- Oh... - mondtam meglepetten. Fura, első pillantásra fel sem tűnt a hasa. - Gratulálok - mosolyogtam. - Egy újabb kismama a városban. Méghozzá vámpír kismama. Noha nem lehetetlen, de azért elég ritka - ültem le vele egy padra. - Mennyi idős vagy már? Hogy viseled? Ha tanács kell, fordulj hozzám bátran. Igaz, csak férfi szemszögből látom a dolgokat, de... - vontam vállat. - Nekünk most érkezik majd a harmadik - magyaráztam.
/Bálterem/ Damon nem tévedett, amikor azt mondta, a hátsókertet is szépen feldíszítik ilyenkor. Valóban gyönyörű volt, talán még a bálteremnél is sokkal szebb. Bár mindig is szerettem a természetes dolgokat, tehát ezt annak is betudhattam. - Igazad volt, ez tényleg meseszép - jegyeztem meg, bár mostanában mindenre ezt mondom, ez most tényleg az volt. Maga a csoda. - Na igen, idegenekkel ismerkedni mindig egy kicsit... nehézkes. Sosem tudhatod, hogy mi sül ki belőle. És köszönöm, nem kérek italt. Jelen pillanatban nem igazán szabad - mutattam végig magamon. Még a ruha sem igazán takarta el az alaposan kigömbölyödött pocakomat. Persze a varrónő ügyes volt, és nem annyira észrevehető, mint egyébként, de azért aki szemfüles, annak ktűnik.
- Látod? Mondtam, hogy nagyon szép - kísértem ki Saraht a kertbe, és végignéztünk a színes lámpák végtelen során. Az ágyásokban már illatoztak a virágok, és buja illat szállt a birtok felett. - A bál ezen része mindig kissé fura. Nem tudom, ilyenkor hogy is viselkedjek valakivel, akit nem igazán ismerek. Egy italt? - néztem az egyik pincér felé.
- Amúgy sem lenne ehhez az egészhez túl sok kedvem. - Rántottam meg a vállamat egyszerűen. - Akkor menjünk vissza. - Mosolyogtam, majd én is felálltam a padról. - Nem érzem magam annak. A barátodként vagyok itt amire most igazán szükséged van. Szóval ilyesmi még csak eszedbe se jusson. - Furcsa, de tényleg nem éreztem magam annak csak egy egyszerű barátnak. - Na gyere, menjünk. - Karoltam át újból a derekát, majd visszavezettem a bálterembe.
(Bálterem)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Az volt a legszörnyűbb, hogy Stefannak igaza volt. Én is megbántottam Damont. - De nem akarom, hogy miattam itt hagyj mindent... én szeretném, ha te jóléreznéd magadat itt mindenkivel - néztem a szemeibe teljesen őszintén, majd visszanéztem a bálterem irányába. - Ideje lesz visszamenni... jót tett ez a kis friss levegő, azt hiszem. Nagyon kár, hogy... annyira sajnálom, Stefan, hogy... nem akarom, hogy pótléknak érezd magad... - suttogtam, de valahogy nem bírtam volna elviselni, ha erre válaszol.
- Nem ítélkezem senki felett, de te is megbántottad őt. Most azt hiszem így próbálja törleszteni. - Néztem rá kicsit aggódva, hiszen nem volt túl jó bőrben. - Hazakísérlek. - Ajánlottam fel. - El sem jöttem volna azt hiszem. Meg nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy épségben hazaértél. Meg amúgy sincs különösebb tenni valóm itt. - Azt hiszem most valahol teljesen máshol mászkálnék, ha nem megyek el meglátogatni őt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- De miért jó neki, hogy bánt engem? - kérdeztem, majd megcsóváltam a fejemet. - Véghez viszem a tombolát, aztán hazamegyek. Nincs szükségem erre... Emmának sincs - néztem a hasam irányába, majd nagyot nyeltem, és... komolyan is gondoltam. - Azt szeretném, hogy te maradj. Nem húsz perc miatt öltöztél ki így. De nekem muszáj lesz pihennem - suttogtam nagyon halkan, miközben felálltam.
Miközben beszélni kezdett helyet foglaltam mellette és megfogtam a kezét. - Ne is törődj velük. Azt hiszem ezen az estén kívül nem kell többször együtt látnod őket. És ne is foglalkozz azzal, hogy mit csinálnak, mert ezzel csak magadnak ártasz. - Néztem rá egy halvány mosollyal az arcomon. - Úgy ahogy mindig is. Tökéletesen. Mosolyogni fogsz egyenesen annak a ribancnak a képébe miközben végig csinálnod. Ne engedd, hogy szenvedni lásson. - Biztattam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Szörnyen - suttogtam és leültem a padra, közben várva, hogy ő is ezt tegye. - Damon... és Milena... a férjem annak a ribancnak a fenekét fogdossa! Már bele sem merek gondolni, mit suttoghattak egymás fülébe! - fakadtam ki. - NEm tudom, hogy fogom így végigcsinálni a tombolás dolgot... - suttogtam.
Kivezettem őt a friss levegőre, hiszen a látottak miatt mindenképpen szüksége volt rá. Meg már amúgy is kezdett kicsi fülledté válni a benti levegő. - Hogy érzed magad? - Kérdeztem tőle szemeibe nézve.
A napsugarak lemenőben voltak. Bentről már hallatszott a zajongás. Kíváncsivá tett, hogy mi készülődik odabent. Így is túl korán érkeztem.
Nem szerencsés olyan pontosnak lenni, mint én vagyok. Mindig is nagy kedvenceim voltak a bálok. Kötelező az elegáns viselet. Én egész nap csak elegáns ruhákat hordanák, ha megtehetném. Láttam, hogy megleptem a kérdésemmel. - Mert én is egy vagyok közülük. - mutattam rá. Nagyon kíváncsi voltam a képére. Talán én vagyok az egyetlen férfi tagja a vérvonalnak. Csak nőkről tudok. Beleharaptam a számba. - Sajnálom. - eszméltem fel és ellöktem magamat a fától, hogy szembekerülhessek a férfival. - Még be sem mutatkoztam. - vigyorgok. - Nash vagyok...Nash Cranford. -nyújtom a kezemet feléje. - Nem gondolod, hogy itt az ideje bemenni? Kicsit hivatlanul érkeztem, ezért még nincs partnerem. Viszont sok az ember és nekem pedig gyönyörűek a szemeim. - kacsintok egyet feléje, remélve, hogy vette a poént. Majd a bejárat felé mutatok a kezemmel. Majd elindultam és nem néztem hátra, hogy jön e utánam. Ha akar még tőlem valamit, akkor tudja hol talál.
Nem ugrott be, hogy ismerném, pedig nasgyon jó volt a memóriám. És majdnem ezer évesen, szenilisnek sem nevezném magamat, ha azt nézzük, hogy nagyon jó egészségnek örvendtem így, hogy éppen feltámadás után vagyok. - A Petrovákat? - vontam fel méginkább a szemöldökömet, és nem tudtam, mire véljem ezt. MIt akar mindenki a Petrováktól? Nem nagy szám az egész családfa, mégis mindenhol felbukkannak. És ami azt illeti, az én ismeretségem ott kimerül, hogy szerettem Tatiát, most szeretem Elenát és gyűlölöm Katherine-t. A többi családtagra nem vagyok kíváncsi. - Ha jól ismerem őket, márpedig jól, akkor minden létező Petrova itt lesz ma este a bálon. - biccentettem felé egyet. - Mire kellene neked egy Petrova? Egyáltalán mit akarsz tőlük? - kérdeztem feszélyezetten.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 11:17 am
Biccentettem egyet a köszönésére a fejemmel. Valahogy sosem sikerül kiszúrnom a korombeli vámpírokat. Általában elsőre rábököm arra ha valaki idősebb vámpír, de most kellett egy két másodperc mire leesett. - Igen. Új vagyok errefelé. - mondom közömbösen. Eléggé megbámult a férfi, amit úgy döntöttem figyelmen kívül hagyok. Akármilyen idős, akkor sem tud fölém kerekedni. - Hát... arra emlékeznénk... - mondom vigyorogva. Bár nem egy vámpírnak kihagy néha a memóriája. - Hallottál már valamit a Petrovákról? - kérdezem óvatosan. Nem szeretnék tolakodó lenni, de ha már ekkora utat megtettem, hogy megtaláljam a vérvonalamat, akkor igenis kérdezgetnem kell. Ő volt az első, akit faggatni szerettem volna egy kicsit. Elég idős ahhoz, hogy tudjon dolgokat. Az ilyen suhanc éppen megteremtett vámpírok nem megbízható forrás. Felvontam a szemöldökömet...sürgetve ezzel a válaszadást.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 11:03 am
Különleges érzés lett úrrá rajtam. Ezt általában akkor éreztem, mikor velem egykorú, erős és határozott vámpírok bukkantak fel a közelemben. De... ahogy körbefordultam, ilyet még nem pillantottam meg. Vártam, és vártam... míg végül megpillantottam azt, akit minden bizonnyal éreztem. Egy fiatal srác. De megállapíthattam, hogy nem most kezdte el az életét, ami azt jelenti, hogy az ebédelés elmarad. - Helló! - biccentettem felé, felé intve a pezsgős pohárral, miközben félrebillentettem a fejemet. - Friss hús vagy a városban, ugye? - ittam bele ismét a poharamba, közben tovább méregetve alakját. Semmi kétség, valakire nagyon emlékeztet. De nem tudnám megnevezni, hogy kire. Talán Tatia... de nem, az ő szemei ennél sötétebbek. - Találkoztunk már talán? - kérdeztem rá végül nyíltan, felvont szemöldökkel.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 10:53 am
A kertbe érve megkönnyebbültem. Jólesett a friss levegő. Próbáltam minél többet a tüdőmbe szívni, majd lassan és egyenletesen kilélegezni.
Nyúzottan nyújtóztattam meg elzsibbadt hátizmaimat. A nap itt is olyan fényesen és ragyogóan sütött, mint korábban a réten. El sem mondhatom mennyire imádom, ahogyan a napsugarak felmelegítik a még mindig fiatalos bőrömet. Körbepillantottam a kertben. Mindig is a korán érkezők közé tartoztam. Most pedig megint sikerült bebizonyítanom ezt. Az egész kertben csak egyetlen egy személy volt. Egy férfi. Gondoltam nem árt ha kicsit elbeszélgetek vele és odasétáltam hozzá. Eléggé belemélyedt az italába. - Üdv. - nyögtem és én is odadőltem a fának mellé. Elég vaskos darab volt, elfértünk mindketten.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 10:32 am
Megjelentem a kertben. Ahová oly' sok édes emlék kötött. Itt lett Elena az enyém annak idején. Ő döntött úgy, hogy velem akar lenni. Velem akar jönni, engem választott, Damonnel szemben. Még emlékszem, a szökőkút mellett történt, hogy az én kezemet fogta meg, és eljött velem, otthagyva Damont és Stefant, akiknek nem volt más választásuk. Elena akkor az enyém lett... az én birtokomba került. És ma este, megesküszöm rá, hogy nem távozok innen üres kézzel, meg fogom őt kaparintani magamnak újra. Az egyik fa törzsének döntöttem hátamat, tovább kortyolgatva az italomat, közben jólesően sóhajtozva. Nem tudtam betelni azzal, hogy ismét életben vagyok. Na, Klaus... erre varrjál gombot!
- Ha ennyire szeretnéd, akkor egészen biztos, valami nagyon fontos dolog lehet - jegyeztem meg, majd elindultam a kijárat felé. A ház szerencsére nincs túlságosan messze a hoteltól, legalábbis az én járási képességeimnek, és gyanítom, a démont sem igazán terheli meg a séta, így gyalog indultam el a hotelszobámba. Őszintén? Már kíváncsi voltam, hogy mi az az életbevágóan fontos feladat. /Trish szobája/
- Remek. - csaptam össze a két mancsomat, és elégedetten sóhajtottam fel, amikor a lakását emlegette. Muszáj lesz elmennünk innen, már mindenki elment a buliról, és nem szeretem, ha engem kidobálnak valahonnan. - A részletekbe belemehetünk ott, ahová megyünk. Akárhol. - rántottam meg a vállamat. - Vezess oda! - néztem rá ellentmondást nem tűrve. Felőlem mindegy, hpvá megyünk.
- Szeretem a bosszút. Valahogy azt az emberek nagy része tökéletesen megérdemli - vigyorodtam el, miközben követtem a lépteit, el a birtokról. Szinte részt sem vettem a bálon, de véget is ért. És... ez az új küldetés valahogy érdekesnek tűnt. Egy démon, aki mindent megkaphat, és mégsem kapott meg valamit, amit odaígértek neki. Ez egészen biztosan egy lélek lesz. - Van egy házam a hotelben. Vagy ott van az erdő, ahol kisebb az esélye, hogy valaki ránk törne. Bár, ha arról van szó, akkor simán leperzselem azt, ami a legjobban fáj neki - vontam vállat lazán. Néha azért elgondolkodtam azon, miért is szeretem ennyire a gonoszságot, de soha nem találtam rá választ. Talán így lettünk szocializálva, Hayden meg én: egyikünket sem éppen udvariasságra neveltek.
Még szélesebb lett a mosolyom. - Okosabb vagy, mint gondoltam. - sóhajtottam elégedetten, és elindultam előre, hogy lassan majd elhagyjuk a birtokot. De csak közösen, nem mostanában fogok leszállni erről a nőről. Ahhoz túlságosan kell nekem. - Nem, nem kell a lelked. Az hosszadalmas lenne. Az alsó limit tíz évnél kezdődik. - forgattam a szemem. - A lelkedért cserébe jó életet, és olyasmit kellene ígérnem, amire vágysz. És időt, hogy azokat a hasznokat kiélvezhesd. - sóhajtottam fel újra, majd szembefordultam vele újra. - Nem, amire én vágyom, az némi varázslat. Semmi komoly... csupán... - gondolkodtam el. - Bosszút akarok majd állni valakin, aki megszegte az alkunkat.
Tetszett az ajánlata... Persze a hírnév megannyi veszéllyel és rosszakaróval jár, de én egyiküket sem vetem meg. A rosszakarókat elintézem, a veszélyt pedig imádom... Tehát hol itt a probléma? Á, tudom már. Hogy egy démon, és a démonokkal nem mindig biztos, hogy előnyös üzletelni. Mégis úgy döntöttem, hogy kíváncsi vagyok arra, mit szeretne tenni. - És egészen pontosan mit szeretnél kérni cserébe? Mert egészen biztosan nem a lelkemet, ti valahogy jobban szeretitek az olyanokat, akikben megvan az esély a jóságra.
- Mit kapsz cserébe? - nevettem fel velőből, és lehunyt szemekkel emeltem fejemet az ég felé. - Hírnevet... mindenki tudni fogja, ismerni fogja a neved. A támogatásomat... az egyik leghatmasabb démon támogatását! - súgtam neki hevesen,szinte kiugorva a bőrömből. - És nem mellesleg olyan hatalmat, amelyre talán nem is gondolsz. Képes vagyok rá, hogy adjak neked. Anélkül hogy túl sokat kérnék cserébe. - pislogtam rá bizalmasan.
- Felőlem ott beszéljük meg, ahol akarod. Itt és most csak azt szeretném tudni, hogy mit kapok érte cserébe - húztam ki magamat büszkén, majd a szemébe néztem. Volt benne valami furcsa izzás, a haragon és gyűlöleten kívül. Egy arabig töprengtem, hová tegyem a dolgot, aztán mint a villámcsapás, beugrott, hogy valószínűleg egy démonnal van dolgom. Még sosem találkoztam eggyel sem közülük, de a jelek alapján teljesen nyilvánvaló volt. - Démon. Klassz a kisugárzásod - jegyeztem meg.
Elégedett voltam, már amennyire ez mondható. Az én kisugárzásomnak nehezen tudnak ellent mondani a boszorkányok, főként ha szükségem van rájuk. - Nos... - sóhajtottam, és végigmértem őt újra. - Szükségem van a segítségedre, boszorkány. - neveztem így továbbra is. Kit érdekelt a neve? - De nem itt kell megbeszélnünk. - dörzsöltem meg az államat ravaszkásan.
Hamarosan meg is láttam azt, akitől a hívás származott. Nem is igazán számítottam másra. Maga a hanghordozása elárulta, hogy elég ravaszdi lány, és ami azt illeti... félelmet keltő is. Csak nem bennem. - Nem vagyok egy látomás, ha arra gondolsz. Legalábbis tudtommal - feleltem kimérten. A felszín alatt igazából nagyon is izgatott voltam. Valami célja van, amihez szüksége van rám, és fogadni mernék, hogy nem túl jó cél volt az a dolog.
Kezdőlap
