A fehér falakat bámulva egy dolog rajzolódik ki a szemem előtt újra és újra. A szabadság, pontosabban a farkasok szabadsága. Amikor a napokat számolod, mintha attól várnád a megváltást. Öt év hosszú idő, sok dologra elég. Jó és rosszakra egyaránt. A nyakamon lévő szúrásnyom, amiből akad még a bordáimon is, valamiért ezekre emlékeztet. Gőzöm sincs, miért.
Az ajtó felé haladva mégis mintha valami megváltozna. A rossz érzés kerülget, mintha a változás szele keserűvé változna ok nélkül. Hátrafordulva szemem sarkából látom az árnyszerű alakokat, a sitten rohadó társakat, akiknek többségét valóban itt éri majd a vég. A kijáratnál egy csomag vár. A léptek zaja valóban visszhangzik, s a fejemben zúgó hangok ereje kétszeresére nő, amitől megtántorodom.
-Ha belőtted magad hamarosan találkozunk újra.-a mögöttem lévő őr kedves figyelmeztetésére hümmögve mormogok valamit az orrom alatt, mire a bordám közé a sebhelyek mellé még utoljára, amolyan ajándéknak kapok egy ütést a bottal.-Ha már a szappan nem most ki a szád, engedd meg, hogy búcsúzóul emlékeztesselek a szabályokra.-kapom a választ is az ütés mellé, hajamba markol, hogy fejem tarthassa. A fájdalom ebből a szempontból már hidegen hagy. Öt év alatt megszoktam, és a pofonjai voltaképp felüdülést jelentettek egy igazi harcmezőn, ahol a túlélési módszerek igen színesek. Erre van egy mondás egy bizonyos erősebb kutyáról... ha nem akarsz lenni az, aki alul marad, teszed a dolgod, egyezkedsz, vagy ahogy az őrök többsége hívja az ilyesmit "kevered a sz@rt". De jobb híján ez tart életben. Ennek hála tudsz aludni éjszaka, nem fordulsz háttal a falnak, hogy a segged féltsd, ezt értsd szó szerint.
-Ez mi? Nem az enyém, én nem...-kezdenék, mire a másik őr is a bottal hasbavágósdit kezdi el játszani. Na erre már nem maradok csendben, kiköpök egy adag vért a földre, hála a félig elharapott nyelvemnek.
-A cellatársad majd felnyalja, úgy is hiányolni fog.-ez meglepő fordulat, azt hiszem.-Öltözz, fogd a cókmókod és takarodj. Úgy is találkozunk mi még, nincs értelme a könnyes búcsúnak.-nem várom, hogy a kezembe nyomja a ruháim, ennek hála az sem lep meg, hogy a földön végzik az ezeréves rongyok. A molyok mintha elszaporodtak volna mostanság, de ezt magamnak jegyzem meg, az őröket kihagyom a gondolatmenetből. Igaza van, takarodni karok. El innen, minél messzebb.

A dobozommal karöltve, édes kettesben vele, kilépek a kapukon, rácsokon, s megérkezem a nagy üres semmibe. A várost nem mondanám kihaltnak, Chicago sosem volt kihalt, de a börtön a város szélén - legalábbis a kedvelt megfogalmazások szerint -, vagyis inkább a várostól távol fekszik egy puszta kellős közepén. A filmekbe illő jeleneteknél ilyenkor jön a sötétített üvegablakos terepjáró, hogy felvegyen és elhúzzon velem a naplementébe. Se naplemente, hisz alig múlt dél, se terepjáró, ami meglep. Elsétálok a fülkéig, pénzt dobálok vele, ezzel felélve az utolsó aprókat, amikkel még anno elkaptak. Abban is kételkedem, hogy ezeket az érméket használják-e még vagy sem.
-Tudtommal arról volt szó, hogy itt vársz. Se egy kártya, se egy üzenet, se te nem vagy itt. Tartozol ennyivel.-csapom le a telefont, mivel az üzenetrögzítőtől nem várhatok választ, hát leülök az útpadkára és várok. Lassan csak megkapom a várva-várt naplementém. Elkáromkodva magam, megunom a várakozást és végre kinyitom a dobozt. Ahhoz képest, hogy két kézzel tartogattam eddig, a tartalma elég egyszerű. Egy cetli, egy kulcs, egy üzenet."Ha ezt olvasod, valószínű meguntad a várakozást én pedig halott vagyok. A cím elvezet a kincshez, a ládához van kulcsod. Használd. És ne merészeld a segged még egyszer bajba sodorni."
Kétszer olvasom égig az első sort, majd mint aki nem hisz a levél igazában, felgyújtom azt, ahogy az utolsó apró sorban áll. Legalábbis az "Égesd el!"
felszólítást nem gondolom véletlennek jelen helyzetben. Szentségelve indulok el kezemben a nyúzott dzsekivel, és kezdésnek meg is kapom a szabadságot. Legyalogolnom a lábam, míg beérek a városba és a kevésbé kellemes környéken, egy rakás boszorkány gyanús pillantását állva, végigsétálok még pár utcán. A kulcsot a zárba teszem, belépek az ajtón, lassan, ezúttal viszont a kilincs helyett lábbal tolom azt beljebb. Az utolsó esetből tanulva minimálisra akarom csökkenteni a kockázatokat, amiknek hála elkaphatnak. A dohos szagból ítélve pár napja nem nyitottak ablakot, az ajtótól nem is olyan messze a nappaliba jutok, a szőnyeg mellett száradt vérfolt, ami a levegőbe is kezdi beinni magát. Csendesen megállok, semmi nyoma társaságnak. Becsukom az ajtót, az előbbihez hasonló módszerrel és elindulok a pince felé. A kulcs ezt a zárat s nyitja, meglepő. Megszokhattam magányos csendet, de ez egészen más volt. Ez nem egy magánzárka volt.
A pincében sok kutakodás után megtalálom a széfet, benne egy adag pénzzel, néhány hamis papírral, amin röhejesen nézek ki. A hajam megnőtt, az arcom a képen lévő divatfiús ábrázoláshoz képest nyúzott. Felszedtem pár kiló izmot az elmúlt években, ami a képekről már így is süt, hogy sehol sincs. A saját papírjaim pedig ugyanúgy használhatatlanok, hisz lejártak. Viszont az egész napos rossz érzés okát hamarosan megtalálom. A gerincemen végigsuhanó érzésnek hála elmegy a maradék életkedvem is, s megadóan borulok a földre. A világ hamar elsötétül. Öt év hosszú idő egy farkasnak, akit bezárva tartanak...

Reggel ott ébredek, ahol voltam. A pincében, ami romokban hever előttem, körülöttem. Felnyögve tolom le magamról a fenekemen pihenő polcot, és nagyokat pislogva szedem össze magam, hogy ülő helyzetbe tudjam tornászni a végtagjaim.
-Ez nem jó, nagyon nem jó!-mormogom határozottan, de magamnak, nem másnak, hisz egyedül vagyok. Épp ez a baj. Szentségelve állok fel, a földön heverő széttépett ruhák láttán hajamba túrok. Az elmúlt öt évet úgy töltöttem, hogy nem változtam át. Hála neki. Kinézek a pince parányi, földfelszín fölé néző ablakán, ahol a Hold korongja már fogyóban ugyan, de jól látszik. A szentek biztos csuklanak már tőlem, de ez hidegen hagy jelen helyzetben. Körbenézek a szétzúzott pincén, karomnyomok szinte minden felsérthető helyen. Úgy, ahogy vagyok, kiviharzok a pincéből, fel a lépcsőn, végig a házon. A hálóban ácsorgó szekrény kiforgatva, a feldöntött bútorok a nappaliban lévő vérpaca után érthetőnek tűnnek. Az alsó polcokról kilógó kevéske férfiruha méretben én jó, leszámítva a pólót, ami karomon jobban feszül a kelleténél. Mit tesz pár olyan év, mikor kevés kaja mellett minden időd azzal töltheted, hogy súlyokat emelgetsz. Összefogom az évek során megnőtt hajam, aztán teszek néhány óvintézkedést. Szétlocsolom a benzint a pincében, a konyhában lévő alkoholt a ház többi részén, búcsúzóul a pincébe hajítok egy égő gyufát, és a hátsó ajtón eltűnök. Mégis ki hinné el egy frissen szabadult börtönlakóról, hogy nem ő tette? Senki... épp ezért nekem is senkivé kell válnom.

Egy éve szabadultam, ez idő alatt egy dolog lett biztos. Nem tudok visszailleszkedni. Kétes ügyekbe keveredve jutottam pénzhez, motelekben szálltam meg egy-két éjszakára, majd továbbálltam. Kerestem az eltűnt boszorkányt, aki tartozott nekem annyival, hogy felbukkanjon. De minden jel arra utalt, hogy elnyelte a föld, ergo meghalt, s szó szerint a föld alatt van már. De erre kényelmesebb volt nem gondolni. A nővérem értelmesen kifejezte, hogy bár a férje meghalt, nem tart igényt rám, ennek ellenére fel-fel bukkantam házuk környékén, hogy ellenőrizzem, minden rendben van velük. Ennyi emberség még volt bennem, történt bármi is a múltban.
De azóta is csak telnek az évek. Egy nyom most New Oleans városába vezetett. A kérdés csak az, hogy valóban itt állok-e meg vagy utam tovább folytatom...

Kedves Shadow!

Néztelek, néztelek és nem tudtam rájönni, honnan ilyen ismerős az arcod, aztán rájöttem, hogyakedvencsorozatombatetszikmostanábanszerepelni úgyhogy ez még egy kis pluszt hozzáadott az egyébként tökéletes lapodhoz! Arról már nem is beszélek, hogy a farkasok kiemelt helyet foglalnak el a szívemben.
Vallom, hogy mindenben van valami jó, de van az a helyzet, amikor ezt a bizonyos jót nem is kell keresgélni, mert egyszerűen magától értetődő. Van valami az írásodban, ami nagyon megnyerő és megbabonázó. Lehet, hogy maga a történetszál, amit felépítettél: kevés börtönviselt karakterrel találkoztam még, pedig ha valami, akkor a bezártság megviseli az embert... a farkast pedig főleg. Évekig át nem változni, eltűrni a benti viszonyokat még úgy is nehéz, ha az ember eleve nem egy jómadár. Te pedig nagyon nem vagy az (Kíváncsi lennék, apád mit tett, ami miatt megölted. Ezt majd valahogy add tudtunkra, jó? Imádom a háttérsztorikat!) Vagy talán az lenne a különlegességed és megnyerőséged oka, hogy emberközeli vagy és van valamilyen tehetséged ahhoz, hogy szinte valóságossá varázsold a leírt lépeket? Erre majd úgyis fény derül a játéktéren.

Nem is tartalak fel tovább, menj, foglalózz, aztán keress partnert! Jó szórakozást kívánok!