- Évekig csak tűrtem, ahogyan mások elnyomnak, ahogyan áttaposnak rajtam és semminek vesznek, mert valamilyen betegséggel születtem. Nem én akartam ezt, egyszerűen utálom, hogy más vagyok, mint a többiek! - szólal fel indulatosan a fiú, aki nem rég még mellettem ült. Valójában önmagamra lelek a szavaiba, tökéletesen leírta azt, amit mindannyian érzünk ebben a teremben, de ritka az, aki ilyen nyíltan kis is meri mondani. Már évek óta járok ilyen csoportterápiára, természetesen nem önszántamból, a szüleim szerint szükségem van rá..
- Esetleg valaki még felszólalna a vége előtt? - kérdezi kedves hangon a pszichológus. Automatikusan kerülöm a szemkontaktust, tudom hogy csak én nem hallattam a hangomat a jelenlévők közül. Mindig elhatározom, hogy felállok, hogy kiöntöm a lelkemet és elmondom, hogy hogyan érzem magam, de végül.. csak ülök a széken és mikor kinyitom a számat, akkor egyetlen szó sem hagyja el ajkaimat, mintha a torkomon akadnának. - Esetleg Rosaleen?
Szinte érzem magamon a pillantását és látom magam előtt az arcát, ahogyan szeme reménytelien csillogva várja a választ, amire vágyik. - Inkább legközelebb. - emelem rá a pillantásomat és egy mosolyt varázsolok az arcomra. Ha megkérdeznék mi megy nekem a legjobban, bizonyára azt mondanám, hogy hamis mosolygás. Dr. Steele csak lemondóan sóhajt egyet és összegzi a ma hallottakat, felolvas egy idézetet, mai épp egy Jodi Lynn Picoult idézet: "Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség." Ez amolyan házi, el kell gondolkodnunk rajta és a következő alkalommal meg kell osztanunk egymással.


Kapkodni kellett a lábaimat, késésben voltam és nem igen akartam lekésni a buszt az igazat megvallva pedig nem gondoltam volna, hogy Dr. Steele beszélgetni akar majd velem a vége után. Ez a beszélgetés pedig várható volt, hiszen még nem is beszélgetett velem, pedig lassan már három hónapja költöztünk ide. Azzal tisztában volt, hogy szívátültetésen estem át, hogy sokat bántottak engem az iskolában e miatt, de még sem tudott mindent, én pedig nem tudtam hogyan mondjam el neki. hogy mondhatnám meg neki, hogy azért élhetek, mert valaki meghalt? Hogyan mondhatnám el, hogy rosszul érzem magam, mert valaki olyan helyett kaptam a szívet, aki régebb óta vár rá? Hogy az a valaki egy évvel később meghalt? Hogy mondhatnám meg neki, hogy egy olyan dolog miatt bántottak évekig, amiről én nem is tehettem?.. Így a beszélgetés abból állt, hogy némán hallgattuk egymást, vártuk hogy a másik végre megszólaljon, végül pedig egy egyességet kötöttünk.. egy hónapon belül sikerül elérnie, hogy megnyíljak, akkor cserébe segítek neki az ő problémájában, bár nem igazán részletezte mi lenne az..
Csupán egyetlen mennydörgés jelezte a közeledő esőt, majd a jelzőhang után pontosan tíz másodperccel az ég is leszakadt. Szerettem az esőt, szerettem, ahogyan a hideg cseppek végiggördülnek az arcomon, de jelenleg a legfontosabb, hogy még időben odaérjek és... sikerült. - Jó estét. - köszönök a sofőrnek, annyira kedves, már szinte őszinte a mosoly, ami az arcomra kúszik. - Szia Rosa, mit csinálsz te eddig minden pénteken? - kérdezi, mintha csak azt kérdezné, hogy a hajam szőke e. Mit mondhatnék erre? "Csoportterápiára járok, mert a szüleim rám erőltetik.." Nem éppen a legbarátibb, főleg hogy a szomszédságunkba lakik, bár ennek az az előnye, hogy mindig a házunk előtt rak le engem. - Mindenkinek vannak titkai. - felelem halkan, majd elindulok a busz sötét felébe, leülök a leghátsó ülésre és bedugom a fülemet, megkeresem a kedvenc számomat és Adele - Someone Like You című számára próbálok ellazulni.
Sóhajtok egyet.. olyan fura ez a város, még mindig nem sikerült megszoknom, szinte mindenhol idegen arcot látok. Pár hónapja még egy kis városban laktam, ahol mindenkit ismertem, ahol mindenkiről tudtam, hogy mire számíthatok tőle, de itt.. Tudom, hogy én akartam költözni, hogy nem akartam tovább maradni, hogy nem akartam tovább hallgatni azt, hogy nem a szívátültetésem miatt ismételtem évet, hogy ne sajnáltassam magam, hogy ne játsszam magam. Nem én akartam így születni, nem én akartam, hogy súlyos koszorúér betegségem legyen. Nem én akartam, hogy tizenkét éves koromban bemondja az unalmast és szükségeltessék az a műtét. Hogy mi segített át ezeken az időkön? Az olvasás.. olyan sok könyvet kiolvastam, hogy már egy kis könyvtáram is van otthon, de tényleg. Egy külön szoba van a könyveimnek. És ha nem haragudsz meg, most is olvasnék pár sort, míg haza nem érnénk.


Ahogy kinyitom az ajtót Sally máris a nyakamba ugrik és szinte mindketten eldőlünk, váratlanul ér a támadás mégis örülök neki. - Szia Leen. - mondja a maga pösze módján a húgom. Ha rá és rám nézel, akkor meg sem mondanád, hogy testvérek vagyunk, mindössze két évvel fiatalabb, mégis többnek néz ki, bár.. a down-szindrómásoknál ez igencsak jellemző. Igen, az én húgom down-szindrómás, jól olvasod.. Magamhoz ölelem, jó szorosan és puszit nyomok az arcára, majd elenged és csak áll ott előttem, mint aki vár valamire. Pár pillanattal később a homlokomra csapok. - Ne haragudj Sally, elfelejtettem megvenni a könyvet. - mondom halkan, majd lesütöm a pillantásom. Annyira várta azt a mesekönyvet és én tényleg megígértem neki, hogy megveszem, csak.. megölel és szorosan magához húz. - Majd holnap. - mondja nekem és elindul a nappali felé, gondolom megint a Jégkorszakot nézi meg. Már éppen indulnék fel a szobámba, mikor anyu megállít.
- Milyen volt a terápia porcelánom? - hangzik fel a már szinte törvényes harmadik nevem.
- Nem volt rossz. - vonom meg a vállamat.
- Na, mesélj kérlek.
- Nem szeretek odajárni anyu, muszáj? Mert.. - és most is, mint minden esetben megállít, még csak végig sem mondhatom.
- Ezerszer megbeszéltük már! Egy óra múlva kész a vacsi, apátok ma kicsit késik. - mondja mindkettőnknek, de Sally még csak nem is reagál, én pedig egy bólintok egyet után megyek fel a szobámba.
Gyorsan előkapom a kamunaplót, amibe azokat a dolgokat írom, amit anyu látni akart, tudom hogy tudja hol ez a napló és azt is tudom, hogy olvasni szokta. Pár perccel később pedig a szekrényhez lépek, kitárom szélesre a szekrényajtót és egyik régi táskámban kezdek matatni, van benne egy rejtett zseb, ott van az igazi naplóm.

Kedves Naplóm!

Neked talán nem is tudnék hazudni, hiába van családom, hiába lettek barátaim, mintha senki sem akarna meghallgatni vagy csak éppen arra várnak, hogy végre megszólaljak. Ma Dr. Steele egy érdekes idézettel állt elő.. "Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség." Igaz, talán igaz, hogy éppen olyan bénító, azonban az őszinteségnek sokszor nagyon nagy ára van.
Egyszer megpróbáltam valakinek elmesélni mindent, egyszer próbáltam valakiben megbízni.. Elmeséltem neki a történetem, hogy hol kezdődött, hogy mik történtek velem. Meséltem neki a húgomról, hogy a szüleim egy rossz balesetként tekintenek rá, hogy még mai napig tart a kórházzal való per, amiért félreinformálták magukat a gyermekükkel kapcsolatban. Talán nem mondták ki, talán nem viselkednek úgy velünk, de mindkettőnket nyomorékként kezelnek.. Néha úgy érzem sajnálat miatt nem dobtak ki minket és éppen ez történt azzal a lánnyal is, elkezdett sajnálni. A lehető legrosszabb érzés, amikor valaki sajnálat miatt barátkozik veled, hogy nem úgy kezel, ahogyan az előtt.. Tudod, hogy velem is lehet viccelni, hogy velem is lehet veszekedni és.. én is olyan vagyok, mint mások. Semmivel sem vagyok kevesebb, semmivel sem vagyok törékenyebb, mert átestem egy szívátültetésen.
De már annyiszor leírtam, annyiszor próbáltattam ezt éreztetni másokkal.. egyedül Sally képes ezt megérteni. Annyival fejlettebb az érzelmek terén, annyi mindent tanulhatnának tőle, de ő is hasonló dolgokat élhet át, mint én.. Bárcsak neki ne kéne mindezt átélnie, mindezt átszenvednie, mert ő másmilyennek született..

Végül becsukom a naplót és elrejtem.. Útnak eredt könnyeimet letörlöm, leülök a tükrösasztalom elé és mély lélegzetet veszek. Sikerülni fog, képes leszek jövőhéten elmondani a történetemet, képes leszek elmondani mindent, amit eddig nem sikerült. - Erős vagy! Bátor leszel és menni fog! - de hiába is mantrázom ezt, ez nem igaz.. nem vagyok erős és nem vagyok bátor, ha az lennék, nem költöztem volna el, ha az lennék nem lennék most itt, de itt vagyok. Megpróbálok új életet kezdeni, megpróbálok megváltozni.
- Kicsim kész a vacsi, apád is megjött! - kiált fel anyu.
- Egy perc és ott vagyok. - és minden úgy zajlik, ahogyan mindig.. sablonos témákról beszélünk, miközben Sallyre majd rám néznek és pár perccel később pedig..
- Hányszor mondtam, hogy ne játssz az étellel, te ny.. - csattan fel anyám, mikor egy kanál paradicsomszósz landol a vadonatúj fehér felsőjén, de még épp időben harapja el a mondat végét.
- Ne mert ezt gondolni róla! - most én csattanok fel, majd az asztalra is csapok.. Sally nem ezt érdemli, nem hibáztathatják őt!.. Végül kezdetét veszi egy nagy veszekedés. Erős vagyok.. mantrázom végig magamban, de ha nem is vagyok az, a húgom miatt annak kell lennem.