Úgy éreztem magam, mint a mesében... amikor a szerelmes kislányt a rózsaszín felhők egyszerre csak körülölelik... és lassan lebegni kezd... és csak lebeg, és andalító zene szól... és hirtelen megjelenik a fiú akibe halálosan szerelmes... és minden szép lesz, és jó, és tudják hogy szeretik egymást... és az élet hirtelen egyszerűen... gyönyörű lesz...
És most az enyém is... hirtelen ilyen lett. A sötét felhők közt áttört a napfény... arany színű sugár terítette be az egész világot, mindent benne és mindenkit... körülölelt bennünket, engem, Rick-et.. és mindent a világon... mindent... Hirtelen minden gyönyörű lett... Hirtelen tudtam hogy szeret, és tudtam hogy tudja hogy szeretem... s fejemben mintha csak hárfák szóltak volna... szinte éreztem hogy a pillangók is ott verdesnek a gyomromban, pedig józan eszem tudta, hogy kizárt hogy azok ott bent legyenek... mégis éreztem... A vérem pezsgett, a szívem kalapált, és minden belső szervem a szerelem lángjától izzott... Szerelem... Istenem... szerelem... az enyém... itt van... itt van... látom... érzem... Nem tudom elhinni...
- Azt... azt hittem... attól féltem... azt mondták... - Nem tudtam kimondani... hogy azt hittem meghalt... hogy azt mondták, soha többé nem jön vissza hozzám... Hisz én is, hol hittem, hol nem... mint a mesében... De most itt áll előttem, ölel, és... beszél hozzám, engem néz... Itt van! A hercegem hazatért! Visszajött!
Kezem finoman csúszott végig arcán... ahogy könnyeit kezdte letörölni, ujjaim óvatosan.. mintha csak félnék hogy elpárolog az érintésem alatt.. követték, majd megelőzték a kezét. Éreztem a nedvességet ujjamon, és beleborzongtam az érzésbe... Az Ő könnyei... az Övéi...
Könnyeimet nyeldekelve néztem a szemeibe, mikor folytatta. Ajkaimat harapdálva próbáltam nem bőgni, de esélytelen volt... nem tudtam uralkodni magamon. És ahogy a gyerekek szó elhangzott a szájából, végleg végem is volt...
- Minket soha nem... nem veszthetsz el... soha... Mi... én és a gyerekek is... örökké szeretünk.. - mondtam komoly, de átszellemült arccal. - És én örökre a Tiéd vagyok! Örökre a Tiéd... - Hűtlenségem árnyéka a fejm fölött tornyosult, de nem tudta besötétíteni a fényességünk... MA nem... ma... nem... A bűneim a holnapéi... a mai nap... nem feketíthetik be... nem... nem! Ma csak szeretem!! Ma visszakaptam! Ma újra élek...
- Szeretlek... - suttogtam, s keze az arcomon simult... szemem nem szakadt az Övétől, és előbb éreztem, mint sem tudtam vagy láttam volna, hogy mozdul... De amikor ajkai az enyémekhez értek, áramütés szaladt végig testemen, és a bizsergés minden porcikámban szétáradt. Ha eddig nem tartottak a lábaim, akkor most már nem is léteztek... Kezeim a kezeire simultak, ujjaim ujjait érintették... és ajkaim feleltek Szerelmem csókjára... A csókra, melyet hónapok, évek óta vágytam, vártam, melyet próbáltam pótolni, de nem lehetett... soha már... soha mással... Egyszerűen nem létezett sem fény, sem boldogság Őnélküle... nem volt semmi, amíg Ő nem volt... és most... itt van, és minden újra elárasztotta testemet-lelkemet...
- Annyira szeretlek, és annyira hiányoztál... - nyögtem, ahogy percek... (vagy órák?) elteltével elszakadt szám az Ő szájától. - Azt hittem... sokszor... rettegtem, hogy nem jössz vissza már... Azt mondták nem jössz már haza... azt mondták mondjak le Rólad... azt mondták Te már más vagy... hogy a tested... már... azé a lényé... azé a démoné... hogy... a lelked... már halott... már nem vagy... - idéztem fel magamban, amiket Oliver mondott nekem... amikor arról beszélt, hogy Rick egy kegyetlen gyilkos lett, és ne várjam már haza... S akaratlanul is erősebben kapaszkodtam Alaric karjaiba, hogy még véletlen se eresszen el... nem akarom... nem akarom hogy valaha is újra elengedjen! - Egyetlen egyszer... láttalak Téged... és azt sem tudom tudtad-e hogy én vagyok... hogy ki vagyok... pedig olyan közel voltam Hozzád mint szinte most... - nyeltem keservesen, emlékezve, amikor Elena és Damon esküvőjén a táncolók közt láttam Őt... meg... valami kis nőcskét... mikor elrohantam mellettük és a vállam az Övének ütközött... - Ott voltál velem és mégsem voltál ott... Elenáék esküvőjén... Olyan régen volt... láttalak és mégsem Te voltál, és azt hittem belehalok... - hajtottam homlokomat a vállának, és derekát átölelve beszívtam édes, erős, férfias illatát... mely olyan volt nekem mint a legerősebb mágia...
- Nem bírtam nélküled élni... - suttogtam vállába, hisz tényleg nem tudtam. Bármit is próbáltam, bárkivel is próbáltam, soha nem sikerült... mindig visszaestem a szakadékba, s mindig még mélyebbre zuhantam mint előtte... Nélküle... nem bírtam létezni...

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Shhh.. Shhh... - hallottam a szavait és nem tudom mikor indult meg magától önműködően a kezem, nem tudom mikor tapadt a hajára, és nem tudom mikor kezdte el simogatni a mellkasomon, hogy megnyugodjon?? Talán hogy én megnyugodjak. Talán hogy elhiggyem ezt az egész helyzetet, amikor ő volt az aki kirántotta magát a kezeim közül és a szemeimbe nézett. és csak beszélt és beszélt.. Jó volt újra hallani azt a hangot. Imádtam újra érezni a kezeimben, és nevetnem kellett, de nem ment.. Egyáltalán nem ment ezért csak néztem a szemeibe és hagytam hogy a kezei megszorítsák az arcomat.

- Itt vagyok. Visszajöttem. És nem megyek többé sehova.. - csukódott le a szemem ahogy a homlokomnak dőlt és csak öleltem és öleltem mintha soha többé nem akarnám elengedni. - Pokolian hiányoztál.. - csúszott aztán ki a vége, a szemeim résnyire húzódtak össze és csak alig néhány pillanatra adva meg magam az érzésnek, a hálának, a biztonságnak.. az illatának, hallhatatlanul köszörültem meg a torkom hogy újra nyeljek és elengedve őt megtörölgessem a szemeimet.

- Azt hittem nem látlak már soha többé.. - sikerült csak egész halkan, mint egy valóra nem vált rémmese - és hogy nem látom többé a gyerekeimet. - nyelődött el a vége. - De itt vagy! - sikerült már egy mosolyt is kicsalni a képemre, - és én pokolian szeretlek! - és most, először az elmúlt percekben az arca oldalára csúszott a tenyerem és csak egész óvatosan érintve húztam közelebb egy kedves és kíméletes, szeretetteljes csókra..
Imádtam érezni ezt az érzést. Már azt hittem az emléke is elveszett..

Az Ő kezei is felemelkedtek, és Ő sokkal ügyesebben használta Őket, mint én a magaméit. Pillanatok alatt ott voltak a derekamon, és öleltek... Ismerős érintés, ismerős szorítás... annyira ismerős volt... az enyém volt... az én Szerelmem... az én életem értelme... Rick... Körém teremtették a karjait... oly otthonos, mintha ide születtem volna, s nélküle mintha szárnyaszegett madár lettem volna, de most... most itt van... újra... érzem... ölel... szorít... szeret... engem... Itt van velem...!!
- Rick... Visszajöttél hozzám... Visszajöttél... - fuldokoltam szinte. Levegőt nem kaptam, annyira... annyira, de annyira... annyira sok érzés akart önmagába fojtani egyszerre... Öröm, bánat, fájdalom, boldogság... szerelem... sok... sok... nagyon sok szerelem... - Én tudtam... tudtam, hogy visszajössz... tudtam, hogy nem hagynál el minket... Kérlek... kérlek mond hogy igaz, mond hogy nem álmodom... kérlek mond hogy nem hazudsz nekem.. Tényleg igaz, tényleg Te vagy az... itt vagy és nem mész el... - néztem szemeibe, s két kezem arcára simult. Pont olyan volt a bőre mint régen.. pont olyan... a szája, a szeme... minden épp olyan volt... csak a könnyektől csíkos arca változott... Ő soha nem sírt... Ő soha... és most mégis... itt van, és ölel, és velem van, és... sír... istenem...
- Annyira szeretlek... annyira hiányoztál... - döntöttem a homlokomat sírva az Övének, s egy pillanatra lehunytam szemeimet... Ha ez álom, vagy vicc, bele akarok halni... most akarok meghalni, mikor annyi sok idő után... itt van... újra... most akarok meghalni, ha valaha meg kell, akkor jöjjön el értem most a Halál...!

Az ő könnyei is ömlöttek. Ezt biztosan láttam a sajátoméin túl.. Mégis.. még mindig nem léptem közelebb, egyszerűen.. képtelen voltam, elfogadni azt az életet, a lehetőséget.. a régi életet, vagy egyszerűen csak elhinni.. És aztán mégis ő volt aki megtette azt a néhány lépést.
Ott volt.. előttem! Én meg.. csak néztem. Mint aki képtelen egyáltalán betelni vele, mint aki délibábot lát, nem egy sorsfordító lehetőséget, és aki fél… retteg.. megtenni azt az utolsó lépést, azt az egyetlent, és még akkor is csak belé feszülve figyelte a szemem amikor a tenyere.. a valós érzésű tenyere már rajtam siklott végig. Éreztem. Újra! És elmondhatatlan érzés volt újra érezni valamit amiről már rég azt hitted elveszett, mégis csak követte, a szemem, és csak akkor néztem fel megint a szemeibe amikor újra a hangját hallottam.

- Igen, én vagyok. – hallottam a saját nyelésemet, és aztán olyan hirtelen történt minden..
Amikor a karja a nyakam köré fonódott, akkor törtek csak elő az elfeledett érzések. Az enyéim automatikusan kaptak rá, futottak a teste köré, és csak szorítottam.. szorítottam.. mintha soha többé ne akarnék mást ebben az életben, és most nem voltam hajlandó foglalkozni azzal, hogy a könnyeim megint megindultak! Hogy megremegett a lábam, hogy az erőm elhagy ahogy átjárnak az újra visszakapott érzések, most csak a pilllanatnak éltem. Ennek az egyetlen, már örökre lemondott pillanatnak. Otthon vagyok… Most éreztem csak igazán. Újra otthon.. És soha.. semmiért nem adtam volna többé ezt az érzést…

Tisztán éreztem, miként lüktet a szívem... tisztán, erősen... szinte törte, repesztette a mellkasom... éreztem... olyan tisztán, mintha máris kívül dobogna, szorosan a bőrömre tapadva... pedig nem... még.. nem... még belül volt... Mégis odakúszott kezem... szívemre szorult, szorult... erősen... mert nem tudtam elhinni, hogy még nem szökött ki, hogy Rick mellkasába férkőzzön, és az Ő szívéhez olvadjon, odavarrja magát, és soha többé el ne váljon tőle...
URAM ISTEN! - ezt gondoltam, mikor szemeiben az enyémeket tükröző csillogást láttam... nedvesen csillogtak... akár mintha elhomályosult szemekkel kémlelném a legtisztább éji égboltot... De nem mertem moccanni...
Egyszerűen azt éreztem, ha megmozdulok, a világ üvegburka ezer meg ezer apró csillámló darabkára törik, és szétszóródik az egész világon... és vinné magával Őt is... édes szerelmemet...
A hangja bársonyként simogatta egész testemet, minden porcikámat, minden millimétert a bőröm felületén... és egész bensőmet... szívemet... lelkemet... mindent, mit csak fel bírt kutatni... minden pontot... mindent...
- Annyira szeretném elhinni... - suttogtam, a sírástól rekedten, és akadozva, de... de...
Oh a fenébe is, mit álldogálsz itt, Isobel!! - förmedtem magamra dühösen, hisz... az ég szerelmére, még ha hazugság is, még ha álom is, még ha délibáb is, vagy csak trükk, vagy hazugság... de... ITT van, a fenébe is, itt van!!!!
Nem bírtam tovább, és nem érdekelt tovább... ITT VAN!! Látom az arcát, az arcot, mely szemembe és szívembe égett, érzem teste ismerős illatát, hallom a hangját... amitől énekel a szívem... Akarom ŐT!!! És nem érdekel ha fájni fog...
- Istenem... Rick... - nyeltem, de szinte fuldokoltam az érzéseimtől, s botladozva indultak meg lábaim, de az sem érdekelt volna ha felbukok, térdepelve, négykézláb is odakúsztam volna... másztam volna fekve is, nem érdekelt, csak érjem el... csak érjem... érezzem.. érintsem... Érezni akarom!!!
Elértem... elértem... kinyújtottam kezem, ahogy csak alig maradt már távolság... Ujjaim hegye érezte meg elsőnek... ruhája anyagát... a válla alatt picivel... csak kicsivel... lassan simult rá ujjam... aztán tenyerem... Meleg... érzem teste melegét... érzem bőrét... csontját... simítom kezem... érzem... Érzem Őt... Eléri kezem a szívét... istenem... lüktet... dübörög... akár harci dob, mit csatába hajtanak... érzem... szinte fáj a kezem, annyira érzem...
Szemem követte... lábfejétől kezdte... lábszárán siklott felfele... térde... combja... fel... addig mentem felfele, míg szemeire nem leltem... minden porcikáját... minden négyzetcentijét látni akartam... látni... itt van...
Beleremegett egész lényem, ahogy megéreztem lélegzetvételét az arcomon... olyan közel volt... olyan közel...
Egész eddig Őt próbáltam pótolni, helyét kitölteni... gyógyszerekkel, alkohollal... és most... itt van... és a puszta látványától részegnek érzem magam... már repülök...
- Rick... - eddig mindig annyira féltem kimondani a nevét, mert minden elhangzása egy újabb darabot tört le a szívemből... de most... most... hangzása épp hogy visszapattintott egy darabkát amit már elveszettnek hittem...
S nem bírtam tovább, eszmélni sem lehetett ideje, de én a karjaiba omlottam... és öleltem... egyik kezem nyakát, másik a derekát, de úgy öleltem, hogy adja az ég, beleolvadhassak a testébe... fogadjon magába, és soha ki ne kelljen válnom többé belőle...

[You must be registered and logged in to see this link.]

A távirányító hangosan felcsattanva a zenével a háttérben adta meg magát az enyészetnek, de most mégsem tudta magával ragadni a figyelmemet. Csak néztem. A szemeit.. A szemem ottragadt a szemeiben és.. és nem tudtam hogyan tovább. Annyi mindent szerettem volna.. Úgy egyszerre! Ölelni.. csókolni.. csak érezni az illatát a fejemben, bocsánatot kérni. Könyörögni hogy ne haragudjon rám! Kérni hogy.. kérni… Megköszönni. Megköszönni, hogy nem adta fel.. Hogy várt rám.. Még most is.. Hisz láttam a ruhákat.. A szekrényben! És láttam a tükröt is.. a fürdőszobában. A képet.. a kettőnk esküvőjén készült boldog képet, és most azt az arcot.. Azt az egyetlent ami ezernyi dolgot tükrözött… Ezernyi érzést.. félelmet!? Igen még azt is. Hisz.. Hiszen.. – összeszorítottam a szemeimet amikor az eszembe ötlött az a kép. Az amikor a telefon ott végezte a lépcsőn. Az üzenet.. Az az az utolsó, ami ellen hiába küzdöttem… és az évek. Két.. év! – visszhangzott vissza Damon hangja a fülemben és nem tudtam megállni hogy megint könnyezzek. Pedig nem akartam. Bármit megtettem volna hogy ne.. íígy.. lásson újra, ne megtörve, eltaposva és tönkretéve, hanem.. Fogalmam sincs róla hogy mit akartam igazán.. – eresztettem el a számon a beférkőzött és kikényszerített feszültséget egy fújtatással és sikerült útját állnom a további könnyeknek.

- Én vagyok… - hallottam a saját hangom csüggedten. Nem miatta.. nem ő volt az aki indukálta a csüggedtséget, egyszerűen csak… vesztettem.. – Én vagyok az.. Rick.. – folytattam tovább, egyetlen tapodtat sem mozdulva közelebb, láttam, hogy félt. Tudtam, és éreztem és én… Vajon lesz még olyan az életünk valaha amilyen akkor volt!? Akkor.. tánc közben... Most.. ebben a pillanatban egyáltalán nem hittem benne. Mégis valami azt súgta: Ne add fel! Hogy az eszem vagy a lelkiismeretem? Nem tudom. Csak egyetlen egy dolgot tudtam. Hallgatnom kéne rá. Mert muszáj! És mert ő az egyetlen menekülésem..

A kanapén ülve, könnyezve hallgattam azt a dalt, mely... mely a miénk volt... a MI közös dalunk... szerelmünk gyönyörű melódiája... csodálatos álmaim őre... hogy nekem milyen családom volt régen, milyen férfi volt Velem... milyen jó... és erős, és bátor, és szeretnivaló... és... hogy én ezt a férfit milyen nagyon szerettem...
Azt hittem, itt fogok ülni egyedül a kanapén, a lejátszó kapcsolóját szorongatva, könnyeimet nyeldekelve, míg csak el nem fogy mind, és spontán el nem égek a ki nem adható szerelemtől... és bánattól... és hiánytól...
DE, mint mostanában oly sokszor... most is tévedtem.
Nem hallottam, hogy közeledik felém valaki, nem is sejtettem, hogy nem vagyok egyedül... csak arra eszméltem, hogy a nevemet hallom. Illetve, először erre sem. Gondoltam, hogy csak a fejemben szól... hogy ez csak a dal miatt van, amiatt hallom... Őt... az Ő hangját... Azonban... valamit... nem is tudom, éreztem valamit... éreztem, hogy... hogy valaki néz... Odafordítottam hát a pillantásomat, amerről az érzés szurkálta a belső ösztönöm figyelmeztető gombját, és... kiesett a kapcsoló a kezemből.
Úgy pattantam fel a kanapéról, hogy csodáltam, hogy nem borult fel mögöttem... Arcomra kiült 37 év minden gyötrelme, és kezemet védekezőn tartottam fel... habár védekezésre a legkevésbé sem lett volna alkalmas, hisz úgy remegett, mint amit ráznak... Hátráltam egy lépést, s úgy meredtem az előttem állóra, mint aki szellemet lát...
Lehet hogy tényleg? - kérdeztem magamtól gondolataim hurrikánjának kellős közepébe ékelve a kérdést.
- Te... - Szerettem volna... Azt akartam... Meg akartam... Meg tudtam volna...
Nagyon sokmindent akartam... és nagyon sokmindenre képtelen voltam... Nem hittem a szememnek. Nem lehet, hallucinálok, ez... ez csak az alkohol, a gyógyszer, és a zene, meg a ház... meg... minden... ez nem a valóság... csak képzelgés...
De hallod a szívét! - korholt egy belső kis hang, és úgy éreztem, elájulok... - Érzed az illatát! - folytatta makacsul a hang, ami sokkal működőképesebbnek bizonyult mint én...
- Te ki vagy...? - leheltem, valahogy, valami csoda folytán kierőszakolva magamból az elsuttogott kérdést. Ki ez?? Ez a legfontosabb kérdés... Ki ez?! Ha ez az a... a lény... aki elvette... akkor mit akar most itt??? Ha nem...
Erre nem tudtam kitalálni a választ... az agyam leblokkolt a látványtól... Rick... Én édes, drága... egyetlen... igaz szerelmem... Annyira... annyira akartam hogy igazi legyen, hogy Ő legyen... hogy én... visszakaphassam...
Ez vajon a valóság? - még mindig ez a kérdés zúgolódott bennem... - Kérlek Istenem, legyen az... legyen... igaz... kérlek...
S nem akartam foglalkozni azzal az eshetőséggel, hogy ha EZ itt a gonosz... ha... ez itt előttem... a megszállt férjem... akkor... akkor hazudhatja is hogy Ő az igazi, hogy Ő a párom... De nem!!! Nem, nekem nem tudna! Én felismerném!! Az Ördög szemében nincs ott az, ami Rick szemében igen... nincs ott az, ami évek óta életben tart minket, tűzön és vízen át egyaránt, jóban és rosszban, betegségben, egészségben, és MINDIG... nincs ott... a szerelmünk...

([You must be registered and logged in to see this link.] )

[You must be registered and logged in to see this link.]

Nem várt kép fogadott. A dal tényleg szólt. Tényleg! Azt hiszem.. - vetült a pillantásom a zene forrására a nappali távoli sarkában, ott ahol.. még feljátszott fejemben a kép amikor erre táncoltunk ott, mi ketten, összeölelkezve, összebújva kellemesen, és elhívén hogy az élet szép, és csakis gyönyörű meglepetéseket tartogat.. - sóhajtottam ismét fojtottan nagyot, a szemem még mindig ráncolódott, nem értettem, mi.. mi ez!? Ki kapcsolta be.. - már ha tényleg szólt egyáltalán a zene, én már.. én már semmiben sem voltam biztos, mégis egymás elé tettem a lépteimet és ekkor láttam meg. Egy sötét hajzuhatag. Egy ismerős.. egy nagyon is..

- Isobel... - szakadt ki a tüdőmből megtorpanva ott ahol álltam, egy tapodtat sem mozdulva, képtelen voltam rá hogy.. hogy akár egy centiméterrel is közelebb menjek, hogy elhiggyem, hogy tényleg ő.. tényleg ő lenne!?? Vagy megint csak képzelem..(?) - játszottak fejemben a keszekusza gondolatok, a szám tátva.. legalábbis elnyílva kapkodta magába a levegőket és.. és szólni sem tudtam. Nem tudtam elhiggyem e. Nem tudtam akarom e hinni, és nem tudtam mit várjak tőle.. hogy ő.. mi az amit várhat tőlem, és mi az amit most.. kéne. Megtenni. Lefagytam. Teljesen. A zene csak szólt, újabb és újabb taktusokat ütve a fülemben én meg csak álltam ott, mint egy sülthal, mint aki teljesen megkukult az elmúlt másfél percben és figyeltem azt a csodát ami egykor mindent jelentett. Mindent.. És szerettem volna azt hinni, hogy most is.. hogy most is mindent rendbe hozhat.. végleg.

- Ez igaz... - sóhajtottam egy halkat. Apám szégyellheti magát... Remélem, hogy az évek óta tartó hazudozásában nagyon is szégyellte magát... és remélem akkor is fogja, ha majd elé tudok állni a kérdéssel, hogy mi történt anno..??
Némán néztem, hogy Jenna ügyködik, tollal, papírral, és aztán a kezembe adta a papírt. Azon ott volt a neve, meg egy számsor, nyilván a telefonja...
- Köszönöm Jenna... tényleg nagyon... nagyon hálás vagyok.. - néztem Rá, még egy utolsó, bátortalan mosolyfélével, aztán néztem, hogyan indul el kifelé a szobából, s a házból. - Szia! - köszöntem még utána, aztán az ajtó becsukódott mögötte. És csend lett...
De nem sokáig. Nem bírtam ezt a csendet... Zúgni kezdett a fejem.. olyan... kellemetlen érzés volt...
Hamar felkeltem a kanapéról, és a szédelgő fejemmel nem foglalkozva, a szekrényhez botorkáltam, a lejátszóhoz. Megnéztem mi van benne. Rég nem nyúltunk hozzá... de a CD-n nem volt felirat, így nem lettem okosabb. Bekapcsoltam hát a lejátszást, és a kapcsolóval a kezemben, visszalépkedtem a kanapéhoz. Leültem, majd vártam...

[You must be registered and logged in to see this link.]

És eleredtek a könnyeim... A MI dalunk szólt a hangszórókból... a MI saját, közös dalunk...

- Akkor meg... Azt hiszem, csak apádnak van mit szégyellnie - túrtam bele a hajamba egy csöppet zavartan. Nekünk legalább emiatt nem volt gondunk, hiszen mindkét szülőnk hűséges volt. Tudtunkkal legalábbis. Bólintottam, amikor azt mondta, szeretne egyedül maradni, majd papírt és tollat bányásztam elő a zsebemből. Gyorsan ráfirkantottam a nevemet, és a telefonszámomat, majd a kezébe adtam.
- Hívj, amikor szeretnél. Szívesen meghallgattlak - mosolyodtam el, majd leellenőrizve, hogy mindent eltettem-e, még egyszer, utoljára körbenéztem a házban. Isobel. Hm... Nem ezt képzeltem róla. John szerint önként mondott le a lányáról, de hát John ilyen, a fele se igaz annak, amit mond. Bár épp emiatt valami ronda, házsártos, és kiállhatatlan banyának képzeltem el, nem pedig ilyennek... Ilyen elesettnek, és magányosnak... Én... Soha nem ítéltem el, csak nem értettem, amit akkor tett. És most sem, de most a barátja akarok lenni. - Szia, Izi - mosolyodtam el újra, majd az ajtót kinyitva a következő percben már ott sem voltam.
/Valahol/

Kissé összerezzentem, amikor meghallottam Jenna hangját nem messze tőlem, de leengedtem a kezeim az arcom elől, és felnéztem Rá.
- Nem... az nem vészes... de az igen, ha abból van a húgod, hogy apád megcsalta anyádat.. - nyeltem nagyot, és keserű szájízzel gondoltam az eseményre... Maga az a gondolat, hogy Ayda a húgom, nem ráz meg feleannyira sem, mint az, hogy apám félrelépéséből született... mert ez utóbbi nagyon... nagyot üt...
- Szeretnék... - bólintottam lassan, és egy kis halvány mosollyal bólintottam aztán még egyet. - Jó lenne ha aztán visszajönnél még. Szívesen... beszélgetnék jobb körülmények közt is Veled.. Ha nincs ellenedre. - Végülis, igaz, nem tudok Róla sokat, de abból amit tudok, Ő jó ember. És hát családtag... És kedves volt velem... Jó lenne beszélgetni... kicsit később...

Amíg beszélgettek, én a konyhában ügyködtem, elmosogattam, rendet raktam a szekrényekben, meg ilyenek. Időközben persze akaratlanul is meghallottam a dolog miértjét... Szóval kettejük apja nem volt valami hűséges, és így lett Ayda. De amint hallottam, jól ki fognak jönni egymással. Azért Aydától szívesen elköszöntem volna, de mire visszaértem a nappaliba, ő már eltűnt. Na mindegy, visszatérve a nappaliba Isobelt még ott találtam, szemlátomást tanácstalanul.
- Nem olyan vészes, ha az embernek van egy húga. Nekem nővérem van... Főleg mert már felnőttete - mosolyodtam el. Miranda meg én szerettük egymást, de gyerekként volt rá példa, hogy csépeltük egymást. - Szeretnél egyedül lenni? Ha akarod, később visszajövök majd... - ajánlkoztam. Őszintén meg akartam őt ismerni, úgy igazából... Mert most annyira úgysem tudtam. És ő Elena anyja, meg annak az istenverte Johnnak a volt szeretője. Közös témánk biztosan bőven akadna.

És nem kis meglepetésemre, Ayda hajlandó volt hagyni hogy magamban maradjak a szobában.
- Megígérem - bólintottam lassan, a szemeibe nézve közben, és tudtam, hogy ez alól az ígéretem alól már... nemigen tudnék kibújni, hisz erre... emlékezni fogok, még ha most el is aludnék... mert már nincs alkoholgőz és nincs kábulat a bogyóktól, szóval... csak az én lelkiismeretem maradt...
- Szia Ayda - búcsúztam el Tőle én is, és nem néztem arra, így csak hallottam, hogy elköszön a konyhában Jennától is, aztán elment...
A húgom... - Arcomat újra a tenyerem mögé rejtettem, és próbáltam helyrehozni az agyamban fennálló káoszt... - Van egy húgom. Egy felnőtt húgom...
Ezt nehezebb volt felfogni, mint... mint bármit eddigi életem során. hogy lehetséges ez?? Hogy lehet... hogy... az az ember, aki kislányként a világot jelentette nekem, pontosan ugyanabban az időben ilyesmit is művelt..?? Hogy tehette ezt?? Hisz közte és anya közt sosem volt baj... nem lehet... Nem értem miért csinálta... Miért feküdt le egy másik nővel??
De valószínűleg magamtól nem fogom tudni ezt kitalálni... ehhez... apa válaszára van szükségem... Vagyis beszélnem kell majd Vele... Gyönyörű társalgás lesz...
Ám előtte magammal kell kezdenem valamit... megint...

Tekintetem időközben követte az övét.. és hamarosan megállapodott a tévé feletti polcon, ahova szintén képek voltak kiállítva. Szintén gyerekekről.. az első készülhetett a leghamarabb, gondolom azon a ma már felnőtté vált lánya, Elena lehetett, míg a második kék ruhába bugyolált kisgyerek Adam és a kis fehér bodyba öltöztetett meg JJ. Annyira aranyosak voltak..! És már alig vártam, hogy megismerhessem őket!!
- Annyira aranyosak, hogy ezt ezen nem is csodálkozom!! - mondtam mosolyogva, közben pillantásommal továbbra is a képeket kémlelve.
Aztán felvetette az ötletet, hogy mi lenne ha egyedül hagynám.. gondolkozni, mire én hirtelen kényelmetlenül kezdtem el érezni magam.. és fölöslegesnek. Mint akinek ideje lenne lelépni.. Plusz, Isobelnek is szüksége van némi pihenésre.
- Rendben, akkor én most elmegyek - mondtam, közben felállva, majd egy ígérettel fordulva vissza hozzá. - De ígérd meg, hogy alszol egy nagyot! Mert a mai napod után tényleg szükséged van a pihenésre! - mondtam, majd búcsúzóra fogtam. - Akkor szia! És jóéjt! - mosolyogtam rá még így utoljára, majd magam mögött hagytam a nappalit. Mielőtt még a házból is kiléptem volna, befordultam a nappaliba és elköszöntem Jennától is. A következő uticélom pedig... a hotel volt?! Talán..

/Hotel/

Felfelé emeltem kissé a pillantásom, a szemközti szekrényre, a tévé feletti polcra... Ott is képek voltak, három fénykép keretbe foglalva. Három baba... Az első kép volt a legkopottabb, az volt a legrégebbi... Elenámról... hosszú ideig egyetlen fényképem volt... melyet azelőtt csináltak rólunk, hogy elvitték Őt tőlem... Évekig, egyetlen éltetőerőm volt az a kicsi kép... A második már újabb volt, s egy pici, kék babaruhában fekvő csöppség szerepelt rajta, akinek a kezében egy ezüst csörgő volt... Adam... a csörgővel, amit Damon-től kapott... S a legutolsó képen egy pici angyalka feküdt... tündöklő fényben, csillogó szemekkel szemlélve a világot... JJ... kicsi angyalom, tündérem, virágom... életem harmadik apró csillaga, ki még egy napos korában lett így lefotózva... rózsaszín kicsi sapka a fején, fehér babaruha, és rózsaszín takaróval volt bebugyolálva... Olyan szép volt, hogy a Nap is a háta mögé bújhatna, ha szépségével akarna harcba szállni...
- Mindig csak értük éltem. Értük, és... és Rick-ért... - válaszoltam meg lassan, elmerengve bámulva magam elé, Ayda savaira.
- Akkor én is örülök - mosolyodtam el halványan, és visszanéztem Aydára. Alsó ajkamba harapva, kicsit félrebiccentettem a fejemet. Próbáltam felmérni, mit is érzek... Őt nézve... Azt tudom mit érzek a többiek iránt, azt is tudom apa iránt mit érzek... de... Ő...
- Mond... nem maradhatnék most egyedül..? - kérdeztem, némileg bizonytalanul... mert nem tudtam, hajlandó lesz-e engem itthagyni...

Válasza hallatán eőször furán néztem rá, hisz... mégiscsak azt mondta, hogy abban bízik, hogy az apja soha nem tudott az anyám terhességéről!! És akármerről is nézzük, ez nem valami szép gondolat.. míg nem hozzá nem tette a későbbiekben, hogy mire is célzott ezzel.. így nyugodt szívval konstatálhattam, hogy nem akart megbántani.
- Hát.. én már inkább nem mondok semmit - motyogtam zavartan. Talán jobb is, amíg nem tudjuk, hogy mi járt akkoriban a fejében..
- Ez természetes..! Mármint, hogy egy anya a gyerekeiért él - tettem hozzá mikor elkezdett áradozni a kis angyalkáiról. Őt hallgatva, akaratlanul is egy aprócska mosoly jelent meg az arcomon.
- Örülök neki! - feleltem őszintén, mikor kijelentette, hogy nem akar elűzni. - És persze, megértem, hogy időbe telik neked, amíg elfogadod és megemészted a dolgokat - mondtam. Eddigi szavaiból teljesen bizonyossá vált a számomra, hogy szinte határtalanul imádja a szüleit.. emiatt sem akarja, hogy az anyja tudomást szerezzem az apjának a félrelépéséről. Úgy ahogyan én is bármit megtennék az Anyukámért, ő is hasonlóképpen óvni akarja őt ettől az információmennyiségtől. - Naná, hogy benne vagyok! - csillogtak fel a szemeim, mikor megkérdezte, hogy meg szeretném-e ismerni a kicsiket. - Benne vagyok. Szívesen megismerném a kis Adamot és JJ-t! - mondtam immár teljesen őszinte mosollyal az ajkamon.

- Én meg remélem hogy nem... - motyogtam az orrom alatt. Bár rájőve, hogy ez mennyire kétértelműen hangzott, gyorsan hozzátettem. - Mármint... én... nem is tudom... apám így is olyat tett, amit én magamnak sem tudok megbocsátani, nem még talán Neki, de... ha ráadásként még nem csak félrelépett, de Téged is szándékosan elhagyott, akkor... akkor Ő nem is az az ember, akinek én ismertem mióta élek... - próbáltam meg elmagyarázni, ami épp az én gondom volt. Oké, talán megtörtént, félrelépett... én is... szóval nem dobálhatom meg kővel, na de... magamnak sem bocsátom meg soha, akkor... Vele mit tegyek...?? Ha az is kiderülne hogy tudja hogy van máshol egy gyereke... hát az... az... a hab lenne egy nagyon ronda tortán...
- Csak a kicsik miatt élek... még... Adam és JJ az én életem apró értelmei, és Elena.. bár Ő már felnőtt és saját élete van, de... de értük élek... ha Ők nem lennének, már nem is élnék... - de inkább lenyeltem, nem akarom hogy tudjon ilyeneket... csak győzködne, hogy ne akarjak ilyesmit... Pedig olyan könnyű lenne... lehúzni a gyűrűm.. és elmenni... Nem fájna többé... nem fájna hogy nincs itt akiért annyi sok ideig éltem és harcoltam körmömszakadtáig...
- Nem akarlak elűzni - feleltem komolyan, mert azt tényleg nem... s egy halvány mosollyal konstatáltam a lelkesedését, hogy én is akarhatom hogy itt legyen... - De kérlek nézd el nekem... nem vagyok... jó passzban... és jó lenne ha lenne mellettem valaki, de... még kicsit... korai, azt hiszem... Ezt fel kell dolgoznom... És haza kell mennem a szüleimhez, náluk hagytam Adam-éket, és csak egy napra terveztem eljönni, ez... már volt vagy... hát... nem emlékszem hány napja, de több mint egy... Mit... mit szólnál ha egyik nap... mondjuk jövőhéten, vagy valamikor... eljönnék megint, akkor már a gyerekekkel, és... beülnénk valahová, és... megismerhetnéd Őket is. Akarod? - kérdeztem némileg bizonytalanul, hisz... nem tudom én hogy leszek, vagy Ő hogyan áll a gyerekekhez... főleg az enyémekhez...

- Ugyanmár.. - legyintettem, mivel egyáltalán nem azért jöttem Amerikába, hogy felkeressem és tönkretegyem a családját. És ők amúgy se tehetnek róla, hogy az apja mit művelt a szülőhazámban az anyámmal.. De anyát se igazán értettem.. mondjuk mit kellett volna csináljon? Kérdezzen rá, hogy "Hoppá most jut eszembe! Mondd, úgye nincs véletlenül egy másik családod is valahol máshol a világban?!" Érdekes lett volna látni az arcát, mikor felteszik neki ezt a kérdést.. Na de mindegy, ilyeneken inkább ne is tőrjem a fejemet! Úgy se változtat már ez semmit a dolgok menetén..!
- Ööö.. fogalmam sincs róla. Szerintem nem - túrtam a hajamba, mikor megkérdezte, hogy tud-e egyáltalán a létezésemről. De nem hiszem, hogy tudna róla.. mert szerintem az haza ment még azelőtt, hogy az anyám észrevehette magán a terhesség tüneteit.. De még ha tudott is volna róla, akkor se csinált volna semmit! Hisz neki családja volt odaát az Államokban is..
- Én elhiszem.. de ... a kicsik miatt megéri! - próbáltam meggyőzően az értésére hozni, hogy ne adja fel. - És én még mindig komolyan gondolom az előbbi szavaimat.. Mármintha hacsak nem akarsz elűzni magad mellől.. én talán segíthetek neked.. újra tapra állni! - jegyeztem meg, hogy én itt lehetek őneki, ha akarja. Persze nem muszáj.. ez csakis rajta áll vagy dől.
- Ó, hát persze! - mondtam, és nem is titkoltam mennyire örültem mindannak, amit mondott. Hogy talán ő is örülni fog majd nekem.. csak előbb tegye túl magát azon a sokkon, ami hozzám köthető.. Mert én személy szerint mindig is vágytam egy nővérre..!

- Köszönöm.. - mondtam most én, mert... nem tudom anya hogyan viselné el ezeket a híreket. Erős nő, elviselte a világomat, elviselte hogy roncs lettem, elviselte az átváltozásomat, anno elviselte mikor halottnak hitt... de nem hiszem hogy elviselné, hogy apa megcsalta, és itt sétálgat felnőtt nőként, vámpírként... a félrelépés eredménye is... Nem hiszem hogy ezt el bírná viselni... megszakadna a szíve... És azt nem akarom... Még azt sem tudom, ÉN hogy nézzek apára ezután... Egyáltalán, megmondjam hogy tudom...? Megmondjam hogy itt a másik lánya...?
- Apa tudja egyáltalán, hogy létezel...? - kérdeztem reszketeg hangon, mert... valahogy nem tudtam felidézni, hogyan mesélte... apa tudja hogy megfogant a húgom, vagy sem...?
- Én már... nagyon sokszor felálltam és tovább küzdöttem, Ayda... sokszor... - nyeltem nagyot, mert még... végiggondolni is hosszú... mennyi sok alkalommal kellett felállnom újra, és újra, és újra, és milyen sokszor kellett egyedül... - Nincs hozzá erőm, hogy újra megtegyem... sok már amit el kell viselnem, és mindig egyedül... túl nehéz hogy kibírjam... - ráztam a fejem, és égető vágyat éreztem, bárcsak felejthetnék, bárcsak... ne lenne itt Ayda, és vehetnék be gyógyszert... bárcsak eltűnhetnék ebből a világból... annyira szeretném... annyira nagyon...
- Azt hiszem, én is fogok örülni... ha sikerül majd túltenni magam az első... sokkon... - nyeltem meg a mondat végét. Mert ez azért sok... de tényleg... sok... sokminden... és EZ egy nagyon nagy dolog így a végére... nagyon nagy... Egy testvér... Persze, vágytam én régen tesóra, de... de hát... így ez azért mégis... sokkoló dolog... még ha nagyon régi történés is, de akkor is, megtudni ezt... apámról... ez sok...

Teljesen megértettem a reakcióját.., mármint azt, hogy nem akarja, hogy az anyja tudomására jusson ez a dolog.. Érthető. Gondolom először nem épp így hangzott volna az a bizonyos mondat.. de valamiért ő mégis inkább megváltoztatta, amiért a lelkem mélyén hálás is voltam neki.. Még ha igaz is lett volna.. Az anyám semmiről sem tudott.. Legalábbis azok alapján amit mondott nekem! És ő nem szokott hazudni nekem!!
- Értem. Nem akarok semmi rosszat neki.. - nyugtattam meg, hogy nem fogom se az anyját, se az apját zaklatni.. illetve az apánkat. Semmit nem akarok tőlük. Bár, azért egyszer csak úgy véletlenül megpillantanám az arcát.. egy tized másodperc erejéig például.., miután bemutatkozok neki. Csak ennyi ideig.. látni akarom a képét, mikor meghalja az anyám vezetéknevét.. Mert azt a nevet viselem. Soha, nem vettem fel annak az embernek a nevét, akivel anyu a későbbiekben összeházasodott.. Ő sem szeretette azt a pasast.. nem is tudom, miért ment hozzá.
- Igen - bólintottam, majd mikor úgymond 'becézgetni' kezdte magát, muszáj volt közbe szólnom. - Nem! Én inkább egy lelkileg sérült, a férjét gyászoló feleséget és anyát találtam, akinek meg kell tanulnia felállni és tovább küzdeni! Mert az élet nem áll meg és nem szabad feladnunk a sorsunkat! - próbáltam pozitívan leírni az igazságot, mivel ez lennék én: az örök optimista. Aztán egyfajta szelid mosoly jelent meg az arcomon, mikor kijelentette, hogy nem akar elküldeni engem. - Ennek örülök!

Sajnálja... és semmit... nem akar apától... hát... ez legalább talán azt jelentheti, hogy nem teszi tönkre a családomat... mármint a még meglévő részét...
- Én meg... nem akarom, hogy az én anyám ezt megtudja... Nem viselné el, hogy apa... Nem viselné el a tudatot hogy ennyi évig hazudott... - eredetileg másként hangzott volna a mondatom, de... de... Ő mégiscsak... a húgom... még ha nehéz is ezt tennem... tekintettel kell Rá lennem, és... én sem örülnék ha az anyukámat szidnák... És emellett nem is tudhatom... hogy... Ayda anyja... tudott-e rólunk...
Mikor azonban azt mondta, azért jött ide, hogy engem megismerjen... hát.. azt hiszem az a bizonyos ütő megállt odabent...
- Miattam jöttél... hogy megismerj engem... - nem is tudom milyen érzelmek kavarogtak bennem... olyan... nagyon... furcsák... - És találtál itt, egy... drogfüggő... alkoholista... idegroncs szajhát... - foglaltam össze a magamról alkotott véleményemet. - Találtál itt egy roncsot, aki... viszont elvileg... a nővéred... - néztem le újra a kezemre, mely most újra megfogta az ölemben heverő képet, és visszanyújtottam Aydának. - Nem szoktam... elzavarni a családtagjaimat... nem szokásom, és nem is... akarom bevezetni.

Láttam rajta, hogy mennyire fájtak neki a szavaim.. Az ő szemszögéből nézve ez normális is volt.. és esküszöm, nem mondanám el mindezt, ha nem érezném úgy, hogy tudnia kell róla.. vagy legalább rólam. Azért jöttem ide, hogy találkozhassak vele.., hogy megismerhessem őt.. Most nem adhatom fel.. Mikor már a küszöbön ácsorgok. Annak a küszöbnek az ajtaján, ahol lehet, hogy soha nem fognak beengedni.. De legalább nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg. Mikor aztán átvette tőlem a képet, az arca egy pillanat alatt vált falfehérré.
- Sajnálom.. - mondtam őszintén, mert ez volt az igazság. Én tényleg sajnáltam, hogy pont tőlem kellett megtudnia mindezt.. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még.. Azt hiszem az a kép mindent elmondott helyettem is..
A következő kérdésére viszont időbe tellett míg felelni tudtam rá.. és valami kevésbé érthetetlen dolgot összehozni.
- Én.. semmit nem akarok... tőle.. - mondtam kissé akadozva, hogy nem akarok találkozni vele. Semmi közöm nincsen hozzá.. ha őt egy kicsit sem érdekeltem az elmúlt években, akkor én miért kéne most megkeresnem?? Megérdemli? NEM! - Én.. azért jöttem ide, mert találkozni akartam Veled! - folytattam itt lassan és óvatosan rá pillantva. - Meg akartalak ismerni.. De ha ezek után szóba se állnál velem.. hát azt is megértem - tettem hozzá, elfordítva a tekintetemet. Hiszen én csak egy idegen lehetek a szemében.. egy szívtelen idegen, aki be akarja mocskolni a családját.. Azt is megértem, ha ezek után már látni se bír..

Nehéz volt lenyelni amit mond... nehéz volt, nem itthagyni, nem kidobni... nem tenni ellene, hogy itt legyen, és beszéljen... Olyan dolgokról beszélt, hogy... és... ráadásul az ÉN édesapámról... Az én apám, az én emberem, az én hősöm... és Ő bemocskolja, olyanokat mond... amik... ami... nem... NEM lehet igaz...
De ha azt hittem, rosszabb már nem lehet, és én kis botor még próbálhatok kapaszkodni itt-ott a szép múltam, gyermekkorom emlékinek pici sarkába... Ám ez a képzelet meghiúsult, amint Ayda a saját táskájában kezdett turkálni, és némi kis idő múltán, egy papírlapocskát vett elő... Felém nyújtotta... A kezem tisztán remegett, amikor elvettem Tőle, s azonnal rá is jöttem mit kaptam... kép... fénykép... A képen egy nő volt... és egy férfi... A nő idegen volt nekem... de szép nő... A férfi...
- Istenem... - Kiesett a kép a kezemből, és az ölembe hullott. Nagyot nyelve bámultam a mosolygó alakokat. - Ő az apám... - leheltem kiszáradt torokkal, és valamiért kicsit sem száraz szemekkel...
Hisz ez lehetetlen... apám... hogy tehetett ilyet..?? Hogy lehet nekem féltestvérem?? Egy... húgom...
- És... most mit akarsz tenni..? - kérdeztem, kb. egy perc szünet után, mikor felrémlett fejemben anyám arca... Ha ezt megtudja... a végén még megáll a szíve a bánattól...

13 éves volt, amikor megfogantam..? Akkor ezek szerint most olyan 37 lehet.. Na de nekem most nem ilyeneken kellene töprengenem, hanem a válaszán. De arra én mit mondhatnék..? Én semmit sem tudok az apjáról.. illetve az apánkról.. én csak azt tudom, amire a kutatásaim során rájöttem.. És arra, amit az anyámból sikerült kiszednem. Ez utóbbival viszont nem megyek sokra.
- Én nem tudom.. Én.. Nekem fogalmam sincs arról, hogy mi történt.. Csak annyit tudok, amennyit az anyám elmondott nekem róla.., plusz amit saját magam nyomoztam ki - magyaráztam neki, hogy ez még nekem is nagyon új. - Hiszed vagy sem, soha nem képzeltem volna, hogy valaha ilyesmire fogok rájönni az apámmal kapcsolatban... akiről 17 éves koromig semmit sem hallottam. Semmit - ismételtem el, hiszen én végig azzal a tudattal nőttem fel, hogy nincsen apám. Hiszen így is volt.. Nem is volt apám..
Aztán eszembe jutott valami.. egy kép, melyet még annak idején az anyám mutatott nekem.., mikor elmondta nekem az igazságot. Egy kép, melyen ő van és az anyám. Talán.. talán abból elhiszi, hogy nem hazudok. A táskámba nyúlok, hogy előkeressem ezt a képet, majd mikor ráakadok, felé is nyújtom azt. - Ez az egyetlen kép, amim van róla.. talán felismered - mondtam elgondolkodva, bár napszemüveg volt rajta.. de az arcvonásai ettől függetlenül még látszottak.

Mély lélegzeteket vettem, és szemem le-lehunyva igyekeztem eldönteni, hogy most... hiszem-e vagy sem, amit mond... Az biztos hogy akarni, nem akarom hinni...
- Szóval... szerinted... apám 13 éves koromban elment tőlünk, teherbe ejtette a Te anyádat, és aztán... visszajött hozzánk, mintha mi sem történt volna..? - kérdeztem, de arcomat a tenyerembe temettem, hogy ne kelljen látnom... Túlzottan hasonlít rám... nem hasonlíthat ennyire... nem lehet igaz amit mond...!
De lehunyt szemhéjam mögül egy kép rémlett fel nekem... kép... mikor apám egy kirándulásról... munkahelyi csapattúráról vagy miről... egy könyvet hozott nekem ajándékba... "Török legendák, elképesztő meselények igaz történetei?" címmel... a kedvenc misztikus témavilágom... már gyerekként is, és... akkoriban a kedvenc könyvem...
Lassan leeresztettem a kezem a szemem elől, és Aydára néztem. Mint aki felfogta, amit mond...
- Ez akkor is... lehetetlen... apa nem tette volna ezt anyával... vagy... ha mégis... nem titkolta volna el, hogy van egy húgom! - gyenge próbálkozás, de annyira szerettem volna kapaszkodni... Nem lehet hogy ekkora hazugság a szép családom élete...