Az emeletről már jóval oldottabb hangulatban jöttem le, mint amiben felmentem. Igen, elégedett voltam magammal, nem is kicsit. Esküszöm, sűrűbben kéne így elengednem magam, vagy nem is... sűrűbben kéne Tatiával csevegnem, ha a vége egy ilyen jó kis este lesz. Ez a nő.... feltüzel.... kihozza azt az énem, aki talán Tatia asszonynak is jobban bejött volna. Ha a kislány a keményre bukik, hát... tőlem megkaphatja.
Nyugodt légkörű, pezsgővel a kézben sétálgató alakom átvágott a báltermen, és idekint kezdtem ismét sétálni. Nem, nem gondoltam hogy Tatia még erre lehet, de nem is akarnék ma második menetet, hisz a második fázishoz némi kis idő kell, hadd ülepedjen a kislányban a tudat, hogy bizony itt vagyok, és nekem kell a jussom. Nem, inkább lassan indulófélnek tekintettem magam. Ideje tanyát vernem valahol, rendesen. Unom a vándorlást, kis nyugi nem ártana. Egy jó kis hely. Már csak meg kell találnom a megfelelőt.
Töprengésemben, merre is haladjak tovább ezután, egy alakot vettem észre a földön. Illetve nem. Előbb az illata csapta meg az orromat. Vérszag szállt a levegőben. Felkaptam rá a fejem, mint hajdan a vadászkopó, ha elejtett vadat talált.A zsákmány hívó szaga. Akár így is nevezhetném. Arra indultam hát, hisz ösztönöm és kíváncsiságom egyaránt arra hajtott.
A sötét alak a fűben hevert, nem messze a szökőkúttól, ahol Tatiával beszélgettem, egy fa tövében hevert. A hátát láttam, de egyértelmű volt hogy nővel van dolgom. Nm mozdul, tehát nyilván eszméletlen. Csak eszméletlen, mivel vére friss, és szíve hever, akár a légzése. Leguggoltam mellé, és a vállánál fogva fordítottam magam felé. - Lamia... - lepődtem meg, ahogy megismertem... megismertem, és kissé vagy nem kissé, de meg is döbbentem. Valaki csúnyán helybenhagyta. Arcán zúzódásokat és vért láttam, nyaka vöröslött még az esti lámpák fényében is. Csúnyán festett, valaki egyértelműen megverte, és a sérülések kirajzolódásának üteméből ítélve, erős illető, nyilván vámpír... Ezen a bálon más nemigen lehet, kétlem hogy egy tündér csapta volna le a kicsikét. Egy bő negyed pillanatig elgondolkodtam, a vére csábító... ellenben az én vérem Őt egy pillanat alatt rendbe hozná. De nem... azt én nem osztogatom csak úgy, nem cukorka az, hogy minden szükségét látó kapjon belőle, olyan az mintha egy ezer éves bort osztogatnék szét egy tanyasi lagzin. Na nem. Nem, van jobb ötletem is. Ma este kedves leszek, mert kedvelem a lányt, szóval nem eszem meg, de annyira azért még nem kedvelem hogy magamból itassam, így a középpálya lesz a megoldás. Ennek megfelelően tehát, teste alá nyúlva nyaláboltam fel, és a karjaim közt tartva Őt, indultam el vele kifelé.
A házat megkerülve a főbejárat előtt haladtam el, elvittem a lányt az autómig, és szépen befektettem a hátsó ülésre, majd rácsukva az ajtót, beszálltam, és elindultam a kórház felé.
Még egy darabig ott álltam mellette, figyelve, hogy vajon magához tér-e, de szerencsémre nem történt semmi. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy neki is köze van Kol halálához. Aztán eszembe jutott, hogy nem ártana meg elhúznom innen, mert ha megtlálnak egy agyon ütött nővel... Meg amúgy is! Mi dolgom lenne itt? Így hát fogtam magam, és elhúztam a csíkot...
Kezdte egyre jobban felhúzni magát szavaim hallatán habár nem szólt semmit. Vártam következő reakcióját, habár nem mondanám, hogy féltem volna. Pedig talán meg volt rá az okom. Akár meg is ölhet ha úgy tartja kedve. Egy nagyot nyeltem amint elengedte nyakamat, de tudtam, hogy ezzel nem lesz vége. Bal keze már lendült is felém, és egy nagyobb erejű ütést kaptam a halántékomra, aminek következtében a földön végeztem egy nagyobb eséssel. Még talán pár másodpercig voltam eszméletemnél, de azt éreztem hogy valami kemény dologra estem ami nem kicsit fájt, de aztán pár pillanat múlva elvesztettem az eszméletemet, és már nem tudtam mit tenni.
Lamia - Nem én voltam, habár bárki is tette, szívesen segítettem volna neki a megölésében! - amikor ezt, mondta...ami lejátszódott bennem az nehez leírható. Vadmacska módjára elővillantottam a fogaimat és a szemeim kezdtek elsötétülni, de még nem tettem semmit. Ahogy gondoltam, próbált kiszabadulni a szorításomból, de nem esett meg rajta a szívem. És amit ezután mondott... - A nagy Ős nem tudott vigyázni magára... - itt végképp elborult az agyam, és nem tudtam semmire sem gondolkodni. Két egymás után következő másodpercben a következőképp cselekedtem: Az első pillanatban jobb kezemmel elengedtem a nyakát, a következőben pedig, bal kezemmel hatalmas ütést mértem a halántékára, melytől azonnal összesett. -Ezt megérdemelted!- sziszegtem, aztán elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán él-e még? Nem mintha érdekelne... Ha nem él akkor viszont elhúzom a csíkot, mert hát, minek is maradjak?
- Ha ma már nem is, de tegnap kételkedtél bennem - feleltem póker arccal. Nem akartam hibáztatni ezért, nem is tehetném, csak megpróbáltam halványan manipulálni olyan szinten, hogy a magyarázkodásból kihúzzam magam. - Induljunk - mondtam még ennyit a korom sötétbe meredve, majd elindulás előtt, kezemet kezére illesztettem, hogy karöltve térjünk vissza a hotelszobámba. Folyt.: Hotel
- Nem azért kérdezem, mert kételkednék benned, Kedvesem - ráztam a fejemet, de ahogy lehajolt előttem, majd mikor már száraz volt a nadrágom, Ő felegyenesedett, megborzongtam a jóleső érzéstől, ahogy a keze végigsimult rajtam. Nagyot nyeltem, és fejemet csóváltam Rajta. Esküszöm direkt kínoz. Biztos vagyok benne. Tudja micsoda hatással van rám, ez nem is lehet kérdés, és még akkor így rám is segít... - Hanem mert szeretlek, de tegnap megijesztett a hirtelen távozásod... Nem tudtam mire véljem. Már azt hittem el fogsz hagyni, és tán ott se talállak ha érted megyek a hotelbe - vallottam be végül, ami már tegnap éjjel óta a fejemben volt... miközben leültem a szökőkút szélére, és visszahúztam a lábamra a zoknit, majd a cipőt is, s úgy néztem újra Clarissára, amint felálltam. - És igen, indulhatunk - bólintottam, és a karomat nyújtottam feléje, hogy ha szeretne, karoljon belém.
Nem tudtam mit tenni. Amint sikerült felkelnem a földről, a torkomnál fogva a fának szorított. Marka erősen szorította a nyakamat, és közben végre kinyögte, hogy mi is történt ezzel a Kol-al. Meghalt, és pusztán egy mondatom miatt ver most szét nagy valószínűséggel. - Nem én voltam, habár bárki is tette, szívesen segítettem volna neki a megölésében! - Mondtam gonoszan elmosolyodva, és kezem felcsúszott szorító kezére, mert most már nem kis szinten szorított, és már szívesen szabadultam volna. - A nagy Ős nem tudott vigyázni magára... - Mondtam halkan szánalommal a hangomban, amivel valószínűleg még jobban felhúztam.
John - Ha még egyszer megkérdezed, akkor már nem biztos, hogy igen lesz a válaszom - kacsintottam rá, miközben még néhányat simítottam ruhámon. A tökéletes megjelenés a nő legerősebb fegyvere.Egy jól felfegyverkezett nő pedig legyőzhetetlen. És nem hazudtam, én az a fajta ember vagyok, akinek ha sokáig rágják a fülét, előbb utóbb abba a medencébe ugrik fejest, ami nem az ő választása volt. Mikor már késznek nyilvánítottam magam, az épp kiszálló John-hoz tipegtem, majd előtte mélyen lehajolva rövid ráérintéssel varázsoltam szárazra nadrágja szárát, és egészen közel simulva hozzá egyenesedtem fel, úgy, hogy ujjperceim végigsimították teste felületét. - Indulunk? - kérdeztem kicsit oldalra biccentve fejem.
-Hogy nekem mi bajom van?! Úgy látszik még miíndig nem érti. Éz tulajdonképpen csak neki rossz, ugyanis én így több ideig tudom kínozni. -Még meg mered kérdezni, azok után, ami Kollal történt?! Tudva, hogy szorításomból úgysem tud kiszabadulni, a torkánál fogva nekiszorítottam a legközelebb eső fához. Rajtunk kívül csak egyetlen párocska volt a hátsókertben, bár ők el voltak foglalva egymással. Én azért mégis ügyeltem arra, hogy milyen hangsúlyt használjak, nehogy bármit is meghalljanak ebből. -Kol meghalt! Nekem pedig egyből te jutottál eszembe, ugyanis a párcserénél elkaptam egy-két mondatot a beszélgetésetekből.- ezután már nem szóltam, csak némán figyeltem, ahogy küzd a szorításom ellen -nem sok sikerrel-.
- Nem lenne az olyan hosszú, biztosíthatlak - vigyorogtam, s közben amint Clarissa mocorogni kezdett a karomban, hagytam, hadd álljon vissza a két lábára. Bár kifejezetten jó volt Őt tartani, de hát... ha Ő állni kíván, természetesen szíve joga. Néztem miként sétál ki a kút széléig, és kezdi a ruháját szárigatni, majd lép bele (immár száraz lábbal) a cipőbe. - Ha-ha - csóváltam a fejem, szemeim megforgatva, és én is követtem Őt, majd kiléptem a szökőkútból és míg a bogarak itthagytak minket, én a lábaim felé böktem. - Esetleg engem is megszánhatnál, mielőtt indulunk - javasoltam, vagy... inkább kértem, elvégre fürödni nem terveztem ma, és mégis íme, én vagyok már csak térdig vizes. De közben azért ott motoszkált bennem a kérdés. Amit először magamban akartam tartani, utána viszont gondoltam egyet, s végül csak kiböktem... Mert bár ma már beszéltünk erről-arról, ez a kételyem vagy inkább félelmem... valahogy mégis megmaradt... - Szóval tényleg hozzám jössz? - kérdeztem, de aztán, ahogy ráeszméltem a kérdésem kétértelműségére, gyorsan hozzátettem még. - Akarom mondani... hozzám? A házba? Tényleg hajlandó vagy odaköltözni hozzám? - böktem ki végül csak nagy nehezen a kérdést, némi megmagyarázott formában is. Igen... még mindig bennem volt a kétely, hogy fél velem maradni... nem tehetek róla, az a gyors lelépő... nyomot hagyott a fejemben...
- Ez nagyon úgy hangzik, mint egy hosszú - szépen megnyújtottam a szó mássalhangzóit- ...hosszú lebeszélő monológ kezdete - mosolyogtam turpisan, majd a lábamra evickéltem, és kisomfordáltam a szökőkútból. A ruhám végét kezdtem kicsit kicsavarni, majd egy határozott mozdulatot vetve feléje, elpárologtattam belőle a rakoncátlan cseppeket, aztán belebújtam a cipőmbe. - Maradsz még lubickolni, vagy elmegyünk a hotelbe a cuccaimért, hmm? - kérdeztem egy ravaszkás mosollyal, majd egy csettintéssel útjuknak engedtem a fénylő bogarakat.
Felnevettem ahogy Clarissa sikkantva kapaszkodott belém mikor felemeltem Őt. - Nyugi, nem ejtelek le - vigyorogtam Rá, csak egész halkan beszélve fülébe, fejemet az Övének döntve, miután elváltam ajkaitól. Elbűvölt. Elbűvölt Ő, elbűvölt a lénye, a pillantása, bőre érzete az enyémen, egyszerűen minden elbűvölt ami Tőle származott. Rájöttem, hogy amíg nem volt velem, amíg nem ismertem, nemhogy fél ember nem voltam, de semmilyen ember sem voltam. Halott voltam, mielőtt megismertem, és feltámadtam, amikor először belém ütközött az utcán. Szó szerint nekem jött az élet... Tőle lettem élő, lélegző lény, tőle lettem érző lény, tőle süt a nap, és világítanak a csillagok is odafent. Ha Ő nincs velem, nincs fény, se meleg, se levegő, se semmi. Nekem kell az élethez! KELL és kész! Felkaptam a fejem, mikor fénypontok kezdtek villódzni körülöttünk. Bár nem nézhettem sokáig, mert Clarissa ajkai bőven lefoglalták a figyelmemet, és nem is érdekelt mi van körülöttünk, Ő ezerszer kívánatosabb, figyelemre méltóbb pont volt! Ha nem egy nyilvános helyen lettünk volna, már biztosan a talpára állítom, és indítványozom hogy én itt és most akarom Őt!! Annyira kívántam, hogy még nem csókolni is kínzás volt. De ott volt bennem közben az is, hogy az előbbiek után aligha örülne ha letámadnám. Helyette talán... - Mond csak... mennyire szeretnél még visszamenni a bálba? - kérdeztem kis idő múlva, kissé elhajolva Tőle, ajkaitól elválva, de valahogy nem akaródzott hangosan beszélni. Megtörné a varázst...
Mert Kolt visszautasítottam rám küldte a kis barátnőjét. Na szép! Ezért még kapni fog az a szemétláda, de ez a csaj is, azt garantálom. Elengedett, csak hogy kaptam egy akkora ütést, hogy ezzel le is kerültem a földre. - Neked mi a franc bajod van? - Mondtam szinte kiabálva, és megpróbáltam felállni a földről, de valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy nemsokára vissza is fogok kerülni oda. Nem úgy nézett ki mint aki ennyivel befejezte.
Annyira boldog voltam. Életemben először éreztem, hogy jéghideg bőrömet belül rohamosan terjedő tűz hólyagossá forrasztja, s bár ez a perzselő érzés bizonyos fokig az emberből kényszeredett feszültséget vált ki, de egy bizonyos szintre eljutva olyan, ...mintha univerzumot cseréltünk volna, amit a magunkénak tudhattunk, jobban mint bármit. Itt, hol rejtve vagyunk bármilyen sötét pillantástól, árnyalt tettektől, halálos élettől. Ketten ringunk a gomolyagfelhő legtetején, a tündérkastély erkélyén, ahonnan pontos belátást nyerhettünk a Föld népére, de amilyen közeli, pont annyira voltunk távol és védettek bármitől és bárkitől. Apró sikongás hagyta el torkom, mikor karjaiba emelt. S, bár némán hallgattunk a vak sötét udvaron, mi ketten sziporkázva töltöttük be az egész hátsóudvart. A köztünk egymásnak csapó villámok zengték be az udvart, s szívünk dobogása földrengés fokozatúvá erősödött. De csak mi voltunk. Egyedül mi. Némán. Szavak nélkül. Behunyva a szemem mormoltam el néhány szót, majd John ajkára tapadtam. Pillanatok alatt megérkezett a felmentősereg.Egy csapat, talán egy tucat világító csodabogár- nevezhetjük akár szentjánosbogárnak is- hemzsegett felénk, apró kis fénybombákká nőve világították be az egész udvart.
-Nem, valóban nem ismersz, legalábis személyesen. De ha jól tudom, láttuk már egymást az este folyamán. jelentettem ki, majd amikor a kezemet elkezdte lefejteni a tarkójáról, így szóltam: -Hogy elengedlek-e? Természetesen. De csakis ezért. elengedtem, aztán egy hirtelen mozdulattal bevittem a bal szeme alá egy jobegyenest, amitől a földön landolt.
- Lehet hogy erre való, de ez újdonság a listán - ráztam meg a fejem, de már nem is tudom minek, hát már én is a vízben álltam, ennél már őrültebbek nehezen lehetnénk. - Szóval... az egyik álmod volt, hogy szökőkútban lubickolj. Ezt felírom. Van még olyan álmod amiről nem árt ha tudok? Csak hogy ne érjen meglepetésként - mosolyogtam rá, bár kíváncsi voltam, nem gúnyos. A világért sem gúnyolódnék rajta! De komolyan hihetetlenül festett, amint forgott a vízben, és elszédülve a karomban végezte. - Te mindig gyönyörű vagy - nevettem Vele, és nem tudtam eldönteni, melyikünk őrültebb. De én őrülten is szeretem, akár Ő az, akár én. de ha már azok vagyunk, legyünk együtt. Az biztos hogy életemben nem tettem ilyet, de ez... azért biztos hogy jó móka, amellett is hogy őrület! Őt csókolni egy szökőkút közepén, Vele szórakozni a vízben... hát esküszöm, megértünk hogy felvegyenek minket kamerával. Ha ülnek most madarak a fákon a közelben, valószínűleg épp most fordulnak lefelé, és potyognak a földre a röhögéstől, a mókusokkal együtt. Főleg azon, hogy Clarissa felhívva a figyelmem a kiszüremlő zenére... magához vont, és táncolni kezdett, amit én persze automatikusan követtem általa, de hát azért még így is meglepődve pislogtam szemeibe. - Egyszerűen hihetetlen vagy - csókoltam meg a feje búbját, és hátát cirógatva öleltem magamhoz ahogy minden röhej ellenére romantikus pillanatnak beillőn lassúztunk a vízben. - De mindennél és mindenkinél jobban szeretlek - mondtam neki komolyan. - Még akkor is ha ennek a mutatásához egy szökőkútban kell táncolni - vigyorogtam csak magamnak. Aztán gondoltam egyet, és a térde, meg a háta mögé nyúlva, a karjaimba emeltem. Nem volt nehéz dolgom, elvégre pihekönnyű nőről beszélünk. Megfordultam vele a tengelyem körül párszor, s közben megcsókoltam édes ajkait. Ha mókát akar, én ezer örömmel megadom neki.
JOhn - Mit csinálok ? Őrültséget. Nem erre való az élet? -pancsikoltam önfeledten. Előbújt az a gyermek,kinek nem volt gyermekszobája. Soseem érezhette,hogy mi is igazán a szabadság íze. - Csak valóra váltom az álmomat,talán bűn,hogy azt akarom,hogy te legyél ebben a partnerem?-bár a víz jóformán az összes figyelmemet lekötötte,most meégis kész voltam elrugaszkodni tőle,hogy végigkísérjem tekintetemmel hogyan is vánszorog be a vízbe az én kedvesem. - Hát nem akkor szép az ember,ha őrült?-kérdeztem vigyorogva,miközben kezeimet széttárva forogtam boldogan a tengelyem körül,majd kicsit meginogva,de John karjaiba érkeztem. Lágyan csókoltam,majd mikor újra szólni kívánnt,ujjamat szájához illesztettem. - Ccs! Figyelj!- a bálteremből tompán,de kisebb odafigyeléssel jól hallatszott a zene. - Imádom ezt a számot- közelebb húztam magamhoz és vállára tettem a tenyerem. Sosem gondoltam volna,hogy egyszer a világ legtökéletesebb férfijával fogok táncra perdülni egy szökőkútban. Igen, Clarissa,vannak még csodák.
Nem kicsit lepődtem meg, amikor Clarissa egyszer csak húzni kezdett. De nem befelé, hanem épp ellenkezőleg, valamerre idekint. Pár lépés után rájöttem, valahova a kertbe tartunk, majd a távolból már feltűnt a szökőkút. - Mit csinálsz, Clarissa? - kérdeztem megdöbbenve, de elvigyorodva, amikor láttam hogy elkezdi levenni a cipőjét. Na jó, ez elég éles váltás ahhoz képest hogy az előbb még... na de lényeg hogy meglepett. Habozás nélkül lépett is befelé a kútba, és a vízben lépkedve nézett rám vissza... és aztán hívott is maga után... - Drágám, lehet elkerülte a figyelmed, de az én nadrágom hosszabb mint a Te szoknyád - böktem a lábam felé, de azért levettem a zakómat, és a kút szélére terítettem. Nem biztos hogy jó lenne, ha Clarissa a vízben állna, mikor az én zsebemben lévő verbéna beleoldódna. De Clarissa a vízben áll, így egyenesen vonódik le a következtetés, hogy a verbénát nem fogom bevinni, MÉG ha talán bele is megyek. Bár a józan eszemet abszolút felülírta a tény, hogy azért közben lerúgtam a cipőt a lábamról, meg a zoknit is lehúztam. Ez a nő... hihetetlen, az biztos. Kamaszként se tettem ilyet, és erre vén fejjel képes vagyok beleállni egy szökőkútba?? Biztos hogy elment az eszem...! - Hihetetlen dolgokat csikarsz ki belőlem, ugye tudod? - kérdeztem miközben beleléptem a vízbe és odasétáltam Clarissához. Átöleltem a derekát, és magamhoz ölelve finoman, megcsókoltam Őt. A nadrágom szárát már csak azért SEM tűrtem fel, nem fogok én bohócot játszani, így is elég jól nézünk már ki. - Ha kegyed ezután még vissza szándékszik menni a bálba, előtte majd kérlek száríts meg minket - vigyorogtam, elszakadva tőle, s arcát cirógatva. - Áruld már el, miért is álltunk be a szökőkútba? Jelzem hogy meg vagyok keresztelve, és vízbe fulladni nem akarok - mondtam viccelődve.
Gyermekkori játékosság csillant meg szemeimben, ahogy terveim szerint megpillantottam a víztükröt a szökőkút üregében. - Kövess - kacsintottam rá, majd kibújva a cipőmből léptem bele. Szerencsére a ruhám minimális károsodást szenvedhet, hála a kivitelezőnek, aki nem félt rövid változatot produkálni. Vagyis ameddig ilyen szépen egy helyben állok, addig nem érheti baj, ha mégis, azt hiszem, nem fogok félni pár trükköt bevetni. Lábammal a vizet sodortam, míg John-ra vártam. - Ne kéresd magad! Este van, nem fog meglátni senki- győzködtem mosolyogva, miközben tovább élveztem a természet által nyújtott kincset a lábam alatt.
Valami barna hajú nőci kirángatott a hátsókertbe mondván, hogy van egy kis elintéznivalója velem. - Elengednél végre? Nem is ismerlek! - Mondtam felháborodva, és lefejtettem tarkómról erős kezét. Nem tudtam ezt mire vélni. Tudtommal nem tettem ellene semmit, még csak nem is láttam a mai estén. Vagyis de! Ő volt Kol táncpartnere, még mielőtt pár csere történt volna.
Fél szemmel követtem csak az eseményeket. De ami feltűnt, az Elena rosszulléte volt.. az én jégszívembe is fájdalom hatolt tőle, hisz szívem minden létező érzelme érte dobogott folyamatosan.. vártam őt, vártam rá! És nem vasgyok elég jó neki.. de soha nem lehetek az. Nem várhatja el tőlem, hogy az legyek. Hazafelé ment. Úgy döntöttem, most békén hagyom. Nem akarom őt bántani a kelleténél jobban. Ha világra hozta a gyerekét, utána visszatérhetünk a dolgokra. Addig is..
- Persze hogy én! Neked bármi bajod volt bármikor az soha nem a Te hibád volt, az mindig csak másé lehet, te önző liba! Az apádé, az én apámé, az enyém, Eriné, a világé! Mindenki hibás csak Te nem! - forgattam a szemeimet felháborodva. Esküszöm ez a nő hisztérikusabb mint ezer éve. És ostobább is. Hogy lehet valakinek ekkora szemellenzője? Hogy nem lát ez semmit? Nevetséges. Ha nem lenne olyan fontos hogy a tervem véghezvigyem, esküszöm, már rég itthagytam volna... Ma egyszerűen nem normális ez látszik rajta... - Igazad van... Tudod mit? Legyen úgy! Az én hibám! Én szerettelek! Ha ez neked nem volt elég, nyilván nem volt bennem elég ahhoz hogy neked is feltűnjön - vontam meg a vállam, némi higgadtsággal az arcomon már. Ez a nő... ezt mutogatni kéne de most komolyan. Hihetetlen, hogy ennyire sötét legyen... - Ohh de jó nekünk. Ég áldjon érte minket, hogy a lányodat kellett és engem kellett beáldoznod az igaz szerelemért. Isten ments hogy az utadba álljunk, te szajha!! - kiabáltam még a végét utána, de aztán már nem törődtem vele. Kezemmel legyintve Tatia után, fordultam el. Fene ebbe a nőbe... még ha a terveimet illetően jól is indultunk... A múlt megvan. A következő állomás a jelen lesz. Ha eljön az ideje... Addig is, én tudok várni. Ezer év után, már bármennyit.
- Igazad van, nem tudom, hogy milyen lehetett... nem tudom, hogy milyen lett volna egy normális házasságban élni, szóval neked sincs jogod a szeremre olvasni semmit, érted? Nem akartam veled lenni, ezért szöktem el! Te voltál az oka, érted? - Keltem ki már én is magamból és felpattantam a padról. Nem akartam folytatni ezt a beszélgetést, azt akartam csinálni, amit ezer évvel ezelőtt is: menekülni, messze futni innen és nem figyelni rá. Ennyit akartam, miért olyan nagy kérés ez? - Talán gyáva voltam, de... többre vágytam, mint amit te adtál nekem. Ha ez akkora bűn, akkor legyen! És büszke vagyok arra, hogy egy szökevény vagyok, mert mások ezt nem merték megtenni, inkább beleőrültek a házasságba és a ténybe, hogy nem szerették a férjüket. Én nem voltam képes erre! - Nagyot nyeltem, aztán mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. Én is emlékeztem arra az éjszakára, amikor Erin megfogant, de annak a pár szép pillanatnak az emlékéért nem maradhattam ott vele. Ezt senki sem várhatta el tőlem. - De tudod mit? - Néztem aztán rá keserű mosollyal. - Egyvalamit azért neked köszönhetek: ha nem adtak volna hozzád, akkor nem hagytam volna el az országot és nem ismertem volna meg, hogy milyen az igaz szerelem. Nem tudtam volna, hogy milyen szerembe esni és milyen, amikor teljes szívből szeretnek. - Mondtam a szemeibe rezzenéstelen arccal. - Ezért az egy dologért hálával tartozom neked. Most pedig ha megbocsátasz... - Biccentettem egyet kimértem és sarkon fordultam, hogy ott hagyjam őt a kertben. Meg kellett keresnem Klaust.
- Az ég szerelmére te hol éltél akkor, Asszony?! - kérdeztem felháborodva. - Akkor ez volt a szokás! Nem voltak normális házasságok! Na és ha már itt tartunk, úgy beszélsz, mintha a lányod azóta is azzal a nyikhajjal lenne akihez anno annyira hozzá akart menni! Neked fogalmad sincs róla milyen egy kamaszlányt nevelni, miután leléptél, és otthagytál egy kisgyerekkel, szerintem Te csak ne rój fel nekem semmit! - förmedtem már-már dühösen Rá. Volna képe kioktatni! Az szökevény semmirekellőjének! - Persze, nem lehetett, mi? Nők milliói viselték el, és képzeld, nagy csoda, de némelyikük boldog is lett, mikor hagyta magát, és nem állítottak sziklányi akadályokat a boldogságuk útjába! Te egy gyáva szökevény voltál, aki még annyit se bírt kipréselni magából, hogy MEGPRÓBÁLJA! Ehelyett vámpírok és keverék lények szajhája lettél! - vágtam a fejéhez indulattal. - Igen, tudom mivel töltötted az elmúlt ezer évedet. Tudom én hogy ágyról ágyra jártál. Bezzeg mikor én akartalak érinteni, volt neked akkor minden bajod! Pedig nem lehetett panaszod, emlékezz csak vissza mikor Erina fogant! Vagy netán volt panaszod? - néztem szemeit követelőzőn. Emlékeztem arra az estére. Az volt házasságunk talán egyetlen alkalma, amikor azt láttam rajta, amit minden nap vágytam. Boldogságot! Akkor egyszer... aztán soha többé. - Sosem voltál a foglyom - álltam fel keserű sóhajjal, nézve le, vissza Őrá. - Csak a rózsa, amit a tüskékkel együtt akartam átölelni, amit meg akartam szabadítani a fájó tüskéktől. De nem hagyta magát. Inkább maradt tüskés rózsa, mint hogy szeressék - néztem rá... már-már megvetőn, mégis valahol mélyen azzal a szerelemmel, amit anno éreztem, s ma már mélyre ástam lelkembe. Mert nem érdemli meg!
- Nem tudom, hogy mit miért tettél. Nem tudom, hogy miért nevelted fel egyedül a lányunkat, amikor megtehette volna egy másik nő is... talán ez lett volna a jó megoldás, hiszen a lányom majdnem ugyanúgy járt, mint én. Bele akartad kényszeríteni egy házasságba, amit ő nem szeretett volna... egy fokkal sem vagy jobb, mint a mi szüleink voltak. - Mondtam szemrebbenés vagy éppen pislogás nélkül. Ha valamit, hát anno azt nem akartam, hogy a lányom hasonlóképpen menjen férjhez. Végül úgy-ahogy jól alakult a sorsa e téren, de majdnem nem. És ez Cedric hibája volt... - Fölösleges volt szeretned, ha én nem viszonoztam. Miért nem adtad fel? Már akkor is elmondtam neked, hogy soha nem fogok úgy érezni irántad, ahogy kellene... mert te egy kényszer voltál számomra. Egy olyan kényszer, akivel minden nap együtt kellet élnem, kelnem, feküdnöm, ennem és minden más. Csodálkozol, hogy megszöktem? Ezt nem lehetett bírni. - Akadtam ki kissé. - Szabad akartam lenni, nem akartam ilyen kötöttségek mellett élni... ha szerettelek volna, akkor más lett volna a helyzet. De nem ment... - Mondtam őszintén és be kell valljam, hogy kissé megsajnáltam őt. Nem láttam a fejébe, emberként meg pláne nem.
Kezdőlap
