Hogy milyen is vagyok, arról talán valaki mást kellene megkérdezni. Nem vagyok benne biztos, hogy elég objektíven tudnám jellemezni magamat. Azt mondják, okos vagyok, mégis végtelenül naiv. Hinni akarok az emberekben, hinni akarok abban, hogy mindenkiben ott a jóság, hogy mindenkinek esélyt kell adnunk. Néha másodszor vagy harmadszor is. Persze aztán vannak pillanatok, amikor elgondolkodom, hogy tényleg helyes dolog-e ez így. Hiszen mind tapasztaltuk már, hogy a kedves és jóhiszemű embereket gyakran kihasználják. Szeretek bízni másokban, valamiért mégis egyre inkább befelé fordulok, ahogy az idő múlik. Talán a kellemetlen élmények teszik, vagy csak ilyen a természetem. Egy tipikus művészlélek, aki első sorban befelé éli meg a dolgokat, és csak azután kifelé. A látszat ellenére azért mégsem vagyok egy magányos remete. Mindig szívesen vagyok emberek között is, állítólag a humorom is jó, már amikor nem fogom vissza magam. Kedves vagyok és szorgalmas. Szeretem a természetet, az állatokat… főleg az állatokat. Régóta szeretnék egy kiskutyát, de tartok tőle, hogy Vittornak nem tetszene a dolog, azért sosem teszek semmit annak érdekében, hogy megvalósítsam ezt a kívánságomat.
A külsőm szerintem teljesen átlagos. Karcsú vagyok, kicsit szerintem alacsony, és nem kimondottam szeretem a magas sarkú cipőket, úgyhogy ezt még csak nem is igyekszem kompenzálni. Folyton hétköznapi ruhákat hordok, póló, farmer, pulcsi, tornacsuka. Nem szeretek kitűnni az átlagból, szóval csak ritkán öltözöm ki. Viszont szeretem a színeket, úgyhogy gyakran nézek ki úgy, mint egy tarka virágos rét. Hosszú, hullámos barna hajam van, és nagy barna szemeim. Az egyetlen, amit igazán szeretek magamon. Azt leszámítva, hogy túl könnyen látszik meg minden érzelem bennük. Nem vagyok jó abban, hogy takargassam az érzéseimet.

Már órák óta csak fekszem az ágyon, és a mennyezetet bámulom, pontosabban a fény játékát rajta. Ahogy a nap betűz, a függönyt pedig lassan lengeti a szél a nyitott ablaknál, a kis sárga pontok folyton változnak odafenn. Nincs ezen semmi különös, engem mégis lenyűgöz. Mindig szerettem a fények és árnyak kontrasztját figyelni, szeretem a színeket, szeretem különféle megvilágításból megfigyelni a dolgokat. Gondolom emiatt lettem fotós is. Vagy csak simán flúgos vagyok, és inkább múlatom itt az időt semmittevéssel, mint hogy a valódi problémáimmal foglalkozzam.
Lassan felemelem a kezem, és óvatosan végigtapogatom az arcomat. Ha lehunyom a szemem, még mindig látom magam előtt, ahogy belőve nekem ront, és szinte érzem, ahogy megüt. Képtelen vagyok magam túltenni rajta, pedig ennek már jó pár napja, már nem viselem a keze nyomát, fizikailag már nem érzem a fájdalmat. Csak a lelkemen.
Tini koromban volt egy nagyon jó barátnőm, Sandy, aki nagyon szerelmes volt egy srácba, annak ellenére, hogy az a rohadék kihasználta, és többször meg is ütötte. Látva, hogy mi történik velük, még akkor megfogadtam magamnak, hogy én sosem fogok ilyen helyzetbe kerülni. Sosem hagyom, hogy így bánjanak velem, és ha egy férfi akár csak egyszer is kezet emel rám, annak még abban a pillanatban búcsút intek.
Most mégis itt vagyok, magamban őrlődve, mert képtelen vagyok továbbállni. Pedig tudom, hogy ennél már csak rosszabb lesz. Vittor egyre mélyebbre süllyed az „örökségében”, amit az apja ráhagyott. A drogok és azok a balhék… Ő sokkal több és jobb lehetne ennél. Talán ez az én bajom: hogy még mindig hinni akarok benne. De az iránta érzett szeretetem, hálám, csodálatom… a szerelmem… mostanra félelemmel vegyült és… némi undorral. Ha ő nem változtat – és nem fog, elég valószínű, hogy nem fog – akkor nekem kell lépnem. Csak összepakolnék, és eltűnnék, mire hazaérne.
Mintha ez olyan könnyű lenne! De már csak ő maradt nekem. Nincs senki másom. Ha elmegyek, egyedül maradok. És nem akarok egyedül lenni. Már volt részem magányban elégszer gyerekként. Gyakran betegeskedtem, ezért sokat hiányoztam az iskolából, úgy viszont nehéz barátokat szerezni. Anyám sajnos szinte sosem volt otthon, nem volt a közelben. Leszámítva, amikor a kezemet fogta a kórházi ágyamon. Tizenöt éves koromra kétszer is legyőztem már a leukémiát. A kezelőorvosom egyszer harcos amazonnak nevezett. Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut.
A sok egyedüllét miatt kezdett érdekelni a fotózás is. Ahhoz nem kell társaság, csak én és a fényképezőgépem, és mindegy, hogy hol vagyok, merre járok, a gépem lencséjén át minden egyszerűbbnek és szebbnek tűnik. Mintha kiléphetnék a saját életemből, és csak megfigyelője lennék a világnak. Bárcsak most is ilyen kézenfekvő lenne a megoldás! De a történtek ellenére is szeretem őt. Fontos nekem. Egy részem menekülne, a másik felem viszont még remél, hogy rendbe hozhatunk mindent, hogy segíthetek neki változtatni...