Nem sok olyan lélek akad már a Föld kerekén, aki bármit tudna arról, milyen voltam azelőtt, hogy a sötétség bekebelezte volna a lelkem. De ez voltaképp nem is baj. Letértem a kikövezett utamról, ellenszegültem már a legtöbb kapott parancsnak. Az indulat uralkodik minden egyes megnyilvánulásomon, mióta ráeszméltem, hogyan tudom a saját javamra fordítani a természet árny oldalát. A bosszú nem volt minden, lelkem azóta azért sóvárog, hogy megízleltessem a világ összes lényével azt a kárhozatot, amire engem ítéltettek.
Most arra lehetsz kíváncsi, honnan ismersz majd fel, ugye? Honnan tudod majd, hogy a léted a végéhez közeleg? Karcsú vagyok, egészen vékony, és mindössze 160 centi. Barna, rövidre fazonírozott hajam teszi igazán karakteressé arcomat. De minden mást felülmúl az a metsző kék pillantás, amit mellőzni szeretnél egészen ványadt kis életed végéig.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Az ünnepi hangulat egyetlen pillanat alatt tovaszállt, ahogy a völgyet egy iszonytató sikoly rázta meg. Ismerős volt. Túlságosan is ismerős. A rémület egy pillanatra letaglózott. Nem mozdultam. Nem tudtam. Szinte éreztem, hogy széljárás hidegbe csap át, a szívem elnehezedik, az örömteli mosoly pedig arcomra fagy. Tudtam, hogy felesleges, mégis végighordoztam tekintetem a tömegen. De ő nem volt ott! Sirona sehol sem volt. Amint a felismerés elért a tudatomig, teljesen elveszítettem önmagam. Az anyai ösztönök átvették felettem az irányítást, és önkívületi állapotban próbáltam közelebb férkőzni a tehetetlen arcok gyűrűjében. Ismerős érzés fogott el. Olyan, amit már egyszer átéltem, kínkeservesen megtapasztaltam, és ami alapjaiban rengette meg a világomat. Darabokra szakított és a porba taszított, ahonnan lehetetlennek tűnt felemelkedés. Tetőtől talpig elborított a rettegés, mikor megláttam.
Egy karcsú kis test, természetellenesen kicsavarodott pózban, eszméletlenül. Körülötte a szél szavára himbálózó szellőrózsák. Akit a legjobban szerettem. Az egyetlen személy, aki a világot jelentette számomra. A lányom. S valaki már fölé tornyosulva vizsgálni is kezdte. Egy hang nem sok, annyi nem jött ki a torkomon. Némán zokogva estem térdre, értetlenségemnél csak a bennem tomboló kínok sápasztottak jobban.
- Alig lélegzik… - szólt a mély hang, de nem nézett rám, próbált rájönni, mivel menthetné meg a kicsikémet. Éreztem, ahogy valaki a vállamra teszi a kezét és erősen megszorítja, miközben próbál részvétet nyilvánítani. Az egész úgy hat, mintha már meghalt volna. Mintha épp csendesen búcsúznának, néhányan felzokognak. Lassan észreveszem, hogy nem figyel több segítőkész szempár, mert mindegyikben gyász ül. Lemondtak róla. Én nem tudtam! Még akkor sem, mikor a légzése kihagyott néhány pillanatot. Nem veszíthetem el! Úgy ismételgettem, mint egy tébolyult, közben azt sem vettem észre, hogy már hangosan is kimondom, mintha arról akarnám meggyőzni saját magam, hogy minden rendben lesz.
Aztán egy pillanatra megrezzent, a szívemben pedig elpattant valami, mellkasomat fagyosság járta át. Sirona sóhajt még egyet, majd hosszan kifújja a levegőt. Vele együtt, talán a lelkét is.
Tudom, mit jelent elveszíteni egy gyermeket, és nem vagyok képes átélni azt a kínt még egyszer. Bármit hajlandó vagyok megtenni. Akármit. Hát végső elkeseredésemben a mágiához fordulok. Tudom, hogy őrültség, hisz nem vagyok mindenható és a társaim nélkül az erőm is csak gyenge utánzata annak, amit képes vagyok produkálni, de pillanatnyilag ez érdekel legkevésbé. Lerázom magamról a támaszt nyújtó kezet, ellököm a segítséget és az ölembe húzom a kicsikém élettelen testét. Egyik kezemmel tartom, lehajolok hozzá, hogy homlokon tudjam csókolni, miközben a földből merítek erőt. Olyan erővel vájom ujjaimat a talajba, hogy a körmeim beleszakadnak, vértől tapadó érintésem viszont nem hozza meg a hőn áhított hatást. Nincs más, amit jobban akarnék, sem olyan, amiért véremet hullatnám, mégsem érzem a hatást. A föld nem táplálja erőmet, a levegő kiszorítja a tüdőmből az oxigént, a pára a bőrömre ül és csatakosan patakzik végig tarkómon. A bennem égő tűz pedig épp abban a pillanatban huny ki, mikor a szemem világa is elvész és magával ragad a sötétség.


Jégbörtön otthonomban nem volt pillanat, hogy ne idéződött volna el bennem minden kegyetlenség, amit el kellett szenvednem. A bátyáim eltaszítottak. A szerelmem odaveszett. A gyermekeim a karjaimban lehelték ki a lelküket és nem volt hatalmam, hogy bármelyiket is megállíthassam. Testem összes ereje, a bennem csírázó mágia minden cseppje is kevésnek bizonyult, mikor a természet ellen indultam harcba. Nem csak a lányom veszett oda akkor, de én magam is. Végleg. Három elvesztett gyermek, három sikertelen próbálkozás, hogy megmentsem őket. De az éktelen harag, ami a szívemben gyúlt, utat mutatott nekem. Olyan távlatok nyíltak előttem, melyek létezéséről sosem volt tudomásom. Nem számított már, mennyire veszélyes a játék, amit űzök, egyedül az érdekelt, hogy felelőst találjak. És megtaláltam.
Száműzetésem minden hányatott hajlanál ott tükröződött a fagyos falakon, egykoron hű társam árulásának bizonyítéka. Nem csupán az elmémet festette vörösre a vére, a kezemet is megfürdettem benne. A fájdalom nem halványodott el, még csak nem is tompult, de bosszút álltam, amilyet ember fia még nem látott. Az árulók büntetését róttam ki a testvéremnek hitt renegátra és vállaltam a következményét. Miattam párolgott el hatalmunk, és az elégtételért cserébe hajlandó voltam ígéretet tenni, hogy megtalálom az utódot. És én mindig állom a szavam.