Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 28, 2017 10:20 am
Ugrás egy másik oldalra

Gratulálunk, elfogadva!  
üdvözlünk a diariesfrpg oldalán!

Kedves Venus! Smile
Vagy szólítsunk Astridnak? Nekem személy szerint mindkét név nagyon tetszik. Embarassed Arról nem is beszélve, hogy számomra ismeretlen, de annál gyönyörűbb arcot választottál magadnak. A vörös haj a gyengém. 27
De ne csak a külsőségeken akadjak fenn: a történeted nagyon változatos volt, tele élénk, váltakozó érzésekkel; eleinte valószínűleg a félelem, a változástól való tartózkodás... majd jött a menekülés... a végére talán kicsit megnyugodott az életed. Biztonságban tudtad magad, és valakit, aki azt hiszem, a legfontosabb számodra. Nem mondom, olyan volt ez, mint egy igazi hullámvasút. Ugrások az időben, hangulatban... de az ilyet szerettem mindig a legjobban. Nem egy lelki állapotot mutattál be, hanem három fontos fázist. Azt, ami nagyban befolyásolta az életed, a történeted... remélem, hamarosan tovább is olvashatom. Wink
Ha eddig még esetleg nem tetted volna meg, akkor most már semmi sem választ el a foglalóktól... majd nyomás a játéktér! Wink Jó szórakozást!

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 13, 2017 10:29 am
Ugrás egy másik oldalra

Venus A. Black
nomen est omen

364 éves

-

hamarosan Mystic Falls

Skyler Rose Samuels

Boszorkány

-

Művész, tolvaj és harcos

a karakterem keresett


Születési idő, hely   1652. május 5., Skócia
Első átváltozás   -
Család   Connor Black létezéséről tudok már csak. Régóta elváltak az útjaink apával, de a távolból mindig is nyomon követtem, hiszen számomra túlzottan is fontos személy. Bármikor ha bajban lenne, akkor habozás és minden kérés nélkül a segítségére siettem volna.
Van még egy titkom, amit mindennél jobban óvok.

 

- Ébredj, eljött az idő! – hallottam Aimee szavait a fülembe suttogva, mire sietve dörzsöltem meg a szemeimet, viszont még se mozdultam meg jó pár percig. Mintha csak az izmaim és a testrészeim megmakacsolták volna magukat. Lassan vettem továbbra is a levegőt, majd óvatosan lehámoztam magamról a férfi kezét. Megmozdult, de még se nyitotta ki a szemét csak átfordult a másik oldalára, miközben mi még levegőt venni is elfelejtettünk. Amint sikerült erőt gyűjtenem óvatosan másztam ki az ágyból, majd megfogva a segítőkezet indultam el kifelé a szobából. Ajtó nesztelenül csukódott be mögöttünk, miközben mindent még a sötétség borított a gyertyák által nyújtott fényeken kívül.
- Mi lesz, ha nem sikerül? – ijedten csendült a hangom, mire csak megszorította a kezemet és könnyedén vont magával a folyosókon. A mezítelen lábunk szinte hangtalanul érintkezett a hideg márvánnyal, amin a gyertyalángok játéka könnyedén kelt életre. Sokan azt mondanák, hogy a múltban ragadt ez a hely és így is volt, de okkal, hiszen itt elbújhattunk, tanulhatunk egykoron, de aztán minden megváltozott az egyik gyönyörű tavaszi napon… Pár pillanattal később egy újabb szoba hatalmas ajtaja tárult ki. Ott volt ő is, az, akiért bármire képes lettem volna.
- Apád lánya vagy Astrid. Harcos vagy régóta, te segíthetsz nekünk, mielőtt még többen sétálnak bele ebbe a csapdába. – a szemeimet lesütöttem, miközben egy vizes ronggyal törölte le az arcomra száradt vért. – Túl sokat tűrtünk már. Egykoron boldogságtól sugárzott ez a vidék, a növények pompásabbak voltak, mint a világ bármely táján, de most… – pontosan tudtam, hogy igaza van. Én is azért jöttem el egykoron vele és hagytam magam mögött az apámat, a társainkat, mert tanulni szerettem volna. Szerettem volna az ereimben csörgedező hagyatékot tökéletesen uralni, de mostanra a madarak éneke elhalkult, a termések hanyatlásnak indultak, ahogyan a növények is egyre inkább olyannak tűntek, mint akiket belülről emészt fel valami láthatatlan korokozó. Újabb szisszenés, amikor egy újabb sebet ért a víz. – Meddig akarod eltűrni azt, hogy ezt tegye veled, vagy éppen másokkal? És mi lesz akkor, ha hamarosan ő fog jönni… - követtem a tekintetét a békésen alvó teremtésre. Nagyot nyeltem, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy azt sose hagynám, ugyanakkor ott volt az is, hogy mi lesz akkor, ha a tervünk nem fog összejönni. Még több kín, borzalom és halál vár akkor erre a vidékre.
- Gyertek velem ti is. Együtt… - kezdtem bele, mire ő csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Együtt lassabbak lennénk, hiszen én se leszek már fiatalabb és ott van még a sérülésem is, ne feledd. A mágiánk már többé itt nem használ. Gyengék vagyunk, egykoron máglyán akartak minket elégetni, most meg rabszolgaként tartanak. – az érintése gyengéd volt, anyai, végezetül pedig egy csókot nyomott a homlokomra, mint aki erről nem akar beszélni. A boszorkányok menedéke lett a boszorkányok temetője. A következő pillanatban pedig egy másik ruha landolt mellettem az ágyon. Haboztam, de végül hamarosan már az volt rajtam. A csuklyát könnyedén húztam az arcomba, majd remegő kezekkel nyúltam a felém tartott tárgy után.
- Régóta őriztem már, hiszen emlékszem milyen elszánt voltál először, amikor a kezedbe akadt, vagy éppen miként versenyeztél a testvéreddel. – boldogság apró szikrái rövid ideig megcsillantak az íriszeimben. Apámtól kaptam még régebben, amikor az íjat választottam legkedvesebb bajtársamnak. Sokan kések vagy éppen kardok mellett döntöttek, de én nem. Számomra az íj volt az, ami a társam volt és védelmezőn hosszú időkön keresztül.
- Köszönök mindent! Sose foglak elfelejteni és szeretlek Aimee! – azzal a lendülettel megöleltem, majd pedig hamarosan már felfegyverkezve álltam a szoba közepén. Fájtak a sérüléseim, amiket tegnap este szereztem, amikor nemet mondtam, amikor dacoltam az ördöggel, a métellyel, ami szép lassan megfertőzi a világot, és aki még mindig úgy tartja, hogy a boszorkányok szolgáknak jók.
- Ideje indulnunk... – suttogtam most én oda az igazak almát aludó teremtésnek.
- Hova? - csak ennyit kérdezek egy ásítás közepette, miközben próbálta Aimee is felébreszteni őt, hiszen a várnak a lakói ébredezni kezdtek és ez nem volt jó. Túl korán észlelték azt, hogy eljöttem…
- Haza. – ez már régóta nem volt az otthonunk. Fogalmam sem volt, hogy merre lesz újra az-az otthon, de azt tudtam, hogy merre induljak el, hogy megleljem apát, hiszen ahol ő van, ott lesz talán számunkra is az otthon.

******

Folyosók egymásba fonódtak, miközben sietve haladtunk végig az egyiken, hogy utána a másikon folytassuk a rohanást, miközben egy csöppet se békés mennydörgés rázta meg a falakat. Ujjaim még jobban fonódtak a kezembe kapaszkodó kéz köré, mintha csak attól félnék, hogy el fogom veszíteni. Titkos átjárok százai vártak ránk, míg végül a kinti levegő mart a tüdőmbe. Alig, hogy az ajtó feltárult sietve engedtem el őt, hogy kifeszítsek egy nyílvesszőt. A kezem megremeget, a testem szinte megfeszült a tegnapi tetteknek köszönhetően, de végül az állam megfeszült és süvítve indult útjára a nyíl, ami könnyedén hatolt az egyik szörny szívébe. Könnyedén kaptam aztán ismét a kéz után, ahogyan futottunk, majd sietve rántottam be magam mögött az egyik elágazásba; a környező és egykor élettel teli erdő derengett fel a látóhatárban, miközben még legalább fél tucat íjvessző kelt életre, némelyik talált, némelyik nem, de szerencsére kisebb sérülésekkel megúsztam a támadásokat. Amikor viszont kiértünk, akkor fájó szívvel engedtem a támaszt kereső ujjakat. – Fuss és meg se állj! Csak fuss és sose feled, a medál meg fog óvni! – a medál a családunkhoz tartozott, vigyázott ránk és óvott mindig is. Most pedig őt kellett megóvnia. Egykoron anya viselte, majd a halálát követően én kaptam meg a talizmánt, most pedig ő, hiszen magam sem voltam biztos abban, hogy utána fogok tudni menni.
Könnyedén feszül meg ismét az íj, hogy útra kelljen az egykoron ismert bajtársam, majd ismét futni kezdtem. Éreztem, ahogy egyre közelebb ért az, akitől futni akartam, akiből a pusztulás származott, de a következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy repülök, majd egy fának csattanva érek földet. Vér könnyedén lepte el a számat, miközben levegő után kapkodtam.
- Azt hitted, hogy csak úgy elengedlek Venus? Hol van?! – mennydörgött a hangja, de bármennyire is féltem tőle régebben, most valahogy még se ment. Úgy éreztem, mintha a természet járna át, mintha az egykoron ismert ajándék újra kezdene átjárni és erőt adni ahhoz, hogy ne adjam fel a küzdelmet. Lassan tornáztam feljebb magam, miközben letöröltem ajkamat borító vért. Állam megfeszült és az ősi latin szavak könnyedén hagyták el az ajkamat, hogy utána a tűz lobbanjon közöttünk. Tűz, melyet oly jól ismertem és barátomnak tekintettem. Figyeltem, ahogyan egyre nagyobb lángok csapnak fel, mire egy bosszús morajlás volt a válasz.
- Megtalállak, és akkor megtapasztalod, hogy eddig milyen gyengéd voltam! – tudtam, hogy nem üres fenyegetőzés hagyja el az ajkait, de valahogy most még se érdekelt. Lassan álltam fel, miközben továbbra is próbáltam egyben tartani magam. A „tűzfalon” át figyeltem őt, míg végül újra futásnak nem eredtem, hiszen a tűz se fog örökké pusztítani és nem akartam időt veszíteni.

******

- Egy régi ismerősömhöz megyünk, ne félj angyalom ott semmi baj nem érhet minket. – pillantottam rá mosolyogva, majd az utolsó pár lépést a fonásból befejeztem és nyomtam egy csókot a homlokára, miközben könnyedén hagytam azt, hogy a buszablakán át csodálja a várost, a világot.
- És kedves az a bácsi?  - pillantott rám kíváncsian, mire én csak elmosolyodtam.
- Nagyon is az, hidd el imádni fog téged, hiszen ki ne szeretne egy ilyen tündérkét? – játékosan még meg is csiklandoztam, mert nem akartam azt, hogy lássa a kételyeimet, a szívemet nyomó sötét titkokat. Fogalmam sem volt arról, hogy miként mondhatnám el neki azt, hogy a nagyapjához megyünk, mivel létezéséről se tud. 4 év telt már el, de sose volt lehetőségem elmondani. Nem akartam apát se veszélybe sodorni és a szökésünkig minden annak tűnt. Túl veszélyesnek és lehetetlennek.
- Mikor ismerhetem meg? – csillant fel a szeme úgy, mintha az elmúlt évek borzalmai sose történtek volna meg és így is volt. Őt mindig is óvtam attól, hogy lássa a sérüléseimet, vagy tudja azt, hogy miként is vagy éppen miért kellett a világra jönnie, vagy mi zajlik a falak árnyékában.
- Hamarosan. – és azzal a lendülettel csak még jobban magamhoz öleltem, hiszen hamarosan újra útra kell kelnünk ebben az ismeretlen városban. Fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a viszont látás, de csak remélni tudtam, hogy nem veszítettem el őt az évek alatt.  


Vissza az elejére Go down
 

Miss Black

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Szépségverseny [Event]
» Black Iron Castle
» Képek
» miss cartelle ••
» Miss Whatever

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Halhatatlan évek :: Boszorkányok
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3