- Legyen hát - adtam vissza az üres poharat az árusnak, majd Erin kezét megfogva elindultam vissza a hotel felé. - Ma éjjel végig fogjuk zabálni az étlapot! - kaptam a két karomba, hogy így vigyem vissza egészen a hotel bejáratáig.

(Klaus és Erin szobája)

- Nem fogok mondani semmi ilyesmit. - ráztam meg a fejem, és átöleltem a nyakát egy pillanatra, amikor elé álltam, hogy ne tudjon elindulni még semerre. - Inkább menjünk vissza a hotelba, és rendeljünk valami vacsorát. Most kivételesen emberi ételre vágyom, méghozzá sokra. - sóhajtottam telhetetlenül, mellé ártatlanul pislogva.

- Nos... szétnéztünk, megfagytunk, megmelegedtünk... azt hiszem, igen, ennyi elég lesz. Mi legyen akkor? Induljunk holnap haza? Rád bízom a döntést. Nem akarom, hogy majd azt mondd, hogy a szülőföldedet miattam kellett elhagynod - fogtam meg Erin kezét.

- Igen, finom. És valószínűleg a nap végére hangulatváltozás fog beállni nálam, mert ebben egy százalék alkohol nem párolódott el - néztem saját poharamra mosolyogva, majd elfintorodtam.
- Szakácsnőnek nézek ki? Nekem nincsenek receptjeim. De... talán mégis, nem tudom. Talán mégis rejt valamit odahaza az a láda. - vontam egyet a vállamon mosolyogva, bár kissé még mindig furcsa volt, hogy az otthon megnevezés számára azt jelenti, amit nekem.
- Elég lesz a sétából? - kérdeztem aztán.

- Ma már nem árthat nekem, szóval bátran ehetek belőle - vettem át a poharat, és ahogy a borba ittam, valami sosem érzett, nagyon jó ízzel találkoztam. - Ez finom. Nem hittem volna... - melengettem a kezem a bögrén, és felemelt ujjam mutattam az árusnak, hogy nagyon tetszik nekem a bora.
- Ha tudod a receptet, otthon is csinálhatunk ilyet - szaladt ki a számon, és fel sem tűnt, Erin házát mennyire magamtól értetődően neveztem "otthonnak".

Kíváncsian hallgattam őt, miközben fizettem és a kezébe nyomtam a forralt bort, majd beleittam a sajátomba, de csak egy apró korty ment le a torkomon, mert nevethetnékem támadt.
- Engedelmes gyerek voltál, akárcsak én. - vigyorogtam. - Érdekes történet. - jegyeztem meg végül. - De ahogy látom, azóta is szereted az aszalt gyümölcsöket. Most már biztonságban vagy mindenféle erdőbéli... öhm... khm... - kacsintottam rá.

Néztem, ahogy a bor poharakba kerül, közben vigyorogva visszanosztalgiáztam a múltba.
- Kisfiú voltam még akkor... talán olyan tíz éves körüli. A falunk körül... voltak vad gyümölcsfák. És anyám gyümölcsöket aszalt a napon, hogy télre majd milyen jók lesznek a családnak. Csakhogy én imádtam az aszalt gyümölcsöket, hát.... mindig csentem belőle egy keveset. Fura, hogy apám meg Bekah-t gyanúsította, mert neki még nálam is édesebb szája volt. Mindaddig így volt, míg a sok aszalt vacak meg nem hozta az eredményét. Szinte egész nap letolt gatyával gubbasztottam az erdőben. Kivételesen akkor anyám volt az, aki megígérte, hogy alaposan elver, ha ezen az egészen túl leszek. Persze, sosem emelt kezet rám - nevettem.

- Jól van, akkor abból legyen kettő. Nem, nem is. Én inkább az alkoholosból kérek. - mondtam, de ezt már az eladónak, aki segítőkészen töltögetni kezdte a poharakba a bort, de ekkor Klausra néztem.
- Hm... ezt vajon meg fogod osztani velem is? - sóhajtottam. - Vagy örüljek annak, hogy te örülsz?

- Talán az aszalt gyümölcsös nem rossz választás - mondtam, és hirtelen hatalmas nevetés tört ki belőlem, ahogy eszembe jutott egy régi-régi-régi emlék. - Talán most nem lesz belőle baj - hahotáztam, mint egy őrült.

- Fonetikus olvasásról hallottál már? - kacsintottam rá, és végignéztem a feliratokon. - Én ezekben nőttem fel, ezeket megtanulni nem olyan könnyű. De mindegyiknek tudni és ismerni kell a kiejtését, ennyi az egész. Valahol kiírják fonetikusan is, de itt nem. - vontam a vállamon. - Ez itt igazán alkoholos forralt bor... ezt itt gyümölcsös... ez meg itt aszalt gyümölcsös. Lehet választani. Megkönyörültem neked. - mosolyogtam.

- Nem röhögtetem ki magam a kedvedért - csóváltam a fejem. - És milyen ízlesítésűek? Ezeket a betűket... nem ismerem fel - mutattam a fura, még sosem látott feliratokra. - Nem is olyanok, mint az angol betűk. Hogy lehet ezt elolvasni egyáltalán? - emeltem meg a szemöldökömet. - Rád bízom a bort. Rendelj, amilyet jónak gondolsz.

Elmosolyodtam szavain, majd nagy nehezen elengedtem őt, és kiléptem a vízből. Eléggé bugyután éreztem magam, kellett egy kis idő, míg a lábam újra érezni kezdtem, majd elégedetten sóhajtottam és elvigyorodtam.
- Jól van, a főtéren vagyunk, innen nem nehéz találni ilyesmit. - suttogtam, megfogva a kezét, és amint felvette ő is a cipőjét, és nem kellett sokat keresgélni, ahogy ezt mondtam is.
- Hm, van egy pár ízesítésű, ami azt illeti. - néztem végig a kínálaton. Az alkoholmenteset most sem fogom kipróbálni. - Válogass! - mosolyogtam Klausra. - De ha akarsz, kommunikálhatsz az eladóval. Még sosem láttalak úgy, hogy próbálsz valamit megértetni másokkal. - vigyorogtam pimaszul.

- Ez az ország a kettősségek országa. Amit most látok belőle, az szép - súgtam Erin nyakába, de csakhamar vége szakadt a zenének, és el kellett hogy engedjem a derekát, de ekkor már a lábfejem nem igazán éreztem a jéghideg vízben.
- Menjünk. Igyunk valahol egy pohár forralt bor. Olvastam már róla, de még sosem próbáltam.

Már nem bírtam abbahagyni a mosolygást, és ahogy meghajolt előttem, mint ahogyan az régen volt szokás, egy kislányos mosollyal én is előkotortam a régi etikettet a fejemben, és pukedliztem egyet. - Ilyet többet nem fogsz látni tőlem, jegyezd meg. - kacsintottam rá, majd átfontam karjaimat a nyakán. - Most tetszik ez a hely. - suttogtam, és odahajolva egy csókot leheltem szájára.

- Nem lesz itt lincselés - ráztam a fejem, mert ekkor már a bolond szerelmeseket meg is mosolyogta néhány ember. - Látod, mondom... - húztam oda Erint, és ekkor a háttérben lévő épület órája zenélni kezdett valami édes-bús régi melódiát.
- Igaz, ez nem táncparkett.... de a szerelmeseknek mindent szabad - hajoltam meg Erin előtt, és magamhoz húzva lépkedni kezdtem vele lassan.

- Még gondolkodom rajta. Egy páran hülyének néznek, nem gondolod? Sőt, egyenesen vérben forog a szemük. - néztem vigyorogva az emberek arcát, de közben már lerugdaltam magamról a cipőt, és Klausra kacsintva, beléptem mellé, a karjába kapaszkodva.- Jól van, akkor inkább lincseljenek meg veled együtt. - vigyorogtam rá. - Bár.. - néztem körbe. - Ennél nagyobb közbotrányt is tudok okozni.

- A történelem sem úgy zajlott, ahogy elhitetik az emberekkel - jegyeztem meg, majd csillogó szemmel néztem Erinre.
- Hogyhogy mit csinálok? Lábat mosok. Vagy épp bolondozom. Vagy közbotrányt csinálok, nevezd ahogy tetszik - néztem az emberekre, akik közül nem egy és nem kettő csúnyán nézett rám elhaladtában, majd Erin felé nyújtottam a kezem.
- Csatlakozol?

- Hát, közel vagyunk Oroszországhoz. Oda soha nem vágyódom menni. A világháború alatt szörnyűségeket műveltek ezzel az országgal, ahogyan a németek is. - ráztam a fejem, és sóhajtva hessentettem el a gondolatokat, nagy szemekkel vizslatva őt.
- Hé! Te mit csinálsz? - lepődtem meg, de lassacskán megjelent egy mosoly az arcomon.

- Tudom, hogy nem akartad. Ebben is különbözöl anyádtól - tettem hozzá, majd megnéztem a szökőkutat, ahová elvezetett. - Látod, ez szép - mondtam. - Bár az a szobor ott a háttérben - fintorogtam. - Olyan, mint ahogy a régi Oroszországról láttam a képeket. Vagyis akkor még Szovjetúnió volt. Az ilyet nem szeretem. De a víz, és ez a kút jól fest - rúgtam le a cipőmet. - És be is bizonyítom, mennyire tetszik - álltam bele a hideg vízbe vigyorogva.

- Sajnálom. - bukott ki belőlem csak ennyi, akaratlanul talán, és a szemeibe pillantottam. - Nem akartam ilyen változásokat előidézni nálad. Nem akartam... - ráztam a fejemet nagy nyeléssel, és odahúztam, hogy egy csókot nyomjak a szájára, majd újra megfogtam a kezét, és elvonszoltam magunkat a főtérig.
- Ez lenne az. Bár ilyenkor nem szokott még működni a szökőkút, de ezek szerint már márciusban is elindítják.

http://www.novinite.com/media/images/2012-03/photo_verybig_137795.jpg

- Ha nem voltak olyan elviselhetetlenek, mint te, akkor kedvelni fogom őket - mondtam pimaszul, majd megtorpantam Erin kérdésére.
- Tegnap este nagyon haragudtam. És nagyon csalódtam. És fél órával ezelőttig is nagyon haragudtam. Rád is, magamra is. De már nem haragszom. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Mint aki annak idején voltam... mikor anyám járni, és beszélni tanított. Most is tanulok... de most azt nem lehet látni.

- Hotelszoba -

- Van itt a közelben, a főtéren egy kis szoborcsoport... pár híres bolgár ember, akiket nem fogsz kedvelni, mert itt éltek. - mosolyogtam Klausra, de most nem pimaszul. Azt hiszem, inkább a megjegyzéseimet hagyom magamnak, míg itt vagyunk, mert nem akarok még egyszer úgy járni, mint az előbb, vagy tegnap este.
- Ugye nem haragszol? - kérdeztem tőle váratlanul.

Jó alaposan bepakoltam az olasz étteremben, ami a gyomromat illeti. Ezzel kihúzom estig, mikor is kezdődhet a vadászat. A bolgár pénzzel kissé bajban voltam, de az amerikai dollár, amivel fizettem, szinte varázserejű volt. Nemcsak hogy elfogadták, hajbókolva kísértek ki az étterem bejáratáig. Hiába, van ami a modern korban sem változik.

(hotel)

Az étterem igazán, tényleg elegáns volt. Nem voltak a hátam mögött összesúgók, senki nem vetett rám görbe pillantást, zavartalanul ülhettem le az egyik asztalhoz, azon törve a fejem, mit rendeljek, amivel meg is értjük egymást. Végül a lasagne mellett döntöttem, ezt akkor sem lehetett félreérteni, ha valaki épp történetesen nem beszélt angolul. Vagy bolgárul, attól függ, honnan nézzük.
Csakhamar meg is kaptam a tésztát, és lehunyt szemmel tömtem magamba a falatokat. Régen ettem már ilyen finoman elkészített emberi ételt.

- Hát jó, menj csak. Azt hiszem, én itt az étteremben megleszek. Fényes nappal van. A vadászat éjjel érdekes - mordultam hozzá egyet, mint a farkasok, hogy értse, miről is beszélek, majd megcsókoltam, hosszan, hogy lássák, nem azért megy el, mert veszekedünk. Nehogy már jó napja legyen ennek a szájtáti, alávaló népségnek itt... a tulajról már nem is beszélve.
Ahogy Erin kisétált, én magam is követtem, az ajtóból még elegánsan megvillantva kinyújtott középső ujjamat a halkan pusmogók felé, majd átsétáltam az étterembe.