Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Márc. 25, 2016 1:25 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Márc. 25, 2016 1:25 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Hallgattam a saját magam kis elbújtatott részére, aki már tegnap óta szívesen taszigált volna át annak az ajtónak a küszöbén, ahol a bulit tartották. Fogalmam sem volt, miért volt bennem félsz attól, hogy kieresszem a gőzt és megadjam magamnak az esélyt az ismerkedésre. Készülődés közben sóhajtással nyugtáztam, hogy minden bizonnyal ahhoz lehet köze, amit az orvosok összehordtak és amire inkább gondolni sem akartam, főleg, hogy még a papírjaimat is elégettem, amelyeken a diagnózis állt. A gyógyszereimet régen nem szedtem, mert csak rosszabbul éreztem magam tőlük, egyre távolabb sodortak annak a lehetőségétől, hogy normális legyek. Úgyhogy inkább erőt vettem magamon, széles mosolyt rajzoltam az arcomra és elindultam. Nem volt nehéz alapból jókedvűnek lennem, a fülembe csengtek Chantele telefonban elhordott szavai, miszerint már ő tervezte, hogy átugrik ide Mystic Falls-ból és kirángat a szobámból, tehát meg se próbáljak arra gondolni, hogy elutasítom egy jóképű idegen meghívását. Ezt a jellemzést magától aggatta rá Levi-ra és nem is tudtam vele vitatkozni, mert valami megfogott abban a srácban… volt valami különleges a természetes lazaságában és a gondolkodásmódjában, amennyit eddig láttam belőle. Túlságosan érdekes volt ahhoz, hogy ne akarjak találkozni vele. Kellettek az új ismerősök, nem barikádozhattam el magam.
Abban a pillanatban, ahogy beléptem a szobába a kezembe nyomtak egy papírpoharat és nem volt nehéz dolgom megtalálni azokat a csoporttársaimat, akikkel már egynél több szót váltottam. Kissé elveszettnek éreztem magam erősítés nélkül és olyan volt, mintha legalább ezer év telt volna el az utolsó egyetemi bulim óta, pedig közel sem volt olyan régen. Aggodalomra mondhatni semmi okom nem volt, az egyik lány rögtön lecsapott rám, mint az újdonságra, akiről még semmit sem tudnak, tehát beszélni kezdtem, egészen addig, míg fél szemmel meg nem láttam Levi-t, aki éppen újratöltötte a poharát. Ekkor bocsánatot kértem az eddig engem figyelőktől és a sráchoz léptem.
- Először nem hittem, hogy tényleg jó fogom érezni magam, de az igazat megvallva nem olyan rossz ez a buli. - Mosolyodtam el halványan. - Ha nincs a rábeszélő-képességed, akkor valószínűleg most is a szobámban ülnék. - Vallottam be kissé elhúzva a számat, majd belekortyoltam az innivalómba.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 17, 2016 8:43 am
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Nem gyakran töltöttem az időt azzal, hogy a tükör előtt állva bámulom magam. Ezúttal sem választottam túl extrém viseletet, egy halványkék pólót húztam fel, mellé kényelmes farmerral. Nem szoktam túlzásokba esni, és azzt sem értettem soha, hogy egyes lányok mégis mit gondoltak, mikor a buli előtt két órával már a tükör előtt álldogáltak. Tényleg extrém dolog lehet felvinni azt a szemfestéket. Csak hogy utána még nehezebb legyen lemosni. Soha nem bírtam elviselni az efféle csajokat, jobb szerettem a visszafogottabb stílusúakat, még ha ez gyakorta nem is derült ki rólam. Én mindenkivel flörtöltem többnyire, aki élt és mozgott, de ritán akadt olyan, akivel hajlandó voltam kétszer egymás után találkozni. Most is egyedül azért álldogáltam a tükör előtt, hogy valami normális formát adjak a hajamnak. És ez se érdekelt volna, ha nem én magam invitálom meg Ebonyt. Rossz úton jártam, ha már ilyesfajta indok miatt a tükör előtt szenvedtem, de végül egész emberi formát kapott a séróm.
Egy vékony bőrdzsekit húztam fel, hogy átsétáljak a másik épületbe, Williamson úgy döntött, hogy ezúttal nem tart velem. Ha tippelnem kellett volna, összetörték a szívét, ezért is próbáltam elérni, hogy tartson velem. Hátha pár pohár ital elmossa a szenvedést legalább ma estére, de hajthatatlan volt, és inkább befészkelte magát a fotelba.
Belépve csak egy poharat kaptam fel, intettem pár csoporttársnak - mintha olyan gyakorta találkoztunk volna. Inkább az ilyen bulikon futottunk egymásba, és nem elméleti biológián. Belekortyolva az italba, már nem igazán tudtam volna megmondani, mit kevertek össze mivel, de remek párosítás volt. Nem is telt el sok idő, hogy megtaláljam az én embereimet, de tekintetem fáradhatatlanul kutatott közben, hátha megpillantom azt, akire vártam. Régóta nem voltam ennyire türelmetlen, bár nem mondta, hogy mikor érkezik. Már ha egyáltalán eljön, mert nincs kizárva, hogy nem voltam elég meggyőző.
Elsétáltam újabb kör italért, amikor a fárdalmas nyakmunka végre eredménnyel járt. - Tehát eljöttél. - mosolyodtam el, majd a pohara felé néztem, de az is a végét járta. - Én mondtam. Jól fogod érezni itt magad. - kacsintottam rá, majd felsóhajtottam, és visszanyújtottam neki az immáron teli poharat. - Vagy valaki erőszakkal rugdosott el idáig, és bezárta az ajtót, hogy ne tudj visszaszökni a szobádba? - szemtelenkedtem.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 21, 2016 6:39 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

- Igen, eljöttem. Éles meglátás. - Bólintottam a megállapítására és nem tudtam nem elmosolyodni azon, hogy látni véltem rajta, örül annak, hogy végül a bizonytalanságom elmúlt és csak eljöttem. Igazából én is örültem, hogy rászántam magam a kimozdulásra: ha ténylegesen új életet akartam kezdeni, olyat, amilyet akarok és élvezek, akkor muszáj beújítanom néhány szokást, amelyek a normális fiatalokra jellemzőek. A főiskolához hozzátartoznak a bulik és azt ugyan elképzelhetetlennek tartottam, hogy partiarccá váljak, de már a szobatársamnak is megígértem, hogy jövőhéten elmegyünk valahová... magamat ismerve sokszor át fogom még rágni magam ezen az ígéreten, de ha már szavamat adtam, akkor igyekszem betartani.
- Olyan állítólagos csoporttársaimmal találkoztam az elmúlt negyed órában, akiknek eddig a létezéséről sem tudtam. És mint kiderült, ez nem az én hibám volt, ők nem szoktak órára bejárni. - Egy pillanatra védekezően magam elé emeltem a kezeimet, majd elvettem a újratöltött poharamat. Jobban belegondolva az én saram is lehetett volna az ismerkedés elmulasztása, hiszen mióta ide jártam ez volt az első buli, amire eljöttem, míg az említettek valószínűleg csak a bulikat látogatták. Ettől függetlenül jó fejnek tűntek. - És most annyira engem sem kellett rugdosni. Vagyis... a barátnőm, aki ténylegesen elrugdosott volna és eldobta volna a szobám kulcsát, nincs itt. - Megvontam a vállamat, kicsit elhúztam a számat. Sajnáltam, hogy Chantele nincs velem, örültem volna, ha legalább ő, aki tényleg az életem szerves része és megosztok vele mindent, mellettem van. Ám az ő időbeosztásába jelenleg nem hiszem, hogy belefér az újabb diploma megszerzése. - Csak telefonon tudott megfenyegetni, hogyha nem jövök el, akkor ne kerüljek a szeme elé többet. Vagy ha mégis, annak következménye lesznek. - Szélesen elmosolyodtam, szinte a fülemben csengtek a szavai.
- Te sokkal járatosabb vagy az itteni bulikban. Kiket kerüljek, kikkel érdemes megismerkedni? Jelenleg úgy tűnik, csak rád számíthatok. - Sandítottam rá egy újabb korty közben. Levit sem ismertem régóta, sőt, mégis úgy éreztem, hogy ostobaság lenne hanyagolni a társaságát.




||music:i gotta feeling||  40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 24, 2016 10:37 am
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Felesleges lett volna a próbálkozás, nem is akartam leplezni azt, hogy kimutassam, tényleg örülök annak, hogy itt látom. Nagy eséllyel ha nem lett volna bennem a bizalom annak irányában, hogy tényleg eljön, én is inkább a szobában gubbasztottam volna, próbálva megemészteni életem első kudarcát, ami a nőket illette. Szerettem megküzdeni a dolgokért, legalább nem vált egyhangúvá minden, de ő kiváltképp olyannak tűnt, akinél a pedál sosem állhatott meg, ha férfiról volt szó. Lehet, hogy bizalmatlan volt a magamfajtákkal kapcsolatban, de túl sokan szenvedtek ebben a szemléletben. Mit is mondhatnék, volt valami amögött, hogy túl sok "jó pasi" döngöli földbe a nőneműek érzéseit. Én egyszer tettem meg, meg is lett a következménye, valaki rögtön megtalálta a lehetőségét annak, hogy bűnbakot csináljon belőlem. Bár hiába kutattam az emlékeim között, nem találtam olyan személyt, akinek lett volna oka bántani Cara-t.
- Azt hiszem, sokakkal ezek után is csak ilyen helyeken fogsz találkozni. - vigyorodtam el. Nem nagyon akartam tagadni azt, hogy sokan csak ilyen alkalmakkor másznak elő a csigaházból, bár javarészt azért, mert éjszakai baglyok, és a nappalokat kényelmesen átalusszák. Aztán jön a nagy vizsgadrukk, amikor egyáltalán nem alszanak, de ilyen volt ez az élet. Az erősek túlélik. Mint valami háború. Csak a tankönyvekkel és a jegyzetekkel vívtunk csatákat. A tanárokról nem is beszélve. - Milyen kár, szívesen megismerném. Igazán határozott lány lehet, aki a szívén viseli a szociális életedet. - utaltam a barátnőjére, akinek - ezek szerint - köszönhetően Ebony megjelent ezen a bulin. - A barátomnak éppen szerelmi bánata van, szóval neki jól jött volna egy kis társaság. Én már nem vagyok elég. - sóhajtottam fel, majd rögtön hozzá is tettem. - Már ha szóló a barátnőd. - mosolyodtam el. Elég gyakorta folytattam kerítősködést Williamsonnak, aki most is inkább a szobában gubbaszkodott, telesírta a párnáját, ahelyett, hogy pár pohár vodkával boldogítsa magát.
Kérdésére körbefordultam, miközben belekortyoltam az italomba, és állammal az egyik sarokban trécselő lányra böktem és a körülötte felsorakozó, láthatóan klón barátnőire. - Amanda Donovan és lelkes brigádja. Ismered a gimis filmekből a feltűnősködő, nagyképű, kényes libákat? Na, ő az, csak egyetemi kiadásban. A barátjára ne is nézz rá még barátilag sem, arra ugrik. Szó szerint. - kacsintottam rá Ebonyra, egy pillanatra felé fordulva, majd a sarokban lévő kis csoport felé intettem. - Kockák. Nem igazán lehet őket kirobbantani a számítógép mögül. Néha felbukkannak, remélve, hogy valaki rájuk harap, de... nem túl vonzó a társaságuk. - húztam el a számat. Nem volt nekem bajom az ilyenekkel, de még tapasztalatlan voltam, mikor először odasétáltam hozázjuk. Az az öt perc elég volt ahhoz, hogy lepörögjön előttem az életem. - A többiek úgy... hellyel-közzel tűrhetőek. - vontam aztán a vállamon, tovább fürkészve a tömeget. Pár kedvencem msa nem jött el, pedig lettek volna róluk sztorijaim. - Williamsont látásból szerintem ismered, ő nincs itt, de... szóval ő mondta, hogy valamilyen órán együtt vagytok. - tettem hozzá. Williamson még azt az évfolyamot taposgatta, de ez az egy év korkülönbség nem sok nyomot hagyott a kettőnk kapcsolatában.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 25, 2016 10:58 am
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Megvoltam a tudattal, hogy Levi szerint is nagy valószínűséggel néhány csoporttársammal csakis ilyen körülmények között fogok találkozni, ha fogok. Mint ő is mondta, ezek a lányok és fiúk nappal használhatatlanok, de ha nekik ez jó volt, én aztán nem ítéltem el őket. Brüsszelben is voltak ilyen csoporttársaim, ők voltak a bulik lelkei és ugyan a mindennapokat nem tették színesebbé, az összejövetelek hangulatáról gondoskodtak. Ismét bizonyítást nyert, hogy mindenki jó valamire.
- Kedvelnéd Chantele-t. Pontosan ugyanolyan rábeszélőkéje van, mint neked és még a stratégiátok is ugyanolyan. - Mosolyogtam Levi-re. Mindketten hajlamosak voltak elhúzni az ember előtt a mézesmadzagot és ha ezzel nem értek volna célt, akkor jött a "hát, te tudod..." rész, ami engem mindig meggyőzött. Előbb vagy utóbb, ha meghallottam az előbbi három szót, akkor biztosan gondolkozóba estem. - Viszont sajnos a barátodon nem tudta segíteni. A nyakamat teszem rá, hogy Chantele szíve másé. - Megvontam a vállam. Inkább már rá sem kérdeztem Mark-ra a barátnőmnél, mert úgysem tudott volna mondani semmi újra, csak amit eddig... pedig a vak is látta, mennyire bele volt zúgva, ám hogy én tanácsot adjak neki? Jobban járt azzal, ha hallgattam.
Kíváncsian vártam, Levi kit hogyan véleményez, mert legalább kaptam egy kis támpontot azzal kapcsolatban, egyáltalán kihez léphetek oda és ki az, akitől rövid időn belül rosszul leszek. Újabbat kortyoltam az italomból és éreztem, ahogy kicsit jobban megütött, mint az előző kettő, de egy másodperc múlva ismét a régi voltam. Régen ittam már alkoholt, de attól még messze álltam, hogy a fejembe szálljon. - Szóval Amanda az egyetemi méhkirálynők egyike. Előfordult már, hogy szó szerint ráugrott valakire a fiúja miatt? - Összevontam a szemöldökömet, ám nem bírtam ki széles mosoly nélkül feltenni a kérdésemet. Eléggé szórakoztató volt elképzelni a képet, miszerint a lány nekiugrik valakinek, aki csak ránéz a barátjára. Szerencsére engem nem fenyegetett a támadás.
- Akkor a kockákat is hagyom. Pedig így messziről egészen kedveseknek tűnnek. - Állapítottam meg. Semmi különös dolgot nem csináltak. Beszélgettek, iszogattak és ugyan zárt körnek tűnt az övék, néha ki-kipillantottak, nincs-e valaki, aki csatlakozna hozzájuk. - A végén azt fogom hinni, hogy teljesen a te társaságodra leszek utalva, mert te vagy az egyetlen, aki normális ebben a csapatban. - Fordultam ismét Levi felé. - És már téma is voltam közted és Williamson között? Ha jól emlékszem, összefutottunk néhányszor. Ha a magas, nagydarab, szakállas Williamson a te Williamson-od, akkor tudom kiről van szó. - Egy hozzá hasonló srácot nehéz lenne nem észrevenni, főleg, hogy ahogy észrevettem szokása volt elmés megszólalásokkal érdekesebbé tenni az órákat. Most már biztos, hogy ő Levi barátja, egy bizonyos szinten le se tagadhatták volna egymást.




||music:i gotta feeling||  40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 01, 2016 8:41 am
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Elmosolyodtam. - Mindenképpen küldök neki egy köszönetnyilvánító lapot. - mondtam a barátnője kapcsán. Ebony olyannak tűnt, akit nem tud akárki rávenni valamire. Ez az egyetemista életben eléggé hasznos tud lenni, de még volt ideje megtanulni azt, hogy a szimpátiámmal együtt megkapta azt a bizonyos előnyt is, hogy bárkitől megvédeném, aki kezet próbálna emelni rá. Nem voltak itt beteg elmék, pszichopaták sem, de egy-két pohár alkohol túl ártalmas lehetett azoknak, akik nem ismerték a saját határaikat, ez még a legjobb partikon is megeshet. - Hm. Szerencsére Williamson ennél szomorúbb már nem lesz, szóval... - vigyorodtam el. - A jó nőket gyorsan elhappolják, és ha a barátnőd csak fele annyira gyönyörű, mint te... nem szenvedhet hiányt udvarlókban. - tettem aztán hozzá. Nem szoktam közhelyes lenni, de most mégis sikerült. Egy pillanatra el is húztam a számat, amiért ilyesmi bukott ki belőlem. A legtöbb nő az ilyen bugyuta dumán már röhög, ez nem a nyolcvanas évek előkelő köre, ahol szokás volt ilyesmit mondani, csak hogy megtaláljuk életünk nagy szerelmét és bebiztosítsuk magunknak. A további elmélkedésemet pedig már inkább nem tettem hozzá. Én, aki aligha ismertem a szerelem amúgy bizonyára nagyon jó érzését, nem akartam ecsetelni azt, hogy ez az egész nem tart örökké. Magam sem tudtam, hogy miért tartottam vissza, és habár Ebony azt mondta, hogy nincs barátja, mégis megfigyeltem azt a bizonyos távolságtartást minden ellenkező nemű felé. Talán csak rémeket láttam, amúgy is visszafogottabb az átlagnál.
Bólintottam. - Volt már rá példa. - helyeseltem, és szemügyre vettem Amandát. - De ne gondold azt, hogy az eszéért szeretik. Amíg főiskolára nem kerültem, azt hittem, csak mítosz a pénzes kislányok, és sportösztöndíjas csapatkapitányok története. Na, ők rácáfoltak erre a hitre. - vigyorodtam el. Nem szívesen ismerkedtem volna össze azzal a brigáddal, tekintve, hogy rosszabbak voltak, mint az ebola. Látszatbarátok tömege vette körül őket, csak hogy azt higgyék, ők valakik, amúgy meg a két jómadár nélkül nem voltak senkik. Bár amúgy sem, nagyjából csak annak a tíz embernek a szemében, aki el tudta viselni Amandát. - Kedvesnek kedvesek. - fordultam ekkor már a kockák felé. - Főleg ha tudsz velük egyeztetni LAN-party időpontot. - kacsintottam Ebonyra. Nem rekesztettem én ki senkit, de nem tudtam őket elviselni. - Bár már inkább ők, mint a méhkirálynő. - sóhajtottam fel, ismét belekortyolva a poharamba. Tettem ezt azért is, mert már rájöttem, hogy mit mondtam ki az előbb. - Williamson mindenkit ismer. Ha a nevüket nem tudja, hát remek személyleírást ad róluk. - vontam egyet a vállamon, de még mindig mosolyogtam. - Eléggé hasonlítunk egymásra. A legközelebbi alkalomra talán már ő is elsírja minden könnyét. - nevettem el magam. Nem volt szép gúnyolódni a szerelmi bánatán, de nem mindig tudtam jól lereagálni az ilyesmit. - Bár ebben különbözünk. Én még nem találkoztam olyan lánnyal, akiért megérné emészteni magam. Eddig. - vált a mosolyom szolídabbá, miután ismét megkerestem a tekintetét.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szer. Május 04, 2016 5:54 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

- Őt ismerve nem biztos, hogy megkapja. Vagy legalábbis biztosan elkeveri majd valahová. – Még véletlenül sem akartam bántani Chantele-t, hiszen rengeteget segített nekem, nélküle valószínűleg tényleg nem tartanék itt. A rosszabb napjaimon ő intézte az ügyeimet és ha nincs a noszogatása, akkor nemhogy a főiskolára nem iratkozom be és a buliba nem jövök el, hanem a küszöböt sem léptem volna át. Neki is ki kellett volna mozdulnia egy kicsit Mystic Falls-ból, éppen ezért is terveztem rávenni, hogy látogasson meg itt… arra még nem voltam felkészülve, hogy messzebbre menjünk. A gondolataimból viszont kirángattak Levi szavai, amelyek hallatán ugyan halvány mosolyra húztam az ajkaimat, de legszívesebben azt a kérdést tettem volna fel neki, hogy akár az elmúlt három napban hány lánynak mondta ugyanezt? Nagyon szimpatikus volt, az ég lássa lelkem, de tipikusan olyan srácnak tűnt, aki után bomlottak a lányok és aki nem is félt kihasználni ezt az előnyét. És mostanában egyébként sem tudtam jól reagálni a bókokra, hiszen… tudtam magamról, amit tudtam és ehhez a képhez nem voltak hozzácsatolhatóak a mások által látott esetleges pozitív jelzők.
- Gonosz, de nem is olyannak látszik, mint akit az eszéért lehet szeretni. – Természetesen nekem arra volt eszem, hogy megszóljak másokat, de hát a sztereotípiák dolgoztak bennem. Csak rá kellett nézni a lányra, ehhez meghallgatni Levi leírását és máris a középiskolában éreztem magam, ahol minden volt a villogás és a céltalan magamutogatás, miközben az ezt tevők fontosnak érezték magukat a sleppjükkel együtt. Én soha nem tartoztam ilyen csoportnak, elég volt a külső szemlélő szerepe. – Azt hittem, hogy az egyetemen megváltozik a hierarchia, de Brüsszelben is pontosan ugyanígy működött a rendszer. Méhkirálynő, stréberek, kockák, bulizósok, alvósok, késők és órán evők. Nem ebben a sorrendben. – Tagadhatatlanul jó kedvem volt és az sem tudta elrontani, hogy egy pillanatra ismét felrémlettek bennem a régi emlékek a jogról. Visszasírtam azokat az időket… ha létezett volna időgép vagy bármilyen varázslat az idő visszaforgatására, nem érdekelt volna, hogy mibe kerül, éltem volna vele.
Levi ismét zavarba hozott és ezt már nem tudtam elrejteni, éreztem, ahogy az arcomon pírfolt jelenik meg. Próbáltam tenni ellene, ám sajnos sikertelenül, egy újabb korty után néztem ismét rá. – Ma este elhalmozol bókokkal, mégis te vagy az, aki bolondnak tartja a barátját, mert az összetört szíve miatt pityereg. Hát milyen haver vagy te? – Kérdeztek élcelődve, a hanglejtésemen tökéletesen lehetett hallani, hogy a szavaim egyáltalán nem komolyak, semmit nem vetettem a szemére, sőt, mulattatott a helyzet. – Te mit csináltál volna, ha nem jövök el? Biztosan hamar találtál volna ezerszer jobb társaságot, mint én. – Vizslattam a szemeit egy félmosoly kíséretében.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 18, 2016 5:03 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Halkan elnevettem magamat. Ismertem a nők ezen szokását. Volt egy csoport, ami allergiás volt mindennemű rendetlenségre, és leordította annak a haját, aki belesétált a tökéletesen kifényezett életébe, vagy éppen nappalijába. Aztán ott volt a másik kategória. Akiket nem zavart, ha totális káosz veszi körül őket, mert erre volt igényük. Bár nyilván addig örültek neki, amíg uralni tudták azt a bizonyos káoszt, mert én már csak tudtam, hogy milyen, ha a kupi felemészt minden létező dolgot a szobapadlón. Hagytam már el pár dolgot emiatt, de én inkább a középúton jártam.
- Az ész legalább nem vész el. Amire ő büszke, az pár év múlva... elkezd hallgatni a gravitációra. - rántottam meg a vállamat. Tény, hogy ezúttal is megfelelő hangsúly került a dekoltázsra, de egy bizonyos határon túl ez már inkább gyomorforgató. Igaz, nevetséges volt azt feltételezni, hogy a hozzá hasonló méhkirálynők nem fognak plasztikai sebészekhez járni két naponta. És még a nők azt hiszik, hogy az ilyesmi minden férfinak bejön... úgy tűnt, kivétel voltam. A visszafogottság jobban megnyert. - Igazából hierarchia mindenhol van. Már az óvodában elkezdődik. - vigyorodtam el szemtelenül, majd ismét belekortyoltam a poharamba. Nem volt ez máshogy a Kolumbián sem, annyi különbséggel, hogy New York nem a csendről és a békéről szólt, ehhez passzolóan az egyetem sem volt nyugalmasabb. És akkoriban ezt kedveltem is, más idők jártak, és nem vádoltak azzal, hogy valakinek a vére az én kezemen száradozik. Cara halála sikeresen rádöbbentett arra, hogy valamit rosszul csináltam, nem úgy kezeltem a dolgokat, ahogy kellett volna. Ha másképpen éltem volna az életemet, nem kellett volna szökésre adnom a fejemet.
Úgy tűnt, mintha elszégyeltem volna magamat, de szó sem volt ilyesmiről. - Általában együttérző vagyok. Általában. - hangsúlyoztam ki ismét az apró kis szót. Értettem én, hogy miért rinyál a barátom, de nem értettem egyet azzal, hogy ilyenkor a legjobb a besavanyodás. Nem vezetett semmire. Szavai miatt pedig körülnéztem, mintha bármi normálisabb vagy jobb társaságot képes lettem volna találni. - Hát, nem nagyon találtam ki arra tervet, hogy mi lesz, ha nem jössz el. - mondtam őszintén. Elvégre nem volt oka otthon maradni, nekem kevesen tudtak ellent mondani, és ha ő más is, tudtam, hogy mire vágyik. Szórakozásra. - De lebecsülöd magadat. Az egész főiskolán nem találnék jobbat. - fűztem még hozzá. Nyilván azt nézte ki belőlem, hogy én mindenki után bókokat dobálok, ami talán még igaz is lett volna, de nem sokat gondoltam komolyan. És gyakorta inkább viccelődésből tettem, nem komoly szándékok vezéreltek. Ez a mostani szituáció már ebben is más volt.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Jún. 17, 2016 8:16 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Jóízűen elnevettem magam a tőlünk nem messze álldogáló méhkirálynőről lefestett jövőképe hallatán. Soha nem voltam az a fajta lány, aki ebbe a csoportba akart tartozni. Jó, a kamaszkor egyik velejárója volt, hogy a eszeveszettül népszerűek tábora után áhítozik az ember, de nálam ez a korszak is hamar lecsengett: rájöttem, hogy mivel nem érezném jól magamat köztük, inkább meg sem próbálkozok a felvételivel, inkább elkezdem a saját utamat járni, ami akkoriban természetesen még egyáltalán nem volt kikristályosodva. Sőt, igazából még most sem nagyon tudtam, mihez kezdjek, merre tartok. Ismét beiratkoztam az egyetemre, de csak azért, hátha kamatoztathatom az itt megszerzett tudásomat annak az ellenszernek a kidolgozásában, amire Chantele-el szinte az életünket tettük fel. Rajta kívül én lettem volna az egyik legboldogabb teremtmény ezen a bolygón, ha legalább a vámpír részemtől megszabadulhattam volna. Nem kellett volna azzal foglalkoznom, mikor jön rám az ötperc és mikor szeretném letépni a mellettem lévő fejét… a boszorkányerőmmel megbékéltem volna, Léa mindig segített abban, hogyan fogadjam el a természetnek ezt az ajándékát. Csakhogy a családunk vámpírok iránti gyűlölete pont elég volt ahhoz, hogy tönkretegye az egész életemet egyetlen balul elsüt esemény.
- Utálom a hierarchiát. Az erőfitogtató fajtávjával nagyon nem vagyok kibékülve. – Rühelltem, ha valaki csak azért, mert többnek képzelte magát az átlagnál, átgázolt a többieken. És tisztán látszódott, hogy ebben a csoportban ki lenne erre képes, ám megcsóváltam a fejemet, hogy ne ezen gondolkozzak. Elvégre nem ezért voltam itt, így inkább ismét Levi felé fordultam és megcsóváltam a fejemet. Tagadhatatlanul jólesett, amit mondott. Kicsit még zavarba is jöttem, aztán hirtelen eszembe jutott Bryan. Azt sem tudja, hogy itt vagyok, nem avattam be abba, hogy Levi meghívására jöttem el a buliba és valószínűleg az ő társaságában fogom tölteni az estét.
- És arra volt terved, hogy mi lesz akkor, ha eljövök? – Kérdeztem összevont szemöldökökkel, de elég szórakozottan ahhoz, hogy nehogy basáskodónak tűnjek. Élvezni akartam a mai bulit és már most jól éreztem magam egészen addig a pillanatig, míg csörömpölésre nem lettem figyelmes. A hang irányába fordítottam a fejemet és rögtön furcsa illatot kezdtem érezni a levegőben… ha nem láttam volna, hogy az egyik csoporttársam kezét elvágta a leejtett sörösüvegének egyik szilánkja, akkor is rájöttem volna, hogy vért érzek. Mély levegőt vettem és rájöttem, hogy már egy napja nem ettem ilyesfajta táplálékot, a fogaim rögtön megnyúltak és a számhoz kaptam, nehogy észrevehetőek legyenek.
- Mindjárt… nemsokára jövök. – Csak ennyit tudtam kinyögni Levi-nek és gyors léptekkel a kijárat felé vettem az irányt. Természetesen a pánikolásom miatt jó pár embernek nekiütköztem, de csak az érdekelt, hogy minél hamarabb kívül kerüljek a tömegen. Az ajtón kilépve felhasználtam a vámpírsebességemet, nem aggódtam amiatt, hogy a küszöb környékén ólálkodó három srác észrevesz-e, csak a folyosó végén álltam meg. A falnak dőltem és próbáltam összpontosítani, visszahúzni a fogaimat. A velem szemben lévő ablakban láttam, hogy az arcom teljesen eltorzult. Semmi más nem hiányzott.




||music:i gotta feeling||  40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 07, 2016 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Tetszett a nevetése. Főleg az, hogy őszintén bukott ki belőle, és ez volt az, amit el akartam érni. Amúgy nem tűnt egy nagyokat nevető fajtának, legalábbis olyannak nem, aki bármikor bármin elkezd jókat derülni. Én viszont szerettem, ha egy lány nevet. És tessék, el is értem, amit akartam. Emiatt belőlem is kiszaladt valami halk nevetés, de rövid ideig tartott. Utáltam magamon nevetni. De ez nem is inkább saját magam elismerése volt.
- Akkor már ketten vagyunk. - tettem hozzá mosolyogva. A hierarchia minden értelemben rossz volt. Nem találtam benne előnyt, elvégre az egész arra épült, hogy vannak erősek és vannak gyengék. Voltak olyanok, akik soha nem törhetnek ki egy bizonyos skatulyából, míg a felettük állók szinte önként és dalolva dönthettek mások élete felett. - De ma már minden erre épül, szóval. Megszoksz vagy megszöksz. - fűztem hozzá, egy vállrándítást is megejtve. Sok szempontból ezt a filozófiát vallottam, bár az életem legutolsó nagy krízisében a megszökést választottam. Mégis hogy szokhattam volna hozzá ahhoz, hogy le akarnak csukni valamiért, amit nem is követtem el? Szerettem volna tudni, hol van az exem gyilkosa jelenleg, de nem sok esélyt láttam arra, hogy megtaláljam. Ha a rendőröknek nem sikerült, nekem mennyi esélyem lett volna? Nem volt kiindulási pontom, nekik viszont volt egy csomó bizonyítékuk. Jelek, tárgyak... el sem indulhattam ezek nélkül.
Felvontam a szemöldökömet, majd széles vigyorra rándultak ajkaim. - Nem vettem számításba azt, hogy nem jössz el. - közöltem teljes magabiztossággal. Nem hazudtam túl sokat, sőt, ebben semmi ferdítés nem volt. Talán mert megszoktam, hogy nekem senki nem mondott nemet, de ha valakiből kinézhettem volna, akkor az ő volt. Mégis annyira bíztam abban, hogy nem fogad majd kudarc... a sors megsegített. Rávette őt valami, vagy valai, hogy eljöjjön. Tényleg érett az a bizonyos köszönőkosár.
Mire viszont felfogtam volna, hogy mi történik, Ebony valamit suttogott, majd el is tűnt a tömegben. Nem tudtam, mi ütött belé, bár egy pillanat múlva én magam is megéreztem a vért, ami egy kisebb baleset következtében került a padlóra, és a srác környékére. Lényegében mindenhova. De nem értettem, Ebony ennyire érzékeny lenne a vér látványára?
Nem igazán tudtam ellent mondani a lábaimnak, elindultam utána, és még idő előtt meg is találtam. Talán mert az utolsó pillanatban észrevettem, hogy nem éppen emberi tempóban teszi meg az utolsó métereket. Odakinn pedig már minden bizonyosságot nyert. Nem bírta a vér látványát. De... tényleg nem. Nagy levegőt vettem. Eddig nem sejtettem, hogy ő is olyan lehet, mint én. Legalábbis a vámpír ott szunnyadozott benne, és szinte láttam a tartásán, hogy ki akart törni belőle.
Nagy levegőt vettem, majd nyeltem egyet. Sok dolgot láttam már. És ha valaki olyan, mint én... kit érdekelt? Én is tudtam uralni. Én sem voltam gonosz vagy rossz. Ő miért lenne?
Ott termettem mögötte, a vállára téve a kezemet, majd a másikat is. - Csak végy mély lélegzetet. Aztán fújd ki. És megint. - suttogtam a fülébe. Másnak nem szabadna észrevennie, hogy mi történik, hát próbáltam rávenni, hogy azt tegye, ami nekem bevált még annak idején.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 18, 2016 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Elég volt egyetlen csepp vért látnom, szagolnom, a szörnyeteg olyan gyorsan tört elő belőlem, hogy elhinni sem volt időm. A mai napig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy a vámpír is a részem, velem él, bennem létezik, pedig folyamatosan kísértett: ha néhány percig nem vettem róla tudomást, akkor a későbbiekben megsértődve jelentkezett, feltett szándéka volt, hogy meggyötörje a bennem maradt emberséget és elvegye tőlem mindazt, ami magamnak szerettem volna. Egy normális estét akartam. Egyetlen egyet, ami során nem kell attól félnem, kire támadok rá és miért van ott az a szorító érzés a mellkasomban. Elkövettem egy hatalmas hibát, éheztettem a vérszívót, pedig tudhattam volna, hogy így adom meg neki a legnagyobb támadási felületet. Csodálkoztam, hogy eddig bírta… máskor már csak egy gyorsabban lüktető ütőér látványára is robban és nem marad más hátra, mint a menekülés. Mint most.
Mindössze abban reménykedtem, hogy senki nem vett észre. Egyszerre játszott bennem a lebukástól való félelem és az arcom rendezésének, fogaim visszahúzásának akarata, nem tudtam, melyik volt erősebb. Aztán ott volt a tény, hogy bunkóbban nem is rohanhattam volna ki, mint ahogy megtettem… ha eddig kedvelt Levi, ezek után biztosan bolondnak néz és nem is állt volna messze az igazságtól. A hideg falnak dőlve némileg kezdett előttem kitisztulni a világ, bíztam abban, hogy kissé távolabb a zenétől és az emberek hadától könnyebben lenyugodhatok. Ám egy kezet éreztem a vállamon, majd egy másikat is. Összerezzentem, összepréseltem a számat, aminek köszönhetően a szemfogaim felsértették az ajkaimat és éreztem a saját vérem fémes ízét a számban. Nem fordultam meg, tudtam, hogy az arcom szüntelen a torz állapotában leledzett, csakhogy hatalmas meglepetés ért. A hátam mögé osonó megszólalt, kiderült, hogy Levi sietett utánam. Ki más is lehetett volna, ő volt az, akit faképnél hagytam a kirohanásom miatt. Nehezemre esett a hangjára figyelni, leginkább az foglalkoztatott, hogy meg ne lássa az arcom, viszont amit mondott… nagy levegő, be és ki… a pánikrohamoknál is ez segít, nem? Lassan be, lassan ki… nem hittem volna, hogy a légzésemre figyelés majdnem meghaladja a képességeimet.
- Én… sajnálom. – Nyögtem ki néhány másodperc vagy éppen perc elteltével. Az időérzékelésem teljesen megszűnt, de Levi még mindig mögöttem volt, mint valami tartóbástya. Nélküle lehet, hogy már a földön feküdtem volna és csodálkoztam azon, hogyhogy nem támadtam rá? A lehetőség sem fordult meg a fejemben, csakis az, hogy a hangját idézzen fel újra és újra. – Ennyire nem bírom a vért. Rosszul leszek egy csepp látványától is. – Ki kellett találnom egy béna, de talán működő hazugságot. Ujjaimat az arcomhoz emeltem, a szemeim alatti duzzadt erek elkezdtek visszahúzódni, de még nem volt itt az ideje annak, hogy az aktuális megmentőm felé forduljak. – Te… menj csak vissza nyugodtan, én is mindjárt megyek. – Nem szerettem volna véletlenül sem megkockáztatni, hogy valami ismét elpattanjon bennem úgy, hogy ő a közelemben legyen.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 05, 2016 10:25 am
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Némán vártam. Nem törtem meg a csendet, hallgattam a felgyorsult légzését. Nagyjából így nézett ki az embereknél egy pánikroham, de megkockáztattam volna, hogy ez nem tiszta emberi betegség. Ebonyból valami ilyesmit válthatott ki az, hogy nem akart bántani senkit. A legtöbb vámpír tudott uralkodni magán, de csak tanulás után. Semmi nem ment egy pillanat alatt, járni sem tanultunk meg rögtön, hát vámpírnak lenni sem tűnt annyira egyszerűnek. Először rettegtem tőle, de aztán megtanultam élni azokkal a képeségekkel, amikkel ennek köszönhetően gazdagodtam. Az éhség nem egy pozitív előny, de mindenből lehetett építkezni. Meg kellett találni magunkban azt az egyensúlyt, a pontot, amin nem billenhetünk át, és amin nem hagyhatjuk, hogy más átbillentsen. Senkinek nem ment egyről a kettőre, sőt, valószínűleg még sokadik próbálkozást követően sem bírták ki, hogy ne öljék meg az áldozatukat. Én is gyilkoltam már, annak idején. Még a legelején, és erre nem voltam büszke. De szerencsére nem Cara-t, nem azt, akit tényleg rám akartak kenni. A halálának részletei ismeretlenek voltak előttem, és elég volt annyi, hogy az exbarátja voltam, máris én lettem a gyanúsított. Beteg egy világban éltünk. De ilyen lények között már ki lepődött meg ezen.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem aztán, mikor már hang jött ki a torkomon, de nem mozdítottam kezemet a hátáról. Nagy levegőt vettem, majd megráztam a fejemet. - Előttem nem kell szégyelned, hogy mi vagy. - suttogtam, majd lassan az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát. Az erek még ott időztek szemei alatt, de már haloványabban, mint normál állapotban, valamennyire már visszahúzódtak. - Csalódottabb lennék, ha kegyetlen gyilkos lennél, de a mellékelt ábra azt mutatja, hogy ez nem így van. - tettem hozzá őszintén. Nem beszéltünk eddig a természetfelettiről, hisz honnan kellett volna tudnom, hogy ő is egy közülünk? Sehonnan. Nyilván ő sem tudhatta rólam. Új téma adódott, aminek fejtegetésére lesz még időnk. Legalábbis reméltem, hogy lesz, és ezek után nem dönt úgy, hogy nem való emberek közé. Ha most kihátrálna, sosem tanulná meg kezelni az ilyen helyzeteket, márpedig vér mindig volt és lesz ott, ahol emberek is vannak. - Félig én is... vámpír vagyok. De nem ez a domináns oldalam. - tettem hozzá, még mindig az állát tartva. Legalább egy métert hátrálnom kellett volna, hisz túl közel álltam hozzá, pár centi volt a távolság arcaink között. - Megnyugodtál? - kérdeztem aztán, pár másodperc eltelte után. Sok volt ez így egyszerre. A sokk, amit a vér miatt érzett. A roham, ami rátört emiatt. És az, hogy valaki nem ijedt meg tőle, pedig azt hitte, hogy fog... nem lettem volna a helyében. - Nem kell visszamennünk oda, az emberek közé. Nem jó ötlet.

●● by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 4:56 pm
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Azt hittem, idővel jobb lesz. Mertem remélni, hogyha emberek között töltöm el az időmet, akkor hozzászokom, hogy élő, lélegző, vérrel teli lények, akik ugyan potenciális ebédek lehetnének számomra, mégsem bántom majd őket, hiszen kapcsolatot alakítok ki velük, megszeretem őket és a lelkiismeretem nem engedné, hogy ártsak nekik. Csakhogy eddig a lépcsőfokig képtelenségnek tűnt eljutni, ha már a küszöbön orra estem. Talán én állok rosszul a dologhoz és bevonzom a saját sikertelenségemet. Lehet abban valami, hogy nem hiszek eléggé magamban… de azt egyáltalán nem szerettem volna, ha szemtanúja is van a bukásomnak. Levi rendes srác volt, az első, aki nekem is annyira szimpatikus volt, hogy rábólintottam az ötletére, miszerint jöjjek el ebbe a buliba. Magamtól biztosan nem tettem volna. És most itt állt mögöttem, próbált nyugtatni, miközben én azon törtem a fejemet, hogy milyen hazugságot találjak ki.
Már arra is felkaptam a fejem, amikor azt mondta, előtte nem kell szégyenkeznem. Hirtelen, ám felettébb jóleső volt ez a közvetlenség, ugyanakkor találgatásra adott okot: nem, nem hinném, hogy pontosan át tudná érezni, min megyek keresztül. Mennyi az esélye annak, hogy benne is vámpírvér csörgedezik? Semmi. Nulla. Egészen addig elhittem ezt, míg maga felé nem fordított a fejem és mint derült égből villámcsapás közölte, hogy félig vámpír. Talán még a számat is eltátottam, annyira meglepődtem.
- Ha igaz, amit mondasz… akkor tudod, hogy az a mellékelt ábra, amit te látsz, nem teljes. – Nagyot nyeltem, miután végre képes voltam megszólalni. Halk voltam, csak suttogtam, de akkora kő esett le a szívemről, hogy a szomszéd városban is hallhatták a koppanását. Képtelenség. Tényleg egy hozzám hasonlóval sodort volna össze a sors? – Te tudtad, hogy én… hogy mi vagyok? – Kérdeztem rá rögtön. Nekem nem ment a detektálás, pedig úgy hallottam, hogy sokan képesek kiszúrni a hozzájuk hasonlókat. Talán én annyira távol akartam maradni a vámpírvilágtól, hogy ez az alapvető képesség sem alakult ki bennem. Persze a vérszomj az jött, látott és győzött.
- Azt hiszem, kicsit jobban vagyok. - Mély levegőt vettem és felemeltem a fejem. Szembetaláltam magam a tekintetével, az arca közel volt az enyémhez, de furcsa módon nem kapott el a pánik, mint az elmúlt időben néhány esetben, ha az emberek nem tartották meg tőlem a kellő távolságot. Jó érzés volt látni a vonásait, nyugtatóan hatott rám a közelsége. – Jól esne egy kis friss levegő. És ha velem tartasz, mesélhetnél magadról… arról, amit az előbb mondtál. – Hallani szerettem volna a történet, szerettem volna, ha velem jön és csak… beszélhetnék valakivel, aki hozzám hasonló. Ugyan Levi sokkal összeszedettebb volt nálam, mégis volt bennünk némi közös. Legalábbis kezdtem reménykedni benne.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 04, 2016 11:30 am
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Számítottam meglepődésre. Eddig egyáltalán nem figyeltem azt, hogy vajon tényleg tiszta ember-e, nem adott okot arra, hogy mást feltételezzek. De az, ahogyan most a vér láttán kirohant, elindított bennem egy gondolatmenetet. Igaz, egyszerű ember is bepánikolhat ennyi vér láttán, nem orvosnak készültünk, akiket nem ijeszthet meg, vagy válthat ki undort, hányingert az ilyesmi. Nem is értettem saját magamat, az utóbbi időben mindennel kapcsolatban nagyon óvatosan bántam, kivéve pár flörtölési ügyet. Azt gondolná az ember, hogy ha már gyilkosságért köröznek, benő a fejed lágya, de nem így gondolkodtam. Nem öltem meg senkit, ártatlannak vallottam magamat, csak éppen az én véleményemre senki nem volt kíváncsi. Valahol megértettem őket, semmi okuk nem volt arra, hogy ha egyszer belekeveredtem, utána csak úgy kikerüljek a gyanúsítottak köréből, csak azért, mert én azt mondtam, hogy nem én tettem. Ennek ellenére megannyi fájdalmas döntést kellett meghoznom miattuk. Elcseszték az életemet, az idilli, jól megálmodott pillanataimat, mindent, ami én voltam, vagy lenni akartam. Száműztek az isten háta mögé, a szüleim semmit nem tudhattak rólam, mert ha valakinek a tudomására jutott volna, hogy kapcsolat van közöttünk, bűnrészesekké váltak volna. Habár nem vérszerinti szüleim voltak, náluk jobban senkit nem szerettem még ebben az átkozott, mocskos életben.
- Nem, nem tudtam, csak... most lett nyilvánvaló. Sokan nem bírják a vért, de ahogy te reagáltál rá, az árulkodó egy olyannak, aki hozzád hasonlóan átment egy ilyen időszakon. - sóhajtottam fel. Megpróbáltam együttérző lenni, a hangomban is érezhette, hogy nincs bennem semmi megvetés, amiért még így kezelte az ilyesfajta helyzeteket. Nem tudtam részleteket, azt sem, hogy mióta élt benne ez az oldala, vagy mikor változott át. Nekem is nehezen ment még, hogy megálljak egy-két lehetőséget, főleg ha egy-egy ember vére még édesebbnek tűnt, mint másoké körülötten. - Bár az feltűnhetett volna, hogy nem kívánom a véred. Mindegy. - ráztam meg a fejemet. Ez tényleg nem tűnt fel. Emberek közelében általában jobban érzem az éhséget, de mellette nem támadt fel bennem vámpír. Ez árulkodó lehetett volna.
Végigsimítottam a hátán, majd bólintottam. Úgy tűnt, tényleg lenyugodott kissé, ez pedig engem is elindított egy lazább úton, nem kellett azon aggódnom, hogy visszamegy, és átharapja a fél évfolyam torkát. Tényleg nagy szerencse volt, hogy itt és most meg tudott állni. - Gyere. - böktem a fejemmel a szabad ég alá, majd megfogtam a kezét. Reméltem, hogy nem zavarja, habár nem kellett volna úgy kezelnem, hogy immáron egy titok összeköt bennünket. Igaz, mióta megláttam, azóta remélem, hogy összeköt majd valami minket.
Nem nagyon álltam meg, bár lassan sétáltam, hogy tudja tartani a tempómat, majd a szökökút mellé érve a kút kövezetére mutattam, hogy üljünk le oda. A szabad ég alatt szerettem a legjobban, ezért sem jártam olyan gyakran órára. Ritkán gubbasztottam a négy fal között. - Figyelj, én... nem mondom el senkinek, remélem emiatt nem aggódsz. Ez nem egy olyan dolog, amit... szóval érted. - mosolyodtam el, észre sem véve, hogy még ültömben sem engedtem el a kezét.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 10, 2016 11:35 am
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Sok mindenre számítottam és fel voltam készülve ezzel az estével kapcsolatban, de még az én fejemben sem fordult meg, hogy a mostanihoz hasonló szituáció fog kialakulni. Éppen azzal nem számoltam, aminek mindig a szemeim előtt kellett volna lebegnie: megváltoztam, bármelyik pillanatban beüthetett a ménkő és állandóan megvolt annak a lehetősége, hogy elveszítem a fejemet. Mint a mellékelt ábra is mutatta, elég volt pár csepp vér ahhoz, hogy az arcomra kirajzolódjanak a szörnyeteg énem vonásai és úgy is kezdjem érezni magam, mint aki egyetlen másodperc alatt el tudná venni annak a fiatalnak az életét, aki szerencsétlenül járt és elvágta a kezét. Az egész helyzetben mégis az volt a legmeglepőbb, hogy nem maradtam egyedül, hanem egy nyugtató hang rángatott ki a saját, a valóditól elméletileg rosszabb világomba való süllyedéstől. Megszólalni nem igen tudtam, sokkal inkább arra figyeltem, hogy nagyjából rendbe szedjem magam és még meg kellett emésztenem az információt, miszerint ő is olyan, mint én… mást nem jelenthettek azok a szavai, hogy ő is átment már egy ehhez hasonló időszakon. Azt kívántam, hogy ez az egész bárcsak egy betegség lenne, amit ki lehetne nőni, tényleg csak egy időszak, ám az átváltozás rányomta a bélyegét a létezésemre.
Nem is mondtam semmit addig, míg ki nem értünk a friss levegőre, amire úgy szomjaztam, mint egy sivatagban haldokló a vízre. A benti buli zajai kiszűrődtek, de nem volt zavaró, főleg, hogy kint teljesen egyedül voltunk, mindenki más bent lézengett. A szökőkút peremének hideg köve kijózanítóan hatott rám, ugyanakkor Levi tenyerének melege olyan biztonságérzetet keltett bennem, mint amit eddig csak egyetlen ember volt képes elérni. Alig ismertem Levi-t, mégis örültem annak, hogy vele vagyok most itt, nem mással.
- Reméltem is, hogy holnap reggel nem az lesz az első dolgod, hogy kitűzd a faliújságra. – Kínos mosoly húzódott az arcomra, közben törökülésbe húztam a lábaimat és teljes testtel felé fordultam. – Ez nem egy olyan dolog, amire büszkének kellene lennem. Nem igazán… nem vagyok még ura önmagamnak. – Vallottam be. Teljesen természetesnek tűnt erről beszélni, érdekes, semmiféle kötöttség vagy visszafogottság nem volt bennem a témával kapcsolatban. Eddig ilyet nem tapasztaltam. – Pedig azt hittem, hogy már jobb lesz, mostanában nem reagáltam ennyire hevesen ilyen kevés vérre. Bár igaz, hogy próbáltam elkerülni az olyan helyzeteket, amelyek… nos, bármit, ami közösségben zajlott. – Halkan sóhajtottam és csak most vettem észre, hogy az ujjaim még mindig az ő kezében pihentek. Nem tettem ez ellen, sokkal inkább arra ügyeltem, hogy ismét megtaláljam a tekintetét.
- Szóval te is vámpír vagy? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra. Kevés esélye volt annak, hogy hozzám hasonlóan benne is boszorkányvér csörgedezzen a vérszívó mellett és igazából azt is nehéz volt elképzelni, hogy ez a kedves férfiarc el tudna torzulni azért, hogy egy emberből táplálkozhasson. – Mióta? Mi a sztorid? – Meggondolatlan kérés volt részemről, hogy avasson be, rögtön eszembe jutott, hogy ezek után valószínűleg kíváncsi lesz az enyémre is. Azt elmondani pedig szintén nem egy örömünnep.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 27, 2016 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ebony && Levi
let's have fun
Számtalan gondolat suhant végig az agyamon, amikor először megpillantottam Ebony-t. A legtöbben próbáltuk tagadni, de igenis képesek voltunk élénk fantáziákra hagyatkozni, de arra, ami most történt, még a megmerészebb álmaimban sem számítottam. Mi volt a garancia arra, hogy ő is hozzám hasonló? A vámpírság legalábbis biztosan közös pont volt közöttünk, ezt pedig nem lehetett csak úgy leolvasni mások arcáról az első pár beszélgetés során csak úgy egy pillanat alatt. Amúgy sem érdekelt, hogy miféle ő, talán mert annyira természetesnek éreztem, hogy földi halandó. Közben pedig mint kiderült, mégsem az. Ő is azt gondolhatta rólam, mint én róla. Távol akartam tartani a saját bestiámtól, közben pedig kiderült, hogy ő is tudja, milyen ilyen szörnyetegként felébredni. Át tudta érezni, és mi több, neki most nagyobb szüksége volt arra, hogy valaki támogassa, mint valaha. Ezt a saját példámból tanultam, a saját bőrömön tapasztaltam meg, mert nekem nem volt senkim. Egyedül küzdöttem meg a vérrel, a vágyakozással és azzal, hogy legyőzzem. Nem ment minden zökkenőmentesen, nem egyszer vallottam kudarcot. Rögös út vezetett el a józansághoz és tisztasághoz, de így már legalább érvekkel és tapasztalatokkal tudtam prédikálni. Na, nem mintha valaha is lettem volna valaki életében tanár. Ő sem így tekintett rám.
- Gondolom azért, mert még nagyon friss vagy ezen a téren. - kezdtem el fejtegetni a lehetséges okokat azt illetően, hogy miért nem tudott még uralkodni magán. Ez tűnt a leglogikusabbnak. - Vagy eddig állandó kudarcott vallottál? - kérdeztem kíváncsian. Tényleg tudni szerettem volna, és nemcsak azért, mert ha a válasza igen lesz, el kell könyvelnem magamban, hogy egy időzített bombára vetettem szemet.
Bólogatni kezdtem. Tisztulni kezdett a kép, ezer kérdésemre kaptam választ azzal, hogy kiderült, ő is vámpír. - Hát, az tény, hogy elég sok mindent megmagyaráz veled kapcsolatban ez a dolog. - helyeseltem egy újabb fejmozdítással, majd megkerestem a tekintetét, és bíztató mosolyt küldtem felé. - Bár Williamson azzal tudta le a megválaszolatlan kérdéseket veled kapcsolatban, hogy biztos dilis vagy. - vontam egyet a vállamon, a hangomban némi viccelődéssel, hátha az benne is oldja a kialakult feszültséget. Már ha érzett ilyet. Én már kezdtem megnyugodni, amiatt főleg, hogy volt annyi kontroll benne, hogy kimásszon a helyiségből, és ne ott veszítse el a fejét.
- Öhm. - dőltem hátra kicsit, ujjaimat pedig összefűztem az ölemben. - Csak félig vagyok vámpír. A másik felem boszorkány. - vontam egyet a vállamon reflexszerűen. - Nem tudom, melyiket utáljam jobban. Sokszor szeretnék csak sima ember lenni. Csak másfél éve vagyok vámpír. Az akkori barátnőm változtatott át. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen eset egy életre elveszi a kedvünket a randizástól... - vigyorodtam el, majd újra felkutattam a tekintetét. Volt élet Clara előtt is. Azt pedig egyelőre nem akartam megosztani vele, hogy mi történt, miután megismerkedtem Clara-val, és hogy egy gyilkosság fő vádlottja volnék. - Tudod, azt hittem, hogy... szóval el fogsz hajtani. Olyan lánynak tűntél ott az előadóban, aki rögtön, gondolkodás nélkül elküldi a másikat a bánatba. - hajoltam kicsit közelebb hozzá, szándékosan nem kérdezve vissza arra, hogy ő miként változott át, és mi az ő története. - Azt hiszem, segíthetek neked. Ha elfogadod tőlem. - tettem hozzá, alig pár centire az arcától. Nem éppen a legromantikusabb alakításom, nem is bíztam semmiben, hisz gyors volt a témaváltás. Csak ki akartam fejezni a teljes mellette állást.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Közösségi szoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 11:07 am
Ugrás egy másik oldalra


Levi && Ebony

Kevesen voltak a környezetemben, akik megértettek. Nem lélektani értelemben, bár abban is sokaktól különböztem, mégis inkább arra az énemre gondoltam, amelyik hajlamos volt fogakat növeszteni és olyan könnyen szagolta ki a vért, mint az arra idomított kutyák a kábítószert. Gyűlöltem ezt a létet: az állandó fenyegetettség, bizonytalanság az agyamra ment, arról nem is beszélve, hogy voltak pillanatok, amikor képtelen voltam kontrollálni magam. A bűntudattól nem volt semmi, ami keményebb lett volna és az sem segített, ha elbujdokoltam a világ elől. Sőt, csak ramatyabbul éreztem magam azért, mert nem volt bennem annyi, hogy szembenézzek a saját tetteimmel és annak következményeivel, még akkor is, ha ezek a következmények leginkább mindössze engem érintettek.
- Már bőven megtanulhattam volna, milyen együtt élni egy rosszabb oldallal. Valahogy mégsem megy. – Mi értelme lett volna tagadni? Ő is látta, mi történt odabenn és ugyan hatalmas késztetést éreztem arra, hogy szabadkozni kezdjek, mégsem tettem. Valahogy úgy éreztem, előtte nem szükséges. A gondolataimat egy pillanatra amúgy is elterelték a szavai, annyira, hogy apró mosoly kezdett bujkálni a szám szélébenannak ellenére, hogy az arcomra meglepődöttség ült ki.
- Williamson azt hiszi, hogy dilis vagyok? – Kíváncsi lettem, vajon mit is értett a dilis alatt, de azt már nem tettem hozzá, hogy a barátjának igaza volt. Ha elkezdtem volna elejétől elmondani a történetemet, Levi fejvesztve menekült volna előlem és meg tudtam volna érteni. – És neked milyen kérdéseid voltak, amikre magyarázatot kellett volna találnod, ha nem leplezem le magam? – Érdekelt a rólam kialakult véleménye és nem azért, mert féltem attól, mit gondolhat rólam. Nem volt bennem tartás, csupán szerettem volna megtudni, milyen képet őrizget rólam a fejében… ami nem lehetett annyira rossz, ha még mindig itt volt. Ugye? Elszaladhatott volna, mint bármelyik normális ember, ehelyett ő maradt, vigasztalt, próbált segíteni. Kezdtem kételkedni abban, hogy valódi.
És ez a gondolatom csak nagyobb mértéket öltött, amikor közölte, hogy az ő egyik fele is boszorkány, mint az enyém. Létezne? Ennyi véletlen egybeesés eddig egész életem során nem történt velem, nehogy egy este alatt… elhamarkodott kijelentés, de talán nem is volt olyan rossz ötlet újra beiratkozni a főiskolára.
- Alig hiszem el. – Nyögtem ki végül. Bizonytalanul felemeltem az egyik kezemet és fókuszálni kezdtem, hogy másodpercekkel később vörös nyalábok csapjanak fel az ujjaim közül, ezzel jelezve, hogy hozzá hasonló vagyok. A közelben senki sem tartózkodott, így akár bátrabb is lehettem volna. – Én is boszorkány vagyok… vagyis már csak félvér. Pedig szerettem az erőmet. – Abba inkább nem mentem bele, hogy nagyrész ez is irányíthatatlanná vált a vámpírrá változásom miatt. – Nem vagy egyedül… semmire nem vágyom jobban, minthogy egyszerű ember legyek. – Néztem rá őszinte pillantással. Ha más nem, ő legalább emlékezett arra, hogyan változott vámpírrá és nem láttam rajta a jeleket, miszerint beleőrült volna ebbe a módosulásba. Reméltem, hogy a látszat most nem csal, mivel el tudta érni, ami keveseknek sikerült: rosszabb pillanataimban mosolyt csalt az arcomra.
- Régebben olyan lány voltam. – Bólintottam. - Ma már csak furcsállom, hogy vannak, akik szóba akarnak állni velem és amint ez megtörténik, nem igazán tudok reagálni. Vannak, akik ezt észreveszik és inkább kerülni kezdenek és vannak az olyanok, mint te… a kedvesebbek. – Felajánlani a segítségét valakinek, akit alig ismer? Ez tökéletesen kifejezte, milyen fajta ember ő és percről percre szimpatikusabbá vált, mint azt gondoltam volna.
- Segíteni? Pontosan miben? – Kérdeztem rá szinte rögtön. Közel ültünk egymáshoz, talán túl közel is, de beletelt egy kis időbe, míg ezt realizáltam és kissé el is húzódtam. Megnyugtatott a jelenléte, mégis, kissé zavarba jöttem.




||music:i gotta feeling||  40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Közösségi szoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Közösségi szoba
» 212-es szoba
» 17. szoba
» 13. kollégiumi szoba
» 287-es szoba

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Whitmore főiskola-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •