Nem szeretem az egyhangú sztorikat, tőlem sem ilyet fogsz kapni. Már csak azért sem, mert a nők hiába gondolják úgy, hogy a férfiak mind egyformák, ez tagadhatatlanul a legnagyobb ökörség, amit kiejthettek a szájukon. Tiszteltem őket, már amelyik megérdemelte, hogy tiszteljék, de ezen felül nem támogattam a skatulyákat, amibe taszították a nemünket. A kicsi szívük összetöréséért nem egyes egyedül mi voltunk felelősségre vonhatóak, bár tény, hogy a szakítás utáni napokat ők sírással és csokival töltik el, mi inkább a haverokkal isszuk az asztal alá magunkat. Én sosem sírtam nő miatt. Több tartás szorult belém, arról nem is beszélve, hogy ha fájt is valami, a lazaságommal próbáltam belesulykolni másokba, hogy az ég világon semmi bajom nincs. Az érzéseim ugyanúgy a helyén voltak, mint bárki másnak, akit anya szült, de meg kellett tanulnom játszani ezekkel, főleg miután vámpírrá váltam, és a Columbia egyetemet olyan sietősen el kellett hagynom. A tanárok és diákok körében úgy tetszelgek, mint egy kis későn kelő madárfióka, akinek jobb dolga nincs, mint hogy minden előadásról elkésik. Ők pedig jót mulathatnak azon, ahogy a tanár fél órát tölt el azzal, hogy a földbe tipor. Amin általában rögtön nevetek, amint elfordul a tanár.
Őszinte vagyok, néha túlontúl is. Oké, ha egyszer elmesélem neked azt, hogy mi történt a múltamban, ezen nevetni fogsz, de amit tettem, az nem hazugság. Csak menekülés valaki elől, aki megpróbálja elérni egy hazugsággal, hogy eltűnjek az útból.
Külsőmet tekintve a nők szereti rajtam legeltetni a szemüket, mert a szemrevaló férfiak minden tulajdonságát magaménak tudhatom. Középmagasnak számítok, gyakorta izzasztom meg magamat az edzőteremben, és sokakkal ellentétben ezt szívesen is teszem, hisz minden nap végén le kell ráznunk magunkról az aznap felrakodott feszültséget. Még nekem is, aki általánosságban jót mosolyog mások szarságain.  

Név » G.
Kor » 27
Multik »

Columbia Egyetem;;
Néhány évvel ezelőtt

- Hagyd már a hülyeségeidet, ne égess a barátaim előtt! - Jobbára nem szoktam kikelni magamból, mert nem ezt a stílusirányzatot tartottam a legelőnyösebbnek, ha rólam volt szó. Mindig találtam jobb megoldást, arról már nem is beszélve, hogy elég kevesen jutottak el odáig, hogy velem kötözködjenek vagy veszekedjenek, de úgy tűnt, megtaláltam az emberemet. Egy nő személyéban. Clara a legcsinosabb lánynak bizonyult, de mindezek mellett a leghangosabbnak is. Nehéz eset voltam ilyen téren, a lányokkal inkább csak játszadoztam, de komoly érzéseket nehezemre esett táplálni bármelyikük iránt is. Olyanok voltak, mint a bőr alá befecskendezett méreg, ami utána egy életre elpusztítja a tiszta vérsejteket. De ők ezt élvezték is, erre is rájöttem.
Úgy nézett rám, mint egy vérszomjas kopó, mire nagy levegőt vettem, és megráztam a fejem. Lehet, fel kellene írnom egy-egy listára, hogy ki esküdött már meg arra, miszerint eltesz engem láb alól. Eddig úgy gondoltam, Clara az utolsó személy, aki ilyesmire vetemedne... de valószínűleg ő most rögtön az első helyre mászott. És értem is az okát, de a fenébe is, hát nem tudom neki azt mondani, hogy nem azt látta, amit látott! Megcsókoltam volna egy másik nőt? Persze. A nyakát. Nem a száját. És amúgy is, mit látott? Hogy hanyatt döntöttem egy fa alatt? Nem látott ő semmit, csak hozzáképzelt olyan dolgokat, amelyekre nők képesek. Túlkombinálnak itt mindent. Tényleg a sírba visz. Már ha képes lenne egyszeri szívroham elvinni, de ahhoz egyrészt fiatal vagyok, másrészt túlontúl... vámpír.
Akkor láttam őt utoljára. Habzó szájjal rohant ki a kávézóból, miután szenttül hitte, hogy megcsaltam. Annak ellenére, hogy soha nem ígértem neki semmit, és a kapcsolatunkat sem vettem olyan komolyan, mint ő, ez az egész rossz helyre talált be. Megpróbáltam volna megbékíteni őt, de pár nappal az eset után jött a híre, hogy Clarat holtan találták. Az első gondolatom az volt, hogy miattam tett magával valamit, de az újbéli hírek alapján úgy festett, hogy gyilkosság áldozata lett. És ki más lehetett volna a bűnbak, ha nem én?

Whitmore Főiskola;;
Napjainkban

Néha még most is emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a nevem Levi Timothy Snyder, mielőtt bemutatkoztam volna. Ott volt a lehetőség, hogy a régi nevemet kötöm az orrára annak, aki éppen ér annyit, hogy eltöltsek vele öt percet a drága időmből. Kellemetlen volt az első év, amit Clara halála után kellett töltenem. Nem ő hiányzott, inkább az az élet, amit előtte éltem. Sose gondoltam volna azt, hogy egy ilyen okos, eszes és ráadásképpen gyönyörű nő lesz az oka annak, hogy árnyékba kell vonulnom az isten háta mögé, új nevet kell használnom, csak hogy ne találjanak rám. Vámpírként lehetőségem adatott emberek megigézésére, de egy országnyi emberrel még én sem tudtam volna elbánni. Egyedül a szüleim tudták hogy hová tűntem el, és hogy miért nem kerestem őket gyakorta. Nem kockáztathattam azt, hogy bajba sodrom azokat, akiket egyes egyedül szeretni tudtam.
- Szevasz! - Széles vigyorra húztam a számat, miután egy haveri pacsit lenyomtunk egymásnak Williamsonnal, és ugyan tudtam, hogy megint késésben vagyok az órámról, de még egy figyelmeztetés elfért, eddig sem zavartattam magam miattuk. Jól is tettem, hogy nem mozdultam, mert a nagy eszmecsere és hahotázás közepette megpillantottam azt a csajt, akit néhány napja eligazítottam. A tekintetem a siető alakjára tévedt, nagyjából teljesen elfelejtve hogy Williamson hozzám dumált, és egy alig észrevehető sóhajjal követtem tekintetemmel, hogy hová siet a valószínűleg szintúgy késésben lévő madárka. - Hé, Will. Nem tudod, hogy ki az a csaj? - kérdeztem, félbeszakítva a nagy mondanivalóját, amiben nagyjából chipsről és nőkről na meg sörről volt szó. Egy pillanatra kizökkent, majd arra nézett, amerre én is.
- Együtt járunk biokémiára. Valami Ebony. Asszem.
Normális helyzetben megforgattam volna a szemem a bamba ábrázatán, ahogy ezeket a tényeket közölte velem, de inkább úgy döntöttem, hogy jobb program után nézek. - Akkor dolgom van. Csá! - intettem még oda neki, majd elindultam abba az irányba, ahol a lányt is láttam. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rábukkajnak az előadóra, ahová órára ment, és nem zavartattam magam azért, hogy én ezt a tantárgyat tavaly már felvettem. Igaz, eddig jutottam, és azóta se látott a tanár, de ideje ismét megpróbálni, nem?
Nem aggodalmaskodtam lényegtelen dolgokon. A mellette lévő hely szabad volt. Éppen csak a Mr. Snyder nevű felirat nem villogott rajta. Végre... talán vége az unalmas főiskolai napoknak...