Egyszer álmomban egy sötét erdő közepén álltam. Előttem szabványosan sorakoztak a vékony törzsű fák, s közöttük csak is a sötétség szivárgott felém haladva. Csak álltam ott, bár mindennek ellenére annyira nyugodt voltam, egyáltalán nem reszkettem, de még csak nem is mozdultam el onnét. Álmodtam, de nem én voltam ott az, aki személyében most mesélek. Álmomban tudtam az ő fejével gondolkozni, láttam emlékeit, s bár biológiai szíve  nem volt annak a testnek, éreztem mindent abból amit ő. Egészen fiatal test volt az, mint mikor én voltam gyermek. De persze, az már nagyon régen volt. Abban az erdőben nem történt semmi, pusztán csak egy külön helyet adott nekem elmém, ahol saját magam lehettem más testében, ahol... elgondolhattam mindent, mit szeretnék kezdeni. Ott csak leültem egy kifordult fa törzsére, és ott ültem tovább, mintha várakoznék valakire.
Mindenki tudja, hogy az álmok olykor tekervényesek, néhol rémisztőek, és olyan váratlan események történnek benne, hogy magunk sem tudjuk azt nyomon követni. Valójában a mi életünk is ilyen, csak azt már annyira megszoktuk, hogy már megszokottá vált a szenvedés, a boldogság, és a váratlan pillanatok. Az álom más, ritkábban van benne részünk, s van, amikor örökké abban az álombéli világban élnénk tovább. Abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy ott akarok maradni. Sohasem gondolkoztam el életemben úgy, mint akkor. Figyeltem magam felett a csillagtömeg fátylát, s mintha az összes fa tükrözte volna a fényes gömbök tükörképét. Gyönyörű volt.
Gondolatmeneteim azon szálon futottak először, hogy mindez valóság avagy álom-e? Néhány gondolat után aztán eszembe jutott önön énem, ami régen voltam. Nevettem magamon gyermeki kacajt hallatva, s tovább bámultam magam elé meredten. Így ment ez egészen addig, ameddig szememben felcsillant, hogy ki is voltam igazából. Egy ősi vámpír, aki fekete bárány volt az egész család szélén állva. Én sohasem éreztem magamat oda közéjük, más életet akartam magamnak. Ezt a bátyám tudta jól, és inkább tönkretett, mintsem, hogy elengedjen engem. Talán akkor most nem kéne a bosszúval számítania, ami majd lesújt rá. Ha kell, újra megfizetek az életemmel, elvégre már nem először vagyok halott. Már nem érdekel semmi sem, csak az, hogy megfizessen mindenki azért, amit tettek velem!
Őrlődtem álmomban abban az idegen testben. Azt az ártatlan lelket is képes volt befeketíteni démonom, mely arra talált végleges magyarázatot; csak is a bosszúm fog életben tartani, és ha meg kell halnom, az csak akkor következik be, amikor már bevégeztem azt, amit elterveztem.

Kedves Kol!

Szerintem nem csoda az, hogy ennyire hamar elkelt ez a karakter, hiszen remek története van és sok mindent ki lehet belőle hozni. Az előtörténeted után biztos vagyok abban, hogy remek kézbe került és kíváncsian várom, hogy mivel fogod felbolygatni mások "unalmas" életét.
Nagyon tetszett az, ahogyan megjeleníttetted a családot. Engem egyszerűen beszippantott és amikor a végére értem, akkor már tudtam, hogy megnyertél magadnak, hiszen teljesen az írásod hatása alá kerültem. Nagyon szépen tudsz fogalmazni és amit megjelenítesz a szavak erejével, az könnyedén jelenik meg az emberek lelki szemei előtt is szerintem.
Azt picit sajnáltam, hogy a történetednek ilyen hamar vége lett, mert az is nagyon tetszett és érdekes volt ilyen szemszögből is látni azt, hogy Kol mit érez, vagy éppen gondol. Nekem minde egyes sora nagyon tetszett, s ha kívánság műsor lenne, akkor még kérném azt, hogy folytasd az et-det, mert telhetetlen vagyok! De ha most nem is, akkor játéktéren még lesz lehetőségem olvasni.

Nem is szeretnélek tovább feltartani! Gyorsan foglalózz, majd mehet is a játék. Jó szórakozást kívánok!