Az első, ami furcsának tűnhet, az a nevem. Születésemkor nem volt szokványos ez a variáció, de anyám váltig állította, hogy megálmodott engem és fiúnak látott, szóval nem is nagyon készültek lánynévvel. A szükség viszont nagy úr, így a James már nem lett volna megfelelő. Ebben a korban viszont aligha kell érte magyarázkodnom, főként mert néhány kivétellel mindenki csupán JJ-ként ismer. Ez pedig tökéletesen a rendjén van. Régen nem csak ezt nem nézték volna szó nélkül. Ha csak arra gondolok, hogy az anyák manapság már nem szívesen engedik a közelembe a gyereküket, eszembe jut, hogy annak idején mennyire más volt a viszonyom az emberekkel. És nem csak azért, mert az évek alatt a testemen lévő bőrfelületek jelentős részét ellepték a tetoválások. A törés az életemben ott kezdődött, mikor az utolsó korty levegő elérte a tüdőmet, és akkor folytatódott, mikor egy tömegsírban ébredtem fel, egyetlen túlélőként, de már vámpírként. Egy vérszomjas szörnyetegként.
Mindig is beszédes alkat voltam, tekinthetjük ezt női sajátosságnak is ha úgy tetszik. Ez nem változott, csak manapság a legtöbb gondolatom miatt őrültnek hinnének, vagy legalábbis megéreznék, hogy valami nincs rendben velem, így legtöbbször csak akkor veszem elő a valós énemet, hogyha a célközönségem megköveteli. Ez pedig elég ritkán fordul elő.

Ami a külsőmet illeti, nem vagyok egy tipikus 21. századi nő. Korábban arra is volt példa, hogy férfinak néztek, annak ellenére, hogy a hosszú hajon kívül minden más nőies formának birtokában vagyok. A testem ugyan sovány és szálkás, de vannak domborulataim. Járásom kecses, de elég a szemembe nézned ahhoz, hogy néhány fokkal lejjebb hűljön a testedben pezsgő vér. Pedig nem vagyok gonosz, sem őrült, csak a legtöbben nem látnak, csak néznek és hisznek a szemüknek.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Sokáig nem értettem miért is következett be az életemben ekkora változás. Egy emberöltőnyi idő alatt azért mindenre volt időm, főleg arra, hogy végig filozofáljam, mit és mivel rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom ahhoz, hogy ne itt kössek ki. Bár igazából nem lehetnék elégedetlen az életemmel, de húsz éves koromban egészen más elképzeléseim voltak. Istentagadó mivoltom ellenére, ott is kerestem a válaszaimat, ahol igazán tudhattam volna, hogy mindhiába. Életem első felében sem pártoltak túlzottan engem felsőbb hatalmak, és bárki bármit mond – vagy ha esetleg van mersze Fortunára kenni a jelen helyzetemet – mindent magamnak köszönhetek.

Van egy jól menő üzletem a város szívében, s bár nem vagyok egyeduralkodó a piacon, és nem ütöttem ki egyetlen vetélytársamat sem a nyeregből, megtaláltam a hivatásomat. Oké, ez egy jó pont és talán az egyetlen azon a fiktív listán, amire képzeletben folyamatosan vésem fel az érveket és az ellenérveket, mint az életem kötelező velejáróit. Ennek az egyetlen dolognak viszont akkora hatása van, hogy a negatív oldaláról pikk-pakk a helyére billenti a mérlegemet. Merthogy ott aztán tolonganak és versengenek az indokok, hogy miért is pokoli az életem mindennek ellenére.. Pokolian jó vagy pokoli kínszenvedés, mikor éppen melyik a soron következő időszak. Bár az utóbbi időben nem zuhantam akkora… Hogy’ is hívják? Művészi mélypontra… Sokat hallani ám erről, harsogja a tv és a rádió, a net is ezzel van tele. A legtöbben bele akarnak pusztulni, ahelyett, hogy reálisan átgondolnák, hogy ezt át kell élni ahhoz, hogy a végén legyen valami a kezükben ahhoz, hogy építkezni tudjanak. Ez nem túlélés. Ez megélés.

De lássuk csak, honnan indultunk.. Mert azt kell mondanom, nekem aztán volt miből merítkeznem.


1937-et írunk éppen, annak is a közepét, mikor a frissen előléptetett édesapám másodmagával tért haza. Nem volt nála jellemző, hogy teaidőre hazaért, főként mert a helyzet keleten roppantul nyugtalanította az egész országot. Az is előfordult, hogy napokig nem láttuk őt anyámmal, aki szintén nem sok időt töltött otthon. Kezdtem azt hinni, hogy nem csak a gazdaság, hanem a családi háttér is válságossá   fokozódik. Sajnos nem ez lett volna az első eset.
Persze én határtalanul boldog voltam, mert ennek ellenkezője látszott, az idő hiánya nem volt egyenlő a szeretet hiányával. A fiatal tisztet pedig vacsorára invitálta, mintegy ügyes célzást vetve felém, hogy nincs ellenére, ha  férfiak társaságát keresem, persze csak akkor, ha ő már meggyőződött róla, hogy az illető hazafi és a családja szimpatizál a saját érdekeivel. Valószínűleg tudta, hogy a nagy szám és a modoros viselkedésem miatt nem én vagyok a legvonzóbb nő a legtöbb férfi szemében, talán épp ezért is gondolta úgy, hogy némiképp a kezébe veszi az ügyemet. Nem szorultam volna rá, de ellenemre sem volt, hisz a szüleim világ életükben a legjobbat akarták nekem.
Csak arra nem számítottak, hogy már az első próbálkozások egyikéből nem egész három éven belül házasság lesz.



Sokkal több is, ami azt illeti. A háború már javában zajlott, mikor végre tető alá hoztuk az esküvőt és sietve, szűk családi körben egybekeltünk. Igen, igen, tudom. Isten színe előtt. Ez akkor sem jelentett nekem túl sokat, de a hagyományt tovább öregbítettük. Az viszont nem volt a tervbe kalkulálva, hogy azonnali hatállyal visszarendelik újdonsült férjemet és apámat a frontra. Huzamosabb időre. Bár időm nem volt keseregni, annyi volt a dolog. Anyám mellett dolgoztam egy ideiglenes kórházban, ahol a lehetőségekhez mérten is kétszeres telt ház volt már akkor is. Nem csoda, hisz London bombázás áldozatává vált. Végig kellett néznem, ahogy szeretett szülővárosom lassan, de biztosan porrá lesz, csakhogy ismételten nem ez volt a legnagyobb problémánk. A sok sebesülttel kellett foglalkoznunk.



A szegény negyed októberhez közeledve, a bombázások idején még  veszélyesebb környékké vált. De nem volt más választásom. Én voltam a legfiatalabb, a legfürgébb és az is, aki a legkevesebb tapasztalattal rendelkezett, egyszóval nélkülözhető voltam. Egy ideig. A szállítmányok viszont nem. A készleteink vészesen fogytak, nekünk pedig meg kellett találni a legrövidebb járható utat, ami a kórházhoz vezette az utánpótlást.  A penicillin volt a legnagyobb segítségünk, a hiánya pedig tömeghisztériához és rövid időn belül teljes káoszhoz vezetett volna, ezt pedig nem engedhettük meg magunknak.
...
A sötét, a füst, a por... A szívem elszorult és talán életemben először szó se jött a nyelvemre. Utána pedig minden olyan gyorsan történt, hogy esélyem se lett volna megszólalni. csend. Béke. Nyugalom. Ezeket kellett volna éreznem, ehelyett a fülem sípolt, a fejem borzasztóan fájt, és minden mozdulatom kínnal járt. A lábam.. Valami volt vele. Valami kegyetlenül fájdalmas, ami miatt nem érzékeltem kellőképp a külvilágot sem. A szag persze nagy nehezen eljutott a tudatomig. Ahogy az is, hogy nem vagyok egyedül, de fókuszálni nem tudtam. Később is csak nehézkesen ment, pedig nem volt túl sok más elfoglaltságom hirtelenjében... és még néhány hét lefolyásáig. Azalatt az idő alatt viszont több dolog történt velem, mint azt vártam.


Akkor épp úgy gondoltam, hogy megőrültem. Vagy ha még nem is teljesen, de a kezdeti stádiumban vagyok. Mindez nem volt alaptalan, hisz mint később kiderült így végeztem be. Sorsdöntő napok voltak, formálták a jellememet, de ami utána következett, az volt igazán a neheze.
Még csak nem is arról beszélek, hogy mit váltott ki belőlem az, hogy egy tömegsírban ébredtem. Vagy az, hogy akkor derült ki számomra, hogy elvesztettem a kisbabámat. A férjem a háborúban veszett oda, anyámat egy járvány vitte el, mivel a szállítmány, amiért indultunk, nem érkezett meg a kórházba. Londonból pedig szintén nem sok maradt. Nekem sem maradt senkim, csak az éhség volt az, ami kitartott mellettem. Végül vigaszt leltem a művészetek azon formájában, amit korábban csak hírből ismertem. És igyekszem vissza se emlékezni a történtekre. Mint az látszik, kevéssé sikerül.