Elég nehéz megmondanom, hogy ki vagyok úgy, hogy közben fogalmam sincs róla. Régen egy nagyon is érzékeny és kedves lány voltam, akinek mindene megvolt. Rengeteg barátom, családom, szép házam és még sorolhatnám. Mára viszont már senkim és semmim nincs. Elég bizalmatlan vagyok mindenkivel szembe, nehezen engedek magamhoz közel bárkit is. A családommal sem találkoztam már évek óta, sőt, még csak hallani sem hallottam róluk, hiszen jobb így. A kedvességem persze még most is megmaradt, nem szeretek udvariatlan lenni senkivel sem, viszont megnézem, hogy kivel állhatok szóba, és kivel nem. Az elmúlt 4 évben rengeteget költözködtem, mindig más és más helyekre, szóval mihelyt megszokhattam egy környezetet, máris mennem kellett. Azt hiszem, hogy bátran mondhatom, hogy elég talpraesett vagyok, mindig tudom, hogy mi a helyes és mit kell tennem. Elég korán megtapasztaltam, hogy hogyan kell önállónak lennem, szóval semmi sem riaszt meg. Nem avygok túl beszédes, általában csak akkor szólalok meg, ha valaki valamit kérdez. Viszont annál is jobb hallgatóság vagyok.
Egyszerű lánynak mondanám magam. Hosszú, hullámos barna haj, és barna sem. Nem vagyok sem alacsony, sem magas, sőt a testsúlyomra sem panaszkodhatok. Egyszerűen elfogadtam magamnak olyannak, amilyen vagyok. És azt hiszem, hogy nincs is mit tovább mondanom, hiszen mire meg akarnál ismerni, már tovább kell állnom.

Név » K.
Kor » 19
Multik » -

Szinte rohanva érek be a munkahelyemre, hiszen sikerül fél órával tovább aludnom a megszokottnál. Nem nagyon szeretek késni, viszont a koránkelés sem az erösségem. Éppen, hogy rendbe tudtam magamat szedni annyira, amennyi épp elegendő ahhoz, hogy kilépjek az utcára. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szeretem a munkámat, mert szerintem dolgozni senki sem szeret, csak mindenkinek szükséges. Mégis meg vagyok elégedve vele. Bár még csak alig két hónapja vagyok itt, nagy szerencsémre elég jól befogadtak. Az öltözőbe hamar lepakolom a táskámat, meg a kabátomat, felkötöm a hajamat, aztán kilépek a pulthoz, ahol a helyem van. Még mindig álmos vagyok, így gyorsan megcsinálok egy erős kávét, csak, hogy véletlenül se ásítsak szembe a vendégeimmel. Egyenlőre még nincsenek túl sokan, hiszen kevés olyan ember van, aki ilyen reggel korán képes eljönni ide. Ha nem dolgoznék, akkor valószínűleg most fordulnék át a másik oldalamra. De hát ezt dobta a gép. A tegnap szabad napom volt, mindennap nem érhet ekkora lux. A kolléganőm kedvesen köszönt, miközben én elkészítek egy újabb kávét neki. Szerencsére nem csak én vagyok ilyen kedvetlen reggelibe, róla is lerí, hogy bal lábbal kelt fel, meg, hogy semmi kedve nincs dolgozni. Hát... csak eltelik valahogyan ez a nap is.
- Egyébként a tegnap kerestek. - szólal meg végül egy hosszú hallgatás után, miközben épp egy betévedő igennek töltöm ki a rendelt italát. Meglepődve nézek rá. Nem igazán értem, hogy ki kereshet itt, hiszen a munkatársaimon kívül senki mást nem ismerek. Nem hiába jöttem ide, távol a családomtól, és az sem véletlen, hogy nem nagyon szeretnék barátkozni senkivel sem. Szóval nem tudom, hogy miről beszél, talán csak félre értett valamit.
- Valóban? És mégis ki? - kérdem, és bár nem akartam, hogy a hangomon hallatszódjon a meglepettség, azt hiszem, hogy ez nem igazán jött össze. A szőke kolléganő felvonja a szemöldökét, ahogyan észreveszi rajtam a meglepettséget, majd végül elmosolyodik.
- Egy csinos fiatalember. Azt mondtad, hogy nincs barátod. - válaszol végül, és valami durcizás féle ül ki az arcára. Na jó. Most már végképp nem értem, hogy miről beszél. Egészen biztos, hogy valamit nagyon félre értett. Arról tudnék, ah lenne valakim, és nem hazudnék róla. De mint ahogyan korábban is említettem, nem akarok senkit közel engedni magamhoz. Elnevetem magam, mert valahogyan viccesnek találom ezt az egészet, mire Sheila - igen, eszembe jutott a neve -, felvonja a szemöldökét.
- Mert nincs is senkim. Mit mondott, hogy hívják? - talán ha mond egy nevet, akkor ki tudom köbözni, hogy miről is van szó. Mert elég fura alakok járnak ide, flörtölnek... megtörténhetett, hogy valamelyikük félre értett valamit, vagy nem is tudom. Sheila gondolkodik egy pillanatig, mintha a néven gondolkodna, majd végül vigyorogva néz rám.
- Castiel Saxton. Igen... eszembe jutott. - mihelyt meghallom a nevet, a kezemben lévő, félig üres pohár kicsúszik és hangos puffanással ér földet, darabokra törik. Nyelek egyet, miközben az egész testem remegni kezd. Megtalált. Tudja, hol dolgozok. A férfi, aki tönkre tette az életemet, és aki miatt elhagytam a családomat, itt van, Mystic Fallsban. 4 éve bújkálok, és mindennek vége. El kell tünnöm innen. Remegve hajolok le, hogy össze szedjem a széttört poharat, aztán egy szó nélkül az öltözőbe rohanok. Magamra kapom a kabátomat és a sállamat, kezembe veszem a táskámat, aztán nem törődve a következményekkel, elhagyom a bárt. Még ma lelépek innen, bár fogalmam sincs, hogy hová mehetnék. Alig rendezkedtem be. De hiszen hozzá szoktam ehhez. Soha sehol nem mertem sokáig maradni, mégis azt hittem, hogy itt meghúzhatom magam egy kicsit hosszabb időre. Tévedtem.