≫Születési idő, hely ≪ 1988 febr. 16, Rotterdam
≫Család ≪ Sajátos, meglehetősen különc érzések fognak el ha rátok gondolok.
Drága apám! Veled kezdem a sorom. A szívem legmélyén mindig is tudtam milyen nagyra tartod azt -az amúgy befolyásolhatatlan- tényt, hogy elsőszülötted egy lány lett. Az a tipikus lányos apa voltál a kezdetektől. Becsültél, nagyra tartottál, néha talán túlontúl is vajszívű voltál velem. Mindig azt mondtad, hogy van egy bájom, ami a legridegebb szíveket is képes a lehető legegyszerűbb módon felmelegíteni. Én persze sosem hittem neked, mindig csak az elfogultságra fogtam, azzal magyaráztam a különös helyzetünket, mert igazából sosem hittem, hogy egy olyan erős, remek kiállású férfi, mint amilyen te voltál, képes lett volna ennyire behódolni egy magafajta pöttöm lánynak. Talán mégis rosszul gondoltam mindezt.
Édesanyámnak! Óh, mama! Ha megállíthatnám az idő gyorsan forgó vasfogát, Te lennél az első kinek ezen képességemet megsúgnám. Te lennél az első és egyetlen ki varázstudásom elleshetné. Hisz mindenben prioritást élvezel, ha úgy nézzük. Amióta ugyanis apa meghalt csak veled, neked tudom megértetni magam. Mióta elment, csak te tartod bennem a lelket! Kedves, ámbár gyötört mosolyoddal, remegő kezeddel, szűnni nem akaró optimizmusoddal. Te sarkallsz minden jóra, célra valóra! Szeretném valamikor mindezt megköszönni neked, bár tudom szíved fáj mióta otthonról elmentem.
Yvette. Egészen apró voltál még mikor elmentem otthonról. Talán nem is igen emlékszel rám. Gondolataidban arcom már biztos elmosódott, talán a hangomat sem ismernéd fel a sokból. Én mégis úgy emlékszem Rád, mintha csak tegnap búcsúztunk volna el. Drága húgom, szeretném, hogy tudd. Tudd, hogy nem a te hibád, hogy nem te vétkeztél, és pusztán nővéri szeretetből, és egy hatalmas adag megóvásból, óvatosságból teszem, sőt tettem már akkoriban is mindazt amit kellett tennem.
Drága naplóm!2007 december 18.-át írtunk a napon, mikor megfogalmazódott a fejemben, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel.
Emlékszem, kezdetben nehezemre esett felvázolni édesanyámnak a költözésemről szóló halvány vázlatokat amik az agyamban már egy ideje gondosan összeálltak. Az ötletek, a lehetőségek, a szabadság mámoros íze tinédzserkorom végére teljesedett csak ki bennem a leginkább.
-
Alsjeblieft, mama - sokszor fordultam hozzá akkoriban a 'kérlek' szócskával. De eddig a meggyőzés tárgya mindig valami apróság, egyszerűség volt, nem pedig az új élet reménye messze az otthonomtól, országomtól, apa sírjától. Talán a legutóbbi ok miatt is neheztelt rám akkoriban annyira. Meg mert tudta, sejtette, mennyivel másabb lesz az élete ha elmegyek. Elmegyek és itt hagyom őt a gyásszal és Yvettel.
Emlékszem, amint anyám elfordult tőlem és egy kósza könnycseppet sietősen letörölt az arcáról, én rögtön a húgom felé siettem. Felkaptam a kezemben, szorosan megöleltem, csókot nyomtam a rózsás babaorcára, majd a kezemben egy körülbelül 10 kilós csodával reméltem a megváltást, a hirtelen megvilágosodást anyám fejében. Ám amint meglátta karjaimban a gőgicsélő apróságot, gyorsan remegő kezeivel elszakította tőlem a fürtös csöppséget, aki ezt hatalmas, gyorsan feltörő sírással, hisztirohammal díjazta.
'Hát mégis van egyfajta kötelék közöttünk!'- nem mertem hangosan kimondani, hisz tudtam, hogy akkor megint hatalmas veszekedést szül a már csontig lerágott téma. És igen, kedves napló, ha tudnál beszélni most biztos igazat adnék neked. Yvette sem most, sem később nem érdemeli meg a hazugság efelé tartó kialakulását, irányát. Azt, hogy anyja testvérként szereti, nagyanyja meg úgy neveli, mintha ő hozta volna a világra, nem sokkal ezelőtt. Úgy, mintha ő lett volna az, aki órákon át vajúdott, majd verítéktől és sós könnytől átázott arccal, hatalmas szomorúsággal megalkudott volna. Igen, akkor este rossz döntést hoztam meg. Ezidáig egyetlen gyermekemről lemondtam, de miért? Mi sarkalt rá, hogy ezt tegyem?! Hát ez.. ez, ami akkor és ott újra a kezemben pihent. A levél. A levél, ami gratulációval indít.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerülhet, de akkor és ott azaz apró, illatos papír nyíltan kijelentette, hogy ebben is -mint még sok másban- tévedtem. Mert sikerült. Mert sikerült!
El tudod te ezt hinni kedves naplóm? Mert én a levél kibontás és olvasás perceimben nem tudtam. Mármint mindig is reménykedtem, bíztam a csodában, olykor-olykor pedig még imádkoztam is, pedig nem igazán vagyok vallásos. Anyám tudja és még mindig is tudja, hogy mennyire akartam akkor ezt. A felvételt, egy remek művészképzőbe. Hisz erről szólt minden, még jóval a terhességem előtt is. Céljaim voltak, és képes voltam az elérésük érdekében bármire. Szó szerint bármire.
Hát akkor miért nem akart elengedni? Miért volt célja, hogy maradjak? Hisz tőlem mindent megkapott ha úgy nézzük. Megkapta a mindenemet. Apa halála után ugyanis az új esélye a karjában pihent, épp egy hatalmas pillecukrot majszolt és engem időtlen idők óta csak 'broer'-nek vagy 'zuster'-nek tudhatott. Rengeteg lemondásba kényszerítettem magam csak ezért. És akkor nem enged? Nem engedett.
Kedves naplóm, hát ezért szöktem el veled.
Legkedvesebb naplóm!Ma 2013 október 2.-a van. Egy hihetetlen nap. Szeretnéd az elejétől kezdve hallani? Csak mert belőlem az információ áradat már nagyon kikívánkozik.
Ez egész 12 óra 35 perckor kezdődött. Legalábbis a meghívóra az volt ráírva. Na meg ez: Fenna Groot merész, posztmodern alkotásai.
Igen, tudom mire gondolsz! Természetesen minden késve kezdődött a galériába. A vendégek is olyan 1 óra körül jelentek meg.
Igen, jól hallottad. Abba a galériába, amelyik az én festményeimmel voltak teleaggatva. Hát nem mesebeli kijelentés ez?! Na de most nem is ez a lényeg... mármint, persze, hogy ez is a lényeg, de teljesen másról akarok most írni!
Természetesen a pezsgők kiosztásának procedúrája sem sikerült hibátlanra. De tökéletesség varázsa még itt sem veszett el.
Emlékszem, ott álltam az egyik legnagyobb festményem mellett hosszú órákig, mígnem a magassarkúm - vagyis sokkal inkább a jobb bokám- egy hirtelen, óvatlan mozdulat után felmondta a szolgálatot. (Teszem hozzá, hogy még ezer mázli, szerencse, hogy csak a gondosan begyakorolt beszédem után.) És igen, joggal gondolhatod, hogy az első dolgom - miután kerestem egy megfelelően kényelmes kanapáét- az volt, hogy magamban nagyokat szentségelve, reméljem, hogy a hirtelen fellépő rokkantságom, lerokkanásom nem szegi senki estéjét, ha már az enyémet megtette.
Sietősen körbenéztem jobbra, majd balra. Mindenhol mosolyokat, jóízű nevetéseket, hangos beszélgetéseket, elmélkedéseket láttam, ami igencsak megnyugtatta az instabillá váló kedélyállapotomat.
Aztán megláttam Őt. Ott állt, ahol én hosszú órákig, a hatalmas képet leste. Mindamellett, hogy hittelenül szexi volt, a kisugárzása mást is közölt velem nonverbálisan. Érdeklődést. A képem iránt. És ezt naná, hogy kihasználtam. Még a fájó sántikálásom ellenére is.
-
Hatalmas munka volt benne. Talán a legnagyobb - ez igen Frenna. Csodás kezdés, bemutatkozás. Na ezért nincsenek barátaid, kapcsolataid. A magad fura módján mindent képes vagy egy perc alatt elcseszni. Na meg az a fránya akcentus...
De úgy látszik neki tetszett. Mármint a kép. Meg talán az akcentus.
-
Tetszik az üzenete - csak egy pillanatra fordult felém, hogy rám villantsa vakítóan fehér mosolyát. És igen, tudom mire gondolsz már megint napló.
Hogyan lehet egy pasinak ilyen vakítóan fehér mosolya? vagyis, hogyan lehet egy pasi ennyire... töké... akarom írni, hogy is érti, hogy tetszik neki. Az üzenete. Pont az üzenete. Egyáltalán vajon tudhatja, valójában értheti mi az üzenete? Mert hiszen ez számomra nyilvánvaló, de vajon számára is az? Lehet, hogy az? Lehetek ennyire nyitott könyv, hogy az első erre járó megfejti a legnagyobb munkámnak vallott valaminek AZ üzenetét?!
-
Mármint, volt egy idő, mikor én is ezt éreztem. A meg nem értettséget - azt hiszem az állam akkor már a padlót súrolta. Nem hittem a fülemnek. Mi az, ez a csóka egy gondolatolvasó? Tudom, én sem hiszek az ilyen "mágiákban". De ez akkor és ott nagyon meglepett!
-
Ne haragudj, de miből gondolod, hogy ennek ez az üzenete? - muszáj volt a kíváncsiságomra hallgatni és éppen ezért megkérdeztem tőle. Hisz akkor azt reméltem, hogy talán bevallotta volna, hogy csak tippelt (és nemmellékesen éppen a közepébe talált), vagy mondd valami vicceset, mint például ez a gondolatolvasós dolog, amit az előbb felhoztam. De helyette csak mosolyra húzta az ajkait. A roppant száraz ajkait. -
Megveszem. Holnap el is jövök érte, egy a szállítására alkalmas autóval. Ugye akkor is itt találom majd? - sejtelmesen a szemebe nézett kérdése feltevése közben. És esküszöm, bármennyire is a "nem" opció felé hajlottam, mégis igenlően bólintottam.
Aztán elment. Elment olyan 6 óra körül, a rendelést mindenesetre e-mailbe is bebiztosította. Holnap pedig azt hiszem készen áll majd a legkedvesebb képem átvevésére. És hogy én vajon készen állok erre? Nem tudom.
De arra biztosan, hogy újra lássam. Épp ezért, kérlek nagyon szoríts nekem kedves napló!
2013 október 2.-a óta nincsen bejegyzés.
Emlékeztető: a napló folytatása (2013 dec. 2)
Emlékeztető: a napló folytatása (2014 jan. 2)
Emlékeztető: a napló folytatása (2014 febr. 2)
Emlékeztető: a napló folytatása (2014 márc. 2)
- emlékeztetők helye betelt -
34 nem fogadott hívás; 22 hangposta üzenet (betelt fiók)
56 sms:
LIZA: Merre van?
LIZA: Tudom, hogy nem jöttél be dolgozni már két hete, ki vagy rúgva!
MR. EBOT: Késik a lakbérrel, megint.
MR. EBOT: Nem tudom ezt tovább tolerálni, pakoljon ki. Kiadom másnak a házat.
MR. EBOT: A cuccait hazaküldettem az anyjához (mivel még ezért sem volt képes eljönni). Jöjjön a papírokért, vagy perelek.
MR. EBOT: Eddig vártam, csak maga akarta...
MOM: waar ben je? (*hol vagy?)
MOM: Kom naar huis, baby (*gyere haza, kicsim)
MOM: Ik vind het jammer dat we vochten (*sajnálom, hogy veszekedtünk)
Kezdőlap
) Ha ez nem lenne elég, Gabriella Wilde, mint tündér... az a helyzet, hogy ezek után már nem is tudnám másnak elképzelni. 
Persze ráfoghadnánk arra, hogy csak meguntad a naplóírást, de a sok nem fogadott hívás, a számtalan sms... hm, egy olyan csavarral zártál, ami számtalan kérdést vetett fel bennem. Kíváncsi leszek a válaszokra. 
Jó szórakozást!