Három. Kettő. Egy.

Amint a talpaim a földet érintették a térdeimre támaszkodtam és próbáltam csillapítani a zihálásomat. A húzódzkodást csak mostanában vettem be az edzési repertoáromba, ez a jelenlegi állapotomon tökéletesen tükröződött. A karjaim majdnem kiszakadtak a helyükről, erősítésre szorultak, mert nem voltak elég kemények és a gyorsaságukon is dolgoznom kellett. Hiába hadonászok karókkal, ha nem találom el a célpontomat, semmit sem ér a szándék. Annak ellenére, hogy nem hivatásos szinten űztem a vadászatot, szerettem felkészülni a legrosszabbra. Sosem lehet tudni! Előfordulhat, hogy akkor támad rám egy vérszívó, mikor éjszaka kiviszem a bár szemetét és csakis azért rám esik a választása, mert még nem vacsorázott.

Jártam már így. Életem egyik legmeghatározóbb estéje volt és következtében egyetlen nevet örökké az agyamba véstem: Victor.

Egész este le sem vette rólam a szemét, amit én eleinte szemforgatással jutalmaztam, később mégsem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá, miközben kitöltöttem neki az újabb kör italt. El sem mozdult a pult mellől és én is egyre inkább úgy éreztem, hogy nem szeretném elkiáltani magam, miszerint zárunk, mivel ez azt jelentette volna, hogy kisétál az ajtón és talán nem is látom többet. Vannak azok a véletlennek tűnő találkozások, amelyek során az ember lánya szinte érzi, hogy még dolga lesz a másikkal és a zsigerei azt kiáltják neki, hogy ehhez semmi mást nem kell tennie, mint önmagát adnia, a többit elintézi az élet. Eleinte, egy-két óra erejéig én is hittem ebben, miközben néha-néha a tekintetem összetalálkozott a férfiéval, aztán újfent kiderült, hogy a saját sorsom pipa rám és ott tesz keresztbe nekem, ahol tud. Csoda, hogy gyűlölöm az őrző-védő angyalok emlegetését, akik elvileg segítenek minket végigjárni a kijelölt utunkat? Az én angyalom valószínűleg elaludt kisgyermekkoromban vagy úgy döntött, hogy a fenének van kedve foglalkozni egy lánnyal, akinek az eddigi jelek alapján nem a legtisztább lapsort osztották a születésekor. Őszintén? Megértem. Néha én is szívesen cserben hagytam volna magam, csak hát, nehéz úgy hátat fordítani, ha képtelenség kiugrani a saját testünkből.

De hogy a sármos mosolyok után a nyakam bőrének feltépését érdemeljem? Ezt túlzásnak tartom!

Mégis megtörtént, viszont a támadóm nem számolt azzal, hogy évek óta New Orleans-ban élek és átlépve a városhatárt a törzsgyökeresek kivétel nélkül egyetlen jó tanáccsal vártak: vigyázz a vámpírokkal! Victor előtt is volt szerencsém szemetekhez, akik svédasztalnak néztek, pontosan tudtam, milyen arcot kell vágni ahhoz, hogy elhiggye, kipucolta az elmémet és nem fogok emlékezni a kis közjátékára - a nyakamban fityegő medál megakadályozta a természetfeletti manipulációval operálni kívánó sármőrt, az emlékeim megpiszkálásában. Most az egyszer sajnáltam, hogy tökéletes tisztasággal emlékeztem arra, hogyan kortyolta belőlem a vért... mélyen legbelül reménykedtem benne, hogy kifoghatok egy normális férfit, aki talán túlságosan szereti a bourbon-t, de úgy néz rám, mint aki képes lenne a világot a lábaim elé rakni egyetlen szép szavamért.

Sebaj. Az én mesémben az álmok azok is maradnak, ezért mikor ismét átlépte a bár küszöbét, ugyanazzal a tekintettel kezdtem vizsgálni, mint legelőször. Újra és újra egészen addig, míg karót nem mélyesztettem a mellkasába.