- Köszönöm... - válaszoltam látszólag megtörten, s magamban igazából is bántott hogy ezt feltételezi csak rólam. Persze, igaz, szeretek manipulálni, szeretek cselszövő lenni, és amit akarok, az akarom és kész! Nem érdekel ki mit mond. És Őt akartam... ez is tény. Annyira akartam, hogy úgy éreztem a kín emészt el mert már nincs velem.
- De mély sajnálatomra mégis igaz. Mit gondolsz, minek neveltem fel aztán a lányunkat egyedül is?? Én magam! Vehettem volna el más nőt, hogy foglalkozzon vele, vagy bárki mást alkalmazhattam volna hogy foglalkozzon vele, de én neveltem! Még akkor is, ha minden sóhaja RÁD emlékeztetett! - mondtam, keményen nézve szemeibe, s ujjammal feléje böktem. Inkább nem mondva ki, hogy Erinában épp az volt a legbilincselőbb, hogy szakasztott anyja volt... az mellett hogy végtelenül tartottam Tőle, mégis Ő volt az egyetlen ami éltetett miután Tatia elment. - De sosem kellett nekem más, csak Te, és ami Hozzád köthető! Te és Erina voltatok az életem. Aztán már egyiktek sem. Hát ne csodáld, ha nem akarom hogy a múlt múlt legyen, és MI csak "Te és Én" - idézőjeleztem, lenéző fintorral. - Két nőt szerettem feltétel nélkül életemben, Téged és a lányunkat. De mint két tojás... egyikteket sem érdekelte. Hát el kéne gondolkodni, melyikünk is a szívtelen - néztem áthatón szemeibe. Olyan mélyen, hogy szinte a csontjaiig elláttam.

Fel akartam állni a padról és itt hagyni őt, mert semmi kedvem nem volt végighallgatni mindezt. Ma már a lányomtól is kaptam, most meg Cedric fogja hánytorgatni a sérelmeit? Na nem, mi vagyok én, valami rossz lelki segélyszolgálat? Nem akartam emlékezni a múltamnak eme roppant meghatározó részére. Nem tetszettek az akkori viszonyok és nem éreztem jól maga, mit kell ezen ennyit bonyolítani? Nem értem... nem akarom.
Ám Cedric szavai sokkoltak, ha nem fogom vissza magam, akkor valószínűleg tátogtam volna, mint hal a szatyorban. Igaza volt, sohasem bántott vagy kínzott meg, de... szeretett? Nem, biztosan nem. Egy érdekházasságban nincs olyan, hogy szerelem, ez már előre elrendeltetett. A felek talán kedvelhetik egymást, de egy rákényszerített dolgot az ember soha nem tud szeretni. Így vagyunk beprogramozva.
- Nem hiszek neked. - Néztem komolyan a szemeibe. - Nem szerethettél. Az lehetetlen... te voltál a legmanipulatívabb és legakaratosabb ember, akit valaha ismertem. Nem lehettél képes a szeretetre. Éppen ezért gyűlöltelek.

- Hmm... igen, mintha említették volna, amikor anno az én feleségem lett a legszebb nő a környéken, és én meg is jegyeztem ezt, de aztán valami balul sült el... - vakargattam meg állam talányosan, töprengve látszólag a válaszon. - Ja, igen, úgy gondolom az, hogy az én szép feleségem megpattant a hitvesi ágyából - tettem meggyőződött mozdulatot fejemmel, és pillantottam Őrá. Nos igen. A legszebb, legnyakasabb, és legmakacsabb. Ami eleinte tetszetős, majd később bosszantó, végül pedig kiállhatatlan lett... Igen, valami olyasmi. Istenem, miért nem tudta ez a nő megadni magát? Akkor boldogan élhetett volna mellettem, és egyikünk sem változik meg, emberekként haltunk volna meg együtt öregen.
- Ohh, hogy így állunk? Nos rendben, ha újat akarsz hallani, akkor most figyelj, kedvesem - mondtam higgadt önuralommal, ami igen nehéz volt, de hát... a szerepköröm része volt, nem állhatok neki üvöltözni, az nem úriemberhez méltó. főleg nem most, mikor fontos mit hisz el, és mit nem. Leeresztettem a kezem, és mellette a padra támaszkodva, csak azért sem húzódtam vissza, ugyanúgy a szemeibe beszéltem. - Új információ: ÉN szerettelek! Hozzám adtak. Igen. Megkérdeztek? Nem. Csak hogy igazán lehetnél olyan kedves, és eszes, hogy végiggondolod, vajon a jó embert-e bünteted ezer éve, mert apáink úgy határoztak, hogy egybekelünk?? ÉN szerettelek! És soha nem bántottalak! Vagy talán ütöttelek, vertelek, az ágyhoz kötöztelek, étlen és szomjan?? Nem rémlik! Ha csak egy percet is szántál volna rá hogy ne gőgösen és beképzelt módon csak magaddal foglalkozz és azzal hogy Neked milyen rossz, és engem mennyire kell gyűlölni, netalántán észrevehetted volna, hogy én ott és akkor a nyakamat szegtem volna hogy boldoggá tehesselek! Ez elég neked őszinteségnek? - kérdeztem szilárdan, némi haraggal fűszerezve, de komoly, őszinte tekintettel beszélve végig. És még véletlen sem említve hogy én MA is pont úgy szeretem. MÉG nem.

- Eltaláltad, de fogalmam sincs róla, hogy jöhettél rá, hogy nem örülök neked? Mondták már hogy eszméletlen jó felismerő képességed van? - Pislogtam rá gúnyolódva, majd inkább beleittam a pezsgőmbe, mielőtt még elküldtem volna a francba. Miért hiszi azt, hogy közünk van egymáshoz? Nincs! A szüleim hozzáadtak, muszájból lettem a felesége, majd szültem neki egy lányt, akiről azt hittem, hogy mellette tud tartani, ám mégsem így történt... a történet ezennel befejeződött, nincs már ezen mit ragozni. Olyannak kellene lennünk egymásnak, mint két idegen vagy másik esetben két ismerős, aki köszön egymásnak, aztán szépen tovább ballagnak. Mivel azt hittem, hogy Cedric már jó régen meghalt, ezért nem is foglalkoztam vele, de így... az agyam leszakad tőle.
Gondolatmenetemből az szakított ki, hogy az ujjai az államra vándoroltak és maga felé fordította a fejemet. Mit képzel magáról? Ha nem lepődtem volna meg, akkor már szilánkosra törtem volna az ujjait. - Álomvilágban élsz, Cedric. - Motyogtam az arcába, de a hangom mindvégig komoly maradt. - Tudod, elég unalmas már ez a "feleségem vagy" duma. Előállhatnál valami újjal is, mert kicsit idegesít. - Kiszakítottam az arcomat a keze közül és lebiggyesztettem az ajkaimat. - Ha csak ennyit akartál mondani, akkor már mehetsz is. Örülj neki, hogy végighallgattalak... és nyugodtan légy a közelemben, nem érdekel. Nem érzek irántad semmit, érted? Soha nem tettem és nem is fogom. Esetleg csak egy kis megvetést, ami miatt nem tudod elfogadnia tényeket... - Hordoztam végig rajta a tekintetem.

(Tatia)

- Ejnye, Tatia, ejnye, hát mi ez a gonosz kis stílus? Hát nem is örülsz nekem? - kérdeztem tettetett megbántottsággal, "szomorúan" hajtva le a fejemet. Na persze tudom hogy előbb lőne agyon, mint hogy örüljön nekem, no de hát... ez ugyebár nem érdekel. - Pedig én olyan szívesen ücsörgök itt melletted, és nézem azt a sunyi kis szökevény arcodat, ami már úúúúgy de úgy hiányzott - gúnyolódtam vele, bár sok igazság volt benne. Egyrészt sunyi, másrészt szökevény, harmadrészt hiányzott. De tetszett az hogy most itt van, nagyon is tetszett. Ha tudtam volna hogy ilyen jó érzés a bosszúálló élvezet, előbb is ráállok a kis nejemre.
- Mit akarok? Drágám, én tudom hogy neked szent meggyőződésed, hogy nekünk már semmi közünk egymáshoz, és azt hiszed hogy olyan könnyen meg is szabadulhatsz tőlem ma is mint anno, deee... - kezem finoman simult állára, s erősen megragadva, nem bántón, de határozottan tartva, hajoltam közel hozzá, hogy ajkaink szinte összeértek. - De nekem még nagyon is szándékomban áll a közeledben maradni, és manapság már nem tudsz csak úgy faképnél hagyni. Nem hagyom hogy csak úgy lepattints. Tervem van veled, kedvesem, és nagyon is szeretném élvezni a kis társaságodat, szóval szerintem kezdj el megbarátkozni vele, hogy időnként feltűnök a közeledben. Nem érdekel ha nem értesz egyet. A feleségem vagy, és jogom van látni téged - siklott szemem kissé a dekoltázsára, majd vissza a szemeibe -, és tudod... megszerzem amit akarok - sziszegtem szemeibe. Igen, azt reméltem ráijeszthetek kicsit. Hogy miért? Mert bár nem tudja, de hatalma van felettem. Akartam hát, hogy azt higgye, nekem is van Őfelette. Nehogy még a végén alábecsüljön... Nem bántanám ÚGY, soha nem is tettem, de nem árt ha nem tekint szerelmes hülyének. Régen vehetett palira, és nézhetett hülyének, de ma... már mások a játékszabályok.

[quote="Damon Salvatore"]Sarah

- Hát sem úgy gondoltam, hogy vad rock n roll mozdulatokkal fogok dobálni egy terhes nőt - vigyorogtam. - De jól van, legyen. Menjünk - álltam talpra, és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. - Igazad van, talán tényleg nem árt megkeresni a partneremet, mielőtt azt hinné, görbe úton járok.

(ruhatár)

Sarah

- Hát sem úgy gondoltam, hogy vad rock n roll mozdulatokkal fogok dobálni egy terhes nőt - vigyorogtam. - De jól van, legyen. Menjünk - álltam talpra, és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. - Igazad van, talán tényleg nem árt megkeresni a partneremet, mielőtt azt hinné, görbe úton járok.

(bálterem)

Cedric & Tatia

- Nincs olyan, hogy mi. Csak te vagy és én. Nem mi. - Szögeztem le rögtön és nagyon is ellenkezni akartam vele, amikor rákérdezett, hogy szabad-e a hely mellettem. Azt akartam mondani, hogy az ördögnek tartogatom, de mivel leülte, így nem tehettem semmi, csak annyit, hogy ismét megforgattam a szemeimet. Nem erre van kitalálva az én idegrendszerem. A volt férj-dolog nem az én asztalom.
- Hm... hogyha megcsodáltál, akkor akár mehetsz is. - Vetettem felé egy bájos mosolyt, de természetesen csak tettettem az egészet. Előbb vágják le a számat, minthogy igazából így mosolyogjak rá. Viszont én is végignéztem rajta és meg kellett állapítanom, hogy egész jól néz ki öltönyben. Na jó, mindig is jó ízlésem volt a férfiak terén, ha pedig a férjem volt, akkor legalább nézzen már ki valahogy. - Mit akarsz tőlem, Cedric? Nem fogalmaztam elég világosan a Grillben? Semmi közünk egymáshoz és soha nem is lesz. Férj és feleség voltunk, de az elmúlt. Törődj bele, hogy elhagytalak. - Vontam vállat.

(Tatia)

- Dehogynincs. A mi mesénkben van - válaszoltam nyugodtan, ahogy léptem még párat, és megálltam közvetlenül Őelőtte, innen néztem le Rá. - Szabad ez a hely? - biccentettem fejemmel a mellette lévő üres helyre a padon, de természetesen nem vártam választ, csak leültem mellé. Úgyis tudtam hogy nem mondaná szabadnak. Hisz ismerem.
- De, ahhoz támadt kedvem. Gondoltam, hogy egy ilyen jeles eseményen, bizonyára megjelenik az én becses nejem is, és lehetőségem lesz Őt újfent annyi év után, báli öltözékben megcsodálni - villantottam felé szememet, némi gúnnyal a hangomban, de közben tekintetem végig is mérte testét, és meg kellett vallanom, hogy káprázatos látványt nyújtott, noha ezt azért így bizonyosan nem közölném vele. Nem kell azt rögtön tudatni vele, micsoda hatással van rám a látványa... hiszen átkozottul gyönyörű volt..

Cedric & Tatia

Azt hittem, hogy itt végre egyedül lehetek, hiszen olyan jó volt itt ücsörögni és bámulni magam elé, miközben a szellő néha-néha feltámadt. Éppen ennek hatására hunytam le a szememet, ám amikor kinyitottam majdnem ugrottam egy hatalmasat, pedig nem voltam ijedős típus. Cedric nyugodt hangja villámcsapásként hatott rám, kénytelen voltam fújni egyet. Most jött el az a pillanat, amikor tényleg arra gondoltam, hogy milyen jó lenne beleugrani abba a szökőkútba és belefojtani magam. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
- Ilyen a mesében sincs. - Dörmögtem magam elé egyáltalán nem kedvesen, majd megforgattam a szemeimet és kénytelen-kelletlen Cedric-re néztem. - Mit csinálsz te itt? Csak nem bálozni támadt kedved? - Kérdeztem gunyorosan. Nem fogok vele jópofizni, az egyszer biztos.

(Bálterem)

Kifelé jövet láttam amint kedves hitvesem a kertben sétál, egy kivilágított díszes szökőkút felé haladt, melynek közelében aztán helyet is foglalt. Mindezidáig távolból követtem, de amikor megállt, kezdtem szépen beérni Őt, egészen addig, mígnem végül már mögötte álltam meg.
- Szép az este, nem de bár, Tatia? - kérdeztem nyugodt hangon, miközben megkerülve a padot melyen ült, megálltam mellette. Tekintetében búskomorság ült, így azt hiszem jó döntés volt nem egy széles vigyorral indítani.

- Mindenféleképp körbenézek lakás tekintetében is - bólogattam, miközben elvettem tőle a cetlit, amire a nevét és a számát firkantotta fel. - Köszönöm a beszélgetést, Mr. Salvatore, de azt hiszem, én hamarosan indulok hazafelé. Jelen pillanatban nem lennék képes tökéletesen bemutatni önnek a nagyszerű tánctudásomat - kacsintottam rá vigyorogva. - Menjünk vissza a bálterembe, a partnered már biztosan vár - váltottam vissza a tegező hangnemre. Tanulságos egy beszélgetés volt, az már egészen biztos.

Cedric & Tatia

Télikert

Csak egy apró kitérőt tettem a télikertbe, azt is azért, hogy a kezeim közé fogjak egy pohár pezsgőt, majd újra kisétáljak az épületből. Nem volt kedvem a táncoló embereket nézegetni, mivel eléggé kikészültem idegileg és félő volt, hogy három percen belül lemészárolnám az egész vendégsereget, szóval... inkább kijöttem.
Láttam, hogy a hasonmás férje, Damon Sarah-val beszélget. Hmm... Sarah is terhes? Érdekes. Pont az ellentétes irányba sétáltam, mivel egyedül akartam lenni. Leültem az egyik padra és belekortyoltam a pezsgőmbe, majd a kivilágított szökőkutat figyeltem, közben pedig azokon a dolgokon gondolkoztam, amiket Erin mondott. Egyáltalán hová tűnt az igazi énem? Vagy... ki vagyok én egyáltalán? Mert a lányom szavai ezeket a kérdéseket indították el bennem.

- Nem tudom hol laksz most, de ha kicsi a hely, azt hiszem, mindenképp jobb, ha rászánod magad. Mi akkor költöztünk el, mikor Delena már megvolt. Szerencsére elég sok szoba van a házban, így most legalább minden gyereknek van saját helye. Nálatok is jöhet majd következő, szóval... érdemes így körülnézni.
Előhúztam a zsebemből egy fecnit, és ráfirkáltam a számomat.
- Tessék, tedd el. Itt mindig elérsz. Amikor neked megfelel, veled megyek, és bevásárolunk - mondtam komolyan, majd visszanéztem a bálterem felé. - Van kedved visszamenni egy táncra? Aztán megkeresem azt, akivel jöttem.

Egy kissé valóban ijedt arcot vághattam, amikor elkezdte felsorolni, mennyi minden holmi szükséges. Te jó ég! A pénzzel persze nincs problémám, de a hellyel annál inkább. Hogy fogunk mi elférni abban a kis hotelszobában, főleg ha még Eyal is hazaesik?
- Azt hiszem, szükségem lesz arra, hogy vegyek végre egy lakást magamnak - jegyeztem meg végezetül. Különben miért is ne? Már amúgy is terveztem, bár még mindig nem tudom, mikor fogok ráérni. - Rendben, azt megköszönném... Bár nem tudom, mikor érsz rá, szívesen megadom a számomat, és hívsz, ha gondolod - mosolyodtam el. Komolyan... azt hiszem, ez a Damon Salvatore maga a megtestesült normalitás. A felesége szerencsés lehet, hogy ilyen férje van.

- Minden oké lesz, ne aggódj - veregettem meg a kezét bátorítóan. - Hogy az első időkben? Kérdezd azt, hogy mi nem kell, könnyebb lesz a felsorolás. Amikor Isobel várta Adamet, a fél bababoltot felvásároltuk. Kiságy, pelenkázó, babakád. Ruhák, az millió. Delenát meg Davidet is volt, hogy tízszer kellett öltöztetni egy nap. Néha bármilyen jó a pelenka, kaka pisi, büfi, mindig lesz a ruhán. Pelenka, az aztán zsákszám. Testápolási cuccot, játékok... nem tudom, valamit kihagytam-e - soroltam az ujjaimon, és láttam, hogy Sarah egyre rémültebben bámul rám.
- Tudod mit? Ha gondolod, én szívesen elkísérlek bevásárolni. Nekem már a harmadik gyereknél a kisujjamban van az egész.

- Ez azért kissé megnyugtat - vigyorogtam, amikor arról beszélt, percek alatt meg fogok gyógyulni. Igen, ezt azért sejtettem, meg azt is, hogy azért így sem lesz sétagalopp a dolog. Azért ezt jó volt hallani mástól is, aki a szavai alapján tapasztaltabb ebben a témában. - Nem, senki nem segít - ráztam meg a fejemet, és azt hiszem, gondterhelt arcot is vágtam hozzá. Pearlel ugyan beszélgettünk erről korábban, de sem a bátyám, sem az apja nem ért a kisbabákhoz. - Buta kérdésnek fog hangzani... De mi kell a legelső időkben? - kérdeztem.

- Hát, látványnak nem szép egy szülés - borzongtam meg, ahogy eszembe jutott, amint segédkeznem kellett Adam születésénél. - Noha benn voltam minden alkalommal Elena szüléseinél, nincs az a pénz, hogy ne a fejénél álljak - nevettem. - De... annyit tudok, hogy a vámpírok kissé könnyebben viselik a dolgot. Ez nem azt jelenti, hogy vigyorogva leszel túl rajta, de.... ha az segít valamit, utána olyan leszel, mintha mi sem történt volna. Az embereknél beletelik egy időbe a felépülés. Neked, hála a mi gyorsan gyógyuló mivoltunknak, percekkel később, hogy a fiad a karodban van, már semmi jele nem lesz annak, hogy gyereket hoztál a világra. Kivéve persze őt - bólogattam. - Van, aki segít neked? Úgy értem, vásárolni. Egy babának sok mindenre van szüksége. Hidd el, gyakorló apuka vagyok.

- Csoda, hogy a szívem nem állt le - kaptam az említett testrész környéke elé a kezemet. - Persze miután lehiggadtam, nagyon boldog voltam. Ötszáz éve másra sem vágytam, mint hogy legyen egy kisbabám. - Azt hiszem, azt inkább jobb nem hozzátennem, hogy egy olyan szép párosnak, mint ők ketten, ugyancsak gyönyörű kisbabájuk születhet. Mert akkor szóba hoznám kettejüket, és mivel ő kérte, én meg mostanában túlontúl tapintatos voltam másokkal, úgyhogy hallgattam. - Nagyon izgulok... fogalmam sincs, hogy fogom viselni a szülési fájdalmakat. - csúszott ki a számon. Párszor megkínoztak már életem során, de egy szülés más... legalábbis úgy érzem.

- Egy kisebb sokk volt, mi? - nevettem el magam. Elég mulatságos volt az elképzelés, hogy valaki közöl egy - érzése szerint - örömhírt egy nővel, aki csaknem kinyírja érte. És még mondja valaki, hogy az orvosi pályának nincs veszélye.
- William Cortez Lestwick - ismételtem el halkan a nevet, ízlelgetve a szavakat. - Ez nagyon jól hangzik. Tényleg klassz név! - mondtam elismerően. - Egy ilyen gyönyörű nőnek biztos szép kisfia lesz majd - mondtam kedvesen.

Bólintottam, elismerve, hogy akkor ne beszéljünk róla. Amúgy sem értenék én az ilyen szívügyekhez... bebizonyosodott mindez Leóval kapcsolatban. Meg amúgy is... azt hiszem, ez csak kettejükre tartozik.
- Az a helyzet, hogy nem igazán jártam orvoshoz. Persze, tudom, hogy kellett volna, de a legelső alkalommal a dokit majdnem megöltem, annyira kiakadtam, mikor közölte velem, hogy terhes vagyok - kundogtam. Így fél év távlatából ez egy szép emlék, de akkor eléggé ki voltam borulva a dolgon. - De azt hiszem, fiam lesz. Remélem, hogy jók a megérzéseim, mert a William Cortez Lestwick név jelen pillanatban igencsak tetszik nekem - újságoltam el boldogan. Ezt is pár napja találtam ki, és még nem igazán volt alkalmam megosztani senkivel sem.

- Ezt az illetőt nem ismerem - ráztam a fejem egy fintorral. Vérfarkas... csodálatos. Egy ilyen szép nőnek hogy van gusztusa összeszűrni velük a levet? Na, ez az, amit sosem fogok megérteni.
- Igen, összevesztünk. De ha nem gond, ebbe ne menjünk bele. Most nem igazán látom még, merre visz az út innentől - sóhajtottam fel. - Na és mondd... - mosolyogtam el újra magam - tudod már, mi lesz? Vagy nevet választottál már?

Felvontam a szemöldökömet. Ezek a szavak... még a hülyének is feltűnne, hogy baj van kettejük között. Vagy legalábbis összeveszhettek valamin.
- Te ne haragudj, hogy megkérdezem... de összevesztetek? - kérdeztem rá. Oké, nem rám tartozik, de azért az apját ismerheti kérdést meg én vehetném egy kissé tolakodónak. - Különben ez egy kicsit bonyolultabb ügy... Az apával nem igazán kedveltük egymást. Pár napja megbeszéltük a dolgainkat, de nem mondanám, hogy olyan nagy barátok lennénk. Persze úgy láttam rajta, mintha egy kicsit érdeklődne a gyereke iránt, de hát ezt sosem lehet tudni. A neve egyébként Nevil Turner, és egy vérfarkas - tettem még hozzá.

- Persze, hogy örülünk - biccentettem. - Bár... most kicsit zavaros a dolog - sóhajtottam, és legyintettem. - Majd valahogy megoldódik. De a lányomat boldogan várom - tettem hozzá, és szemügyre vettem a hasát. - Az apja nem törődik veled? Vagy... veletek? - komorodtam el. - A legszemetebb dolog egy férfitól, ha nem érdekli sem a nő, aki a gyerekét hordja, sem a megszületendő kicsi - csóváltam a fejem. - Ne válaszolj persze ha nem akarsz, de .... ismerhetem az apját?

- Köszönöm - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Meg kell hagyni, az emberek többsége azért kedvesen áll hozzá a hírhez, hogy anyuka leszek. Talán mert nem tudják a fogantatása történetét. - Igazából egészen odáig, hogy meg nem történt velem, nem is tudtam, hogy ez lehetséges. Tudod... elvégre sosem változom - magyaráztam. Ez volt igazából a hihetetlen... és hiába hallottam róla, nem hittem el, amíg meg nem történt velem ez az aprócska csoda. - Az elején nehezen viseltem. Az apával nem ápoltunk túl jó viszonyt, és akkor finoman fogalmaztam - borzongtam meg. Komolyan... Nevilt tényleg képes lettem volna megfojtani egy kanál vízben. - Most, így a vége felé már egészen várom. Mert ha jól számoltam, hamarosan itt lesz - haraptam bele az ajkaimba. Rendes volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, így férfiszemmel is. - Gondolom akkor örültök a harmadiknak - jegyeztem meg. Nekem mondjuk sok lenne három, mert még eggyel sem tudom, hogyan kéne bánnom.