Mindig is igyekeztem kilépni abból az átkozott skatulyából, ami alapján megpróbáltak rangsorolni. Ahová beléptem, elkönyveltek szőke cicababának, aki még a tollat sem tudja rendesen megfogni. Ilyen világot éltünk, és úgy tűnt, nagyjából ennyit ért el a feminizmus. Elkönyveltek a hajszíned, a magasságod, a ruháid miatt. Ez akkor a legnehezebb, mikor a ranglétra közepéig jutsz, és tényleg előtted a feladat, hogy bizonyíts... csak nem engedik, nem adnak olyan feladatot, amellyel kiteljesedhetnék, és bebizonyíthatnám, hogy mi mindenre vagyok még képes. Arról már nem is beszélve, hogy néhány kéz mindig szeretett elvándorolni bizonyos testrészeken, a szexuális zaklatás még a legigazságosabb szerveknél is beszivárgott, de nem voltam D kategóriás kis cukibaba, aki szó nélkül hagyta az ilyesmit. Ráadásul a temperamentumom sem volt annyira egyszerű, mindig előbb járt a szám, minthogy végiggondoltam volna, mit is beszélek. Voltak feszült napok, amelyek magukkal rángattak a lejtőn, de akadnak igencsak pozitív eredmények is, amikor éppen nem kattogott a fejemben az a bizonyos óra.
A megfelelési kényszert még a szüleim ültették belém, azóta minden egyes feladatot úgy hajtottam végre, hogy tudtam, a legkevesebb, amit kihozhatok magamból, az a száz százalék, sosem kevesebb. A dicséretek aztán megritkultak, a középiskola után teljesen elfogytak, mára már nagyjából az jelenti az elismerést, hogy megkapom a fizetésemet. De megtanultam a hierarchia közepén tengődni, csak a lehetőséget várom, hogy kikászálódhassak ebből a langyos vízből.
A külsőmet illetően nagyjából már sejtheted, hogy milyen vagyok. A hajam nagyjából már minden színt kipróbált, de legutóbb már megmaradtam a szőkénél. Az anyám nem rajong érte, de mindenki szerint passzol az arcomhoz és a kék szememhez. A magasságom közepes, de a testi adottságaimat általában nem tudom kihangsúlyozni a pasztell ing, és fekete vászonnadrág alatt. Ez a kötelező munkaruha, csak kevés alkalmakkor tudok szabadulni tőle. Ehhez hozzájár a fegyver, az igazolvány, na meg a napszemüveg... érdekes család. A bátyámból orvos lett, belőlem ügynök.    

Elmúlt este tizenegy óra, már csak az automatából tudtam beszerezni a negyedik kávémat. Rengeteg papír hevert az asztalomon, mind arra várt, hogy végre megfelelően eltároljam őket, de az utóbbi időben egyetlen ügyre helyeztem a hangsúlyt... bár beletelt egy időbe, mire a főnököm beleegyezett, hogy hozzám kerüljön a dosszié, benne a legújabb ügyemmel. Lánykereskedés. Akadt már dolgom ilyesmivel, de ilyen mélységekig még egy sem jutott el. Itt már egy teljesen komplett szervezet állt velem szemben, egybeolvadva más és más szervekkel. Minden annyira összetetté vált, a lányok már nem voltak elegendőek, mindig más nyomot kellett keresni emellé... nem véletlenül választottam ezt a szakmát, ez volt a szakterületem. Néhány lány sosem került elő...
Felsóhajtottam, és leültem az asztal mögé. Újra és újra átnéztem a dokumentációt, a melléjük csatolt fényképeket. Az egyik lány csak tizenöt éves. A másik pár hónappal idősebb. És ez még nem az összes eset, hány olyan lehet, akiről nem is jelentették, hogy eltűnt? A lányok zömét mind egy fekete autóba rángatták, és ez volt az utolsó, hogy látták őket. Ezeket is általánosságban a térfigyelő kamerák rögzítették. A rendszám olvashatatlan, vagy egyes esetekben nem is kapott helyet a furgonon. Minden apró részletet megfigyeltem a felvételeken, mégsem tudtam rájönni, hogy vajon hová vihetik őket, és egyáltalán van-e mód arra, hogy épségben előkerüljenek. Ha elő is kerülnek... sosem lesz már teljes az életük. Mindig annyira átéreztem a helyzetet, pedig velem sosem történt hasonló. Talán ezért nem szerettek nőket a terepre engedni, elvakítanak minket az érzéseink.
- Ivana, hoztam neked valamit. - Felkaptam a fejem, mikor Hernandez besétált az irodába. Csak akkor vettem észre, hogy úgy markolom a hajam, mintha éppen kopasztani készülnék saját magamat.
Megropogtatva a fáradt végtagokat kerestem meg a tekintetét, de ő már le is ült a szemközti székre. - Mondd - kezdtem, ismét belekortyolva a kávéba, majd összecsuktam az előttem helyet kapó aktákat.
Jól is tettem, mert Hernandez elém dobott egy újabb köteget, szerencsére csak pár papírból állt. - Fejlemény. A lányok eltűnése hátterében valószínűleg egy drogkereskedő áll. Ez a legújabb biznisz, már nem éri meg csak az egyiket csinálni. Elég busás összeget kapnak egy-egy eladott lányért - hajolt előre, hogy lapozgasson a mappában. Mindig meglepett, hogy hogyan tudják ennyire tárgyilagosan kezelni az ilyet, de inkább arra jöttem rá, hogy én engedtem magam túl közel. Inkább a lányokhoz, nem a bűnözőkhöz, mert ha a közelükbe kerültem, hát nem sokat gondolkodtam. - És? Ennyi? - kérdeztem.
- Nem egészen. Van egy ügynökünk, aki hónapok óta beolvadt a kartellbe. Úgy volt, hogy rövid ügy lesz, de... hát tudod, hogy megy ez. Elhúzódik, a nem várt események jönnek közbe.
- Oké, azt mondd, hogy ez hol vág közbe az én ügyemmel - türelmetlenkedtem, mire felsóhajtott. - Daniels parancsot kapott arra, hogy beszervezzen téged a lányok miatt, mivel ez a te... szakterületed. - Nem nagyon tetszett a hangsúly, amivel ezt megjegyezte, de most nem is ez érdekelt. - Az ügy részletei ott vannak, a paranccsal együtt. Holnap este mész - tette hozzá, majd kisétált.
Egy ideig nem tudtam megszólalni. Eddig mindig ismertem azt, akivel dolgoznom kellett. De a férfiról olvasva az adatokat... még csak köze sem volt soha ehhez az osztályhoz.
Felsóhajtva dobtam le a papírköteget, és nagy levegőt vettem, főleg mikor észrevettem, hogy holnap estére vacsorát beszéltem le Dane-nel. - Ó, bátyus... ne haragudj - bukott ki belőlem lekonyuló szájjal.