Sose lesz jobb az élet, még mindig kíváncsian méregettem az újabb tetoválásomat, amit a legújabb kiruccanásomkor szereztem. Még mindig éreztem azt a fájdalmat, ami akkor kerített hatalmába, amikor elkezdett beleégni a bőrömbe. Sokat csak tetoválásnak hinnék, de ennél sokkal többről van szó. Régi boszorkány szimbólumok égnek a testemre, ha túl sokáig vagyok távol ettől a fertőtől, s én szívesen távol lennék és talán most már azt is tudom, hogy merre keressem a megoldást. Már csak az a kérdés, hogy valamelyik elgondolásom működhet, vagy teljesen más merre kellene keresgélnem. Igen, vagyok annyira romlott, hogy a testvérem leszármazottját is képes lennék ebbe a mocsokba taszítani, ha én végre szabadulhatnék. Kíváncsian fürkészem magam a tükörben és próbálom megfejteni a jelek értelmét, de még nem áll össze a kép, mintha direkt nem sorrendben jelennének meg, hogy ha tudnia akarnám a megfejtést, akkor szenvedjek. Nem, inkább kihagynám amennyire lehetséges. Nem mulatságos annyira szenvedni, hogy menni alig bírsz és még a hidegzuhany alatt is úgy érzed, mintha éppen egy kemencében sütnének, vagy magában a pokolban gyalogolnál. Jahh, elég szar állapot, s mostanság, ha rájöttem arra, hogy kifutottam az időből, akkor mindig elvonultam magányomba, hogy senki se láthassa a szenvedésemet, vagy éppen az egyik gyengepillanatomat. Nem vagyunk mi se Terminátorok, érzünk, csak sokszor nem mutatjuk ki, meg még ki is tudjuk kapcsolni az érzéseinket. Ez nem mindig célszerű ezen a helyen, sőt, inkább mellőznivaló, mintsem kivitelezni. Amikor meghallottam a közeledő lépteket és az ismerős illatot, akkor sietve igazítottam meg a ruhámat, a hajamat, majd könnyedén foglaltam helyet az asztalomnál, mint aki továbbra is elmélyülten foglalkozik az egyik idióta ügyével, amikor viszont a cipő sarka már az irodám kövén koppan, akkor mosollyal az arcommal pillantottam fel Sia-ra, a régi mentoromra. Sokat segített nekem a vámpírság elsajátításában és sose bántam azt, hogy ő vett a szárnyai alá egykoron. Mielőtt bármit is mondhatnék könnyedén int le, másoktól ezt nem néztem volna el, de tőle igen. Az ajtót könnyedén csukom be mágia segítségével, ha nem csukta volna be maga mögött. - Nem sokszor örülök ennyire egy váratlan vendégnek is, mint neked, de tudod jól, hogy bármikor szívesen látlak, ha már én nem tudlak meglátogatni. – feleltem neki mosollyal arcomon, majd az egyik szék felé intettem, hogy foglaljon helyet. Persze italt is kap, ha kért. – Voltam már rosszabbul és jobban is. Mondjuk azt, hogy nem éppen a legfényesebben. – rohadtul fájt még mindig az égés helye, hiszen éjszaka keletkezett rajta. Még szerencse, hogy pont akkor jött, amikor már én is itt voltam. – S mi szél fújt ebbe a sötét világban? Te jól vagy? – kérdeztem meg kíváncsian, majd helyet foglaltam, ha ő is leült. – Segítgetek esetleg valamiben? A farkas szag meg hamar el fog tűnni, ahogyan máskor is, de néha kell egy kis szórakozás. – nem hiszem, hogy pont emiatt állna neki finnyáskodni, ahogyan én se akarom ezt jobban kifejteni. Leslie valaha a bizalmasom és a barátom volt. Mostanra jelenleg inkább nem szívesen látott vendég ebben a közegben. Vagy megszöksz, vagy hullazsákban hagyod el ezt a területet. Ennyire egyszerű. Ritka az olyan, akinek engedve van az ingázás, de akad ilyen is.
to Alessia
•• ••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 10, 2016 7:43 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
•• May && Sia••
Évszázadokat töltöttem azzal, hogy alkalmazkodjak másokhoz, ahogy azzal is, hogy másokon segítsek, ahogy anno velem is megtették. Vagyis ahogy Rebecca megtette. Tudtam mindig is, hogy ki vagyok, s azt is, hogy ki lehetek. Ahogy az sem volt sosem kérdés, hogy a megtévesztés nagymestere vagyok, aki éppúgy képes tünemény és szende kislány lenni, mint egy ősi, aki mellesleg egy eredeti elsők között lévő átváltoztatottja. Nem vártam, hogy tiszteljenek a korom miatt, vagy azért, aki voltam, ellenben azzal sem tudtam egyesülni, ha semmibe vettek. May tipikusan az volt, aki az első kategóriába tartozott, megjelenése és viselkedése épp úgy tiszteletparancsoló volt, mint ahogy a félelem keltése egyfajta segítséget adott neki ahhoz, hogy az alvilág, ha nem is szó szerint, de a lábai előtt heverjen. Viszont előttem, vagy velem ezt a fajta stílust és viselkedést valahogy nem gyakorolta, fogalmam sincs, hogy miért. Nem mondanám barátságnak a kapcsolatunk. Igazából valami semleges vízen eveztünk, ahol ő az én segítségemet kérte, cserébe én, némi boszorkány lényéből adódó együttműködést kértem. Nem üzlet volt ez, inkább amolyan megállapodás, ami mindkettőnknek jól jöhetett. Nem arra tanítottam, hogy hogyan legyen vegetáriánus. Ebben én sosem hittem, s terveim szerint a jövőben sem változtatok ezen a nézőpontomon. Egyszerűen csak próbáltam összhangot találni a muszáj megölni, a nem kell megölni dolgok között. Nem mindenkiben kerestem az ellenséget, és sokakkal ellentétben nem vallottam azt se, hogy az alkeszoktól, bűnözőktől és más, úgymond „életet nem érdemlő” egyénektől vegyem el csupán éhségből az életüket. Senki sem dönthet a másik sorsa felől, legalábbis ebben én nem éreztem volna azt, hogy vámpíri-isteni beavatkozásnak kellene lennie. Persze azért nem támadtam gyerekekre, de nem válogattam sokat. May pedig még kevésbé szorult erre rá. Az alvilágban gondolom, akadnak helyzetek, amikor még a vámpír lét jól is jöhet. Az irodája felé haladok, ismernek már, mégis kíváncsi szemekkel méregetnek. Felvont szemöldökkel rázom meg fejem, és túrok rövidre nyírt hajamba, amihez a csinos, testhez simuló fekete ruha és a magas sarkú cipő, tökéletesen passzol, ha az ilyen helyeken el akarunk tűnni a tömegben. Csak én nem tartottam attól, amitől mások igen: bajom ugyanis aligha eshetett volna. -Látom volt némi állományfrissítés. Bár a szagok furcsa mód farkasról árulkodóak.-lépek be az irodába, miután az ajtónálló kinyitja azt előttem, és a köszönés azon formáját választom, ami őszintén kifejezi az első gondolatokat, amik akkor ütötték fel magukat fejemben, amikor éppen, hogy csak beléptem hozzá.-De nem akarom tudni az okokat, köszönöm.-intem le, bár kétlem, hogy elkezdene mesélni a történésekről. Ez egy másik dolog volt. Nem folytam bele abba, ami itt történt. És ez mindenkinek így volt a legjobb.-A városban jártam, remélem nem gond, hogy beugrottam. Hogy vagy May?-ez pedig nem az a kérdés volt, amire a „köszi jól”, vagy a „tökéletesen” szavakból álló válaszokat vártam, hanem egy őszinte kérdésként őszinte, s kerek választ akartam hallani. Érdekelt, hogy mi van vele, de nem a gyerekem volt, akinek a kezét folyton fognom kellett, így nem éreztem hasznát minden nap látogatóba jönni. Elmúltak már azok az idők, mikor szüksége volt az én pesztrálásomra.
Kezdőlap
••
||