Sejtettem azt, hogy nem lesz könnyű a viszont találkozás, hiszen miért is hinné el azt, ami történt és miért nem voltam velük. Próbáltam megvédeni őket és ha hamarabb rájöttem volna arra, hogy mire készülj a gyermekeim apja, akkor akár az életemet is áldoztam volna azért, hogy megállítsam őt, de túl késő volt… Helyettem pedig a testvérem halt meg. Még mindig szinte kettéhasad a szívem, amikor a gyermekeimre gondolod, vagy most, amikor a felnőtt férfira pillantok, aki előttem áll és mégis úgy tekint rám, mintha egy idegen lennék. Sose hittem volna azt, hogy egykoron majd idejutunk, de a remény mindig élt bennem, hogy egyszer ez a helyzet változhat és jobb lesz. - Sajnálom. – ejtem ki ezt az egy szót, mintha ezzel mindent meg lehetne másítani, pedig nem. Sajnálom azt, hogy így alakultak a dolgok, hogy magára hagytam egy szörnyeteggel. A pillantásomat pedig végigjárattam ismét az irodán. – Igen, azt látom és nagyszerű ember lett belőled. – nem hazudtam, tényleg az lett. Másokon segít, ahogyan egykoron is tette volna, ha teheti. Mindig is nagyobb volt a szíve talán mindannyinknál. Fájt, hogy így kell találkoznunk és ennyi évszázad után. Egyelőre pedig nem akartam szót ejteni az öccséről, hiszen ki tudja, hogy miként reagálna arra, ha kiderülne, hogy az apja nagyon is él még mindig és engem is képes volt még egyszer átejteni. Amikor látom, hogy hátrál, akkor megállok egy helyben. Nem mozdulok többé, hiszen nem akarok még több fájdalmat okozni neki, még akkor is, ha pokolian fáj az, hogy ennyire nem tudja elviselni az édesanyja közelségét. - Tudom, hogy mi történt Adam, azóta sok mindenre fényderült, de nem azért jöttem ide, hogy hibáztatni akarjalak. Azt tetted, amit helyesnek láttál, ha visszamehetnénk az időben, akkor levenném ezt a terhet a vállaidról. – a szavaim őszinték voltak. Egy anya sose akarná azt, hogy a testvérgyilkosság súlya egyik gyermekére nehezedjen. Arra viszont nem mondok semmit se, hogy az apját megölte, hiszen azóta újra itt van és biztos vagyok abban, hogy nem baráti látogatásra készül. Főleg, hogy a fiát elrejtettem előle. – Igen, tudom, hogy él, ahogyan azt is, hogy mi lett belőle. Pontosan emlékszem arra, hogy egykoron én se támogattalak abban, amiben kellett volna, de örülök annak, hogy rád talált. – tudtam jól, hogy Maisie jó hatással lehet a fiamra, ahogyan azt is, hogy talán a legnagyobb helyet a szívében ő foglalja el. Nem állt szándékomban őket elszakítani egymástól. – Mindig is tudtuk, hogy nem vagy olyan, mint ők. Másabb, különlegesebb voltál a kezdetektől fogva. – mosolyodtam el, ahogyan felderengett előttem a boldogabb múlt, majd pedig visszasétáltam a kanapéhoz, hogy leüljek rá. – Talán azért, mert mind a ketten tudtuk, hogy bármit is fogsz tenni az nem a véget jelenti, hanem csak időt nyerhetünk vele. Ő nem tudná megállítani, de talán én megtehetem… - még mindig nem árultam el, hogy pontosan mit is kellene megállítani, vagy éppen mire gondolok, de jelenleg úgy éreztem, hogy amíg nem muszáj, addig nem fogom beavatni abba, hogy az a férfit, akit leginkább megvet újra itt van és él.
••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 01, 2017 6:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
I thought you were dead
Mother && Son
Áldhattam az eget, hogy Maisie-t újra a kezeim között tarthattam reggelenként, hogy a vörös fürtök csillogását láthattam a napon, hogy érezhettem a gyengéd érintését. Ugyanakkor a munkám is fontos volt, és míg ő a vámpír lét nehézségeivel is küszködött, addig én az aggodalmam próbáltam legyűrni, pláne, mikor két-három napon is egymás után a kórházban voltam, tőle távol. Az apám uralmának évszázadok óta vége volt, eltemettem már mindenkit, aki a múltamhoz kötött, kivéve őt, és őt eszem ágában sem volt még egyszer elveszíteni. A kezemben lévő kartonra nézek, hogy a gondolataim eltereljem, de a szobámból kiszűrődő légzések zajának hála ezen tevékenységgel is fel kell hagynom, és a szobába lépve figyelmem a bent ácsorgó nőre kell terelnem. A nőre, kinek arca tudatomba égett, mikor végignézte testvéreim vérvörös hátát, mikor csendben hallgatott, mikor csendesen zokogott. Emlékeztem rá, hogy apám mit tett vele, velünk, s talán ennek hála, mikor elindul felém, megtorpanok és én magam nem megyek egy lépést sem előrébb. Meghalt, tudtam, láttam, épp ezért két nagyot pislogok, hogy nem a fáradtság okozta képzelgés csapdájába estem-e bele. De nem. Ahogy kéri, hogy hívjam arra képtelen vagyok. Az anya szó az utolsó, amit most ki tudok mondani. Nem azért, mert haragudtam volna rá vagy dühös lettem volna. Egyszerűen az elmúlt jó pár évszázadban nem láttam és kizárt, hogy csak így besétáljon az ajtómon. Nem ebben a világban élünk, s láss csodát, mégis. -Évszázadok teltek el. Felnőttem.-válaszolom tő szavakban, fogaim között szűrve a levegőt, mintsem valódi szavakat képezve, és a kezemben lévő mappa köré fonódnak ujjaim, szorosan tartva azt, hogy ne hagyjak a kísértésnek, esetleg olyasmit tegyek, amit megbánnék. Túl nagy a kettősség és túl sok mindent juttat eszembe egyszerre mindez. Szavai, a mese, amivel előáll, teljesen ésszerűnek hangzik,de mégis képtelen vagyok ezt ilyen hamar beismerni. Közelebb lép, én egyet hátrálok tőle. -Meghaltunk? Valóban, meghaltunk. S lám, én mégis élek, s a testvéreim vére épp úgy az én kezemen szárad, mint apámé. De tudod mit, nem bánom.-rántok vállat, ami az eddigi feszült tartásomhoz képest meglehetősen egyszerű és könnyed mozdulatnak hat.-Akkor minden bizonnyal arról is tudsz, hogy Maisie is életben van.-tudtam jól, ő sem rajongott anno a kis kiruccanásaimért. A családunk nem volt nemesi vérvonalú, de feltörekvők voltunk és épp ezért egy egyszerű földműves lánya az egész családom szemében szálka volt, amit el kellett távolítani.-Mégis miért áldozta fel magát a nagynéném? Mi értelme volt? Tudta jól, hogy mindenkit megölök majd, mert én nem voltam olyan, mint apám vagy a testvéreim.-bár nem én voltam a legidősebb, a legönfejűbb egészen biztosan az én címem volt. Ellenben testvéreimmel, én megelégeltem a zsarnokságot, amibe apám sodort minket, és nem sokkal anyánk, illetve a nagynénénk halála után beteljesítettem a rám szabott, nekem szánt végzetem.
Sejtettem, hogy ez az egész olyan lesz, mint derült égből a villámcsapás, de gondolhatja, ha tehettem volna, akkor korábban megkerestem volna őt, de lehetőségem se volt rá. Egykoron hála a testvérem átkának, amivel megmentette az életemet és a sajátját adta az enyém helyett, aztán pedig úgy tudtam, hogy meghalt ő is, ahogyan a testvérei. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem, de az is lehet, hogy már sejtett valamit, hiszen láttam az öccsén azt, hogy nála valami másabb boszorkányság jelenik meg, vagy csak furán. Magam sem tudom, csak azt, hogy aggódom mind a két fiamért. Lehet, hogy hoznom kellett volna valamit, de sose voltam jó az ilyenekben és legszívesebben újra a karjaimba zártam volna őt. Még akkor is, ha már akkora volt, hogy mondhatni a válláig, ha értem. Örültem annak, hogy az ő életét nem vette el az egykori férjem, az apjuk. De úgy éreztem, hogy eleinte jobb lesz egy kisebb fajta távolságot fenntartani és hagyni azt, hogy megeméssze a dolgokat. Vagyis majd eldől. Amikor belépett, akkor én könnyedén álltam fel, tettem felé egy-két lépést, de aztán egyszerűen csak éreztem azt, hogy lefagyott, vagy sokkot kapott? Nem tudom, hogy melyik lenne a jobb szó rá, de reménykedtem abban, hogy idővel ez az érzés inkább át fog fordulni valami jóba, hiszen sose akartam ártani egyiküknek se, s ha tehettem volna, akkor megvédem őket, de a családfő volt, mert engem tűntetett el először, hogy véletlen se akadályozhassam meg abban, amire készült. Biztosan nem néztem volna végig szó nélkül, hanem az ő életét vettem volna el a gyermekeim védelmében. - Jobban szerettem, amikor azt mondtad, hogy anya vagy anyuci, de a Zafira is megteszi a jelenlegi helyzetet tekintve. – szólaltam meg óvatosan és sokkal inkább kedvesen, mintsem szemrehányóan. Óvatosan tettem felé egy lépést, de ha hátrált, akkor nem erőltettem. – Technikailag nem haltam meg. Anabelle, a testvérem, talán emlékszel rá feláldozta magát helyettem, de a varázslatának köszönhetően bezárt egy messzi vidékre és nem szökhettem meg onnan éveken át. Őt ölte meg apátok, miközben engem akart, de se így, se úgy nem tudtalak titeket megvédeni. Mire kijutottam, addigra az jutott a fülembe, hogy mindannyian odavesztetek. Kerestelek, de csak nemrégen sikerült a nyomodra bukkannom. Sajnálom Adam. – pillantottam rá szomorúan. Anyai fájdalom könnyedén kiolvasható volt az íriszeimből, mert tényleg szerettem volna őket megvédeni, velük lenni, de nem lehetett. A kezem pedig arcára siklik, ha engedi, de nem fogok tolakodni se. Az számít, hogy megtaláltam és jól van.
•• Remélem kezdőnek jó lesz.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 10, 2016 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
I thought you were dead
Mother && Son
A kórház folyosóiról nem szűrődött be zaj, a monitoron egyenletes szívritmusról árulkodó függvények köszöntek vissza, a szívhang, pedig tökéletesen tiszta volt, a tüdeje is, bár erről más aligha szerzett tudomást, rajtam kívül. A műtét komplikációktól mentesen is elüt egy órát az életemből, bár ez a páciensnek adhat még egy emberöltőnyit előre, nekem pedig akad még tartalék valahol. A vér régóta nem zavar, s ahogy az elhasznált kesztyűket lehúzom a kezemről és kilépek a mosdókhoz, megropogtatom a nyakam és megengedve a csapot, lecsutakolom a gumikesztyű hintőpor maradványait és csak ezután mosom meg arcom, s dobom le a köpenyem is. -Remek műtét volt Dr. Donner!-vereget hátba az egyik asszisztens, mire csak egy mosollyal biccentek, megszokottan, hisz nem egyszer hallottam már ezt, ahogy azt is, hogy "Nem tehetett semmit doktor úr!". Ezt a részt jobban szerettem, és a műtő második ajtaján is kilépve, a tábla elé sétálok, ahol már nem szerepel a nevem, s a műtétet letörlöm, mint sikeresnek bizonyult dolgot, és elindulok a szobám felé. Útközben pár nővér a kezembe nyom még egy-két kartont véleményezésre, és jövőbeli műtétekhez való felkészülésre, de ahelyett, hogy ezekbe belenéznék ott azonnal, inkább elnapolom a dolgot, és jó színészhez mérten, eljátszom a fáradt orvost, aki szeretne kicsit fújni a nap további része előtt. Így jutok el a szobámig, ahol a recepciós szerint már vár valaki. Egy nő. Elsőre arra gondoltam, hogy Maisie jött be, hisz már két napja nem látott, hála a műszakomnak, de ahogy benyitok az irodámba, vörös fürtök helyett barna loknikkal találom szembe magam. A megdöbbenés kiül arcomra, és a kezemben lévő mappák, a köpenyem csak még jobban megzavarnak, és a jelenhez kötnek. Ahelyett, hogy eldobnám őket vagy tennék velük bármit is, lassú léptekkel, szó nélkül, de tekintetem nem levéve a nő arcáról, elsétálok az asztalomig, kimérten, és precízen leteszem a kartonokat, majd a köpenyem a székre teszem. A sokkos állapot, már ha vámpírnál lehetséges, magába kerít egy fél perc alatt. -Oké, tuti, hogy csak fáradt vagyok! Te halott vagy.-dörzsölöm meg szemem, de nem tűnik el a látomás, sőt, érezni kezdem egész testemben, hogy milyen energiák áramlanak felőle.-Zafira...nem, ez csak egy vicc, te nem az anyám vagy.-fogalmam sincs, hogy hogyan kellene reagálnom, bár azt hiszem, Nyx meg Maisie után már ő a legkisebb, aki meglepetést okozhat. Legalábbis így gondoltam, hisz évszázadok óta nem láttam, nem éreztem, hogy él.
Jó pár hónapja már annak, hogy itt voltam a városban, de még se kerültem közel a fiamhoz. Próbáltam elrejtőzni előle, amihez néha a mágiát is felhasználtam. Messziről akartam óvni, még akkor is, ha arra vágytam, hogy a karjaimba zárjam. Ő úgy tudja, hogy meghaltam és ez tényleg így is volt, hiszen amikor a nővérem feláldozta magát helyette és a családomat is elveszítettem, akkor úgy éreztem, hogy mélyen legbelül meghaltam. Nem volt könnyű újra lábra állni. Főleg nem úgy, hogy azt hittem, hogy minden gyermekem meghalt. Sok idő eltelt, mire rájöttem arra, hogy Adam él, de akkor is ostoba voltam, mert azt hittem, hogy neki jobb lesz nélkülem, mármint nagyobb biztonságban lesz, de ahogyan én se voltam túl vén, így könnyedén csalt az apja ismét csapdába egy boszorkány segítségével. Ennek köszönhetően született Adamnek öccse, akiről szintén tudnia kell, ha csak időközben valahogy nem játszott ki a fiam és meg nem kerestem már Adamet, de vélhetően betartotta nekem azt, amit ígért. Félő szívvel lépdeltem a kórház felé, de úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy beszéljünk. Mosolyogva köszöntem, amikor beléptem. A mágiát könnyedén megéreztem, hiszen itt is eléggé jelen volt. Voltak itt boszorkányok, vámpírok, farkasok és vélhetően még sokan mások, de most nem emiatt voltam itt, hogy felderítsem azt, hogy milyen fajok is dolgoznak a kórházban, hanem a fiamhoz jöttem. Mosolyogva és barátságosan faggattam ki az információs pultnál, vagy minek is hívják itt ezt a helyet, ahol útba igazítják a hozzám hasonlóakat. A fiam épen műtött, de ennek ellenére megmutatták az irodáját és azt mondták, hogy nyugodtan megvárhatom őt itt. Amikor az ajtó becsukódott mögöttem, akkor sietve pillantottam körbe, majd megpillantottam egy fényképet is, ahonnan két ismerős arc nézett vissza rám. A fiam és az a lány, akit egykoron is annyira szeretet, de a férjem még se hagyhatta nekik még ezt se. Végül inkább csak leültem, majd az órámra pillantottam, de még van időm, amíg mennem kell a másik fiamért az iskolába. Amikor pedig az ajtó kinyílt, akkor sietve álltam fel, megigazítottam a hajamat, mielőtt még rám pillanthatott volna, majd mosoly kúszott az arcomra. - Adam? – mondtam ki a nevét, azt a nevemet, amelyet oly régóta nem mondhattam ki. Fogalmam sem volt arról, hogy megismer-e még, de talán a szíve megsúgja azt, hogy ki is vagyok…
Kezdőlap
