt hiszem ez menni fog, hogy megpróbálom elfogadni mit miért tett, hogy Augustust mivel vette rá erre az egészre, hogy milyen rémes tettek vannak még a háta mögött. Igaza van a nagy részéről semmit sem tudok, ahogyan az életéről is e téren vajmi keveset, főleg ha azt nézzük velemi miket tehetett, amikor még nem kedvelt meg, vagy... netán utána is, mert nem akart elengedni. Végül is valahol ő is rabságban tartott, mint most Benedict, csak arról halvány sejtelmem sem volt. A különbség, hogy Benedictnél ez más, csak a hatalomfitogtatás miatt van, Chris viszont ragaszkodni kezdett hozzám barátként. - Enyhe? Azt mondod? - kétkedőn pillantok rá, de megértem ezt nem vele kell megbeszélnem, de értem, amit mond. Augustus... nem csak szimplán megkedvelt. Hát akkor ezért volt olyan nyitott, érdeklődő, mintha csak minden áron önbizalmat akart volna belém csepegtetni, erőt adni úgy, hogy fogalma se lehetett arról, hogy mihez kell majd erő. - Tudod ugye, hogy idővel úgyis kiderül, hogy... miért volt köteles megtenni ezt, ha nem akarta? - hogy miatta, vagy más miatt nem tudom, de úgyis kiderül majd, ha más nem hát Augustus mondja majd el, ha csak még mindig nem tartja sakkban valamivel, ami miatt nem teheti. Azt persze tudtam, hogy ez is el fog jönni, hogy nem maradhat itt a végtelenségig velem, de mégis rossz arra gondolni, hogy mennie kell. Olyan... rémes hogy itt kell maradnom, még ha csak holnapig is és még ijesztőbb, hogy holnap szembe kell néznem Augustusszal is... miközben pár napja olyan kellemesen elbeszélgettünk és most nem tehetek majd róla, de másképp fogok nézni rá. - Holnap este hétkor, itt leszek, azaz... itt leszünk. Gregory nélkül nem megyek, azt tudod ugye? Miattam jött vissza ide, nem hagyom itt.- igen, ez fontos nem fogok csak úgy elmenni, hogy ő marad, mert ki tudja megint mibe rángatják bele és hogy nem taszítják-e le újra a mélybe, ahonnan talán már még egyszer nem lesz kiút.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jún. 13, 2016 11:18 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Nem szerettem megjátszani magamat, nem szerettem hazudni. Bár ő ezt nyilván máshogyan látta, mert a kettőnk kapcsolata is egy hatalmas hazugsára építkezett. Erről pedig nem más tehetett, egyes egyedül én. A lelkiismeret a helyén volt, éreztem is odabenn, a mellkasomban, hogy megmozdult valami. Nem véletlenül voltak alkoholmámoros éjszakáim az elmúlt hetekben. Nem tudtam másra gondolni, hát jobb volt semmire se gondolni. Elfuserált elméletnek bizonyult, mert ismét itt álltam előtte. Nem könnyen eresztettem volna el, pedig nem kellett volna, hogy ennyit jelentsen. A barátokról tartották azt, hogy cserélődnek az életünk folyamán. De sosem volt igazi barátom. Valamit elrontottam vagy én voltam túl szigorú ahhoz, hogy belekezdjek valami ehhez hasonló, számomra sokáig feleslegesnek titulált fejezetbe. Elég volt Augustus, benne sem volt teljes a bizalmam, és a mellékelt ábra egész jól bemutatta, hogy miért voltak aggályaim. Ott vert át, ahol tudott. Olyan kiskaput hagyott, amire nem készülhettem fel. Mégis kinek jutott volna eszébe rajta kívül, hogy Constance farkas énjéhez kösse a varázslatot? Tudhatta előre, hogy bármily ártatlan is ez a nő, előbb vagy utóbb el fog követni valamit, ami még baleset címszóval is, de kiváltja az átkot. Ravasz volt, túljárt az eszemen. - Általában semminek nincs jó vége, amit teszek. Elrontok mindent, pedig talán lenne menthető köztük. - Ilyen volt a felesleges bosszúvágy Erinával kapcsolatban is. Ott próbáltam borsot törni az orra alá, ahol lehetőséget találtam rá, pedig megmenthettem volna azt, ami kettőnk között volt. De csak beletaszítottam kettőnket valami véget nem érő viharba. Ugyanezt pedig megtettem Constance-szal, de már évszázadokkal ezelőtt. Bólintottam. Ha ezt túléli és Benedict nem vet be valami titkos fegyvert, milliónyi időnk lesz. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban még nem tudtam, hogy egyáltalán kíváncsi-e rám. Mondani én is tudtam bármit, ha a helyzet megkövetelte, és segígségre volt szükségem. De túl nagy sebet ejtettem rajta azzal, hogy eltitkoltam előle az egész életét. Volt mit mesélnem magamról. - Annyi mindent nem tudsz még. -ráztam meg a fejemet. Az élet kegyetlen játékot űzött velünk, mindkettőnkkel. - De elsősorban iktassuk ki azt a férfit, aki ezt tette veled. Egyetlen madarat sem lehet kalitkába zárni, majd idomítani. - néztem körül. Elég csinos kis kalitka volt, de ettől még rácsokkal teli. A szépség nem volt minden. Lehajtottam a fejemet, majd nagy levegőt véve biccentettem. - Igen, megkedvelt. Ez még egy... viszonylag enyhe kifejezés arra, amit érez. -Nem az én tisztem volt beharangozni, Augustus miért tette azt, amit. Ismertem a szerelem érzését, azt, milyen tűzön és vízen átmenni valakiért, csak hogy mosolyt csaljunk az arcára, még ha mi magunk meg is fagyunk vagy lángba borulunk közben. És máson is észrevettem, ha ezt érezte.- Valószínűleg megvet, amiért annyi ideig szenvedtettem és ezáltal téged is. Nem volt lehetősége kiszállni. Valószínűleg régóta arra várt, hogy végre kiváltsd az átkod, és azzal megszűnjön ez az egész. Odabentről mozgást hallottam. Hevesebbé váltak a lélegzetvételek, keresték azt, akinek Constance-ra kellett vigyáznia. Hirtelen fordítottam vissza a fejemet Constance felé. - Figyelj, már nincs sok időnk, észrevették, hogy baj van a... vele. - böktem a fejemmel abba az irányba, ahová az előbb az a bizonyos őr elsétált. Nyilván nem ment be jelenteni. Vagy tudom is én, nem voltam jártas egy ilyen összetett szervezetben.- Holnap este hétkor légy itt. Augustus velem lesz. És elintézi, amit kell. Rendben? Meg tudod oldani, hogy itt légy? Mert csak akkor tudom megígérni, hogy nem ölök meg senkit. - néztem őszintén a szemeibe. Ha nekem kellene besétálnom, hogy megkeressem, hullák öveznék az utamat.
Természetesen volt egy pont - sőt nem is egy -, amikor kétségbe voltam esve, amikor nem tudtam, hogy van-e ebből kiút, hogy megúszhatom-e, hogy van-e jövőm, értelme annak, hogy megszökjek innen, de... tudom, hogy van. Muszáj, hogy legyen! Az, hogy megjelent Gregory - annak ellenére, hogy én megpróbáltam megvédeni - mégis csak jó dolog. Segít abban, hogy erősebb legyek és kitartsak, még ha valahol mérges is vagyok rá, hogy ide jött, pedig én megpróbáltam őt kihúzni a bajból. Előre szóltam neki, megszöktem azért, hogy megtehessem, erre elfogatja magát. De legalább nem vagyok egyedül, és ha ezt nézem jó és igenis jó, hogy Chris itt van, még ha le is kell beszélnem arról, hogy vad vérengzésbe kezdjen, mert tudom, hogy annak semmi értelme sem lenne. Nem akarom az életemet úgy elkezdeni, hogy halál övezi az utamat. Ha rendes életet akarok, akkor ahhoz valami rendes megoldás kell, olyan amit nem szegélyez temérdek vér. - Azt hiszem... ezzel tisztában voltam eddig is, már az előtt is, hogy minden kiderült. - halvány mosoly, ezúttal megértő és talán egy cseppnyi fájdalom van csak benne, hogy képes lett volna rá, de valahol megértem. Chris élete nem egyszerű, fájdalommal és kínokkal teli. Nem sokan voltak, akik mellette álltak, vagy segítették, én viszont elfogadtam minden hibájával együtt, mert velem mindig jó volt és nekem segített. Ha ő nincs... nem hiszem, hogy ép ésszel kibírom ezt az egészet. Persze tény ellenem is vétett és hibázott, de a megbocsátás fontos dolog és én képes vagyok rá. El tudom nézni neki, hogy hibázott, mert bocsánatot kért érte és nem feledhetem, hogy mennyi mindent tett értem. Megértem, hogy nem akar egyedül maradni. - De... tudod, hogy ha megteszed annak nem lett volna jó vége. - nem, mert képtelen lennék így élni. Mást akarok, másféle életet. Családot talán egyszer, bár ez bizonytalan, mert tudom, hogy a vérfarkas gén öröklődik, de ha esélyem se lenne rá az lenne csak az igazán fájdalmas. Így legalább én dönthetek. - Most is kedvellek Chris, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy régen is kedveltelek volna, de... elmesélheted. Azt, amit most nem értek. Megoldjuk ezt halál nélkül és... akkor elmeséled rendben? - mert kijutok innen, muszáj. Rendes életem lesz valahogy és megint együtt lehetünk, mint barátok. El fogom felejteni Benedictet egy életre és akkor majd mesélhet nekem arról a Chrisről, aki még nem volt olyan, mint a mostani. Nem is jól fogalmazok, ő most sem rossz, csak tett rossz dolgokat, de képes arra is, hogy jó legyen. Tudom, hiszen velem az volt, sokáig, még ha sok mindenre nem is emlékszem. - Más oka? - elgondolkodom, de nem kell sokáig, nem nehéz kitalálni, hogy miért nem akarta tovább csinálni. Na nem arra gondolok, hogy szerelmes lenne, ennyire nem megyek messzire, csupán... - Megkedvelt igaz? Ahogyan te is, és nem akarta tovább csinálni, de nem volt választása. - legalábbis ha jól értettem, akkor Chris nem igen adott neki választási lehetőséget. Tudom én, ismerem annyira, hogy eléri amit akar minden esetben. Gondolom Augutuson is talált fogást, hogy azt tegye, amit akar. Nem, ebbe most nem akarok belegondolni és azt sem akarom tudni, hogy mivel vehette rá, hogy tovább csinálja azt, amit nem akart valójában. - Tudod, hogy azt nem akarom. Ha van rá mód, hogy megoldjuk ezt a nélkül, hogy valakinek baja lesz. Te... eltudod érni őt? El tudod hozni ide, hogy segítsen? - biztosan tud neki szólni valahogy, hiszen megtette már akkor is, amikor velem kellett újra és újra elfeledtetni mindet. Vajon hányszor éltem át az életemet? Vajon hány különböző utat jártam már be? És hányszor volt mellettem Chris, vagy Augustus? Nem emlékszem dolgokra, amikre ők igen... de valahogy talán ez is megoldható lesz. Talán visszakaphatom az emlékeimet és akkor tudni fogom... tudni fogok mindent. Vajon fájdalmas lesz annyi emléket visszakapni, ha egyáltalán lehetséges?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 12, 2016 8:42 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Keserű mosolyra húzódtak elvékonyodott ajkaim. Régen nem ettem már rendesen, pedig általában mikor indulatok fűtenek, mindig vért ontok. Ebben az esetben mintha vezekelni kezdtem volna, abban a hitben, hogy ezzel korábban elnyerem a bocsánatát. Fel kellett volna már fognom az emberi tulajdonságok lényegét. Akkor is, ha már régen eltemettem a sajátjaimat, s csak nagyon keveset tudtak előcsalogatni magamból. El voltam kenődve, és csak hab volt a tortán, mikor Constance nem jött el a megbeszélt találkozónkra. Hihettem volna azt, hogy meggondolta magát. Akkor tényleg ott volt a mardosó érzés, hogy megölöm az első embert, aki a közelembe jön, végül nem tettem. Valami rosszat szimatoltam a levegőben, s nem is tévedtem. De a szerencse ezúttal sem állt az ő oldalán. Azt gondoltam, egyszer és mindenkorra megszabadult attól a féregtől, viszont a gondolatok itt nem nyújtottak elég erőt. Tennem kelett volna annak érdekében, hogy a férfi se most, se később ne okozhasson újabb fejtörést. Még akkor is, ha ezzel az egész társaságát vonzottam volna a nyakamra. Majdnem ezer évesen már kibírnám, nem sok sérülést tudnának okozni rajtam. - Ha ember lennél, már régen átváltoztattalak volna. -jött ki belőlem a csendes vallomásom. Nem hazudtam, nem rejtettem el a valóságot, a gondolatokat, amelyek foglalkoztattak. Vérfarkasként is lenne lehetősége vámpírrá válni, de sosem lehetne csak az egyik a másik nélkül. S a hibridek nincsenek hosszú életre ítélve. Nem kockáztathattam. Talán még utoljára megkérem Augustust, hogy ha akarata ellenére is, de adjon plusz éveket neki. Nem akartam egyedül maradni. Már csak ő maradt.- Kedveltél volna. - mosolyodtam el aztán, mikor pár másodpercig éreztem ujjai nyomát a saját kezemen. - És talán meg is értenél pár dolgot velem kapcsolatban, amik most még... nem világosak. - tettem hozzá. Megannyi indulat származott abból az időszakból. Minden akkoriból származó indulatot másokon vezettem le. Ez tűnt egyedüli mentsvárnak. Hangos sóhaj hagyta el a torkom, majd elfordított fejjel a talajon elszáradó leveleket kezdtem fürkészni. - Mert közben megismert. Könnyebb olyasvalakinek ártani, akit nem ismersz. - mondtam, bár újat nyilván nem állítottam ezzel sem. Augustus nem bírt a vérével, meg kellett ismernie őt, és meg is lett a következménye. Még nem tudtam, hogyan kellene tekintenem erre a lépésre, hisz ha nem teszi, nem derült volna fény a turpisságra.- És azt hiszem, volt más oka is arra, hogy meggondolja magát, de... - Megvontam a vállamat. Augustus érzéseiről nem nyilatkozhattam. Mindig igazi angol úriember volt, aligha beszélt érzelmekről, de egy arc mindig elárulta. Aggódott a lányért. A szívén viselte sorsát. Azt tette, amit én sokáig nem. Vigyázott rá.- Az, hogy életre kelt benned a farkas, remek kiskapu volt, igen. - biccentettem, egyetértve vele. Akkor kezdődött az egész, mikor kiváltotta az átkát. És nyilván nem véletlenül történt így. - De boszorkányok, mindig megtalálták a legapróbb lyukakat is a történetben. - Felesleges lett volna álltatni vagy elhitetni vele, hogy nincs igaza. Augustus valahonnan rájött, hogy vérfarkas gének dolgoznak benne. Ki is használta. - Megvannak Augustus korlátai is. - kezdtem aztán bele, miután felvázolta az ötletét. - De a te kedvedért biztosan megpróbálná kimosni a vérfarkas barátunk agyát. Legalább annyira, hogy téged és azt a Gregory nevű fickót ki tudjunk szabadítani innét. A másik alternatíva, hogy én tépem le a fejét, de akkor inkább maradjunk a barátságos tudatmódosításnál. - adtam meg magam. A másik verzió jobban lázba hozott.
Vajon, ha lehetséges lenne, akkor akarnék örökké élni? Évszázadokat éltem le úgy, hogy nem emlékszem rá, de vajon jó lenne megtenni ezt úgy, hogy emlékszem is? Nem lenne jobb a normális élet, leélni csupán egy életet, gyereket szülni, megöregedni és tovább lépni, mint minden normális ember? Vajon akarnék meghalni, vagy ha választhatnám az örök életet, akkor megtenném? Egyelőre fogalmam sincs, főleg úgy, hogy azt sem tudom, hogy mi lenne az ára, mert azért azt nem hiszem, hogy csak úgy könnyedén el lehet intézni, hiszen a legutóbbi halhatatlanságomnak az volt a velejárója, hogy nem emlékszem az égegyadta semmire sem. - De te vámpír vagy. Én nem lehetek vámpír, hiszen vérfarkas vagyok. - tehát az én esetem nem olyan egyszerű, mint az övé. Ha ember lennék akkor igen, akkor szimplán belőlem is lehetne vámpír, na nem mintha ilyen életre vágynék. Sosem akarnék vérszívó lenni, aki nem tudja visszafogni az erejét, a vérszomját. Nekem az is épp elég, hogy vérfarkasként néha olyan mértékben tombol bennem a düh, hogy van, hogy fogalmam sincs hogyan tudom kezelni egyáltalán. Sok lenne, ha e mellé még a vámpíri felfokozott értelmek is csatlakoznának. Mégis azt hiszem mondhatom, hogy bár már jól ismerem Christ, mégis csak szokatlan, amikor így kinyilvánítja az érzéseit. Ahogyan lehajtja a fejét én magam is sóhajtok egyet. - Kár, hogy nem ismertelek akkoriban, amikor még... nem törték össze a szívedet. - azért nem tudom megállni, finoman csak előrenyúlok és óvatosan megszorítom a kezét. Épp csak pár pillanatra, hiszen nem régen öleltem meg. Félek, hogy ha én magam is túlságosan utat engedek az érzéseimnek, akkor nem leszek képes továbbra is erősnek maradni és kitartani majd, pedig muszáj, egyelőre még muszáj. - Nem akarta folytatni és te... kényszerítetted? Miért nem akarta? - azt hiszem az első inkább csak költői kérdés, hiszen a szavaiból ez már egyértelmű, hogy nem akarta tovább csinálni, de nem igen volt választása, ennyire már ismerem Christ. Eleve valamivel sakkban tartotta és ezért kénytelen volt segíteni neki és amikor ki akart szállni akkor se tehette meg, de mégis tett valamit, amivel keresztbe tett vele, talán e miatt változott meg valami bennem is, ezért kezdtem el öregedni. - Az, hogy megöltem valakit... az változtatott? - lassacskán áll csak össze a kép. Talán valamiféle kiskapu lehetett, amiről Chris sem tudott, de persze azzal nem igen számolhatott, hogy mikor történik meg ez egyáltalán. - De ő... nem akarta tovább csinálni velem. Ez azért csak számít. - elbizonytalanodom, hiszen olyan kedves volt, de az, hogy kiderül ő csinálta velem az egészet... azért azt még fel kell dolgoznom és azt is, hogy csak úgy megjelent az életemben és még csak azt se mondta meg, hogy kicsoda. Persze nem tudom, hogy szóbaálltam volna-e vele egyáltalán, ha elmondja az igazat, félő, hogy eleve elküldtem volna és nem is hagyok neki esélyt arra, hogy megmagyarázzon bármit is. - Belehalni? - itt azért megakadok egy pillanatra, de igaza van, hiszen velem is megcsinálta, törölte az emlékeimet, akkor ez talán nem olyan nagyon megerőltető varázslat egy boszorkánynak, aki elég erős hozzá. - Szerinted meg tudná tenni? Törölne az emlékeiből engem és Gregoryt, vagy... mindent, amiről valaha tudott. Az lenne neki az igazán nagy büntetés és akkor senkinek sem kellene meghalnia. - igen, ez lenne a legjobb. Akkor nem kellene tovább menekülnünk és akkor nem esne baja senkinek. Akkor egyszerűen elmehetnénk és Benedict soha nem eredne a nyomunkba, hiszen nem is emlékezne ránk. Augustus ennyivel tartozik az után, amit tett és... az után, hogy találkozott velem és el se mondta, hogy kicsoda.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 21, 2016 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Ha boszorkány lettem volna, mindenre könnyedebben adtam volna választ is. De ha megadatott volna, hogy mágiával éljek, eleve nem kellett volna Augustus segítségért kérnem, aki egy idő után még nagyobb teher lett. Ok a félelemre. A lebukásra, s arra, hogy ha egyszer eljár a szája vagy nem csinálja tovább, nem lett volna olyan, akivel ugyanezt az utat végigjárom. Magam sem tudtam már teljesen tisztán megítélni, miért volt szükségem erre a rögös pályára. Eleinte azt hittem, mindez azért jó, hogy fitogtassam a képességeimet. Azt, hogy mindenre képes vagyok, csak hogy mások lássák, hogy ezt kapják azok, akik az ellenségeimmel cimborálnak. De ő csak egy rokona volt azoknak, akiket büntetni akartam. A halál túl kegyes volt, egyetlen pillanat alatt köszöntött be. Én pedig rajta vertem le minden sérelmemet, amit valójában a szüleitől kaptam. - Fogalmam sincs, mibe kerül. Én is a semmiért kaptam halhatatlanságot. - jegyeztem meg csendesen. Mi, vámpírok sem érdemeltük meg mindig ezt az adománynak nem nevezhető valamit. Én sem voltam mindig hálás azért, mert így kellett leélnem a napjaimat. Tudva, hogy sosem jön el a békés megöregedés az unokák körében, finom pitét majszolva a kandalló előtt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy attól kaptam, akire az életemet is rábíztam volna. De rosszul tettem. - Gyakran azt kapjuk, amit nem várnánk cserébe. Én sem ezt vártam azért cserébe, hogy szerettem a feleségemet. Valószínűleg nem is vártam semmit viszont. - hajtottam le a fejemet. Nem szerettem az érzelmes megnyilvánulásaimat, sebezhetőnek éreztem magam, de ha Connie elől elrejteném ezt az arcot, mikor lehetnék önmagam? Keveset beszéltem arról, milyen voltam emberként. Hogy a nő, akit láttam felnőni, és akit én tettem feleséggé majd anyává, eltörte bennem az emberiesség minden szilánkját. Még jobban összezúzta. De mit is vártunk egy Petrovától? Én is halványan elmosolyodtam, miután egy apró nevetés kibukott belőlem, és ismét megkerestem pillantását. - Ne, ne akard tudni. De nem volt más választása. Ez az egész annyira könnyen megy, Connie. - sóhajtottam fel. - Először tiltakozol, majd megszokod. Nála fordítva történt. Megszokta, aztán egyszer eszébe jutott tiltakozni. De nem volt szabályszerű kiszállása. Hátba kellett szúrnia hozzá. És megtette. - néztem végig rajta. Ha Augustus nem ront el valamit, akkor Connie-nak egyáltalán nem lett volna lehetősége tudomást szereztni arról, hogy valami nincs rendben körülötte. Más boszorkány segítségéről nem is beszélve. Újra hajamba túrtam. Szerencse volt, hogy nem maradt a tenyeremben nagy mennyiségű hajszál ezután a vehemencia után. Nem gondoltam volna, hogy Augustus ezt meglépi. Felvette vele a kapcsolatot, de ahhoz gyáva volt, hogy elmondja, ki ő. És hogy beteges játékot játszott ezzel a lánnyal. Talán régóta szerelmes volt belé, csak könnyebb volt palástolni ezzel az érzéketlen módszerrel. Már bántam, hogy nem felügyeltem ennél jobban. - Belőlem sem nézted ki, hogy ezt tenném. És én sem vagyok büszke rá, de őt sem kell félteni. Egy fából faragtak bennünket. Éppen ezért nem tetszik, hogy találkozott veled. És nem tudom, hogy mi céllal. Hisz már ismer. - ráztam meg a fejem, de nem született józan magyarázat a fejemben. Egészen addig, míg Connie nem folytatta tovább, hisz akkor már egy egészen más dolog kezdte foglalkoztatni a tekervényeimet. - Szóval... szabadítson ki, és felejtessen el téged a vérfarkassal? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd nagy levegőt vettem. - Nem tudom. Láttam már nagy varázslatokat, és láttam nagy varázslatokba belehalni boszorkányokat. Veled is ezt csinálta, valószínűleg nem lenne idegen a terep számára. Úgy gondolod, ez jó megoldás lenne?
Eljött ide értem, eljött segíteni, pedig hihette volna akár azt is, hogy szándékosan nem mentem el, hogy találkozzam vele, bár annak tényleg nem lett volna sok realitása, hiszen azért mégis csak tudni akarom még mindig, hogy mi történt velem pontosan, hogy milyen életem volt, amire nem emlékszem. Talán... mondom talán nem is számít már, hiszen az a fontos, ami most van, de közben mégis csak úgy érzem, mintha egy darabot rántottak volna ki belőlem azzal, hogy elvették az emlékeimet, de mégis a miatt, hogy itt van nem akarom bántani, legalábbis nem nyíltan azzal, hogy szóváteszem mit tett velem. - Egy csettintés... ha akarom. Gondolom mindennek ára van és bizonyára ez nem egy olyan apróság, amit csak úgy ajándékba lehet adni a semmiért. - valahol azért sejtem, hogy ha rajta múlna, akkor maradni minden, ahogyan most van. Örökké élnék, hogy mindig ott legyek neki, de... ha én nem akarok? Mi van, ha én rendesen meg akarok öregedni? Mi van, ha családot szeretnék, normális - vagy normálishoz közelítő - életet, ami eddig nem adatott meg? Ha pedig az öröklétnek ára van, akkor nem tudom, hogy be akarnám-e vállalni. Tudom, hogy az ő élete milyen, a végtelenségig olyan lesz, mint most, vámpírként fog élni, vért iszik... én nem akarok örökké egy vadállat lenni, aki havonta egyszer kínok között, a csontjait törve változik át valami vérengző fenevaddá. - És, ha tudnád még hány kérdésem van. - azért egy halvány mosoly megjelenik az arcomon, de ezt sejthette, sok mindent akarok tudni, főleg most hogy még ez is bekerült a kérdéseim listájára. Augustus... akivel nem régen találkoztam, akinek esze ágában sem volt elmondani, hogy valójában kicsoda. - Akkor azt mondod, hogy ő... ő nem akarta? De nem volt választása... és ne akarjam megtudni, hogy mivel vetted rá igaz? - azért egy pillanatra elhúzom a számat. Igen, sok mindent tudok Chrisről, ami nem segít abban, hogy jókat gondoljak róla, de én mégis jó ideje bízom benne. Na persze ez a bizalom eléggé megcsappant a miatt, ami kiderült, de... végeredményében azért mégis csak neki köszönhetem azt, hogy meg tudtam küzdeni ezzel az átokkal és mégis csak a barátom, akármit is tett a múltban. Megbánta... ez most is jól látszik rajta. - Akkor azt sem tudtad, hogy valahogy megtörhet az, amit tett velem igaz? - nem kérdezek rá miért nem keresett mást. Abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e tudni minden részletet, hiszen ez az egész még mindig olyan gyomorforgató. Az, amit tett velem és ahogyan erről részegen beszélt... na az még rosszabb volt, de most józan és aggódik és segíteni jött, őszintén, hogy legalább elmondja, amit tudnom kell, úgy nekem is könnyebb lesz az az idő, amit kénytelen vagyok itt eltölteni. - De... de akkor miért tette? Mi értelme volt egyáltalán? Kedves volt és... egyáltalán nem tűnt rosszindulatúnak. - tudom naivnak gondol sokszor, de lássuk be, hogy a naivitásom miatt tudom benne is meglátni a jót és nem értem, hogy annak a boszorkánynak ez miért volt jó. Miért akart megismerni, ha már egyszer ismer, miért szánt erre időt. Csak egy unatkozó halhatatlan, vagy valami más oka volt? Mindig az okok számítanak, az okok ismerete nélkül nem szabad ítélni. Na nem mondom, hogy ezt nekem mindig sikerül betartani. - Nem ígért semmit, csak beszélgettünk. Elcsevegtünk az élet dolgairól, megittunk egy kávét. Azt mondta Mystic Falls történelmét kutatja, de... gondolom azt elég jól ismeri. Szóval... szerinted átverés volt? Nem kellene találkoznom vele? De... tudni akarom, hogy miért tette, miért keresett fel, mi volt ezzel a célja. - muszáj tudnom. Ha már válaszokat kapok az életemmel kapcsolatban, akkor ez a válasz se maradhat ki. Találkozni fogok vele... már ha kijutok innen egyáltalán. Egyelőre még ez a nehezebb feladat, hiszen most nem mehetek kávézgatni csak úgy egy boszorkánnyal. - Chris... ő nem segíthetne kijutni innen vérontás nélkül? Nem tudna... kitörölni Benedict fejéből? - boszorkány, elvette az emlékeimet, évek óta ezt teszi. Nem lenne képes vajon hasonlóra Benedicttel is? Elvenni az emlékeit rólam, Gregory-ról, vagy... elvenni minden emlékét. Mi lenne, ha kimosná az agyát valahogy, varázslattal, akkor nem ártana senkinek sem a jövőben, sem olyanokat nem keresne, akikhez a múltban volt köze. És akkor nem kellene menekülnöm, de nem halna meg senki sem. Ez... ez lenne a jó megoldás.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 27, 2016 7:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Kérdése mély gondolkodásba taszított. Már csak azért is szükséges volt az eszmecsere saját magammal, mert nem voltam biztos a válaszomban. Nem szerettem olyasmiről beszélni, amiben nem voltam teljes mértékig biztos, de nem hagyhattam őt válasz nélkül. Túl sokáig élte az életét úgy, mintha rutinszerű lenne, megannyiszor esett már csapdába az idővel az oldalán, sosem öregedett egy napot sem, de ki tudja, ennyi idő alatt hány életnek kezdett neki. Augustus sosem mondta, milyen időközönként lépett közbe, de ha figyelembe vettem, hogy Connie egy napot sem öregedett ezidő alatt, nyilván szükség volt arra, hogy pár év eltelte után ismét megtegye a szükséges lépéseket, csak hogy ne tűnjön fel saját magának a tükörben a továbbra is fiatalos külső. Nekem is voltak kérdéseim... de tudtam, hogy a válaszokra még várnom kell, tekintve, hogy nem emlékszik még a múltjára, és erre csakis egyetlen személy fogja tudni emlékeztetni. Elmesélhettem neki bármit magáról, a részleteket csak akkor fogja tudni, amikor már ő is részesévé válik - tulajdonképpen - a saját életének. Többet tudtam róla jelenleg, mint ő saját magáról. - Remek mentés. - jegyeztem meg tétován, mikor a mondatát félúton átszabta, majd keserű mosollyal próbáltam a többi részre figyelni. - Ezt nem tudom. Talán most, hogy vége a varázsnak a vérfarkasléted miatt, a korod sem fog megállni. De bárhogy is legyen, nyilván egy csettintés az egész, hogy ismét örökké élj. - tettem hozzá. Nem is azért, mert ő akarta volna, hanem mert én akartam. Már hozzászoktam a tudathoz, hogy itt volt velem. Lemondani erről, amit felépítettünk közösen, már rövid távon borzalmasnak neveztem, pedig csak rövid ideje tart közöttünk ez a furcsán kivitelezett mosolyszünet. Belegondoltam abba egy röpke másodpercig, hogy milyen lenne, ha ez a mosolyszünet tartóssá válna, történetesen azért, mert ő már nem élne. Ha megöregedne, mindent megkapna, amiről álmodozott, majd elvinné a természetből fakadó kaszás. Mi lenne velem? Önző voltam, még ebben is csak magamra tudtam gondolni. Már csak ő maradt nekem, aki miatt próbáltam az emberség pár szikráját megőrizni. Csak ő. A barátom. - Tele vagy ma olyan kérdésekkel, amelyek még engem is elgondolkodtatnak. - vallottam be rezzenéstelen tekintettel, hangomból pedig ezúttal is megállapíthatta, hogy őszinte voltam. Megrohamozott, de jogos volt minden elhangzott szó, az ő életéről beszéltünk, emlékeztetnem kellett volna dolgokra, tisztázni vele pár apróságot, csak hogy tudjuk, merre is tartottunk. - Augustus régen megbízható volt. Barátok voltunk. De egy idő után már tudtam, hogy zavarja, amit csinálok. Kényszeres szereplőjévé vált ennek a darabnak, és csak azért teljesítette továbbra is a parancsaimat, mert volt mivel sakkban tartanom. - Lehajtottam fejem. Nem beszéltem a részletekről. Elásnám magam a szemében újra, ha elmondanám, mi volt az. Nem mintha ennek fényében ne lenne logikus, hogy erre is rákérdez. - A válaszom, hogy nem. Nem bízom meg benne már régóta. - feleltem könnyedén, mintha arról beszéltem volna, hogy egyszer egy az ugyanúgy egy. Jogos a kérdés, miért nem cseréltem le. Nem volt időm és kedvem ujjat húzni egy olyan nagyhatalmú mágussal, mint amilyen ő is. Csak én húztam volna a rövidebbet. Kérdéseinek újabb hadára ismét bólintottam. Tökéletesen leírta Augustus küllemét, de ekkor már nem mosolyogtam. Helyette düh kezdett éledezni a gyomromban, ökölbe szorult mindkét kezem, és úgy fúrtam saját tekintetemet az övébe, mintha valaki kényszerített volna rá. - Augustus mindent tud rólad, Connie. Évszázadok óta kíséri az utad. Tudja, mit szeretsz, mit csinálsz szabadidődben, talán éppen annyira ismer már, mint a tenyerét. - nyeltem egyet. - Ez nem volt tisztességes részéről. Gyáva alak. - koccantak össze fogaim hirtelen. Ismét ostobának nézte ezt a lányt. - Mit mondott neked? Ígért valamit? Találkoztok még? - kérdeztem úgy, mintha bármi is múlna rajta. Az már biztos, hogy bármivel is készülne a második találkára, csúfos valóság fog elé tárulni.
Olyan rosszul alakul minden. Azt hinnéd, ha elindulsz a lejtőn, akkor egy idő után majd felfelé ível az út és lassacskán jobbra fordulnak a dolgok. Nálam valahogy úgy tűnik nem akar jönni az a bizonyos emelkedő, csak egyre lejjebb és lejjebb haladok. Alig volt egy cseppnyi pozitívum az utóbbi heteimben, az is csak villanásnyi és most itt vagyok és megint... mintha végképp minden össze akarna omlani felettem. Chris itt van, aminek örülök, mert nem hitte, hogy szándékosan nem mentem a megbeszélt találkozóra, de közben nem akarom azt, hogy baja essen, vagy bárki másnak. Valahogy muszáj ennek az egésznek jól alakulnia, vagy jobban... Még nem tudom hogyan, de az biztos, hogy a vérontás semmiképp sem járható út, valami mást kell kitalálnunk. - Chris... a varázs feloldása nem hat a koromra is? Nem öregszem tovább, mint ha te nem... mintha átlagos vérfarkas lennék? - félúton javítom a mondatot. Nem, most nincs itt a helye annak, hogy szemrehányó legyek vele és nem is akartam az lenni, hiszen itt van és tudom, hogy azért van itt, mert fontos vagyok neki. Persze ettől még ugyanúgy rettenetesen rossz érzés volt, amit tett és most is az, de tudom, hogy megbánta, hiszek benne, hogy ha tehetné, akkor talán nem követte volna el ezt ellenem, ha már akkor is ismer, vagy ha visszafordíthatja. De nem lehet és végül is nem ismertem volna meg őt sosem, ha nem teszi ezt, Gregoryt sem. Egészen másképp alakult volna az életem és nem tudnék most választani, hogy ezt inkább eldobnám, hogy egy olyat válasszak, ami ki tudja milyen lett volna. - Szerinted hibázott, vagy szándékosan tette? Megbízol abban a boszorkányban teljesen? - nem is tudom, hogy miért merül fel bennem ez a kérdés, de... a jó ég tudja mégis valahogy helyénvalónak tűnik, hiszen valami miatt ez az egész mégis csak megtört, pedig erre Chris szem számított. Lehetséges, hogy az a boszorkány nem tett eleget minden kérésének és mégis csak volt valami kiskapu, ami feloldotta a varázslatot, vagy legalábbis egy részét, hiszen az emlékeimet nem kaptam vissza és a másik gyengébb boszorkány is csak részleteket tudott meg arról, hogy ki vagyok, bár az már elég volt ahhoz, hogy tudjam nem az vagyok, akinek hiszem magamat. Amikor viszont elhangzik a név ledermedek. Ismerem a nevet és meglepő és letaglózó a tény, hogy épp nem is olyan régen találkoztam valakivel csak úgy ismeretlenül, akivel olyan könnyen egymásra hangolódtunk és aki pont ugyanezt a nevet viseli. Erre mennyi esély van? Ezért kérdezek rá a külsejére és hallgatom a választ, bár nem tökéletesen azt adja meg, amit szeretnék, de... - Sötét rövid haj és élénk kék szemek... Így néz ki Chris? - a beszéd igen, a történelem... azt mondta történész, hogy Mystic Fallsban kutat és annyira tetszett minden egyes gondolatai, a szavai és... közben talán ő volt az, aki ezt tette velem? Miért? Pénzért... kötelességből, zsarolták? - Meglátogatott? Ismert engem? Tudta, hogy milyen vagyok, hogy hogyan gondolkodom a dolgokról és... Chris pár napja csak, de találkoztam vele... azt hiszem. Augustus néven mutatkozott be egy férfi a parkban, beszélgettem vele, ittunk egy kávét. Rendkívül kedves volt, szimpatikus, mintha egy régi romantikus regényből húzták volna elő és... azt mondta történelmet kutat. Ő... ő lehetett az? - de miért keresett meg? Megint meg akarta tenni vajon? Törölni az emlékeimet. Akaratlan a mozdulat, ahogyan fázósan, félősen ölelem át magamat, mintha ez egyébként megvédene bármitől is. Újra olyan kiszolgáltatottnak érzem magamat és nem azért, mert egy Benedict kaliberű rémségnél raboskodom, hanem már csak a gondolattól is, hogy valaki gond nélkül képes elvenni az emlékeimet amikor akarja és nekem még csak fogalmam sem lesz róla, hogy megtörtént. Mintha csupasz lennél, akit semmi sem véd, rettenetes érzés.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 29, 2016 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Rávallott ez a mentalitás. Nem akarta, hogy ártatlan vér ontasson ki, de ezen a helyen még csak elvétve sem neveztem volna bárkit ártatlannak. Mindenki, aki behódol egy diktátornak, okkal teszi, teljes tudatában vannak, hogy mi mellett döntöttek, és pontosan emiatt nincs elfelejthető bűn. Megbocsájtható talán, de felejteni sosem lehetett az ilyet. A háborús bűnösöket sem véletlenül ítélték el, majd végezték ki őket különböző módszerekkel. Támogattak egy eszmét, amivel más életeket ontottak ki. És ezek a nyomorultak, akik behódoltak ennek a vérfarkas csőcseléknek, nem egy életet onthattak már ki. Ki tudja, talán annak is véres volt a keze, aki mindennap Constance ételét készítette. Nem értettem, hogy hagyhattam őt idekerülni. Vele kellett volna lennem, ráállítanom valakit, hogy figyelje és vigyázzon rá. Ostobaság volt azt gondolni, hogy ha egyszer ez a férfi megtalálja, hagyni fogja elmenni. Tévedésben éltem, és a saját sebeim nyaldosása közben megfeledkeztem a legfontosabbról. Nekem ő volt az. Már megtanultam becsülni a barátságot azok után, hogy elveszítettem. Sokáig nem láttam esélyt arra, hogy visszanyerjem a bizalmát, és még előttem állt egy csomó próbatétel. De nem hagyhattam veszni. Sokat küzdöttem már érte. - Mondanám, hogy várjuk meg, míg természetes halált hal, de egyrészt valaki lesz olyan okos, hogy kinyírja, másrészt nincs kedvem hatvan évet várni arra, hogy titkolózás nélkül kelljen tőled beszélgetést lopnom. - vallottam be, a mondaom elején még egy apró, gonoszkás mosollyal, de ez gyorsan eltűnt az arcomról, s átvette a komolykodás. Még ha nem is tölthettem állandóan komolysággal az életemet, de ez a helyzet ennél bonyolultabb és összetettebb volt. Bólintottam. - Elég erős ahhoz, hogy blokkolja más boszorkányok próbálkozását. Megkértem rá, hogy figyeljen minden kiskapura, hogy véletlenül se kerüljünk ilyen szituációba. Aztán mint kiderült, mindenki tud hibázni. És ő még él, így mondhatjuk, hogy az én dühkezelési problémáim is egyre kisebb problémák. - köszörültem meg a torkomat. Beszéltem arról, amiről előtte még soha. Vagyis, arról igen, hogy boszorkány tette ezt vele, de nem fedtem fel előtte a kilétét. Húzni akartam az időt, de rájöttem, hogy nincs már hová. Tudnia kell az igazságot magáról. S ha úgy dönt, hogy nem bírja ezt elviselni, a tudást olyan egyszerűen tudnám eltüntetni a fejéből, mint ahogyan odakerült. Kérdésére azonban felemeltem a fejem, kihúztam magam, s összeszaladtak a szemöldökök szemeim fölött. - Augustus egy öhm. Angol úrificsúr volt már annak idején is. Rendelkezik minden olyan külső jellemzővel, amiről fel lehet ismerni egy angol unalmas férfit. És úgy beszél, mintha egy történelemkönyvből rángatták volna elő. - mondtam, bár még nem igazán értettem, hogy miért is kíváncsi rá. - Azt tudom, hogy időről időre meglátogatott. Majd törölte az emlékeidet. Találkoztál már vele, csak... szóval nem emlékszel rá. - tettem szóvá ismét, de nem tetszett, amit a szemeiben láttam. Augustus már a közelben járt, még ha én nem is találkoztam vele. De Connie talán... igen?
Tudom, hogy ideges és hogy nem viseli valami jól a tehetetlenséget, hogy tenni szeretne valamit, de meg kell értenie, hogy most nem léphet elhamarkodottan. Most muszáj nyugodtan várnia, amíg ki nem derül, hogy mi ez az egész, hogy Benedict mit is akar pontosan. Addig... sajnos nem mehetek el. Egyébként sem akarom azt, hogy vér folyjon miattam, de egész életemben menekülni sem szándékozom. Szeretnék kijutni innen, hát hogy ne szeretnék! De nem tehetem meg csak úgy muszáj gondolkodnom és neki is mielőtt bármit is tesz. Akkor is, ha talán simán végezhetne itt mindenkivel gond nélkül, de nem mindenki bűnös. Vannak itt olyanok is, akik csak feladatot teljesítenek, ahogyan régen Gregory is és én nem akarom, hogy a vérük hulljon még az előtt, hogy változtathatnának az életükön. Nem tudhatjuk, hogy melyikük akar. - Kitalálunk valamit, nem akarom, hogy bárkivel is végezz, ha nem muszáj. - tudom persze, hogy lehet olyan helyzet is, amikor nincs más választás, de akkor sem akarom, hogy ez legyen a vége. Remélem, hogy meg tudjuk oldani másképp is és hogy egyszer még tényleg lehet valamiféle rendes és normális életem is és neki is. Tudom, hogy megbántott, de nem fogom tudni soha sem gyűlölni, mert sokat tett értem és remélem, hogy egyszer az ő élete is változni fog majd, talál olyat rajtam kívül is, aki gondját viseli. - Nem hiszem, hogy öröklétű lenne. - egy pillanatra azért elkomorodom. Tudom, hogy így van, én már jó ideje itt vagyok, de ettől még nem örülök sokkal jobban a helyzetnek. Túllépek rajta, mert mást úgy se tehetek, de nem kellene még fel is emlegetnie, főleg hogy nem tudtuk megejteni azt a beszélgetést sem, pedig azt ígérte, hogy mesél majd nekem az életemről és én tudni szeretném, hogy ki voltam régen, ahogyan azt is, hogy ez az egész vajon hogyan történt velem. Most még sem akarok haragudni rá, hiszen ki tudja, hogy meddig van egyáltalán időnk beszélni. Benedict nem fog nekem órákat adni, hogy kószáljak a kertben, számítanom kell rá, hogy küldhet értem mást is, főleg ha az igézett emberéről nem hall híreket. - A boszorkány, akiről nem tudom, hogy kicsoda. Így derült ki, egy másik boszorkány segített... ő mondta el, hogy nem fér hozzá ahhoz, amit... csinált velem. - amit Chris tett végülis, ha nem is szó szerint, de ő volt az, aki ezzel megbízott valakit. Érdekel, hogy ki az, de nem hiszem, hogy ismerem, hiszen miért is ismerném és mégis amikor elhangzik a név egy pillanatra megdermedek. A kezemet, ha nem tartja meg, akkor biztos, hogy erőtlenül hanyatlik le és csak a döbbent tekintetem árulkodik arról, hogy hallottam már ezt a nevet. - Chris... hogyan... hogyan néz ki ez az Augustus pontosan? - néhány napja volt csak, talán egy hete, még a főiskolán, amikor nem beszéltem Chrissel, még az előtt, hogy Benedict feltűnt a színen. Nem hiszem, hogy ez egy igen gyakori név lenne. Augustus... ott volt a parkban, beszéltem vele hosszan, kávéztunk. Kedves volt, olyan könnyen egymásra hangolódtunk és aggódtam miatt, hogy azt sem tudja hová tűnhettem el, pedig látni akartam még és most... Olyan volt vele beszélni, mintha ismerne, olyan érzésem volt, mintha... ismerném. De betudtam egy kósza deja vu érzésnek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Jan. 13, 2016 8:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Csak a szemem rebbent meg egy pillanat erejéig. De még mennyire rossz a másik oldalon lenni. Általában azt az oldalt választom, amelynél én vagyok a domináns, én hoztam meg a döntéseket, s sosem voltam hajlandó csak úgy lemondani ezekről a lehetőségekről, nem még pár koszos vérfarkas miatt, akik nem tudták, hogy hol a helyük... bár Constance-ot sosem tekintettem szimpla vérfarkasnak, elvégre akkor már régen nem foglalkoztam volna vele. Az időmet csak olyanokra áldoztam, akikről tudtam, hogy tényleg megéri, ő pedig ilyen volt. Ha ez az átkozott vérfarkas majom pedig ezt a kört szeretné lejátszani, akkor kalkuláljon bele engem is, mert nem voltam könnyen eltűntethető játékos a közös kis sakkmezőn. Lehet, hogy csak egy egyszerű kis bábu volt kezeim között, de akkora csapást tudtam volna mérni rá, hogy leszakad az az átkozott teliholdra kiáltó feje. Nagyot nyeltem, de még továbbra is dolgozott bennem a dühöm minden apró szikrája. Még egy másik vérfarkas miatt is fájhat a fejem, ha ő nem lenne itt, már régen egy másik országban járnánk ezzel a nővel előttem. - Remélem, a drágalátos haverod kitalál valamit, különben én fogok előbb-utóbb bekopogtatni a főépület ajtaján. És nem garantálom, hogy a padlón nem véren kell átgázolni. -Amikor indulatos voltam, még a csillagokat is képes lettem volna megfenyegetni, de ha elértem volna őket, hát még ki is oltottam volna a fényüket, mondván, hogy ne ragyogjanak, miközben én szenvedtem, s nem tudtam megmenteni, oltalmazni azt, akinek tartoztam legalább ennyivel. Valójában sokkal többel, mert barátomnak tartottam. A legjobbnak. Augustus jó ideje eltűnt előlem, fogadni mertem volna, hogy elege lett belőlem és a rigolyáimból, inkább külön utakat választott. Azzal kezdve, hogy átkeresztelte magát Augustusra, elvégre egykoron még csak nem is hasonlított a neve erre. Csak az csillapított le némileg, ahogy előadta magát, és hogy nem akarta, hogy bármelyikünknek baja essen. Ők vérfarkasok azzal a suhanccal, eleve összetartanak, én pedig jó pár éve voltam már mellette, és a csalódása ellenére úgy gondoltam, hogy... az én tetemem fölött is képes lenne könnyeket hullajtani. De nem volt szándékomban megríkatni, elvégre nem erőrl szólt a kettőnk kapcsolata. És már amúgy is túl sokat sírt miattam az utóbbi időben. Egy másik gonosz ugyan átvette a szerepemet az életében, de az nem tarthat örökké. - Remélem, ez a nagy vérfarkas úr... nem örökéletű. - forgattam meg a szemem. Nem jutott eszembe a neve. Benedict. Talán. - Te az vagy. Már egy pár... évszázada. -nyeltem újabbat. Nem titkoltam el előle már korábban sem, hogy nem egy maszületett bárány, habár nem volt sok a számláján, így a bárány jelzőt még rá tudtam volna aggatni, a maszületettet már nem. Lehunytam a szemem, mikor megérintette arcomat, s hirtelen kaptam oda a kezem, kézfejére helyezve ujjaimat. Nem akartam, hogy elengedjen, jólesett most ez a meleg érintés. Régóta nem tapasztaltam hasonlót, csak jeges fájdalmat és utálatot, maró gúnyt. Nekem több nem jutott. - Tudom, hogy tartozom neked. Sokkal. De elsősorban egy mesével. - Lehajtottam a fejem, miután kinyitottam szemeimet. - Egyedül nem lettem volna képes megtenni azt, ami történt, Connie. Volt még... valaki. Aki időről időre gondoskodott arról, hogy elfelejts mindent. Akkoriban Igornak neveztem. Most már... Augustus. - ejtettem ki a nevét lassan, annál biztosabb voltam abban, hogy most egy időre be kell fejeznem a történetet. Ugyan sok új információ még nem derült ki, de nekem is kellett az idő. Még sosem meséltem erről senkinek.
Megértem, hogy ki van akadva, én is ki lennék a helyében, sőt ki is vagyok, hogy nem tehetek semmit, hogy talán tényleg nincs más, mint lenyelni a békát és annyiban hagyni ezt az egészet. Milyen szép is lenne, ha nem így lenne, milyen jó is lenne, ha elég lenne elvinnie innen és kész. Én is ezt szeretném, én is erre vágyom, minden porcikám azért sikít, hogy azt mondjam igen tűnjünk el innen. Hagyjuk az egészet a hátunk mögött, elfelejtem azt, ami történt, elfelejtek mindent és valahol máshol majd jó lesz, de nem lehet. Nem ölhet meg itt mindenkit, akkor pedig nincs értelme. Nem bírnám ki, ha sok halál száradna a lelkemen, még ha ő is tenné meg és nem nekem kellene, de tudnám, hogy miattam van. Nem bírnám ki, ha meghalna bárki is és azt sem tehetem, hogy itt hagyom Gregoryt. Nem hagyhatom a hátam mögött az egész életemet sem azzal, hogy elmenekülök. Ott az iskola, elkezdtem, be akarom fejezni... bár ez nevetséges gondolat, hiszen ha itt vagyok sem tehetem meg. Ott a fickó a parkból, az új ismerős, akivel igenis akarok még találkozni, mert szimpatikus volt, tetszettek a gondolatai. Én... csapdában érzem magamat, és rémes az érzés és tudom, hogy ő is így van vele, csak neki talán rosszabb. Chris soha sem volt az a fajta, aki képes volt beletörődni abba, ha valami rosszul alakult és nem úgy, ahogyan ő akarta, ha nem ő irányít. - Rossz a másik oldalon lenni. - egészítem ki a mondatot, bár tudom, hogy ő nem ezt mondta volna, de talán most látja milyen más élete, mit okozott másnak, milyen helyzetbe sodort engem is és miért volt olyan nehéz elfogadni, lenyelni a békát. Pocsék dolog, amikor csapdában vagy. Mint mikor egy állat beleesik a verembe. Van egy utolsó pillanat, egy másodperc, amikor tudja, hogy már baj van és még nem történt meg a katasztrófa, de már nem tehet ellene semmit sem, már nem léphet hátra és nem szaladhat el. Már én sem tehetem meg. Valahogy... másképp kell ezt megoldani. - Tudom Chris, tudom, hogy tenned kell, de most mégis mit tehetnél? Nem hagyhatom itt Gregoryt. Ha nem lett volna olyan balga, hogy engedi, hogy elkapják... - mert sejtem, mert túlságosan nyilvánvaló. Gregory ismeri ezt az egészet, nem kaphatták el, ha ő nem akarta. Nem hagyta, hogy itt maradjak és most bajban van. Chris erős, tudom, ő mindig is az volt, de ők meg sokan vannak és nem akarom azt sem, hogy ne gondoljon ebbe bele. Nem akarom, hogy még valakinek baja essen miattam, ezt meg kell értenie. Azt nem tudnám elviselni. - Nem akarom, hogy bárki is meghaljon és azt sem, hogy... Nem tudom Chris, ez... - idegesen jár a szemem. Ha tudnám a megoldást... bár tudnám! De nem tudom, hogy mit tehetnénk és ez kínzó, tényleg az nekem is és megértem, hogy neki még inkább. - Várnunk kell, kitalálni mit akar, és hogyan oldjuk meg. Ha felfogja, hogy nem ér ezzel semmit... Nem tudom, de nem akarom, hogy baja legyen Gregory-nak és azt sem hogy neked érted? Nem tudod mire képes, ne becsüld le csak azért, mert vérfarkas. Sokakat ismer, erőseket is, vadászokat... vámpírokat. Nem akarom, hogy bárki is megsérüljön miattam, értetted?! - erélyesebbek az utolsó szavaim, mert azt akarom, hogy bólintson, hogy azt lássam felfogta, hogy nem akarok bajt, nem akarom, hogy ő akarja megoldani. Óvatosan kell, és ha segít azt sem teheti ész nélkül. Nem számít, hogy vámpír, nem tudja, hogy mi lehet, ami neki is gyengeséget okoz. Benedict erős, akár boszorkány is állhat a szolgálatában és igenis ezzel is számolni kell. Ez nem olyan egyszerű, mint aminek tűnik, én tudom. - Inkább... pótoljuk azt, ami elmaradt... kérlek. - halvány mosollyal lépek hozzá közelebb. Halk sóhaj csak, ahogyan egy pillanatra az arcára simul a kezem. Azt akarom, hogy megnyugodjon. Kettőnk közül ő a vámpír, ő képes hatni a másikra, én nem tudok igézni, de el kell fogadnia. Tudja hol vagyok, beszélhetünk, de nem most kell mindent elintézni. Át kell gondolni, kell egy terv, hogy a lehető legjobb legyen ennek az egésznek a végkimenetele. Remélem képes bízni bennem és elhinni, hogy tudom mit akarok és nem tesz semmit a hátam mögött. A bizalmamat visszaszerezni nagy feladat, nem lenne okos dolog újra kockára tennie.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Dec. 06, 2015 3:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Valamit azóta utáltam, mióta csak világra jöttem. A tehetetlenség hurokként szorult a gyomromra, és nem tudtam ellene mit tenni. Erre nem létezett gyógyír vagy megoldás. Ezért is ragadtam meg minden lehetőséget, hogy elkerüljem az ilyen szituációkat. Ezekben nemcsak én sérültem, hanem azok is, akiket szerettem. És már nem is lett volna értelme tagadni azt, hogy ha idáig eljöttem Connie után, akkor nemcsak azért tettem, mert nem tudom elfogadni azt, hogy valaki dühös rám. Sokakkal tettem már borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, de még senki után nem jöttem így. És valójában nem is tudtam volna felsorolni olyat, akiért megtettem volna ehhez hasonlót. Ez pedig még inkább nehezítette azt, hogy nem tehettem semmit. Milyen az, hogy én, ennyi idővel és tapasztalattal magam mögött, nem tudok mit kezdeni egy vérfarkas patkánnyal, aki néhány megfélemlített majommal parádékozik mások kárára? Szívem szerint elroppantottam volna a nyelőcsövét, majd kitéptem volna mindkét tüdejét hogy egy fára kötözve várjam a karácsonyt. Ökölbe szorultak a kezeim, és lehunyt szemekkel vettem egy nagy levegőt. - Ennyi? Nem tehetek semmit? - kérdeztem költői hangnemben, annyira mondjuk már ismertem, hogy tudjam, ha látott volna valami kiskaput, már régen beavatott volna, még akkor is, ha éppen nem volt túl bizalmas a kettőnk kapcsolata a nemrégiben történtek után. A gondolatok szinte látomásként úsztak be a szemem elé, ahogy megjelent annak a férfinak az önelégült képe. - Mindig megkapja, amit akar. Ez... - Nem mondtam tovább. Pont olyan volt, mint én. Szerette sakkban tartani az embereket, demonstrálni, hogy kinek hol a helye a saját birodalmi hierarchiában, és nem félt kegyetlen szabályozással megnehezíteni mások életét. Nem a legjobb ötlet volt kritizálni azt, aki még az én tanítványom is lehetett volna. De újra igaz lenne... a tanítvány felülmúlta volna a mentorát. Ekkora önzőségre még én sem voltam képes soha életemben. Megráztam a fejem. - Tenni akarok valamit, mert.... kell! - mondtam vehemensen, és még mindig nyilvánvaló volt rólam, hogy nem szerettem sötétben tapogatózni, hát ha kell, tervezgetések árán is, de úgy vetek véget ennek a rabságnak Constance-ot illetően. - Mit tegyek? Öljem meg álmában? Igézzem meg a pincsieit? - kérdeztem tanácstalanul, ami már elvből ritka volt tőlem. Mindig kész tervem volt. De most... ismét a sötétben kerestem a megfelelő utat. De itt nemcsak magamra kellett gondolnom, hanem rá is. És a vérfarkas cimborájára, akit valószínűleg nem hagyna itt senyvedni.
Tudtam, hogy jönni fog tudtam! És közben még sem akartam, mert még mindig félek tőle, hogy így csak rosszabb lesz és túl sokan vannak. Chris erős és magabiztos, de néha túlságosan is. Nem biztos az, hogy tényleg mindenkivel végezni tudna. Nem biztos, hogy elérné egyedül a győzelmet, én pedig nem vagyok ehhez elég. Gregory segítene, de ő is rab, mint én, és nem akarom, hogy bárkinek is baja essen. Nem akarom, hogy miattam sérüljön meg bármelyikük is, főleg amíg nem érzem úgy, hogy nagy a veszély. Ha eltűnnék innen, ha nem hal meg mindenki, akkor viszont újra utánam jön, akkor soha sem lesz vége, azt pedig nem bíznám ki. Nem akarok életem végééig menekülni, nem akarok folyton csak bujkálni, mert akkor soha sem lehet rendes életem és én egyszer szeretném, a normális életem lenne. Tudom, egyre kevésbé van rá esély, egyre kevesebb kilátásom van rá. Azt mégsem tudnám végignézni, hogy mindenkivel végez a szemem láttára és azzal a tudattal se tudnék élni, hogy a hátam mögött tette meg. - Tudom, de... de ez nem ilyen egyszerű. Ez az egész sokkal bonyolultabb, nem tehetsz semmit. - én is abban reménykedtem, hogy ide jön, hogy eljön értem, hogy segít majd, de mi értelme az egésznek akkor, ha nincs megoldás? Nincs olyan megoldás, ami tényleg működőképes lenne és én még mindig félek tőle, hogy akár meg is láthatják és akkor csak még nagyobb bajban leszünk. Leszünk, mert már nem csak rólam van szó. De egy valami kell, legalább egy ölelés, hogy erőt merítsek belőle, hogy annyival könnyebb legyen. Haragudtam rá, talán még mindig. Nem múlt el, amit tett, de Benedict sokkal rosszabb nála, ezt én is tudom. Chris kezes bárány hozzá képest, ő tett ellenem rosszat, de sok jót is értem. A javamat akarja most is, azért van itt, azért mozgatott meg olyan sok követ azért, hogy megtaláljon. A szavai is jól esnek az aggodalma, a féltése, de még sem tehetem, nem ilyen egyszerű ez az egész. - Szeretnék, én... én tényleg szeretnék veled menni, de nem tehetem. Itt van Gregory is. Ő is elszökött, új életet akart kezdeni és elkapták és... nem hagyhatom itt vagy úgy. Megölnék, vagy... vagy rosszabb. Nem tehetem Chris, értsd meg kérlek. - félek, tényleg félek, láthatja rajtam, de próbálom tartani magamat és próbálom ezt az egészet átvészelni, még ha lehetetlennek is tűnik, de muszáj. Magam miatt és Gregory miatt is. Benedict nem nyerhet, csak még nem tudom, hogyan játszhatnánk ki őt. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy mi a megoldás, hiszen nem szökhetünk meg, de nem is szabad itt maradni velük. Nem akarom, hogy mindenki meghaljon Benedict bűnei miatt, de vajon ha neki vége lenne, akkor megértenék, hogy az egész széthullott, vagy vannak akik a végletekig hűek hozzá? Tanácstalan vagyok, ezt láthatja is az arcomon. Nem tudom, hogy mit tegyek, néha csak szeretnék én... nem én lenni, hanem valaki egészen más. Sokkal könnyebb lenne.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Nov. 29, 2015 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Nem gondolkodtam azon, hogy mennyi az esélye a lebukásomnak, vagy annak, hogy észrevesznek. Az, hogy valaki elkapjon, elég kevés valószínűséggel történhet meg, elvégre megannyi évszázad van már a hátam mögött, lógtam már meg veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekből, és ezt nem soroltam volna közéjük. Távozni talán nem tudnék angolosan, de ha bejutni ilyen egyszerű volt, kételkedtem abban, hogy az a férfi olyan nagy figyelmet fordított itt arra, hogy ki jut be és ki nem. Ha rajtam múlott volna, Connie-val egyetemben tűnnök el innen öt percen belül, és az a nyavalyás vérfarkas csak az árnyékunkat látná már. Nem féltem tőle, egyetlen vérfarkas sem tudott belőlem félelmet kiváltani, ahhoz korábban kellett volna felkelniük. - Nem félek tőlük. -feleltem aztán Connie-nak, mikor láttam arcán azt, amit szavaiból is kivettem. - Jöjjenek, ha akarnak, fél kézzel elbánok egy tucattal is, amennyire jókedvemben találnak. - morogtam, s éreztem, hogy ha vérfarkas lennék, ebben a pillanatban habzana a szám a dühtől. Sosem akartam ilyen körülmények között látni őt, arról nem is beszélve, hogy mikor rátaláltam, pontosan innét szökött meg. Okkal, ismertem az okait. Erre visszarángatták ide, életének meghatározó zugába, amely szép emléket nem hiszem, hogy hozott magával. Az alvilág nem is erről volt híres. Itt maximum azok a nők élhetnek boldogan, akiknek már tényleg nem maradt semmi jó, semmi szép az életükben. Nem ismertem személyesen a nagy és hatalmas vezérüket, de elárult róla mindent az, amit Constance a múltban mesélt róla. És ennyi információ pontosan elég lenne ahhoz, hogy két ujjpercemet használva fojtsam meg, és még nem is fáradnék el benne. Köré fonódtak karjaim, miután pár másodperc mozdulatlanság után felfogtam, hogy tényleg magához ölelt. Az elválásunk nem volt a legszebb, de miután nem találtam őt a főiskolán, tudtam, hogy semmi nincsen rendben. Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem, miután a szavai elcsitultak. - Nem hagylak itt. Constance, ez a férfi egy állat! -bukott ki belőlem kontroll nélkül, azzal sem törődve, hogy valaki meghallhat bennünket az igézett fickón kívül is. - Most azt mondja, hogy nem bánt, és védelmet nyújt, de mi lesz akkor, ha két hét után belefárad a hős szerepébe, és... hozzád ér? - kérdeztem, majd erősen a hajamba túrtam, a végén belemarkolva a tincseimbe, és aggodalommal fokozódott a haragom, mely már majdnem szétrobbantotta a szívemet. - Elviszlek. Soha... soha többé nem találnak meg, érted? - Kész voltam akár könyörögni is, habár tudtam, hogy megvan a maga akarata. Nem fog olyasmit tenni, amiben nincs hite.
Hogy feladtam-e? Igazság szerint magam sem tudom, talán annak lenne több értelme. Hagyni, hogy sodródj az árral, mert mást úgy sem tehetsz, de akkor meghazudtolnám önmagamat. Inkább csak neki kell azt hinnie, hogy így van, Benedicttel kell elhitetnem, hogy feladtam, hogy annyiban hagytam a dolgot, hogy nekem már tényleg mindegy és ha nincs más, hát maradok. Soha sem leszek engedelmes szolga, de nem akarok életem végéig menekülni. Trófea leszek, ha azt akarja, vagy legalábbis elhitethetem vele, hogy így van. Talán ez a jobb út, mint ha folyton ellenállok, így több esélyem van, hogy legalább időnként engedményeket kapok, hogy nem annyira rossz a helyzet, mint amilyen lehetne. Igaza van, nagyon is jól mondta, ha akarná, akkor sokkal kellemetlenebbé tehetné az itt töltött időt, főképp, hogy akadnak még a közelében olyanok, akik nagyon is kedvelték sőt tisztelték a nevelőapámat, akit én akárhogy is nézzük, de megöltem. Nem szándékosan, csak az életemet védtem, de ilyen emberek között ez senkit sem érdekel. Ők csak azt látják, hogy meghalt és hogy az én kezem által, hogy nekem kellene halottnak lennem és még mindig nem vagyok az. Nem is értem Benedictet, miért nem öl meg és teszi fel az i-re a pontot, azzal csak még feljebb emelkedne az emberei szemében. Azt hiszem ez nem érdekli, vagy nem így, nem hódol be nekik, talán szándékosan csak azért sem, hogy lássák, hogy ő az úr a háznál és hogy a döntés minden esetben az ő kezében van. Mondhatni ez az én szerencsém... bár nem vagyok benne teljesen biztos, hiszen nem jobb rabnak lenni, mint halottnak. Egy kis séta, legalább ennyi van időnként. Persze ez sem egyedül, szinte mindig van velem valaki, kivéve ha a szobámban vagyok, de ott is tettek róla, hogy ne mehessek ki csak úgy. Egy árva szót sem szólok a fickóhoz, aki a nyomomban lépked. Nem fogok csevegni, nem is lenne értelme, talán ő is egy azok közül, akik legszívesebben átvágnák a torkomat, csak épp tart a következményektől. Az a mázlim, hogy ehhez többségükben túlságosan gyávák, tudják, hogy a saját halálos ítéletüket is aláírnák. Valószínűleg engem csak ő ölhet meg... ha úgy látja jónak, ha megunta ezt a játékot... ha épp olyan kedve van. Az engem követő alaknál jóval előbb kiszúrom az ismerős illatot, hiszen mégis csak arról van szó, akivel évekig éltem egy fedél alatt, messziről felismerném és most nincs is messze, itt van a kertben. Még sem mutatnom jelét, hogy ezzel tisztában lennék, csak amikor már a hangját is meghallom, akkor fordulok felé miután a fickó elsétált tőlünk. Vámpírok... mennyivel könnyebb dolguk van egyszerű szuggerálással, mint bárki másnak. Halványan mosolyosom el, amikor meglátom az arcán az aggodalmat. - Nem szabadna itt lenned Chris, nagyon sokan vannak. - csendesen elsuttogott szavak csak, szinte elvesznek a kert buja pompájában, ami igazán nem illik ide, nem illik egy olyan alakhoz, mint Benedict. Akaratlanul is körbepillantok, csak aztán nyúlok a kezéért, hogy kicsit beljebb vezessem az árnyasabb fák közé. Mindig kísérettel vagyok itt, de annyira már felmértem a terepet, hogy tudjam hová nem látnak rá a házból, és ha valaki kilépne a kerti ajtón, akkor is mi hamarabb érezzük meg a jelenlétét, mint hogy ő megláthasson. Csak itt lépek közelebb és ölelem meg egy röpke pillanatra. Magamhoz szorítom, csak... csak hogy erőt merítsek a jelenlétéből, aztán lépek csak hátrébb. - Jól vagyok, nem bántottak, Benedict nem hagyná nekik. Itt akar tartani, mint... valami trófeát. Nem mehetek sehová Chris és nem akarom, hogy bajod essen. Én... nem akarok folyton menekülni, nem mehetek el. - sóhajtva rázom meg a fejemet. El szeretnék, hát persze hogy nem akarok itt maradni, de mit tehetnék? Nem akarom az egész életemet úgy tölteni, hogy csak futok, hogy állandóan a hátam mögé kelljen néznem, hogy mikor találnak meg, hogy mikor kerülök vissza megint, vagy hogy a szökésnek mikor lesz komolyabb következménye. Mégis jól esik, hogy Chris itt van, hogy nem gondolta azt, hogy elmentem. Nem vagyok olyan, ha megbeszélünk valamit, akkor nem tűnök el csak úgy szó nélkül, és ezt legalább tudja, hiszen ismer, ő ismer a legjobban akármit is tett velem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Okt. 29, 2015 4:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
something happened...
Ott vártam őt, ahol mondtam. Percekig, órákig... mégsem volt sehol. A hajtömeg, amelynek illatát már annyira ismertem, sehol nem bukkant fel a közelben. Nem éreztem az édeskés parfümöt, a furcsa járását sem pillanthattam meg. Valami történt, már ott éreztem a zsigereimben, de mégis elnyomtam a hűtlen szavakat. Nem figyeltem rájuk, csak arra koncentráltam, hogy valószínűleg már túl sokat éltem, és minden gyanússá válik, ha nem úgy történik, ahogyan azt előre megterveztem. Mégis minden értelmet nyert, ahogyan lassan de biztosan sejtettem, hogy Constance nem jelenik meg a találkozásunkon. Készültem erre. Mkinden nagy lélegzetvétel egy-egy emléket jelölt, amelyet el akartam mondani neki, de mintha a tervem meghiúsult volna. A sors bugyutasága, hogy mire megadnám magam, elúszik az alkalom, s ismét porrá válik a bátorság, hogy beavassam őt azon titkokba, amikre szüksége lehet az életben. Nem ostoba kis információk, éppen ellenkezőleg, jelentős történések, adatok, és ő akarta, hogy elmondjam, hát hol van most, hogy fültanúja legyen ezeknek? Hallottam a suttogó szavakat, amikor megigézve egy fiatal lányt, azt mondta, hogy napok óta nem látta Constance-ot az iskolában. A szemöldököm olyan magasra szaladt, hogy az már fizikai képtelenségnek tűnt előtte, mégis sikerült. Akartam valamit még, de rájöttem, hogy azt ettől a lánytól nem kaphatom meg. Napok ótra nem látták itt. Constance új életet kezdett, ennek egyik jele volt az, hogy ide vonult be tanulni, ok nélkül nem hagyna ki egyetlen alkalmat sem. Zavaros történések cikáztak a fejemben, megannyi kellemetlen érzékelés, emlék, sejtés... egyszerre tódult az ítélőképességemre. Mire felfogtam volna, mit teszek, már egy kertben álltam. Chicago városa hideg télen, de legkevésbé sem érdekelt. Megannyi kapcsolatnak köszönhetően megtudtam, hol van az, akinek tartoztam valamivel, de amikor világossá vált, minden információ, amit el akartam neki mondani, értelmetlenné vált. Már nem az volt a lényeg, hogy mi történt száz éve, hanem hogy mi fog történni holnap. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Volt szerencsém kitapasztalni eme zsarnok férfi szokásait, és hogy ugyan felügyelettel, de néha ad kimenőt Connie-nak ide a virágok és fák közé. Meg is pillantottam pár másiodpercen belül. Az őrség mögé lopózva fordítottam hirtelen magammal szembe a férfit. - Vonulj félre. Semmi keresnivalód most itt. - suttogtam halkan, majd elszakadva tőle Constance pillantását kerestem meg. - Jól... szóval jól vagy? - kérdeztem. Remek belépőt sikerült produkálnom, csalódtam magamban, de most nem ezt tartottam fontosnak.
Kezdőlap
//
