A betegség megváltoztatott. Szívesen letagadnám, hogy jobb irányba, de valójában pozitív velejárója is akad. Jobban értékelem az életet s benne mindent, csak az az egyetlen gond van ezzel, hogy fölösleges. Úgyis meghalok, mit számít, ha tanultam az úgynevezett hibákból és tisztán látom, hogy egyedül a szeretet, ami fontos ezen az átkozott világon? Nem sokra megyek ezzel a tudással, mert úgysem tart sokáig. Ahogy romlik az állapotom, ahogy közeledem a halálhoz, egyre inkább el fogom felejteni mindezt, mert az egész világot gyűlölni fogom. Mindent és mindenkit okolni fogok a közelgő halálomért, hacsak nem tanulom meg valahogy kezelni a felszabaduló indulatokat. Egyelőre nem sikerült megtalálnom a lelki békémet, s kétlem, hogy ezek után sikerül.
Maga a halál talán békés, mert nem lesz több fájdalom, nem lesz több bánat, de az oda vezető út nem egyszerű, s egyáltalán nem békés. Küzdök, minden nap küzdök, hogy egyben tartsam magam és ne essek szét apró kis darabokra, de amióta szóba elegyedtem Edmunddal, már nem az az érzéketlen lány vagyok, akivé váltam, csak hogy megóvjam magam a fájdalomtól. Képes vagyok leereszteni a páncélt és őszintén beszélni vele mindenről. Tényleg kellemes meglepetés ért itt. - Egyetértek, de... sajnos én is közömbössé váltam. Vagy talán inkább az érzéketlen jobb szó rá. Felépítettem magam köré egy vastag, áthatolhatatlan falat, hogy megvédjem magam és apámat. Úgy gondoltam, ha nem mutatom ki a fájdalmat akkor nem is érzem és így senki sem szenved. Kicsit olyan érzés, mint mikor az ember víz alá nyomja a fejét és eltompul a világ körülötte. - halvány mosolyra bujkál szám sarkában, valahol egy igazi mosoly és fintor között helyezkedik el, miközben vállat vonok. Gyakran csinálom ezt, az új Shelby sokszor vonogatja a vállát, mert néha még a saját szavaimról is úgy gondolom, hogy lényegtelenek. Már az sem érdekel túlzottan, hogy én mit beszélek, hát még a többi ember szavai... úgy elvesznek az elmémben, mint valami süllyesztőben. De Edmund szavait felfogom, mert érdekel, amit mond, mily meglepő.. - Pedig néha úgy érzem magam. De köszönöm! Egyébként te sem tűnsz zombinak, ha ez megnyugtat. - nevetek én is, s közben átfut az agyamon, hogy apám mit szólna, ha most látna. Bizonyára összetörne vagy sírni kezdene, amiért még most, ebben a borzalmas helyzetben is képes vagyok normálisan viselkedni, vagy mert eszébe jutna, hogy lesz idő, mikor már nem láthatja a mosolyom. Így jobban belegondolva jobb, ha nem lát, de majd bizonyára részletes beszámolót követel, amint beteszem a hátsóm a kocsiba. - Talán némi értelme mégis van. - pillantottam rá és szelíden elmosolyodtam. Én sem akartam ide jönni, magamtól biztos be sem tettem volna a lábam ide, de apám unszolására kénytelen voltam legalább egyszer eljönni. Többször nem látnak itt, ezt eldöntöttem már akkor, mikor végighallgattam számtalan ember panaszát, baját, s kezdtem egyre inkább süllyedni, ahogy Edmun fogalmazott. Csakhogy én már a "terápia" közben, nem utána. - Én is elleneztem, ahogy te és egészen biztos vagyok benne, hogy nem jövök ide vissza, de veled szívesen összefutnék még. - Igaz, most majd retteghetek, hogy melyikünk marad itt egyedül, ki hal meg előbb, s vajon milyen hatással lesz rám a hír, vagy éppen rá, attól függ melyikünk hagyja itt ezt a földi poklot előbb. De legalább lesz valaki, akivel teljesen őszintén beszélhetek, s aki nem sajnálkozva pillant rám. - Ez sajnos nagyon is igaz. De talán azért van ez a betegség, hogy ne szaporodjanak el az emberek. Ha nem lenne, akkor itt is be kellene vezetni szabályokat, mint mondjuk Kínában és csak egy gyereket vállalhatna mindenki. - hangom lágy, most kevésbé érződik rajta a szarkazmus, mint általában, mert próbálom kicsit viccel elütni a témát, mielőtt túlságosan belelovalnánk magunkat az önsajnálatba és a depresszióba, meg mert gyakran csinálom ezt az utóbbi időben. Apámat rendszerint kiakasztja, mikor ilyesmivel viccelek, de mi mást tehetnék? Akárhányszor szóba kerül a betegségem, ő borzasztóan elkámpicsorodik... inkább veszekedjen velem, amiért viccelődök rajta, azt jobban elviselem. - Meghalt. - felelem szenvtelenül, már meg sem rándul az arcom, nem rázkódom össze, túl régen történt. - A családunkat bizonyára átok sújtja, ő is rákban hunyt el. - Persze nem gondolom komolyan, nyilván a génjeinkkel van gond, vagy egyszerűen ilyen a szerencsénk, de szeretek úgy gondolni rá, mintha megátkoztak volna, úgy egyszerűbb elfogadni, s akárhányszor magam elé képzelek egy gonosz boszorkát fekete ruhában és kalapban, nevetnem kell az abszurd képzelgésen, s addig sem lógatom az orrom. Annak úgy sincs semmi értelme. Halvány mosoly játszik az arcomon, amit akár az őrület jeleinek is tekinthetnénk, de nem, csak gyakran megesik velem, hogy elegem van a bánkódásból, a szomorú vagy unott arckifejezésekből, plusz mindenkit összezavar, ha mosolyogsz de egyáltalán nem kellemes témáról beszélsz. Edmundot nem akartam összezavarni, de jól esett mosolyogni anélkül, hogy az erőlködéstől fájna az arcom. Ez valódi mosoly volt, még ha ritka halvány is. - Felesleges, de... azért én is sajnálom ami veled történik és hogy a szüleid nem értenék meg. - jegyzem meg halkan, mert bár megbeszéltük, hogy nem akarjuk, hogy sajnáljanak minket, azért a mi esetünkben ez teljesen más. Együtt érzek vele, nem csak egyszerűen sajnálom. - Szerinted elképzelhető, hogy előző életünkben valami borzalmas dolgot tettünk, vagy egyszerűen csak meg kellett tanulnunk, hogy nem minden a külsőségekről szól és milyen múlandó az élet? Már ha egyáltalán igaz ez a lélekvándorlás dolog... - nem voltam sosem hívő, még a varázslást sem csináltam odaadóan, s nem tudom hogy ezt egyáltalán elhiszem-e. Eleinte kerestem a magyarázatot rá, miért történik ez velem, de már nem. A kérdés csak sima találgatás, semmi több, csak kíváncsi vagyok, ő vajon hogy vélekedik erről, ha már úgy tűnik Istenben egyikünk sem hisz. - Gyógyszerek, ha? - kérdezem kissé keserűen, mert engem is próbálnak tömni pirulákkal, bár nem voltam hajlandó az összeset bevenni. Kétlem, hogy hatással lennének az agyamra... Az utóbbi időben a legtöbb kezelésre nemet mondtam, mert örültem, hogy nem hullott ki az összes hajam és sikerült kicsit megnövesztenem, valamint a szenvedésből sem kértem. Van elég bajom, elég a fájdalomcsillapítókat szednem, másra nincs szükségem. - Gondolod, hogy tényleg meghosszabbítják az életed, vagy csak még egy haldoklóból is pénzt próbálnak kicsikarni? - komoly a kérdés, tényleg érdekel, mit mondtak neki, vagy inkább ő mit gondol minderről. Én elég hitetlen voltam, ha a kezelésekről volt szó, de nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy újra belefogjak valamibe, feltéve ha nem romlik rohamosan az állapotom. Mert akkor már értelmetlen lesz minden. - Mindenkinek el kellene fogadnia. Ez a huszonegyedik század. Ha valaki nem muzulmán, vagy keresztény, már nem veszik a fejét, vagy nevezik gyaurnak de azt hiszem még mindig nem fogadják el, ha valaki másban hisz vagy másképp gondolkodik. A boszorkányüldözésekről is letettek már. - teszem hozzá szórakozottan és kissé elkalandozok, mi lenne, ha közölném Edmunddal, hogy nem csupán agydaganatos vagyok, de egy agydaganatos boszorkány. Mégsem tudom magam meggyógyítani, csak enyhíteni némileg a fájdalmat. Már ha egyáltalán megtanulom, hogyan is kell.
Hát igen. A sajnálat. A szánalom. Mind velejárója volt ennek az egésznek. Ezért sem szerettem idejönni. Már azzal, hogy megláttak, tudták, hogy valami bajom van, különben nem lennék itt. És az, hogy ezekre a meetingekre rendszeres vendéggé váltam, hát még a bolond is rájött volna, hogy tényleg nincs minden rendben. Voltak itt mások is... de sok hozzátartozó szánakozó pillantása kísért végig a folyosókon. Mintha bármivel is kevesebb lettem volna. Utáltam az egészet. Nem egyszer fogalmazódott meg bennem, hogy véget vetek az egésznek. Hogy... nem várom meg az utolsó pillanatot. Most, most legyen vége, ne később. Elegem volt ezekből az emberekből. Gyűlöltem, ahogy rám néztek, ahogy tétlenül pislogtak, és azt mondogatták, bárcsak segíthetnének. Ám az én csalódottságom nem kívülről látszódott. Belülről ostromoltam saját magamat, belül épültem le teljesen, napról napra egyre jobban. Nem voltam elég erős ehhez a küzdelemhez ezekkel az emberekkel. Nekik volt valamilyük, ami nekem nem. Egészséges tüdejük. Ép szervezetük. - Közömbös lett a világ. Erről pedig... nem mi, haldoklók tehetünk. A legjobb példája ennek az, hogy ha valaki elüt egy gyereket, nem a gyerek épsége miatt aggódik, hanem hogy tönkrement a szélvédője - sóhajtottam fel. Magam sem tudom, hol tűnt el az empátia az emberekből. Elvégre ha a saját gyerekünkről, a saját vérünkről lenne szó, bizonyára nem egy flancos vasdarab lenne a lényeg. Halkan elnevettem magam. - Nem. A zombikat máshogy képzelem. Te nem hasonlítasz rájuk - mondtam, majd elfordítottam a fejem, és az ujjaimat kezdtem figyelni. Gyakran tettem ezt, mikor nem akartamv erőltetni a szemkontaktust. Féltem attól, hogy valami olyasmit látok a másik szemében, ami... megijeszt. Megértettem a dühét. A haragját. Mindazt, amit én gondosan elfojtottam, ő már szabadjára engedte. - Ennek a terápiának nem sok értelme van. Azon kívül, hogy össze vagyunk zárva olyanokkal, akik hasonlóan élik az utolsó hónapjaikat. Mert amint elmondják, mi a baj, és végeznek... felállnak, kisétálnak, és ismét elsüllyednek. Ma először beszéltem itt magamról, eddig... elutasítottam a lehetőségét az egésznek - vallottam be. Előfoirdult, hogy el se jöttem, mert nem láttam értelmét a jeges hallgatásnak. Megértettem én bármit és bárkit. De nem tudtam a saját terhemet sem cipelni. - Nem tudom meggyógyítani őket. Senkit se tudok. Pedig... megtenném. Ez az egész rádöbbentett arra, hogy míg új melleket, új orrot bárki kaphat, a rákra nincs ellenszer - sóhajtottam fel lemondóan. Hát igen. Már teljesen közömbösen tekintettem a gyógyszeripar politikájára. A természetes kiválasztódás nekik csak jó. Ahelyett, hogy végleg meggyógyulnánk, tömik belénk a drága gyógyszereket. Bólintottam. Az apja nem egy lerázható kellék. Nem olyan, mint biciklin a pótkerék, hogy ha már nem kell, egyszerűen eldobjuk. - Szóval... csak az apád van. És az... anyád? - kérdeztem rá nyíltan. Eddig se nagyon fojtottam el a kérdéseimet, egy olyan pár perc köszöntött az életembe, ahol kicsit bátrabbnak éreztem magam. Nem kellett lenyelnem mindent, ami eszembe jutott. - Most mondanám, hogy... hogy sajnálom, de azt hiszem, hogy az iménti kis eszmecsere után felesleges lenne - nyeltem nagyot. Sajnáltam őt. De nem a betegsége miatt. A szívén viselte az apja sorsát. És nem volt lehetősége eljátszani azt, amit nekem. Az apjának talán megszakadt volna a szíve, ha egyik napról a másikra eltűnik, de... így végig kell néznie minden egyes kegyetlen mérkőzést, amit a lánya vív meg. Ennél pedig... mi rosszabb van egy szülőnek? Elmosolyodtam. Volt kedve mosolyogni, még ha nem is mindig egy boldog, örömteli téma miatt bukott elő ez a gesztus. Így pedig végre nekem is lehetőségem volt bejáratni ezeket az izmokat. - Az én orvosom szerint a tüdőm kibír még egy... pár hónapot, ha szedem a gyógyszereket, és rendesen bejárok. Meggyógyulni szinte semmi esélyem. Későn... szóval későn vették észre, amikor már visszafordíthatatlanul szétterjedt a... dolog. - Hát, ennyire szépen még nem kerültem ki a rák szócskát. Pedig ideje lett volna nevén nevezni. - Rajtam kívül senki nem tudja. Főiskolára járok, csak az egyik professzoromat avattam be. Nekem ő olyan , mintha az apám lenne. És elfogadja, hogy ateista vagyok - mosolyodtam el. Ki hibáztatott minket azért, amiért ilyen körülmények között már kérdőre vontuk isten meglétét?
Edmund egy roppant szimpatikus srác, bár nem tudom normál körülmények között szóba álltunk-e volna egymással. Talán nem, hiszen a sors kiszámíthatatlan, összehoz olyan emberekkel, akikkel előtte aligha beszéltél, de nyilván ennek a találkozónak ez volt a célja. Más nem, hiszen hiába mondtam el mi bajom, vagy hallgattam végig mások baját, nem könnyebbültem meg, nem éreztem magam jobban, sőt. Rém unalmas volt és nyomasztó. Ellenben szert tettem egy új ismerősre, amiért már megérte eljönni. Komolyan. Úgy sem fogok többet itt megjelenni, ha csak nem azért, hogy a fiúval együtt utána jókat nevessünk a szerencsétlen életünkön, vagy beszélgessünk, amit a csoport nélkül is megtehetünk. Nincs szükségem erre, s ha apám továbbra is erőltetni akarja, hát esküszöm, őt magát küldöm el helyettem! Edmundnak teljes mértékben igaza van. Az emberek szerint izgalmas a haldoklás, mintha ez valami szuper erő lenne. De ott a másik véglet, mikor annyira rettegnek a folyamattól, hogy menekülnek az ilyen emberektől. Persze, nem kellemes egy barátot sem elveszíteni halálos betegségben, így aztán nem csoda, ha nem ismerkednek ilyen emberekkel. Én sem tenném, ha nem lennék hasonló cipőben, mint a fiú. Nem lennék itt, hiszen nem a perverzióm csoportokba járni, pláne beteg emberekkel barátkozni. Ha tehetném, itt se lennék, de már nem bánom annyira, nem tűnik olyan szörnyű ötletnek, mint mikor megérkeztem. - Az a szomorú az egészben, hogy sajnálnak minket. Az emberek nem törődnek egymással, de ha valaki a halálán van, hirtelen mindenki körülugrálja, szeretni és sajnálni kezdik, még akkor is ha előtte gyűlölték. Nem, ez inkább szánalmas, mintsem szomorú. - Úgy grimaszolok, mintha valaki feldühített volna, pedig csak én hergelem fel saját magamat. De nem baj, hiszen senki mással nem beszélhetek hasonló dolgokról. Apámnak mégsem mondhatok ilyeneket, úgysem hallgatna végig, sőt, még le is szidna érte, pedig igazam van. Az igazság pedig néha fáj, de mit kellene tennem? Nincsenek pozitív gondolataim mióta kiderült a diagnózis, maga vagyok a két lábon járó pesszimizmus, de ha kiadom magamból, nyugodtabb leszek. Ez az, amit apám nem ért meg. Az örökös reménykedés fárasztó és sok időt vesz igénybe, én pedig önmagában is fáradt vagyok, időm pedig kevés van. - Pedig sokszor épp a tömegben érzem magam egyedül. Az ilyen csoportokban pedig mindenki egyedül érzi magát. Bezárkóznak, elmondják a betegségüket, gondjukat, bajukat, aztán újra magukba fordulnak. Még a filmekben látott zombik és élőbbnek tűnnek, mint ők. Azért remélem én nem egy zombit juttattam eszedbe! - nevetek fel halkan, bár talán ez az eddigi legjóízűbb nevetésem az utóbbi időben. Kevés jókedv jut nekem, apám nem az a viccelődős fajta, meg is értem, másokkal pedig nincs igazából kapcsolatom, így csoda, ha ironikus megjegyzésekkel és gúnyos viccekkel elégítem ki ezt a vágyam? A srácnak mégis sikerült kicsit kizökkentenie a mindennapi agymosott állapotból, egy kis jókedvet, de még fontosabb, hogy megértést is csempészett a mai napomba, ami már önmagában nagy teljesítmény. Persze ettől még nem lettem optimista, egyikünknek sem lett kirobbanó jókedve, mert az lehetetlen, ahhoz minimum ütős fájdalomcsillapító, vagy jó erős alkohol kellene. - Igen, sajnos ő nem egy barát, akit vérig sérthetek és ellökhetek magamtól. Ő az apám, velem marad a végéig, még akkor is ha nem akarom, hogy végignézze. Igazság szerint rajta kívül nincs senkim. - Elhúztam a számat, mert szörnyű volt belegondolni, mi lesz vele, ha én nem leszek, de ezúttal megembereltem magam, s nem hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Már erőm sem volt sírni, kedvem meg aztán végképp nem. Elegem volt a szenvedésből, s abban a szent pillanatban azt kívántam, bárcsak a hallucinációim is megszűnnének, mert sokkal nehezebb elfogadnom, hogy édesanyám nincs többé, mikor állandó jelleggel fejemben hallom a hangját. Nem egyszerű, de sajnos ez is az életem része, s az új város nem változtat a helyzetemen semmit, egyszerűen csak szebb és némileg jobb, de én ugyanaz maradtam, a betegségem nem fog varázslatra puff, eltűnni. - Így már értelek. A te helyedben én is ezt tenném. Én sem mondtam volna el apámnak, ha tehetném, eltitkolnám, csak hogy az utolsó hónapjainkat ne árnyékolja be. De egy fedél alatt élünk, ő hozott be a kórházba azon a bizonyos éjszakán. Ki voltam ütve, így ő előbb hallotta a diagnózist, mint én magam. - Megint egy grimasz ült az arcomra, mert valahol szeretném, ha nem tudna róla, ha elfelejthetné valamiképp, s nem ezen rágódna. Akkor minden a régi lenne, nem kellene a félelmet, a fájdalmat a szemében látnom minden alkalommal, akkor is, mikor mosolyt erőltet az arcára. Az érintésre egy pillanatra olyan érzés öntött el, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, de mikor a kezdetleges döbbenetet leküzdöttem, kellemesen fogadtam az ujjaimra szoruló kezet, s viszonoztam a szorítást, csak mert jól esett. - Nem hittem volna, hogy erre van szükségem, de... tényleg felszabadító érzés. - Elmosolyodtam, s belül tényleg örömet éreztem, mintha legalább egy régi barátba botlottam volna, nem egy ismeretlen fiúba. Lelkiekben nem éreztem idegennek, csak ez számított. - Az új orvosommal még nem ejtettük még ezt a beszélgetést, de az előző szerint néhány hónap. De tekintve, hogy a jó doktor kinézete alapján már legalább a százharmincat tapossa, úgyhogy mit tudhat ő! - legyintettem és felnevettem, ami nem volt épp jókedvű, de a célnak megfelelt; enyhített a téma komolyságán. - Hát neked? - Ettől a választól féltem, bár igen, ezt sem gondoltam volna, hiszen nem ismerem. Mégis, reménykedtem hogy ő is hasonló válasszal rukkol elő, amiben nem szerepel a nap, vagy a hét szó.
879 szó ✧ öltözék ✧ bocsánat, amiért megvárattalak
Felsóhajtottam. Ő kimondta. Kimondta, hogy mik vagyunk mi. Rákos, lázadó fiatalok. Ez az, amit mások előtt még sosem akartam hangoztatni. Ez volt az, amitől még mindig féltem, pedig már nagyban hittem azt, hogy... beletörődtem. De úgy tűnik, hogy amíg nem vagyunk képesek nevén nevezni a dolgokat, ott nincs javulás, nincs elfogadás. Csak a valóság, és az az volt, hogy félek a haláltól. Nem éltem még annyit, hogy csak úgy el tudjam engedni ezt a furcsa világot. A sok balhéja ellenére sem. Utáltam az embereket, azokat, akik nem értékelték, ami megadatott nekik. De ez örökérvényű szabály... mindig az hal meg, aki jó. A rosszak pedig maradna, mert ők még az ördögnek sem kellenének. Legalábbis anyám filozófiája szerint, akinek tényleg nem ártott volna már némileg rájönnie, hogy istennek nincs beleszólása semmibe. Azért találták ki, hogy az utolsó öt percben legyen kihez fohászkodni, de amúgy... nem láttam értelmét. Én nem éreztem nagyobb reményt az életem iránt, ha elmormoltam egy imát. És úgy véltem, hogy nincs is hatása, csak megnyugtatja a lelkeket. De én még nem voltam abban a fázisban, hogy annyira meg tudjak nyugodni. - Ez nem is igazi dráma. Inkább szenzáció. Az emberek nem azért törődnek veled, mert megérdemled, vagy mert tényleg ez van a szívükben... legalábbis a többség nem. Csak azt hiszik, ez annyira izgalmas. Bele sem gondolnak, hogy amit végignéznek, az egy ember teljes leépülése abba az állapotba, ahogyan világra jött. Csak több fájdalommal - nyeltem újabbat, és elfordítottam a fejem. Ujjaimra tévedt a pillantásom, amelyek egymásba fonódtak az ölemben. Csak magamnak tudtam erőt adni, másnak nem. A fizikában hittem, ez volt az életem, de ami most történt, arra nincs hatással semmilyen elmélet. Elmosolyodtam. Kellemes meglepetés. Ezt is kevesen használták velem kapcsolatban, tekintve, hogy az elmúlt időszak tükrében még azokat a kapcsolatokat is tönkretettem, amiket előtte olyan nehezen felépítettem. Nem volt sok barátom, de őket is sikerült elüldöznöm, méghozzá viszonylag rövid idő alatt. - Magam sem tudom, mi értelme. Talán azt hiszik, míg mások baját hallgatom, az enyém már nem is tűnik annyira egyedinek, és nem azzal foglalkozom, hanem hogy... nem vagyok egyedül. De nem igazán vallom ezt a filozófiát - tettem aztán hozzá, majd megköszörültem a torkomat. - Az érzés kölcsönös. - Maga a személyisége valamiben befolyásolta az én viselkedésemet is. A többiek közhelyesen beszéltek, ő valódi érzelmeket tudott átadni a hangjával, a szemeivel. Lázadó fiatal... talán igen. Vagy csak ő sem akart még beletörődni abba, hogy a halál közelebb van, mint a normális embereknél. Amikor ma felkeltem, nem is sejtettem, hogy találkozhatom itt ma valakivel, akivel el tudok beszélgetni. Velem kevesen találták meg a közös hangot, bár ez annak volt köszönhető, hogy mindig egy fizika könyv volt a kezeim alatt, és erről szerettem a leginkább beszélni. Ebből indultam ki minden élethelyzetben, és rájöttem, hogy az érzelmek nagyban hiányoznak belőlem... azt illetően, hogy nem tudom őket kimutatni. És nem beszélek róluk. Ismét felemeltem a fejem. Főleg mikor az apjáról kezdett beszélni. Belül éreztzem, hogy a szívem gyorsabban ver. Szerette az apját. És az is szerette őt, ezen nehezen változtatna bármilyen fizikai törvény. - A legrosszabb, mikor egy szülő temeti a gyermekét - mondtam csendesen. Nem akartam negatív lenni, de azt hiszem, már elkönyvelhettük mindketten, hogy nem éljük meg a harmincat. Hacsak valami csoda nem történik, de... asrról is azt beszélték, hogy minden csoda három napig tart. - Nagyon szerethet téged. Tégy bármit, mindig kötődni fog hozzád. Meg fog szakadni a szíve - nyeltem, és éreztem, hogy ha nem tudnám tartani magam ennyire, egy-két könny képes lenne kibukni. De volt bennem ennyi. Nem akartam túl érzékenynek tűnni. De hazudni sem. Volt egy család gyerekkoromban, a szomszédban éltek. A kisfiuk pedig egy véletlen balesert folytán belefulladt a medencébe. Az apja, aki állandóan szidta és ordított vele, amiért rossz és cserfes volt, teljesen leépült. Mintha nem is a fiú, hanem ő halt volna meg. Halk nevetés hagyta el a számat. - Nem ismered a szüleimet. Azzal kezdenék, hogy végighordanak London minden templomában, és imádkoznának, hogy isten megmentse az életemet. Vallásosak, méghozzá a végsőkig. Tudom, hogy nem fair ez tőlem, hogy... csendben akarok meghalni, de úgy érzem, ez nekik is jobb. Nem a legjobb a viszonyunk, mióta megtagadtam az ő istenüket - sóhajtottam fel. Nem féltem én tőlük, ez más volt. Nem akartam, hogy végignézzék. Szerettek engem, és én is őket. De sosem tudtam ezt úgy igazán kimutatni. Biccentettem a szavakra, majd kezemmel átnyúltam a szék felett, és megfogtam ujjait, hogy megszorítsam. - Köszönöm. Már régóta akarok így beszélni valaivel... tabuk nélkül - nyeltem újabbat, majd kiszáradó torokkal folytattam. - Neked... mennyi időt adtak még?
Soha nem szerettem, ha másoknak van igaza. Mert az azt jelenti, hogy én tévedtem, amit nem viseltem jól már kicsi koromban sem. Az pedig, hogy találtam egy leendő - nagy túlzással - lelki társat, pedig ezt bizonyítja. Nehéz velem, nem vagyok egyszerű eset, a betegség pedig mintha kiemelte volna a legrosszabb tulajdonságaim, s felerősítette őket. Ha nem lenne elég baj az, hogy daganat van az agyamban, akkor is bőven válogathatok a kellemetlen mellékhatások közül. Bár kétség kívül, a hallucinációt még élvezem is. Hallani anyám hangját majdhogynem megér minden fájdalmat. Enyhülést hoz a legnagyobb fájdalomban is, s olyankor azt kívánom, bár apámat is "kínoznák" a látomások, a hangok a fejemben, melyek legtöbbször anyám hangján szólalnak meg. A hátulütője is megvan, sokszor összezavarnak a képek, melyek kísértenek, néha azt sem tudom, hogy a kórházban, a szobámban, vagy egy teljesen más világban vagyok-e. Abban is kételkedtem nem is kicsit, hogy Edmund sem létezik, makacs módon el sem jöttem a megbeszélt csoportgyűlésre, s mindez csak az agyam műve, amit lassan felemészt a rák. - Ott lenne a helyük. De lássuk be, hiába próbáljuk óvni a szeretteinket tőle, vagy hiába próbáljuk megfékezni, a dráma körülöttünk van. Mi lenne nagyobb dráma, mint egy rákos, lázadó fiatal? - Megmosolygom a saját kérdésem, mert milyen igaz! Fiatalok vagyunk még, előttünk az élet, vagyis előttünk lenne, ha egészségesek lennénk... Edmund pedig lázad, ahogy én, csak míg én apám túlféltése ellen lázadok, addig ő titkolózással teszi ugyanezt. Megállapíthattam volna, hogy nem kezeljük valami jól, de a francba is! Mutassanak egy fiatalt, aki halálos betegségben szenved és baromi jól kezeli, vagy egyáltalán bármilyen daganatos embert. Ez nem csak egy halálos betegség, alattomos, makacs, mindezek mellett pedig még egy rohadék is, mert kifordít mindenkit önmagából, akit csak érint, legyen az maga a hordozója, vagy az érintettek. - Na látod, épp ezért nem akartam ide jönni. Nem tudom az orvosok miért hiszik, hogy ez jó nekünk. Egyrészt kevés hozzánk hasonló van, aki szívesen beszél róla. Másrészt épp elég a saját bajunkkal megbirkózni, nem ám másokét hallgatni... De kellemes meglepetés ért a személyedben. - Ő Nem olyan volt, mint a többi beteg. Amikor felszólalt, már tudtam, hogy inkább hozzám hasonló. Nem panaszkodott, inkább neki is kényszer volt beszélnie erről. Habár tartottam attól, merre felé tartunk. Nem terveztem, hogy egy barátfélét szerzek majd itt, egy ismerőst, aki épp úgy szenved, ahogy én, s aki nyakában ott liheg a nagybetűs Halál. De épp úgy azt sem terveztem, hogy beteg leszek, s fájdalmat okozok apámnak. Az élet nem így működik. Hiába tervezel, a sors, vagy nevezzük bárminek, egyetlen szempillantás alatt képes romba dönteni mindent. Meglepődtem, mikor nem éreztem szúró könnyeket a szememben. Egyszerűen csak ránéztem a fiúra, csaknem érzelemmentes arccal. Mintha nem apámról lenne szó, az egyetlen családtagomról, vagy nem arról, hogy nagyon valószínű, nemsokára meghalok. Vele annyira más volt beszélgetni. Egy kis mosolyra görbültek ajkaim, s ekkor már kezdtem érteni, miért akarta mindenki, hogy ide jöjjek. Ami még mindig dühített, ugyanakkor jól is esett. Persze, nagyon kevés esély volt rá, hogy találok egy olyan embert, mint én magam, a kevés esély pedig mintha boldoggá tett volna, mert így valahol nekem is igazam volt. - Mindkettőnknek nehéz. Néha úgy érzem, nem tudom hogyan kellene reagálnom. Eltaszítom magamtól ahelyett, hogy vele lennék addig, ameddig lehet. De nehéz így látnom őt. Nem akarom, hogy még inkább kötődjön hozzám, mert csak én maradtam neki. - Olyan érzés mindezt elmondani neki, mintha egy nagyon régi, nagyon jó barátnak mesélném. Nem furcsa, hiába öt perce ismerem, s hiába nem tudok róla semmit a diagnózisán kívül, de mintha ettől jobban ismerném, mint bárki más. S nem csak ezért.. Pontosan olyan, mint én, csak másféle szülőkkel. - Mindenesetre neked sem lehet egyszerű. Tényleg ennyire tartasz a szüleid véleményétől? Nem szokásom megmondani senkinek, mit kellene tennie, de most úgy érzem, hogy eléjük kellene állnod, és kitálalni mindenről. A rákról, s arról is, mit vársz tőlük. Végül is, felnőtt vagy, nem? - Kinézetre legalábbis annyinak tűnt, mint én, ha nem volt még idősebb is pár évvel. Persze megértettem, s ha tehettem volna, talán én sem árulom el apámnak, sőt, biztos. De nem volt választásom, hiszen ő vitt be a kórházba azon az éjjelen, mikor egyre több tünet kezdett jelentkezni, ő pedig egyre inkább aggódott. Egy városban éltünk, egy fedél alatt, lehetetlen volt a titkolózás. Edmund más cipőben járt, mégis szerettem volna tanácsot adni neki, ugyanakkor rosszul is éreztem magam, amiért irányítani próbálom, még ha ez a kifejezés túlzás is. A saját házam tájékán kellene söprögetnem, s helyrehoznom apámmal a kapcsolatomat ahelyett, hogy neki próbálok útmutatást nyújtani. Értelmetlennek tűnt, hiszen én sem úgy cselekedtem, ahogy kellett volna, hiába tudtam, mit kellene tennem. - Azt hiszem ez a lényege annak, ha egy cipőben járó emberek beszélgetnek. Kicsit már látom az értelmét. Őszinték lehetünk anélkül, hogy egy orvossal kellene beszélnünk. Apámnak sosem beszélhetnék ennyire őszintén, rögtön nyugtatni próbálna, hogy minden rendben lesz. Vagyis... azt hiszem inkább magát vigasztalja ezzel, nem hibáztatom érte. Inkább én sajnálom. Ha úgy érzed, a szüleid nem értenék meg, ne áruld el. Csak vigyázz, nehogy azelőtt hagyd el ezt a világot, hogy elárulnád nekik. Szerintem nem bocsájtanák meg maguknak, hogy nem tudták, hiába lenne abszurd. - Muszáj volt elmondanom neki, hiszen én magam is állandó jelleggel attól rettegtem, hogy épp nehéz helyzetbe hozom apámat, mielőtt meghalnék. Bizonyára forognék a síromban, ha úgy hagynám magam mögött őt, hogy nem tudja, mennyire szeretem őt, s milyen fontos nekem. Bár ez a kijelentés ostobaság, hiszen már kismilliószor az orrára kötöttem, hogy ha a kukacok mellé mer rakni, sosem leszek békés halálomban sem...
918 szó ✧ öltözék ✧ bocsánat, amiért megvárattalak
- A drámának a színpadon a helye. Vagy az irodalom könyvekben. - Egyszerű vélemény volt ez egy cseppet sem egyszerű témáról. Valójában meg kellett volna értenünk azokat, akik betegek. Én meg is értettem őket, elvégre nézzenek rám, már én is fél lábbal a temetőben vagyok, és nincs az az isten, ami képes lenne megmenteni. Erre mondják, hogy Isten rosszabb minden sorozatgyilkosnál, akit valaha börtönbe zártak, vagy halálra ítéltek és villamosszék által kivégezték. Annyi embert még soha senki nem végzett ki kínok között, mint a sokak által tisztelt istenünk. Aljas hazugság az egész. Csak nem volt jobb dolga valakinek a középkorban annál, hogy összelopkodjon egy bibliányi marhaságot. Biccentettem szavaira. Nem találkoztam még olyannal, akivel ennyire együtt tudtam volna érezni. Megváltozott. Én is megváltoztam. - Azt hiszem, egyet értek. Mármint... mióta közölték velem a diagnózist, alapjáraton véve nyugodtan várom a halált, de sokkalta ellenségesebb, taszítóbb lettem azokkal, akik újak az életemben. Nem akarom őket beengedni, hogy végignézzék ezt a leépülést. - Elcsendesültem. Nem akartam őt nomasztani, azt hiszem, elég nyomasztó számára a saját élet gondolata is, nem még az én nyűgöm. Fájdalmas a halál, de azt gondolom, az előtte lévő idő még inkább fájdalmas. A legtöbb ember szíve ilyenkor szakad meg. Halványan elmosolyodtam, mikor elmondta, hogyan viselkedik az apja. - Ő csak szeret téged. Bár azt hiszem, hogy ezért nehéz neked annyira. Az ember, aki veled volt születésed óta, végignézi ezt... valljuk be, nem szép. És nem így kellene lennie. Ellentmond minden természeti törvénynek az, ahol egy szülő temeti el a gyermekét. - Lehajtottam a fejemet. Túl messzire mentem. Nem kellene rögtön a haláláról beszélnem. - Sajnálom. Aljas megjegyzés volt. - tettem aztán hozzá még mindig a cipőmet bűvölve, mintha az megmentené még a helyzetet. Nem akartam én senki elé tükröt rakni... hogy nincs már sok időnk. Én beletörődtem, és a látszat azut diktálta, hogy ő is. De senki nem tudhatja valójában, mi van odabenn. - Az én szüleim Cambridge-ben élnek Angliában. Nem tudnak rólam nagyjából semmit, ritkán beszélünk. Ha itt lennének, már régen egy szanatóriumban ülnék. De én már belefáradtam abba, hogy küzdjek. Ez fáj. Felemészt. Nincs ellene gyógyír. Én megértettem. De ők sosem értenék meg.
Már azért megérte eljönni, hogy megmosolyogtattam a fiatal srácot, aki előttem szólalt fel. Teljesen azért nem ölte ki a betegség az érzelmeket belőlem, és valahol még mindig ott volt bennem az a lány, aki szerette látni mások örömét, és nem megbotránkozott rajta féltékenyen. A másik ok apám volt, hiszen miatta jöttem el, nem én vágytam rá, ahogy a pszichológusnál töltött húsz percre sem vágytam. Nem akartam ilyesmikkel foglalkozni, mert nem tudtam, meddig élek még. És élni akartam, a magam módján, ahogy én akarok. Ha már alkoholt nem fogyaszthattam, nem járhattam szórakozni, ahogy minden korombeli, annyit igazán megtehetett nekem a világ, hogy békén hagy, és engedi, hogy én döntsek a sorsomról, ahogy nekem jó. Nem értettem, hogyan segíthet rajtam az, ha beszélek az érzéseimről, vagy az, hogy látom, mások is ebben a helyzetben vannak. Mégis minek? Sem nekik, sem nekem nem lesz jobb, az orvos pedig csak ül, és magyaráz, ahelyett, hogy másokat gyógyítana. Az embereknek csendre, nyugalomra van szüksége, vagy másik esetben vidámságra, arra semmiképp, hogy a többi haldokló közt üljenek, és magukba fordulva üljenek a székeken. Még csak nem is kényelmes fotelek... - Nem látom értelmét a kifelé mutatott drámának. Bizonyos szempontból a betegség nyugodtabb természetűvé tett, viszont gorombává, érdektelenné is. Azt hiszem, kicsit hozzám adott, és kicsit kiölt belőlem bizonyos tulajdonságokat. Mindenesetre megváltoztatott. - Jegyeztem meg sokkal hosszabban, mint bárki másnak tettem eddig. Idegenekkel nem szeretem megosztani, ami velem történik. Talán ilyen szempontból mégis jó ötlet volt ide jönni. Jó beszélgetőpartnerre tettem szert. Ilyen nem fordult elő, mióta tudom, mi a helyzet velem. Emlékeztem a nevére, de azért kedvesen mosolyogtam, mikor még egyszer elismételte. Érdekesnek találtam, hogy az ő neve megmaradt az agyamban, míg a többi emberét nem. Mindig is képes voltam rá, hogy csak az érdekes emberek mondandóját raktározza el az agyam, s ez bebizonyosodott újra. Edmund sem olyan volt, mint a többi ember ebben a teremben, sőt, elég hasonló stílusban adta elő a kis történetét, mint én. A maga szerény módján, de hasonlóan. - Inkább úgy mondanám, a nyakamban liheg, mióta megtudta. Nem akarom, hogy borzalmas embernek tarts... Megértem, miért csinálja ezt, de abba nem gondol bele, nekem milyen érzés az állandó aggódás és pátyolgatás. Nem egyszerű a helyzet egyik félnek sem, néha én is megnehezítem az ő dolgát, olykor ő az enyémet. De az biztos, hogy ha ilyen vackokra járok, nem leszek előrébb. Inkább időpocsékolásnak tartom. - Összegeztem röviden, olykor-olykor fintorogva, pofákat vágva, a hangom meg valahol a szórakozott és kedvtelen között ingadozott. Mintha az érzéseim hullámvasutaztak volna, de mindenképp plusz pont volt Edmundnak, hogy többnyire jó kedv fogott el. - És veled mi a helyzet? Hogy tudod eltitkolni a szüleid elől? - Óvatosan tettem fel a kérdést, mégis nyíltan. Nem akartam tapintatlan lenni újdonsült ismerősömmel, de virágnyelven sem kívántam beszélni hozzám. Én tudtam, milyen az, ha törékeny porcelánbabaként bánnak veled. Az volt a legkevesebb, hogy én nem teszem ezt egy hozzám hasonlóval sem.
A lány beszélni kezdett, és rögtön elhangzott a neve. Shelby. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy elfojtsam a nevetésemet azt illetően, ahogyan rávette magát erre az egészre, szemmel láthatóan annyira volt kedve itt lenni, mint nekem. A professzorom javasolta ezt az egészet, hogy ez majd segít. Segít, ha látom, hogy mások is szenvednek ilyesmiben, és nemcsak én vagyok az egyetlen, akivel istennek valami baja van. De nem tudnék változtatni azon a véleményem, hogy nem érdekel, hogy mit gondol isten, vagy hogy egyáltalán létezik-e. A pontos fizikai megállapításaim szerint sosem létezett, és azon emberek hozták őt létre, akik hitet akartak érezni egy felsőbb hatalom iránt, aki talán majd egyszer méltóztatik bennünket megmenteni. Vagy maga mellé fogadni, ha lejár az utolsó óránk. De végül is, ez rettentően nevetséges, valljuk be. Én voltam az egyetlen, aki nevetett az egészen a vasárnapi misén, és én voltam az, aki állandóan kétségbevont mindent. A kérdéseimet nem tudták megmagyarázni. A válasz bennem van, mondták sokan, de nem érzek én magamban semmit, nem hogy választ a kérdéseimre. A mosoly azonban mégis kibukott belőlem, mikor a lány hasonló szókimondással, odavaló stílussal tovább beszélt, és láttam, hogy ez voltaképpen senkinek nem tetszik, de én jót szórakoztam rajta. Ki tudja, mikor nevettetett meg valaki utoljára, és még grátiszként megérte látni a csoportterápiát vezető orvos fejét is. Nyilván pszichológus lehet, de azon kívül, hogy ma ezerszer mondta ki a "mondd el, hogy mit érzel és mi van a fejedben" kezdetű fejezetet, hát mást nem tett hozzá az életemhez. Volt valami az egész kisugárzásában, ami kiemelte őt, és végre nemcsak zsebkendőt szorongató nőket, dühvel küszködő férfiakat láttam, hanem egy lányt, aki élne... de őt tényleg bünteti az élet egy betegséggel, amelyből tényleg nincs kiút. Kérdezhetnénk azt, hogy miért mindig a jó emberekkel történik az ilyesmi, de ez egyszerű biológia és genetika. Semmi köze istenhez és annak döntéseihez. Akkor tévedtem vissza a valóságba, mikor felém fordult, és ahelyett, hogy a csoportnak adott volna tovább információkat, hozzám szólt. A szüleimről. És mennyire igazak voltak a szavak, amelyeket nekem címzett... de mielőtt reagáltam volna rá, a csoportvezető ismét papolni kezdett, én pedig ismét csak sóhajtásra adtam a fejemet, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. Nem a férfi váltotta ki belőlem, hanem a mellettem ülő lány. És mikor a tagok szedelőzködni kezdtek, én még mindig ott ültem. Nem volt célom megmozdulni, csak a kezeimet néztem egy ideig. Remegtek. Ma nem vettem be a fájdalomcsillapítókat. Meg akartam tudni, milyen anélkül. Kemény. Túl kemény ahhoz, hogy könnyedén elviseljem. Valószínűleg a fájdalom vinne el előbb, nem is a betegségem. - Te nem sírtál. És nem hisztiztél. Ez valami új dolog - jegyeztem meg ismét a lány felé fordulva. Inkább volt ez dicséret, majd lassan felálltam. - Edmund vagyok. Egyébként - tettem aztán hozzá, hiszen ismertem az érzését annak, hogy nem maradnak meg a fejben a nevek. Az én agyam mondjuk hibátlan, mindent megjegyez, amit egyszer megtanultam. - Az apád gyakorta van veled ebben a nehéz időszakban? - kérdeztem. Nem is tudom, honnan jött a kérdés.
Egy bőrrel fedett széken ültem, ami elég kopottas volt már ahhoz, hogy kényelmetlen legyen. A lábaimmal doboltam bosszúságomban, de az érzelmeim elrejtettem az unalom mögé, ami szintén valós volt, és körmeimet nézegettem, csak hogy ne kelljen az asztal mögött ülő idősebb nőre néznem. Az óra zavaróan ketyegett minden másodperc elteltével, a csönd pedig hosszú percekig nyúlt, mire a nő arcára is kiült a türelmetlenség. Tollával koppantott egyet, és tudtam, hogy baj van, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját. Persze, csöndben nem ücsöröghetsz egy pszichológusnál, pedig a gondolkodás igazán többet ér, mint a beszéd. Meg aztán, mi a fenének beszéljen az ember a tényekről? Meg fogok halni. Itt a vége, nincs mit firtatni. - Shelby, azért vagy itt, hogy beszélj az érzéseidről. A helyzetedről. Húsz perce hallgatsz, egyetlen kérdésemre sem válaszoltál, és kifutunk az időből. - Egy fintorral tudatom vele, mennyire meghat, és érdekel a mondandója. Két dolgot tud rólam: 1. Haldoklom és 2. A nevemet. Egy ismeretlen mégis hogyan segíthetne rajtam? Ó, persze, én beszélek, ő diagnózist állít fel, ami bizonyára a depresszió lenne, de hát ez benne van a pakliban, ha közlik veled, hogy egy daganat ül a koponyádban, és végezni akar veled. - Haldoklom. Mégis hogy kellene éreznem magam? Talán apámnak kellene segítenie, végtére is ő marad majd hátra, vele továbbra is tarthatja majd a kapcsolatot, hacsak nem médium, mert ez esetben majd halálomban is bosszanthat a kérdéseivel. - Felvont szemöldök, összevont karok, enyhén gúnyos ajakrándulás. Mind-mind részei egy egésznek, ami nem más, mint az érzelmek távol tartása. Így elérem, hogy amíg nem kezd vészesen közeledni az utolsó napom, nem török össze teljesen, csak szépen lassan, belülről emészt fel a lelki "kór". Választ persze nem kaptam a nyugis kitörésemre, csak egy mosolyt, amitől még idegesebb leszek, és végképp nem értem, hogyan segíthet nekem ez a nő. Ismételten félrenéztem, ezúttal az órára, de a hangra visszafordítottam felé a fejem. - Hm, azért a ruháidba csempészel egy kis színt és vidámságot. - Nézett először a pólómra, ránduló ajakkal, majd a cipőmre az asztal alatt sokkalta vidámabban. Úgy megrökönyödtem az új témától, hogy még egy mosolyt is megeresztek, amit ő először jó jelnek vesz, de hamar rá fog ébredni, hogy velem kapcsolatban minden kiszámíthatatlan. - Utálom Mickey egeret, és a pöttyös szoknyás barátnőjét is. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrve, és újabb mosoly jelent meg ajkaimon, ahogy elkomorodott a doktornő. Papírokat kezdett rendezni az asztalon, és mintha megint felderült volna az arca. Úgy éreztem magam, mintha egy keljfeljancsival lennék összezárva, akit nem lehet lecsapni. Őt sem tudtam elrettenteni a szavaimmal, mintha lehetetlen lenne kiölni belőle velem kapcsolatban a "jó" és a "pozitív" jelzőket. - Látom feliratkoztál a csoportterápiára. - Folytatta volna, ha hagyom, de kezdtem unni a lelkesedését, és egy kicsit megsajnáltam, hogy épp velem kell beszélgetnie, mikor biztos van olyan betege is, akinek jó modora van, és elfogadja a segítségét. Igen, meg kellett adnom neki az esélyt, hogy hagyjon engem a fenébe, és olyasvalakivel foglalkozzon, aki értékeli mindazt, amit tesz. - Nézze, nem azért megyek el a terápiára, mert annyira szeretnék. Csak apám miatt, és ha a titoktartás tényleg olyan fontos magának, nem nyúl azonnal a telefonhoz, amint kiléptem az ajtón, és hívja apámat azzal az indokkal, hogy mély depresszióba süllyedtem, és semmi sem oké velem. Neki nem kell velem együtt szenvednie. - És ezzel elárultam magam. Depressziós lennék? Meg van rá az esély, de elég erős vagyok ahhoz, hogy a fájdalom közepette is mosolyogjak, és távol tartsam a betegségemmel járó kellemetlen hatásokat, amennyire tudom. Nem csak az érzelmeket, ha Serah csakugyan igazat mondott. Talán megtanulhatom uralni a képességeim annyira, hogy segíthessek magamon, akkor is, ha túl nem élném. Ahogy sejtettem, a doktornő nem felelt semmit, én pedig kisétáltam, mint aki jól végezte dolgát. Közben azért emésztett kicsit a beszélgetés vége, de akadozva nyeltem egyet, és folytattam az utam tovább, egy másik borzalmas helyre.
***
Egy darabig járkáltam az ajtó előtt, azon gondolkodva, egyáltalán bemenjek-e, vagy csak hazudjam azt, hogy részt vettem rajta... De ennyit igazán megtehetek apámért - végül ez a gondolat győzött. A körben lévő harmadik széken ücsörgő férfi beszélt éppen vontatott, unott hangon, tehát két súlyos vallomásról már lemaradtam, mire rászántam magam a részvételre. Az az érzésem támadt, hogy a szereplő férfi sem önszántából van itt, de amint meghallottam a "tünetmentes" és a "visszatért" szavakat, rögtön tudtam, hogy belefáradt a rákba, és halálba kívánja magát. Na igen, erre a pontra én még nem akartam eljutni. Elnézést kérve helyet foglalok az utolsó üres széken, és végighallgatok még jó néhány történetet, kényelmetlenül mocorogtam közben, és próbáltam féken tartani a lábaimat, amik arra késztettek, hogy rohanjak innen. Az ösztönök csúnya játékot űztek velem. Az előttem lévő fiú volt soron, akinek a szavai igazán megleptek. A többiek sírással küszködtek, igyekeztek mindent belesűríteni néhány mondatba, hogy ne húzzák az időt, míg ő tényleg keveset mondott, mindezt önszántából. Igaza volt. Mit lehet úgy mégis elmondani? Hogy mivel diagnosztizáltak minket, vagy hogy mennyit jósolnak nekünk? Mintha kibaszott médiumokhoz fizettünk volna be, nem kezelésekre, valódi orvosokhoz. Megköszörültem a torkom, mikor befejezi a kötelező mondandót, és a doktorhoz fordulok, aki a srácról lassan rám emeli a tekintetét. Igen, tisztán látszott rajta, hogy zavarta a fiú szákszavúsága. Rám se számíthat... - Shelby vagyok. - Jelentettem ki könnyedén, hiszen azután már csak nehezebb válaszokat vártak tőlem. A formámat hozva, zavartalanul körbepillantottam a termen, egy halvány alig-létező mosollyal. - Semmi "Szia Shelby!"? Oké, hagyjuk. - Fejeztem be végül egy sóhajjal, látva a megrökönyödött, értetlen arcokat. - Daganatot találtak az agyamban, ami azt jelenti, hogy ezt a terápiát akár képzelhetném is, azt is valóságnak hinném. De sajnos nincs ilyen szerencsém. - Újabb sóhaj, bár az utóbbi mondatot halkabban tettem hozzá, mintha ugyan számítana, kinek gázolok tövig a lelkébe. Nem ismertem senkit, és nem terveztem őket csak azért megsajnálni, mert egy cipőben járunk. Nem akartam sajnálattal, együttérzéssel foglalkozni, csak túlesni a terápián minél gyorsabban. Többet úgysem látnak majd itt. Megköszörültem a torkom, és erőt gyűjtöttem a következő beszédhez, mert nagyon láttam, hogy ennél többet várnak. Csakhogy én ahelyett, hogy a többiekhez, vagy a dokihoz fordultam volna, a mellettem ülő srác felé pillantottam. Az ő szavaiból fogtam fel a legtöbbet, hogy azért-e, mert fiatal volt, mint én, vagy mert az ő szavai voltak a kevésbé szánalmasak, nem tudom. A neve mindenesetre nem maradt meg, talán nem is hallottam meg. - Ha tehettem volna, én sem mondom el apámnak. De hidd el, ha bármi vallási szarságot akarnak a nyakadba varrni, mert beteg lettél, mondd nekik, hogy csesszék meg. - Egyetlen vállvonással, és egy halvány, cinkos mosollyal elintézem, és egyetlen szóval sem mondtam többet a doki kedvéért, csessze meg ő is.
- Hagyjanak! Csak hagyjanak elmenni! - Ezek voltak az első szavak, amelyek elhagyták a számat az orovom irányába jóval ezelőtt. Még élénken élt a pillanat bennem, mikor elém tárták a diagnózist. Húsz éves voltam, életerősnek tartottam önnön magam, és már arról beszéltek a barátaim, hogy micsoda Einstein vagyok már most, nem még ha a kezembe vehetem a hőn áhítozott doktorimat a diploma után. Vágytam rá, ahogyan a szüleim arra, hogy egy hithű katolikus gyermekük legyen, ki nem okoz majd csalódást nekik. Talán a sors fintora, hogy egyikőnk vágya sem teljesedhet be. Isten akarata? Késő van már ahhoz, hogy hinni kezdjek valamiben, aminek a létezését kiskorom óta ostobaságnak tartok. Nem isten teremtett bennünket. Nem volt sem Ádám, sem Éva, ahogyan nem létezett a kísértés almája sem. Nem voltunk halhatatlanok, nem száműztek bennünket a paradicsomból, és Káin nem ölte meg Ábelt. Talán túl közhelyes lett volna egyértelműen kijelenteni, hogy a világunk egyszerűen csak egy robbanással keletkezett, jött rajta létre élet. Hiszen ez annyira... fantáziátlan. Mondhatni, sótlan. És én is az vagyok, mióta tudom, hogy nem sok van már hátra. Én nem vagyok sem megváltó, sem Jézus, én nem támadok fel, és... megmenteni sem tudom magam. Kirázott a hideg a halál gondolatától, és egy orvos sem tudott megnyugtatni arról, hogy nem fog fájni. Sőt, azt láttam a tekintetében, hogy ne kényszerítsem arra, hogy kimondja, mennyire fog fájni valójában. De ez az átkozott dolga! Csak ültem most. Körülöttem egy csomó emberrel. Karjaimat a mellkasomra szorítottam, és mintha teljesen bezárkóztam volna, alig jutottak el hozzám a hangok. Legalábbis ezt a benyomást keltettem. NEm reagáltam a külvilág zajaira, nem bólintottam, pedig amikor az a tizenhét éves kislány arról beszélt, hogy már másodjára tér vissza a rákja, erőnek erejével kellett visszatartanom azt, hogy ne mutassak felé sajnálkozást. Tudom, hogy az mennyire nem válik be. Aztán ott volt az a szőke lány. Nem tudtam, neki mi a baja, és ahogy méregettem a szemüvegem kerete fölött, lehet, hogy észrevette azt, hogy bámulom. De nem tartott sokáig, mert a csoportot vezető orvos felém fordult. Csak felsóhajtottam. Nem akartam beszélni. Még a tulajdon szüleim sem tudják, hogy beteg vagyok! Mit keresek én itt? - A nevem Edmund. Nem szoktak becézni - szólt a hangom teljes közömbösséggel, mint akit nyúznak, hogy beszéljen. - És... tüdőrákot állapítottak meg az orvosok, kevés gyógyulási eséllyel. Ahogy mondani szokták az új vizsgálatoknál, csoda, Isteni csoda, hogy még élek - vigyorodtam el elkeseredetten. - De én nem hiszek Istenben. Talán ez a baj - sóhajtottam fel, és felemeltem a fejem. Magam sem tudom, hogy miért, rögtön a szőke lány tekintetével találkozott a sajátom. - Csak a... legjobb barátom és az egyik professzorom tudja, hogy mivel küzdök. A szüleim nem tudnak a betegségemről. Ők annyira hívők, hogy... azt mondanák, nem tudják, mikor vétettem akkorát, hogy Isten ilyen halállal akar büntetni - forgattam meg a szemem. Hát igen. Nem beszéltem sokat magamról. De szerencsére én voltam az utolsó előtti. Utánam már csak az a szőke lány volt.
Kezdőlap
