A fejemben csöngő vészjelző figyelmeztetésére se tudok uralkodni magamon, s egyre az jár a fejemben, hogy hogy és mit beszél. Nem tehetek semmit, s igaza van, a szemében nem vagyok a család tagja, csak egy ismerős. Az anyja egyik barátja, aki engem választott nagynéninek. De ennyi, s nem több.
Szavai tőrként hatolnak ismét szívembe és mikor figyelmeztet rá, hogy nem  a lányom, kis híján meghazudtolom szavait, s elszólom magam ez ügyben. De nem reagálok, ökölbe szoruló kézzel türtőztetem magam.
-Mert az anyád nincs itt és most az én felelősségem vagy.-próbálkozom erőtlenül egy magyarázattal, nyelvemről eltüntetve a késztetést, hogy kimondjam, amit gondolok róla, arról, amit mondott. El akarom neki mondani az egészet, jobban, mint eddig bármikor az életben.
-Ne hasonlíts engem hozzá!-rivallok rá. Nem néztem le a gyengébbeket, de nem vagyok olyan, mint az a lány, legyen a neve bármi... Erősebb vagyok, mint ő, és nekem kellett volna megvédeni a lányom, nem annak a lánynak. Mibe keveredhetett, hogy rá támadtak? És én miért nem éreztem, hogy baj van vele?
Elkerekedő szemekkel meredek rá, mikor fejemhez vágja, hogy én mi vagyok, és ő mit vesztett el, Erről sem én sem az anyja nem tudott. Legalábbis arcát nézve erre következtetek.
-Gyereknek néznek, mert úgy is viselkedsz!-csattanok fel, de ekkor még fel sem fogom igazán, hogy miről beszél, gondolataim mégis kapcsolnak szinte azonnal.-Erről mikor akartál szólni?-érdeklődöm elvörösödve a dühtől, amiért ezt eltitkolta előlem, s mindenki elől, aki vigyázni akart rá.
-Hát persze, ő a mintaanya!-sziszegem gőgösen, holott sok döntést meghozott, amit szerintem nem kellett volna, s a lányom életét ő befolyásolta, s e miatt még dühösebb voltam rá Pedig én hoztam meg a döntést akkor, s tűntem el az életükből évekre, hogy biztonságban lehessenek. Én, s senki más. S senki nem is kényszerített rá, hogy így tegyek én mégis megtettem, s a levét most iszom meg igazán, hisz nem is ismertem őt. Nem ismertem a lányom, nem voltam mellette, mikor szüksége volt rám.
Tudtam, hogy nem szabadott volna a kezébe adnom azt a láncot. Hogy várnom kellett volna még, de képtelen voltam. Mos pedig, ahogy rá nézek, s tudom, hogy mindent tud, elborzadva ismerem fel, többé nem lehetek az élete része, mert meg fog gyűlölni egy életre. Letérdelek mellé és próbálom megigézni, hasztalan.
Ellök, mire hátrébb lépek, s egyensúlyom csak a vámpír énemnek hála nem veszítem el. Kérdésére idegesen, de határozottan válaszolok, összeszedve minden bátorságom. A pillanat amire évtizedek óta készülök, s most még sem jut eszembe egy sem a begyakorolt monológok és mesék közül.
-A nevem Freya Sanford. 1460-ban születtem boszorkányként, majd vámpírrá változtam, de megtarthattam anyámnak köszönhetően a képességem. Az apád életem szerelme volt, te pedig ennek a gyümölcsként születtél háromszáz évvel később. A lányom vagy, Shaylee, és igazad van. Én vettem el tőled az erőd, s miattam vagy most ilyen. De ha nem tettem volna meg, már rég halott lennél.-állok ki elé magabiztosan, hangom nem remeg meg, nem táncolok vissza, nem bánom, hogy mindezt most elé állva kimondom. Joga volt tudni az igazat.

- Mert különben mi lesz? – kérdeztem meg csöppet se szelíden, de anyám se beszélt így velem sose, hiszen logikus volt, hogy az örökre gyerekek testbe zárt néha kifakad és lázad. Így nem értettem, hogy mit is képzel Mia magáról, hogy így beszél velem. Nem volt az anyám, se családtag. – Ne felejtsd el, hogy te nem vagy a család része, csak egy barát! S úgy beszélek, ahogyan akarok! – tettem hozzá még izzó tekintettel.
- És akkor mi van?! Nem lett, így nem értem, hogy mi a francért kell ennyire túl reagálnod. Ha a lányod lennék, akkor talán jogos lenne, de nem vagyok az! – jelentettem ki határozottan és csöppet se kedvesen ezt a tényt, vagyis én azt hittem, hogy igazam van ilyen téren. Honnét kellett volna tudnom, hogy az egész életem egy hazugság és anya már többet nem is fog hazatérni, vagy nem mostanában? Talán direkt lépett le, hogy végre az igazság felfedje magát, de ezt szerintem még Mia se sejtette, hogy ravaszabb volt anyu, mint azt bárki gondolta volna.
- Lylanak hívják, s tudod nem mindenki szörnyeteg, s ugyanúgy te is meghalhatsz akár holnap! – biztos vagyok abban, hogy ezzel a kijelentésemmel nem loptam be magamat a szívébe, de most valahogy ez se érdekelt. Nem akartam többé kedves lenni. Sose beszéltünk még így egymással, de most egyszerűen egy húr elszakadt és nem volt menekvés. Senki és semmi se állíthatott meg minket. – Képzelem mennyire pocsék lehet érett nőként élni, s mennyire nehezen tudsz éppen valakivel eljárkálni vagy valahova betenni a lábadat! Én gyereknek nézek ki, de nem vagyok az! Tudod, volt egy babám is, akit elveszítettem! – csúszik ki a számon meggondolatlanul, hiszen arról senki se tudott, hogy volt olyan, amikor összefeküdtem valakivel. Ráadásul pont egy vámpírral, de megijedtem és elszöktem, a babát pedig elveszítettem. Szerencsére valaki akkor rám talált, így ki se derült. Legalábbis eddig.
- Akkor lógok anyám szoknyája körül, amikor akarok. Ő legalább tudja, hogy mi a szeretet és miként szeresse a lányát, nem úgy, mint te! – üvöltöm az arcára a dolgokat, mielőtt még elrohanhatna, vagy megpróbálhatná csillapítani a helyzetet. Én pedig inkább mosogatni kezdek, de majdnem inkább porrá zúzom szerencsétlen tányért. Ezek után nem csoda, hogy nem sok kedvem van azzal a kővel foglalkozni, amivel meg akart lepni, de erőt veszek magamon és megérintem. Akkor pedig be is következik a nem várt fordulat. Az álmok élethűek lesznek. Egy pillanatban egy másik szobában vagyok. Anya és Mia is ott vannak, meg egy kisgyerek is, aki hasonlít rám. De mielőtt minden részletet rendesen szemügyre vehetnék, ajkaim elvállnak egymástól és beszélni kezdek, majd Mia hangja megcsapja a fülemet.
- Nem, ez már nem álom volt! Hetek óta szenvedtem álmomban, de most ez… - ijedten pillantok az előttem térdelő nőre, majd sietve lököm el magamtól. – Ne érj hozzám! Te tetted ezt velem, miattad van ez egész! – pillantottam rá a felismerés apró szikráival, de még mindig nem állt össze teljesen a kép. – Ki vagy te? – pillantottam rá ijedten és próbáltam a lehető legtávolabb kerülni tőle…

Elvettem az erejét, hogy védjem és megállítottuk a növekedését, hogy ne veszítsük el. De minden nap, mintha egyel kevesebb érzés lenne benne, mintha valami változna vele, s ezt én is éreztem. Nem akartam érezni, vagy hagyni, hogy ez tudatosuljon bennem, de így volt. Kiakadok, nyilvánvalóan, és szavaival csak tovább szítja a tüzet.
-Figyelj a szádra!-parancsolok rá kissé, tőlem nem várt módon, és már ahogy ezt kimondom, meg is gondolom, hogy jó ötlet volt-e? Nem vagyok az anyja, erre újra és újra emlékeztetnem kell magam. Kár, hogy bizonyos esetekben ez nem ilyen egyszerű.
-Ennyi? Szerinted ez ilyen egyszerű? Ennyire nem kell, hogy figyelj az ilyesmire? Elment az eszed? Nagyobb bajod is lehetett volna.-dorgálom le, hangom mégis csendes, ahogy próbálom visszafogni magam, próbálom elrejteni az aggódásom, de mintha zsákutcába kerülnék ezzel, s feleslegesen próbálkoznék, hisz előtte arcomra furcsa módon minden kiül most.
-A vámpírok sem hallhatatlanok, pláne nem az olyanok, mint ez a lány.-a hangnem talán lekezelő, de nem bírom tovább nyugodtan kezelni a helyzetet.-Azt hiszed, hogy nekem könnyebb? Hogy nekem jobb volt? Hogy másnak az? Nem csak te estél az idő fogságába, ezt ne felejtsd el.-ismét mennydörgő, anyáskodó hangon szólok hozzá, elfeledve a magamnak tett ígéretem, miszerint nem nevelem, mert nem az én dolgom. De nyilvánvaló, hogy az anyja sem jeleskedik benne, és amilyen makacs, pont olyan, mint én voltam. Ezen pedig csak én tudok változtatni, az erejét viszont nem merem a kezébe adni. Még mindig nem.
-Ne légy gyerekes, nem kell az anyád szoknyáján lógnod!-szólok rá ismét, az elmúlt percekben már sokadjára.-És maradsz nálam. anyád nem engedné, hogy az üres házban maradj.-lássuk be, mondhatnék én bármit, abban én lennék a hibás nyilvánvalóan, hogyha hagyom elmenni.
Talán nem túl jó ötlet ez tőlem, de előhozakodom a nyaklánc ötletével. Kezdetnek talán egy lépés lenne előre. S ahogy a földre zuhan, riadtan lépek mellé és próbálok rájönni, hogy mi a baja, de tekintete üres, s ekkor fogom csak fel igazán, mit is tettem. Most tettem tönkre az elmúlt évtizedek harcát, amivel felépítettem neki az életét.
-Nem...ne...-suttogom meredten magam elé bámulva, arcát vizsgálva, és akaratlanul pattanok fel mellőle, hátrébb lépve pár lépést, majd vissza hozzá és arcának két oldalát elkapva, mélyen szemébe nézek.-Nem történt semmi, nyugodj meg, csak egy rossz álom, egy hazug látomás volt.-próbálkozom megigézni, de ez nem megy. Mert tettem róla, hogy ne menjen. Legalábbis nekem ne... Így viszont minden odaveszett. Gondolataim vad ritmusban csapongnak ide-oda, reménykedem, de tudom, hogy feleslegesen. Elrontottam mindent, pont úgy, mint amikor eldöntöttem, elveszem, az erejét. S most minden emléke visszatér arról a napról, arról, amit akkor mondtam neki, arról, amit akkor megígértem. Hogy, ha egyszer nagy lesz, mindent elmondok neki...

Nem értem, hogy hirtelen mi baja lett… Mármint miért reagált ennyire furán a szavaimra, hiszen ő a családbarátja volt, vagyis a nagynéni, vagy valami olyasmi, de nem több. Így nem tartozott akkora felelősséggel irántam, mint esetleg anya. Bár már ennyi idősen senkinek se kellett volna, de most mégis furán viselkedett. Mintha fájt volna neki az a tény, hogy eddig nem érdeklődött irántam, s mintha szégyellte volna magát. Kissé talán furán néztem rá, de nem tehetek róla. Egyszerűen csak nem tudtam hova tenni. Inkább megráztam a fejemet és ettem egy-két falat fagylaltot. Az mindig jót tesz az embernek, segít kicsit lefagyasztani az elmét is. Hamarosan pedig azért mesélek neki egy-két dolgot, ahogyan roppant mód érdekel az, hogy mikor fogok végre normális mértékben növekedni, hiszen ha ez így megy tovább, akkor szerintem a következő ötven évben esélyesen a saját karómba fogok dőlni, mert utálom már ezt a kölyökképűséget. Ha legalább felnőtt nőnek néznék ki, akkor már nem érdekelne a dolog.
- Ahogy gondolod. – nem fogom ezt túl magyarázni. Ha nem akarja elmondani, akkor mindegy. Így is túl sok a titok az életünkben. Még eggyel több már nem hiszem, hogy sokat zavarna…
- Az elmúlt 200 évben se találtuk meg a módját, így miért pont most találnád meg? Nem vagyok már kölyök, így nem kell olyat mondani, amiről mind a ketten tudjuk, hogy képtelenség. – pillantok rá komolyan, kicsit még a fejemet is megrázom, majd inkább újra eltűntetek egy kis tejszínhabos fagylaltot. Amúgy se fog meglátszani rajtam. – Sokat érek vele, ha emiatt hülyeséget kell leírnom a dolgozatban vagy feleléskor azt kell mondanom. Muszáj odajárnom még? Ennyi idősen ismerek már mindent. – egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat. Talán ezentúl inkább lógni fogok. Az amúgy is menő a mostani fiatalok körében. Én meg legalább ismerem azt, amiről tanulunk.
- Honnét tudjam, hogy miért? Mosdóban voltam, majd megtalált egy vámpír. – s ekkor már a hangom nekem se békés, de a következő kiakadására azért még inkább kiakadok. Nem értem, hogy mi a manó baja van, hiszen jól vagyok. Az összetört tányérral meg inkább nem is foglalkozom. Tényleg nem értem, hogy mi történt és miért lett ennyire ideges. – Igen, s akkor mi van? Kedves lány volt, megmentette az életemet és egyedül képtelen lettem volna hazaballagni. Szívesebben jötték volna inkább a kórházba? – csattanok fel, de mielőtt még szóhoz jutna folytatom tovább. – Nem értem, hogy mi a bajod! Semmi rosszat se tettem! Végre barátot szereztem, akitől nem kell majd egyszer csak elköszönnöm. Unom már, hogy mindent szabályok közé akartok vonni! Nem vagyok már ötéves! – pillantottam rá dühösen, majd sietve tűrtem a hajamat újra hátra, mielőtt még a nagy kiakadás közepette ő is megkóstolná a fagylaltot.
- Nagyszerű! Igazán remek lesz az a néhány hét! – s még mellé egy sort puffogok is. Ezek után talán nem meglepő, hogy nem rajongok azért, hogy még itt kell majd dekkolnom.
- S ennek örömére máris meg kell enned, talán jobb lesz, ha kerüljük a másikat, vagy inkább hazamegyek. Nem fog megenni az üres ház se. – pillantottam rá komolyan, majd elfogyasztottam az utolsó falatokat is, majd pedig sietve kezdtem el mosni a tányért, mintha meg se hallottam volna azt, hogy valamit adni szeretett volna. Majd mielőtt meg tudtam volna lógni, azelőtt még vissza is ért. Szemforgatás keretében pillantottam a tárgyra, majd óvatosan fogtam meg, de alig hogy hozzáértem, valami fura érzés kerített hatalmába. Az ujjaim közül kicsúszott, én pedig a földre rogytam. Pár pillanat erejéig még a tudatomnál se voltam, mintha máshol lennék és valami eseményt láttam. Azt, amit az álmaimban is már annyiszor. – Te, te tetted ezt veled!!!! – szólaltam meg riadtan, de hogy mit… Na, azt még magam sem tudtam, hiszen olyan volt az egész, mintha nem magam irányítottam volna a saját ajkaimat, hogy mit mondjanak ki…

Próbáltam távolságtartóan is ápolni vele valamiféle kapcsolatot, de falakba ütköztem, és nem csak vele, saját magammal is. Neki is jobb volt úgy, ha nem lógtam rajta és ez fordítva is igaz volt, mert tudtam, vagyok annyira gyenge jellem, hogy ezzel elrontsam mindazt, amit eddig felépítettünk, mint egyfajta kapcsolatot. Ha az anyja voltam, ha nem, nem volt jogom hozzá, hogy megfosszam egy jobb élettől.
Most mégis hátrahőkölök, ahogy szavaival szembetalálom magam, amik megannyi késként fúródnak szívembe, s kissé talán figyelmeztetnek rá, hogy épp ezt akartam elkerülni mind ezidáig. Igaza volt, eddig nem érdeklődtem, s ez most kontrollálhatatlanul kiül arcomra is. Ahogy a szégyen is, hogy így volt, s igaza volt.
-Ó, én csak gondoltam...-kezdek neki, majd megrázom fejem.-Felejtsd el, hagyjuk.-legyintek végül, elnyomva egy erőltetett mosolyt ajkamon, mikor aztán végül megkapom tőle a várva várt választ. De ez nem ugyan az. Nem úgy mesél, ahogy az anyjának, akivel néhány beszélgetését kihallgattam. Tudnom kellett róla, hogy mi van vele.
-Dehogynem. Megtaláljuk a módját.-próbálkozom, holott a módja én vagyok, s tulajdonképpen egyszerűen menne, ha visszakapná az erejét. Akkor minden megváltozna.-Vedd úgy, hogy téged legalább már nem tudnak becsapni.-próbálkozom kissé bénán, indokot adva rá, hogy miért örüljön annak, hogy ő tudja,mi hazugság s mi nem. De ez kizárt, hogy őt vagy bárki mást, aki az ő helyzetében van, megnyugtasson. Már ha van ilyen más személy.
Elkerekedő szemekkel nézek rá, az egyik tányér kiesik a kezemből és megannyi szilánkra törik a konyha kövén. Két perc sem telik el, máris eltüntetem a szilánkokat, hogy az ismét tiszta útvonalon közelebb menjek hozzá.
-Ki támadott meg és miért? Mi történt?-szegezem neki idegesen a kérdéseket, majd eljut a tudatomig, hogy mit mondott.-Te idehívtál egy vámpírt? Normális vagy?-hőkölök fel, ahogy egy boszorkánynak kellene, de szavaim nem túl meggyőzőek, mert magam is az voltam és ezt nehezen tudtam volna meghazudtolni vagy legyőzni.
-Még néhány hétig biztos nem.-válaszolok mereven kérdésére, semmi kedvem nem volt most erről beszélni, az ő élete jobban érdekelt, s mikor az enyém felől érdeklődik, csak vállat vonok, mintha ennyire könnyen tudnék jelenleg bármit is venni.
-Ma előbb végeztem, mint terveztem, hétfőnként mindig kevesebben vannak.-vonok vállat, mintha a másik kérdésére szándékosan nem válaszolnék.-Igazból akartam adni neked valamit, de nem hiszem, hogy tetszeni fog.-sietek a nappaliban hagyott kis dobozért, amiben egy szeme kékjéhez illő kő volt, amit még kisbaba korában én készítettem neki. Bár erről ő mit sem sejthet.-A nővéremé volt, és annyi idősen kapta meg, mint te. A napokban a padláson a kezembe került, gondoltam örülnél neki, ha lenne tőlem is valamid.-bátorkodom megkockáztatni ilyesmit.

Egy apró mosoly megjelenik az arcomon, de bármennyire is mellettünk volt mindig, amióta az eszemet tudom és bármennyire is jól kijöttünk egymással, annak ellenére is azért sokszor furán éreztem magam. Mintha lenne valami fura kötelék közte és köztem, amit nem tudok hova tenni, vagy inkább olyan, amit érez az ember, de nem lenne szabad. Így pedig inkább kerültem őt.  Nem akartam semmi olyanba se keveredni, amibe nagyon nem kellene. A hosszú tincseimbe játékosan túrtam, talán le kellene vágatni, az mostanában annyira menő. Nem tudom, de most annyira nem is érdekel. Illetve az álmaimnak a maradványát is jó lett volna távol űzni, de az azért nem ment olyan könnyedén, mint más dolgok elhessegetése, de ennek ellenére igyekeztem normálisan viselkedni. Talán emiatt szerencsés, hogy az elmúlt napokban alig láttuk egymást.
- Miért érdekel, hogy mi történt az iskolában? – kérdeztem tőle kissé tinédzseri daccal. – Mármint az elmúlt hetekben nem túlzottan érdekelt az, hogy mi van velem. Vagy legalábbis nem értél rá… - nem szemre hányás volt, hiszen ennyire nevetlen sose voltam. Inkább csak a nyilvánvalót állapítottam meg. – Amúgy meg semmi extra, olyan, mint ami eddig is volt. Unalmas és sokszor nem a valóságot tanuljuk. Sose fogok olyan nagy lenni, mint te, vagy mások?  – rántom meg a vállamat, miközben helyet foglalok. Végül pedig eltűntettem egy-két falatnyi fagylaltot is, hiszen nem jó úgy, ha már megolvadt. – Megtámadtak, de megúsztam. Segített egy lány. Igazán kedves, szeretném őt áthívni többször is. New Orleansban él, dhámpír. – ejtem ki könnyedén a dolgot, mintha nem nagy dolog lenne, hiszen a boszorkányokról már valamennyire tudtam, de azt nem tudtam, hogy nekem is köze lehet. Viszont azóta a támadás óta az álmaim is eléggé furák. – Anya nem tudod, hogy mikor ér haza? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen muszáj lenne elmesélnem végre valakinek ezt az egészet, mielőtt esetleg az álmaim miatt becsavarodok. – S veled mi a helyzet? Munka? Pasik? – majd pedig újra a fagyinak szenteltem a figyelmemet közben és hagytam, hogy magával ragadjanak az különféle ízek világa.

Féltettem és próbáltam óvni mindentől, mert egy anya ezt teszi. De a múltamba visszanézve nem volt kiről példát vennem, mert... lássuk be, az anyám nem volt valami jó anya. Rám erőltette a döntéseit és én ezt nem akartam. De kérdem én, akkor én más lennék? Hisz miattam nincs ereje, nem hagytam neki döntést, hogy olyan akar-e lenni, mint én vagy sem. Ostorozhatnám magam e miatt, mégsem teszem. Miért? Mert neki jobb volt így.
Nem próbáltam Amora helyére lépni, ami pedig nyilvánvaló volt, hogy még külsőre is abszurd lenne mindenkinek, ha én lennék az anyja. Jobb volt ez így...legalábbis azt hiszem. Jelenleg viszont nem számíthattam rá, s míg a lányom az iskolapadot koptatta én leginkább aludtam és a lakást tartottam rendben, s mire hazaért, addigra én már rég a bárban voltam és felszolgáltam a kora esti órákban betérőknek. Nem tipikus anyukáknak való munka, nekem mégis megfelelt, pláne most. Féltem, egyre jobban, hogy mi van, ha lebukok. Legyen szó a lényemről, vagy arról, hogy ki is vagyok én neki.
A gyors fürdésnek hála az éjszaka szagát lemosom magamról, de mire visszatérek, már ő is ébren van, s nem vagyok elég gyors, hogy mindent elrendezzek, s eltüntessek előle. S csak remélem, hogy a reggeli, vagyis mondjuk inkább ébredés utáni álmos támolygást tőlem örökölte.
-Hmm, talán igazad van.-mosolyodom el, elgondolkodást színlelve, ami nevetséges, mert én aztán az "anyjához" képest nem voltam egy karót nyelt típus, épp ellenkezőleg. Odébb lépek, hogy a hűtőhöz férhessen, majd míg hátat fordít, pár kortyot nyelek a pohárból és a kezemben lévő, immár papírdarabot a kukába dobom, a poharat pedig gyorsan kiöblítem és a többi száradó, vagyis inkább tegnapról már csont szárazra száradt edény mellé teszem.
-Beszélgethetnénk.-bátorkodom közeledni hozzá, és elpakolok pár edényt a borogatóról és a helyére csúsztatom őket.-Mesélhetnél, hogy mi van a suliban és mi van veled.-nézek rá bátorítóan és barátságosan, mintha ezzel a kialakult helyzetet tudnám oldani. Fura mód, mintha most, hogy napok óta együtt lakunk, mintha feszélyezettebbek lennénk egymás társaságában.-Persze, ha nem akarsz maradni, menj csak.-legyintek végül, erőt véve magamon, hogy mégis csak jobb neki, ha nem mesél mindent el nekem. Nem vagyok az anyja, erre emlékeztetnem kell magam. Az ő szemében nem, de az enyémben ő a lányom és kötelességem őt óvni és vigyázni rá.

Fogalmam sincs, hogy anya mikor fog haza jönni már, vagy meddig fog neki tartani ez a kiruccanás, de reménykedtem abban, hogy napokon belül végre hazatér. Szeretem Mia nénit, de az nem ugyanolyan, mint anya. Hiányzott és már szívesen hazamentem volna. Lassan vége az iskolának is, így még inkább mehetnékem lett volna haza. Akkor jobban elkóborolhatok majd otthonról, ahogyan ott volt az is, hogy sok mindent el kellett volna mesélnem anyának. Ott volt az a fura vámpírtámadás is, illetve az álmok se hagytak nyugodni. Mostanában egyre inkább voltak rémálmaim, vagyis nem voltak azok, inkább a múlt apró darabkái, így az alvás se ment olyan jól. Szerencsére ebben a korban már van smink, így könnyedén tűntettem el a karikákat a szemem alól. Ez pedig nem szült felesleges kérdéseket senkitől se. Nem mintha a nap 24 óráját Mia-val tölteném, hiszen én nappal iskolában vagyok, délután a városban vagy az ideiglenes szobámban, ő pedig estére megy dolgozni. Mondhatni szinte alig láttuk egymást mostanában, de ezt nem bántam.
Szeretem őt, de már nem vagyok kinézetre se olyan kicsi, hogy állandóan mellette akarjak lenni. Szeretnék végre felnőni, ha nem ennyi évszázad kellene ahhoz, hogy normális gyerek-felnőtt kinézetem lenne, de azt hiszem ebbe nincs beleszólásom. Sietve fordulok át egyik oldalamról a másikra, majd a takaróm a földön landol, hiszen megint nem hagynak nyugodni az álmok. Idegesen túrok a tincseimbe, majd a plafont figyelem, végül úgy döntök, hogy inkább nézek valami édességet a hűtőben, mondjuk fagyit, de arra roppant mód nem számítottam, hogy pont ott fogok összefutni a pont anyámmal. Álmosan dörzsölöm meg a szemeimet, miközben őt figyelem, majd a szavaira kicsit felvonom a szemöldökömet.
- Attól függ, hogy mihez. – jegyzem meg egy ásítás közepette. – Fagyizáshoz remek idő van, ahogyan ahhoz is, hogy lassan mehessek, de neked talán túl korán, hiszen ilyenkor szoktál aludni, nem? – kérdezem tőle tök nyugodtan, majd ha engedi, akkor könnyedén sétálok a hűtőhöz, kiveszem a fagyit, szedek magamnak, majd nyomok rá egy kis tejszínhabot. A dobozt visszapakolom a helyére, fogok egy kiskanalat, a tányéromat és elindulok visszafelé. – Bocsi, ha valamiben megzavartalak, de azt hiszem én inkább ezt elfogyasztom a szobámban, hacsak nem bánod. – pillantottam rá kérdőn, mert eddig se beszélgettünk mostanában túl sokat, így nem gondolom azt, hogy pont most akarna annyira beszélni. Biztosan hosszú volt az éjszakája…

Egy bárban dolgoztam, ahogy régen. A szülői mintaképről régen letettem, s amióta Shaylee a közelemben van, életemben először, kicsit elkezdem magam szégyellni. Talán nem azt a példát kellene látnia, amit én tudok mutatni, de mivel én csak a nénikéje vagyok, nem hiszem, hogy nagy hatásom lenne rá. Hajnalban érek haza, tagjaim kissé elgémberedtek, tenyerem zsibbad az egész éjszakán át tartó tálcacipeléstől, de nem bánom. Tulajdonképpen jobb, mintha nem lenne mit csinálnom, mint pár éve. A ház viszont még mindig furcsa, hogy az enyém, és a konyhában elkap a rossz érzés, ahogy táskám a pultra dobom és a hűtőből előveszem a bort, majd a pince felé veszem az irányt és kezemben egy tasak vérrel indulok vissza a konyhába. Fülelek, hogy van-e mozgás a házban, de síri csend van. Ledobom a vért az asztalra a bor mellé és a táskám a szobába viszem, én pedig veszek egy gyors tust, s ezután térek vissza a konyhába. Még mindig csend van, én pedig vámpír énemnek hála hangtalanul tudok járni-kelni a házban.
Felkapok egy egyszerű felsőt és nadrágot, sminkem viszont kissé elmosódottan marad arcomon, viszont mindenképp szükségem van a reggelimre, mert éhen halok.
A tasakért nyúlok, és annak tartalmát a pohárba töltöm, felhígítva némi vörösborral. Viszont ahogy megfordulok, kezemben az üres tasakkal, a lányommal, vagyis Shaylee-vel találom szemben magam. Kezem a hátam mögé rejtem és gondolataimra koncentrálva a tasakot egy egyszerű papírfecnivé varázsolom, mielőtt még nagyobb bajba kerülök. A pohár viszont másik kezemben marad és remélem szagának okát csak én tudom majd megfejteni. Arcomra gyorsan varázsolok egy mosolyt, s mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megszólalok.
-Kicsit korán van még, nem gondolod Shay?-érdeklődöm, pedig már javában reggel nyolc óra van, nem igazán mondanám az időpontot koránnak.