Kócos kislány ugrált nagy lelkesedéssel és társaival, amikor a TV-stáb kiérkezett és forgatni kezdett, ők a háttérben, gyermeki örömmel, koszosan, kissé szakadozott ruháikban táncoltak és nevettek. Az operatőr már rég hozzászokott ehhez, a tökéletes kosztümmel rendelkező hölgyet pedig semmi nem tudja kizökkenteni kirakatmosolyából és művészien fogalmazott szövegéből. Nem is az volt a fontos, miért voltak itt, az volt a lényeg, hogy benne lesznek, a képernyőn szerepelnek! Mintha valami filmbe csöppentek volna, öles szalagcím hirdeti a kábítószeres bandák összecsapásait, a rendőrök merev tartással és zavartan nyilatkoznak, majd a csinos hölgy és a háttérben elmosva kissé, de pár gyermek, akiknek nem számít, ki kit ölt meg és ki mit vett el. De Anyát ez nem érdekelte, sietni kellett, dolgozni, mennie. Sosem volt ideje, ha igen, akkor pedig fáradt tónussal búgta az igent és az elismerést. Apró lakásban apró TV-n a nagy mosoly, majd az öltözködés, menni kell Tessie nénihez, nincs mese. Még egy utolsó pillantás, a tökéletes kosztümre, a sminkre, és a szép hajra. Hisz ő is szép akar lenni. Anyja is szép – hisz a gyermek szemében a beteges soványság, a sápadt bőr, a néha megjelenő foltok és véraláfutások eltűnnek, csak a hosszú hajzuhatag és a mosoly szépsége számít -, miért ne lehetne ő is szép? Kicsit pipaszár lábai vannak, a fogai csálék és most kezdtek el hullani, váltakozni, a haja pedig örökké kócos, hisz gyűlöl fésülködni, és ha anyja néha-néha megunva rövidre vágja haját, még rosszabb. Aznap este azonban, miután lemosta magáról a port, engedte Tessie néninek a fájdalmas és hosszas fésülködést, hogy fonatokat tegyen a hajába, és még azt is engedte a néni, hogy az egyik rúzsával apró száját rózsaszínre kenje. Noha a néninek volt öt gyermeke, azok már felnőttek és a legtöbbet elvették tőle, mert túl szegény volt eltartani őket, de mégis, most egyikük az, aki apró lakást bérel anyjának és ott segíti, ahol tudja. Vaskos, sötét bőrű nő volt, de még ráncosan is kedves, mosolygós arccal. Ő is el szeretné majd tartani anyját öregen, a kellemetlenségek ellenére benne van szeretet, nem úgy mint Pete-ben, vagy Lola-ban, akik utálják a szüleiket, mert mindig fetrengenek és semmiről sem tudnak, ha igen, akkor meg kiabálnak és ütnek. Errefelé ez így megy. Ez egy olyan környék, amelyet mindenki elkerül, elfelejt és rá sem néz. Nem akarja tudni, milyen itt, ahol a lecsúszott egykori sztárok, rapperek, és ki tudja miben jeleskedők vegyülnek a szegény, drogos és prosti világ szemetével, a lekopott festékű, telegraffitizett homlokzatú házak között, lerobbant autók és tolvajok melegágyában. Ide senki nem jön, csak néha turisták, akik eltévedtek és sápadt arccal sietnek át az utcán, mert akik odalépnek hozzájuk segíteni, azoknak vigyora komisz és félelmetes. Aki önmagától jön, az mocskos, keres valakit vagy valamit és senki máshoz nem szól. Ez a senki földje, ide születni kell és meghalni, kiút nagyon kicsi. Egy-két lány eljut a kicsi szerepekig, reklámplakátokon modellkedni, vagy joghurtot enni a film szünetében, esetleg egyetemre jutnak a gyerekek, de ritka.
Aznap este Tessie néni öreg fésűjével bolondos híreket szavalt órákig, vagy csak ismételte, amit a TV-ben hallott, de a néni türelmesen mosolygott. Azt mondta, ha ügyes lesz és okos, neki lehet szép háza, kedves férje és olyan szép kosztümje is, mint annak a nőnek, ha tanul és odafigyel, akkor, mutatta a filmben, amit épp néztek, ilyen élet is várhat rá, kellemes, nem pedig pattanásig feszült és kirekesztett. És ő szavalt, másnap is, kinevették, vagy épp együtt játszottak vele, hol áldozatként nyilatkoztak, hol pedig bűnösként. A stáb nemigen jött többé, ahogy az álmok sem nagyon. Később hol énekeltek, hol táncoltak, vagy épp csak fociztak, az idő pedig elröppent.


Volt a környéken egy iskola, ahova mindannyian jártak. Kicsi volt, poros és tökéletesen tükrözte, kik birtokolják. Ide kerültek azok, akiket a város többi iskolájából egyszer vagy többször kitettek, az árvák és persze a kisebbségiek is. Mert nem mondjuk ki, de megtörténik. Itt nem volt elit, persze, megvoltak a lépcsőfokok, a keménylegények a bicajukkal, vagy épp a kocsival, amiért értük jöttek, vagy épp csak mert a bátyja/nővére hírhedtebb volt és veszélyes. Aztán megvolt az átlag és még az alatti is. Nehéz volt rendet teremteni, a tanárok fásult csoportja pedig vagy küzdött, vagy nem. Az itteniek nagy része nem került sosem még talán középiskolába sem, mentek az utcára, az építőiparba, vagy még oda sem. Az iskola mögött részen kaszálni lehetett volna a cigarettacsikkeket, a festékek a játékokon még rég pattogtak lefele, ide az állam nemigen figyelt, tízévente valamit felújítottak, vagy ha nagyon szükséges volt, de nem mutogatták a sajtóban, hogy mennyire okosak az itteni gyerekek. El voltak ők felejtve, magukra voltak utalva. Itt boldogult ő is, amennyire tudott. Okos volt, vágott az esze, csak sosem figyelt eléggé. Mindig a komiszkodáson járt az esze, aztán a fiúkon és persze azon, ami csak felütötte a fejét. Hogy Kendra a nyolcadikból tényleg terhes-e, hogy ha igen, most mi lesz, és a félelem, hogy ő azért nem akar közszájra kerülni ilyesmivel, így mikor otthon elpanaszolta, hogy már pedig neki mi kell, óvszer, tabletta, bármi, jobban kiakasztotta anyja sírása, mintsem az, hogy ő milyen veszélybe kerülhet. Túl hamar lépett gyermekből kamaszba, majd onnan a felnőttlét felé. Már nem játszottak riportereset, se semmit, ha kint is lógtak, akkor már ők is azt nézték, ki milyen táskával jár és mennyire idegen. Elballagott és mehetett a hasonlóan jó hírnevű középiskolába, oda, ahonnan aztán nem kapkodnak az egyetemi felvételik iránt. Nem számított, ez anyja kérése volt, könyörgése, hogy legalább ennyije legyen, ne hagyja abba, tegyen valamit. Ő emlékszik arra, amikor kislánya hazajött a nénitől, elújságolt mindent, és megmutatta, milyen ügyesen játssza el a nőt a Híradóból, ő emlékezett, hogy valami akart lenni. Ellenben a mostanival.
Keze nem tanult hímzést, szövést, ellenben fürge és gyors volt, elég hamar tapadt hozzá minden. Egy tárca, vagy egy-két finom falat, errefelé a lopás már olyan volt, mint a levegővétel. Tanult verekedni is, noha sosem nőtt túl nagyra és vaskora, ellenben Lola-val, aki házméretűre hízott. Bárki aláírását lehamisította, vagy javította, esze pedig pörgött, ha ötletelni vagy alibit kellett gyártani. Igazi utca gyermeke volt, nem olyan, mint a képernyőn vergődő teletetovált rapper fazon, akik azt ugatta, milyen kemény környék és mennyire kemény lett ő is. Nem, ez az igazi volt, abból a világból, amire az ilyen szájkaratés hírességek nem figyelnek.
Egy zsivány lett a többi közül, átlagos, unalmas jegyekkel. Majd lesz belőle gyorséttermi pincérnő, motelrecepciós vagy akár eladó a boltban, és akkor majd a haverjai járhatnak hozzá. Nem nagy álmok, nagy házak, akarata volt, lehetősége nem. Lelkiismerete csendes, jelleme kissé csattanós és heves, de elnézte neki mindenki. Apja sosem volt, sosem kért és kérdezte, neki volt egy nagy, csonka és bugyuta családja, számtalan testvérrel. Ragaszkodó jellem és realista lány lett a kicsiből, aki csak azt akarta, hogy leélje unalmas életét, mert már nem hitt a filmek happy end-je és bármi más maszlaga hülyeségeinek. Itt nem lesz jobb, de ki lehet hozni belőle.


Anya sápadt volt mióta az eszét tudta, de most mellette a kísértet Tessie néni egykori bőrszínével is vetekedhetett volna. Aztán Anya beteg lett, és nem kelt fel az ágyból. A szobában mindig betegség és gyógyszerszag volt, a szomszéd nő segített nekik, nagy barátnők voltak, vagy épp munkatársak. Mikor mi. Már tudta, hogy nem egy boltba járt éjjelente takarítani, sem pedig varrni, vagy akármi. Már nem volt új ez számára és már rég tényként kezelte, az iskolában pedig sosem kérdezték, ott ez megszokott volt. Kivéve az operaénekes lányát, akit senki nem értett, mi a francot keresett ott. Mindegy.
Gondolatai kuszák, Anya gyógyszerei drágák, nem elég az sem, hogy Marlon megengedte, hogy takarítson a boltban az iskola után és a polcokat pakolja. Azt sem szabad mindig, mert nem írtak papírt, hogy többet kaphasson. Még több kell, de többet nem bír.
Ott akarja hagyni az iskolát, úgysem megy. A számolásban buta, fogalmazni ugyan tud és kézírása gyönyörű, de elunja, nem érdeklik olyan tájak ahova sosem jut el, és az sem, mit kap ha sósavat és vizet kever össze, főleg nem az, hogy mekkora erővel robban majd az a falnak. Nem érdekelte a betegség előtt sem, hát majd elmegy oda dolgozni, és egy másikba polcokat pakolni, nem nagy ügy.
Nem.
Anya nem akarja. Fejezze be, legyen valaki, legyen boldog. De ő csak kimaradt, csak elment és csak tette, amit lehetett, nem volt ellenkezési lehetőség. Nem volt ereje. Ő azt hitte, ezzel tartja életben és erősíti meg, egyszer majd újra felkel és mosolyog, elmegy akár dolgozni s lekorholja, hogy elhanyagolja az iskolát.
De nem.
Nem is olyan rég volt, amikor behívta és beszéltek. Hosszan. De úgy tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Beszélgettek és egyszer az életben előkerült az Apa, előkerült a név, amelyben biztos volt és amelyet elmondott, csak azért, hogy ha ő már nem lesz, legalább tudja. És ez volt a legnagyobb hibája.
Makacs gyermeki agy, sírástól vöröslő szemekkel kapaszkodva Anyába, aki csak egy volt neki, több, mint a haverok odakint, vagy az, akibe titkon szerelmes volt. Több bárkinél. Tudta a nevet, majd az arcot, végül is, nem lehet nem észrevenni, csak utólag felismerni, hogy ismeri azt a mosolyt ám, azokat a szemeket és mindent. Ott állva, egy nagy plakát előtt, felismerésben, szomorúságban és félelembe fürödve döntött. Újra leült, megfésülte haját, fogait fehérre sikálta, Anya parfümét használta. Marlon adott neki előleget, amit talán sose fizet meg, és buszra szállt, szinte sose hagyta el a kerületet, igazi bennszülött. Most messze ment, és hibázott. Mert míg a filmekben ilyenkor felmelengetik a szíveket és örvendeznek, összeborulnak és megoldódik minden, addig itt, a valóságban, egy koszos utcagyerek, egy senki nem kap ölelést, mikor beront az ajtón és elmondja az igazat. Fájdalmas és rémséges történet, Anya alakja messze, az a mosoly pedig hamis és gyilkos.

Minden olyan távoli és fakó, mint a régi TV képernyője. Nem teltek el évek, mégis annak érzi. Összehúzza magán a kabátot, felhúzza a lábait. Messze jár. Anya vajon felült-e már, keresi és hiányolja őt? Az iskola lemondott róla, Marlon várja-e még a megmaradt péksüteménnyel? Visszagondolva, tudja már ő, mit akart még tőle a férfi, és a hideg mellett megborzong ismét. Hisz ha Anya, akkor biztos ő is..
Nem.
Zsebében pár gyűrött bankó, gyomra kavarog, napok óta nincs vele valami rendben. Olyan... forrongó, még amellett is, ami eddig történt. Most már tényleg filmet ér. Ő a menekülő vad, akinek túl kell élnie. Ő a célszemély, aki a keresztben ücsörögve várja a megsemmisülést. Csak nem hagyja. Vagy eszik, vagy alszik valahol. Felállva siet végig az utcán, itt sem figyelnek rá, sehol sem.  Örvendetes. Bárcsak senki nem figyelne rá. A nap már lefelé indult, gyomrába pedig olcsó hot-dog kerül, majd elalszik a buszmegállóban, ha képes lesz rá. Megigazgatja kissé elnyűtt nadrágját, miközben hatodik érzéke szinte üvölt, minden szőrszála az égnek mered a tarkóján. Szinte majdnem sírva nyögi bele az éjszakába, hogy ne, most ne, de nincs mese.
Újra elkezdődik.
Az autó befordult a sarkon, és az alvás reménye elszállt. Beszaladt a sikátorba, és talán évekig futott. Mindenhova követik. Anya van szemei előtt és az a hamis, gyilkos mosoly. Egyszerre fél és gyűlöl. A nap eltűnik, a csillagok kísérik el a világ végére, ahova szalad. És a fékcsikorgás. A nap eltűnt, körbeöleli a sötétség, és ő nem tud mit tenni. Elkapják, sarokba szorítják, és talán megölik.
De nem ezen az éjjelen.
Anya arcával maga előtt ébredt, nem kapták el. A sötétség elengedte, és mégsem. Vérfoltok, üres kongás és túl nagy nyugalom. Felébredve nem a kívánt buszmegálló fogadja, nem is az a környék, amelyre betért azon az estén. A hot-dog íze már sehol, más érez, fémes, kellemetlen íz emléke, körmei koszossága és még több vörösség. Reszketve, elhagyatva burkolja magát a magány és az értetlenség mocsarába, holott bensője tudja a válaszokat a kérdésekre, amiket sosem tett fel. Anya talán már nincs is, csak a hamis és gyilkos mosoly. Apró plakátot lát róla, megfakult, régi kampány emléke csupán. Akaratlan dühödik fel a reszketés mellett, közben pedig újra a kócos hajú kislány. Újra a gyermek, aki riportert akart játszani a szép kosztümben, akit ha valami ért, valakihez odaszaladhatott sírva, ölelésbe bújva. Koszos arcát átszeli könnyei sávja, ő pedig ismét eltűnik, mit sem sejtve, hogy akik követték, hova lettek. Hogy az a gyanús autó a fékcsikorgással valahol nyitva áll, hogy az üléseken vörös éktelenkedik, és persze a kibelezett autórádió sem fog többé zenét üvöltetni. Hogy akik vezették, már nincsenek, csak a hírek és a hamis, hazug mosoly gyötrelme, hogy a vész nem múlt el, hogy a vad nem tűnt el. Senki sem figyeli, és mindenki, miközben új terepre érve, új közegbe érve néz szét, cseni el azt a tárcát, majd falatozza el mohón tartalmát. Hogy ő még mindig csak Anya gyógyszerei gyűjt, a megváltására. Vagy már ennek semmi értelme?