Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Becker lakás

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Pént. Márc. 29, 2019 12:27 pm
Ugrás egy másik oldalra
Figyeltem a mosolyát, arcom meg se rezdült, mintha csak próbálnám megfejteni a szavak mögött rejlő dolgokat, de végül inkább csak megrántottam a vállamat. Az ember soha nem két perc alatt ismeri meg a másikat. Másrészről azt is tudtam, hogy mindenki olyan álarcot visel, amilyet csak akar. A bűneinket is elrejthetik, de a bőrünk alatt ott a valóság és örökké elkísérnek minket. Ahogy az árulás is bonyolult dolog, de az biztos, hogy általában nem két idegen között szokott megtörténni.
- Ezt eddig is tudtam, régebben is szerettem ezt a várost, de vannak dolgok, amik az időmúlásával se változnak. – direkt nem válogattam meg a szavaimat, ahogyan azt se tudtam ebből mire fog következtetni, de esélyesen egyértelműbbé válthatott számára, hogy nem most először tettem be ide a lábamat.  Régebben se volt biztonságosabb, de ha akkoriban se zavart, akkor nem most fog megakadályozni abban, hogy megtegyem mindazt, amit kell.
Szavait „ízelgettem”, elgondolkoztam azon, amit mondott. Álltam a pillantását, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon mekkora esély lenne arra, hogy tőrbe csaljon, ha úgy hozná a sors, mert azzal menthetné az életét? Sok kegyetlenséget láttam és elég sokat elkövettem én is életem során, amiket soha nem hozhatok helyre, de az emberek élni akarása mindig is eléggé erős volt és könnyedén áldoztak fel az életükért másokat. De majd eldől, hiszen nem is most akartam megfejteni őt.  Sőt, egy pillanatra még majdnem hagytam azt, hogy kísértésbe essek és ellopassam vele Jonathannál lévő könyvet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Pedig simán elhozhatnám én is, de… mielőtt megszólalhattam volna, azelőtt Samuel már a telefonjának szentelte a figyelmét. Türelmesen vártam, majd amikor megszólalt, akkor hitetlenkedő mosoly ült ki az arcomra, de talán így jobb is lesz, mint továbbfolytatni ezt. –  Nem akarlak tovább feltartani, biztosan halaszthatatlan dolgod akadt, így ne fáraszd magad. Visszatalálok egyedül is a szállásomra, mert a haza kicsit messzebb van innen. – direkt javítottam ki azt, amit mondott. Jelenleg nem itt volt az átmeneti otthonom, ez csak egyelőre ideiglenes szállás volt számomra. Végül felálltam és elindultam kifelé a lakásból. – Köszönöm a meghívást. – mosollyal az arcomon mondtam ezt, hiszen semmi neheztelés nem volt bennem a ridegség ellenére se.  Igaz, kicsit úgy gondoltam, hogy jeges vízben is kellemesebb lett volna megmártózni, mint a belőle áradó fagyosságot teljesen kizárni, de attól még az étel finom volt. Ha megpróbált velem tartani, akkor legalább még egyszer megpróbáltam leszerelni a figyelmességét, mert nem akartam miattam kerüljön bajba, meg esélyen van jobb dolga is, mint engem kísérgetni, vagy elviselnie a közelségemet. Ha meg hajthatatlan volt, akkor sok mindent úgyse tehettem. Egyébként se volt titok melyik hotelben vettem ki szobát.

|| Egyeztetésnek megfelelően folyt. itt 38
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Pént. Márc. 29, 2019 10:27 am
Ugrás egy másik oldalra
- Elég sok mindennek tartalak, de még nem döntöttem el, mit gondolok rólad. – Vonásaimon egy egészen kétes mosoly fut át. Nem is kétesnek mondanám, inkább kétélűnek. Egyrészt mintha bohóckodni próbálnék, másrészt mintha lepergetném magamról a dolgot. Flörtnek nem nevezném, de ha még egy kicsit kiszélesítem azt a kifejezést akár az is lehetett volna. De viccet félre téve, valóban így van, ahogy mondom és ez érezhető. Nem gondolok róla semmit, legalábbis olyan értelemben nem, hogy előítéleteim legyenek. Persze, nyilván megvan a véleményem az eddigi megnyilvánulásairól, a furcsa reakcióiról, a tartózkodás attól és vágyakozás afelé, ami kötelék köztünk lehet.
- Nos, ha szeretsz veszélyesen élni, akkor jó helyen jársz. – Itt persze nem a lakásomra gondolok, hanem általánosságban véve a városra. Marcel nem szereti, ha… vízum nélküli boszorkányok járnak-kelnek a városában. Vagy úgy egyáltalán boszorkányok, akik nem neki dolgoznak. Shirazra mindkét kritérium igaz. Ez kissé aggasztó is, hisz ismerem őket. Engem meg egyik fél se keverjen bajba.
- Nem kell elhinned. – Úgy érzem, képtelen lennék mások kezére játszani, ami mondjuk abszurd, hisz pont én ne tenném? Sosem számított. Nem különösebben élek a lelkiismeret luxusával, amíg a várost jelképező medencényi szarból én vagyok az, akinek még kilóg a feje, amíg mások teljesen elsüllyednek benne. De ő valahogy más és ez – sajnos vagy épp nem sajnos – a borostás vonásaimra telepedő sejtelmes kifejezésből is látszik, ahogy hátra dőlök a széken és őt figyelem. Mintha kóstolgatnám, méregetném, hogy meddig tudunk elmenni a szóváltásainkkal. Meg ahogy már mondtam, nem várok arra választ, hogy mit csinál a városban. Még nem. A vacsora befejeztével pedig szinte egyidőben kezd rezegni a telefonom. Általában nem tehetem meg, hogy ignoráljam, így most is a kezembe veszem és az érkezett üzenetre pillantok. Nem tükröződik túl sok minden a kifejezésemről, de érdekes egybeesésnek tűnhet, ahogy felállok és megszólalok. – Mit szólnál, ha hazakísérnélek? – Hát, ez gyors volt és én is hallom, hogy milyen baromi rosszul hangzik ez az egész. Megetettem és mehet, ráadásul gyanús az egész, mintha csak meg akarnám tudni, hogy hol lakik. De nem erről van szó.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 18, 2019 2:39 pm
Ugrás egy másik oldalra
Szavaira kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, mert őszintén? Már nem gondoltam semmit se róla. Összezavart és jelenleg nagyon nem tudtam megfejteni őt. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy túlzottan is vastag falat emelt volna fel, amin kívül akarna tartani. Mintha így könnyebb lenne elviselnie a közelében és minden érzést kizárnia. Ez pedig számomra egészen fura volt. Azok után meg pláne, hogy ő hívott meg, de nem feleltem semmit se. Azt gondol, amit szeretne, ahogyan a többi dolgot se befolyásolhatom. Egyszerűen csak szerettem volna megérteni a miérteket, de azt is tudtam, hogy jobban elzárhattam volna előle a valódi énemet is. Egy gond volt ezzel, hogy nem ment annyira egyszerűen. Közelében nem.
- Ezt vegyem „figyelmeztetésnek”, vagy inkább kihívásnak, mert egy feladat lennék, amiatt mert netán valaki holtan akar látni? – és nem rácéloztam, sokkal inkább arra, hogy valaki netán felbérelte erre, csak közben jött ez a kötelék dolog, így most bonyolultabbá váltak a dolgok. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy pontosan milyen munkát is végezhet, de ha mindegyik fajjal szokott „teázgatni”, akkor nem tartanám kizártnak. Ennyi évszázad alatt bőven szereztem ellenségeket. Könnyedén buktak elő a szavak ajkaim közül, mintha semmilyen hatással se lenne rám az, hogy valaki netán a halálomat akarná. Hozzászoktam és egyelőre sikerült túlélnem. Lehet egyszer nem lesz szerencsém, de előbb-utóbb a halál beköszön mindenkihez. Élettel együtt jár, szóval Ez van.
Szavaira csak bólintok és kezdem feladni a beszélgetést. Nem tudom mit várt, azt, hogy majd betoppanok és máris felkérem, hogy intézzen el helyettem valakit, vagy netán találjon meg, vagy kémkedjen? Hol a bizalom? Vagy mi is lenne ennek az ára? Egyáltalán miért kellene belevonnom bármilyen munkámba? Régóta egyedül intéztem a dolgaimat… Ez is közrejátszott abban, hogy nem tudnék csak úgy hirtelen bárkit bármibe belevonni. Meg ott volt az is, ha baja esne miattam, akkor vajon képes lennék tovább haladni, mint megannyiszor tettem? Magam sem tudom. Csendet választom én is, majd megkóstolom az ételt. Ízletes és finom, így folytatom az evést ahelyett, hogy bármilyen kérdésen agyalnék. Mintha csak a túlélés most abból állna, hogy mihamarabb elfogyjon a tányérról az étel és távozhassak ebből a lakásból.
Kérdésének esélyesen ki kellene zökkentenie, de helyett ugyanúgy eltűntetek egy újabb falatot, miközben felemelem a fejemet és a pillantásomat övébe fúrom. Állom a pillantását, de hirtelen már nincs szinte semmi érzelem a nézésemben. Se kíváncsiság, se bármi korábbra emlékeztető, mintha hirtelen teljesen hidegen hagyna a tenger varázslata. Töltök magamnak innivalót, lassan kortyolom, míg várom, hogy folytassa. Biztos voltam abban, hogy nem ennyi volt. Újabb falatot emelek a számhoz, de a szavainak köszönhetően a szám szegletében apró mosoly jelenik meg. Csak az után szólaltam meg miután lenyeltem a falatot. – Azt hittem érzelgősnek, érzékenynek tartasz, netalán még naivnak is. – oldalra billentettem a fejemet. Nem mondta, csak a reakcióból tudtam következtetni, meg ott volt a kötelék. Néha azon keresztül is lehet érezni dolgokat, de ha tévednék, akkor kijavíthat még mindig. – Lehet csak ennyire szeretek veszélyesen élni. – rántom meg a vállaimat, majd inkább újra az evéssel foglalkozom. Hallom amit még hozzátesz. Nem vár válaszokat, de egy apró nevetést azért bezsebelhet, mert csöppet se aggódtam. Nem is értem miért hitte ezt. A hallgatás meg nem az a fajta habozás, ami azt jelentené valaki megijedt, hanem inkább mérlegeltem. – Finom lett, de szerintem ez érdekel téged a legkevésbé most. – pillantottam újra rá, majd megtöröltem a számat és hátradőltem a székemben. – Tegyük fel, hogy igazad van. Nem az előadás miatt jöttem ide, hanem másabb okaim vannak rá. Miért kellene megbíznom benned? Nem éppen te mondtad, hogy ez veszélyes város és mindenki akar valamit? Mindennek ára van?  - néztem rá kérdőn, de túl sok érzelem akkor se ült ki az arcomra. – Miért kéne elhinnem, hogy hasznomra lehetnél, vagy nem játszanál mások kezére, akik netán többet kínálnának, vagy éppen a halálomat akarják? De ha már itt tartunk, akkor honnan tudod, hogy nem csapnálak be és végül te halnál meg helyettem, mert olyan feladatot bízok rád? - ez mind csak egy feltételezés volt, és egyébként se zárta ki, hogy minden más csak színjáték volt. Ha már üzletről akart beszélni, akkor legyen. Ha ettől számára jobb lesz ez a vacsora, akkor felőlem. Tényleg érdekelt, hogy mivel próbálna meggyőzni, hogy meg kéne bíznom benne és beavatni a dolgaimba. Pláne, hogy hiba volt felfednie a következtetéseit, mert ezek után nem tartanám kizártnak, ha megpróbálna utánajárni a dolgoknak, vagy mást megbízna azzal, hogy tartsa rajtam a szemét. Az emberek sok mindenre képesek, akik meg hatalmi játszmák hálójában sétálgat, azok meg még több mindenre. Az élet erre már megtanított. Majd utolsó falatoknak szenteltem a figyelmemet, miközben vártam arra, hogy beszéljen.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 18, 2019 10:46 am
Ugrás egy másik oldalra
Szemben állok a boszorkánynővel, mégis olyan kifejezést sugallok, mintha csak a vállam felett pillantanék vissza rá futólag. Nem szeretem, ha elemezgetnek. Különösen nem ilyen érzékeny emberek, mint amilyennek ő mutatja magát. Mert erre nem felelhetek úgy, ahogy kisujjból jönne. Valamiért nem akarom őt megbántani. De mi ez a duma, hogy megfosztottak a jótól, meg félek hinni benne? Végül csak mélyről fújom ki a levegőt az orromon át, amit eddig különösebben észre sem vettem, hogy bent tartok. Jobb is, hogy a nyelvére harapott, már ennyi is elég volt a ’bölcsességéből’.
- Nem tudom, kinek gondolsz. Vagy inkább kinek szeretnél gondolni. De bizonyára nem az a férfi vagyok. – Élem a mindennapjaimat, úgy, ahogy megtanultam, ahogy épp jól esik vagy ahogy épp szükséges, hogy ne csak túléljek, de valamicskét éljek is. Az én világomban a hasonló elmélkedések, a lelkiismeret nem igazán férnek meg. Shiraz is érezheti, hogy masszív téglafalba ütközik, ha ilyen oldalról próbál engem megközelíteni.
- Tesztalany? – Futólag elnevetem magam. – Erre csak akkor fogsz választ kapni, ha túléled a vacsorát. – Könnyedén – vagy inkább könnyelműen? – vonok vállat. A konyhába érve megkerülöm a krémfehér pultot, melynek lapjai kávébarna színűek. Viszonylag szűkszavúan nyilatkozom arról, hogy mit készítettem. Vagy azért, mert elment az ihlet a beszélgetéstől vagy azért, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy megszedjem a tányérokat. A fazék még a gáztűzhelyen van, a rizs meg a dobozában. Háttal állok a boszorkánynak. Láthatóan már rég kiszedtem, amit kellett, mégsem igazán akaródzok megfordulni. Csak akkor teszem, amikor végre megfogalmazódik bennem a gondolat. Amit mellesleg még nem mondok ki, megtartom későbbre, csak a kérdésére válaszolok. – Többé-kevésbé igen. A városban születtem. – Két kezembe fogom a két tányért és biccentek, hogy kövessen a kis kerek étkezőasztalhoz, ahova leteszem őket, majd hozok egy kancsó vizet is. Feltűnően nem kérdezek vissza, hogy ő hová valósi. Azt sem titkolom, hogy azért nem, mert vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy igazat mondana-e. Már elkezdünk enni, amikor végre kibököm azt, amiről számomra is megéri beszélni az üres csevej helyett.
- Nincs számomra egy munkád? – Mennyivel egyszerűbb lenne ’terepen’ megismerkednünk, mondhatni üzleti úton, mint egy kényelmetlen vacsora felett ülve. Bár a kényelmetlenséget inkább én okozom, mint ő. Igyekszem józan maradni és ellenállni annak a láthatatlan erőnek, ami felé vonz. Én is érzem, hogy mennyire más vagyok most ahhoz képest, amilyen a színházban voltam. Továbbra is tartom a komolytalan elméletet, hogy megbabonázott. A csokoládébarna szemekbe mélyedek és nem engedem el az én kékjeimmel. Hadd fogalmazzak kifejezőbben. Kíváncsi min gondolkodtam? – Ez a város ingoványos talaj a boszorkányok számára, te pedig okos lánynak tűnsz. Túl okosnak ahhoz, hogy vásárra vidd a bőröd egy színházi darab miatt. – Néhány másodpercre elhallgatok, hogy megeméssze az információt, amivel tulajdonképpen kijelentem, hogy sokkal körmönfontabb vagyok, mint az elsőre tűnhet, majd folytatom. Közben legalább a rizst is leöblítem egy kevés vízzel. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem a civil munkád az elsődleges oka annak, hogy itt vagy. – Ugye, hogy kellemesebb volt, amíg inkább hallgattam? – Ne aggódj, nem várok válaszokat. – Ezt még fontosnak tartom hozzátenni, hogy könnyítsek rajta. Legalábbis egyelőre nem várok. Jelenleg nem áll szándékomban belekotnyeleskedni az életébe. De fontosnak tartottam a tudtára adni, hogy ne nézzük egymást se hülyének, se ártatlannak. Közvetlenül ez után kedélyes mosoly fut át az arcomon és a vacsora felé bökök, mintha mi sem történt volna. – Ízlik? - Kezdhet rájönni, hogy nem hiába vagyok vérprofi a saját szakmámban.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Pént. Márc. 15, 2019 8:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
Hirtelen úgy érzem magam, mint egy sarokba állított kisgyerek, vagy pontosan olyannak, aki alól szép lassan most rántanák ki a szőnyeget, de elég gyorsan ahhoz, hogy biztosan elessen. Nem értettem, hogy megint mi rosszat mondhattam. Csak feleltem arra, amit mondott. Már ez is gond lenne? Még is mit kéne tennem? Hazudnom? Azt mondani, hogy gyerünk és nézzen szembe helyettem a kísérteteimmel? Aztán ha túléli, akkor jó, ha nem, akkor meg rántsam meg a vállaimat, mintha nem számítana semmit se? Lehet régebben szerettem felhasználni másokat, átverni, netán előfutárnak odavetni a hiénák elé és mások életét szenvedés által kioltani, de annak az időnek már régen vége. Egyébként is, inkább az a harcos, aki maga képes szembe nézni a démonjaival, nem pedig másokat áldoz fel. Én így gondoltam.
Hangja egészen mély, ami máskor képes lenne elvarázsolni, de most minden melegség hiányzott belőle. Mintha csak a viharhoz tartozó mennydörgést idézné. Lassan fújom ki a levegőt. – Nehéz vagy esélytelen elhinni? – néztem rá kérdőn, mert a kettő között azért akad különbség. – Rendben, mit vársz? Miként bizonyíthatnám? Ha azt mondanám amint vége az előadásoknak visszatérek az otthonomba, akkor képes lennél elhinni? És ez nem futás, csak fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, hogy elhidd igazat mondok... – keserű érzés kerített hatalmába, ahogy arra gondoltam, hogy netán többé nem látnánk egymást, de más ötletem már nem volt. El kell felejtenem a színházban életre keltett gyönyörű tengerpartra emlékeztető érzéseket. Ahol  víz gyengéden simogatja a lábadat, ahogyan sétálsz a parton. A nap ragyogóan süt és képes vagy hinni abban, hogy ez a melegség örökre veled maradhat, az élet lehet boldog is és gyönyörű. Nos, elfelejteni nem fogom tudni, de elzárni idővel igen. Úgy éreztem, hogy más választásom nagyon nem is lehet. Ostobaság lett volna azt hinni, hogy bármi ilyesmi tarthat pár pillanatnál tovább. Az élet nem adja a jó dolgokat ingyen, se könnyedén, de annál könnyebben és nevetve veszi el tőlünk. Azt is mondhatnám, mintha a tegnapi nap csak egy illúzió lett volna, mert a mai az igaz.
Ő ellépne, én viszont automatikusan nyúlnék utána. Talán egy pillanatra még sikerül is felsője köré fonnom az ujjaimat, mielőtt hagytam volna kicsúszni és azt, hogy újra a távolság úgy nőjön közénk, mintha csak apály lenne és a víz sietve akarna visszább húzódni. Kezem pedig egyszerűen testem mellé zuhant vissza.
Szavaira csak elhúzom a számat és kitárom a karomat, mintha csak azt akarnám kifejezni, hogy ahogy gondolod. Egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, hogy lehet inkább némaság mellett kellene döntenem. Lehet azzal többre mennénk, mert kezdtem úgy érezni, hogy míg én már kikecmeregtem a „sötétségből”, addig ő még mindig mintha abban élne és nem is hinne abban, hogy ha kilépnem a barlangból, akkor megláthatná a fényt is. Egyszerűen csak tanácstalanná váltam.
- Ennyire nem hiszel már a jóban? Vagy csak félsz hinni benne, mert egyszer már megfosztottak tőle? – néztem rá kérdőn és sietve haraptam rá a nyelvemre, mielőtt még több kérdést tehettem volna fel, miközben őt fürkésztem. Kérdésre csak bólintottam, hogy rendben, de nem vágtam a szavába. – Akkor azt hiszem vehetem megtiszteltetésnek, vagy csak én vagyok a tesztalany, hogy később bevesd-e másoknál. – próbálom elviccelni a dolgot, majd ha elindult a konyha felé, akkor követtem őt. Helyet foglaltam, és látványosan kicsit a levegőbe szimatoltam. – Az illata remek, biztosan finom is lesz. Mit készítettél? – kérdeztem úgy, mintha a korábbi dolgok meg se történtek volna. Mintha csak most léptem volna be az ajtón és mindig is ennyire könnyed lett volna közöttünk a beszélgetés azóta, pedig mennyire nem. Színlelni néha nehéz, máskor könnyű, de olykor nincs sok választásunk, csak sodródni kell az árral, hagyni, hogy a hullámok ide-oda ringassanak. – Mindig is itt éltél? – próbáltam viszonylag semlegesebb vizekre terelni a beszélgetést. Talán, ha részben megismerjük egymást, akkor könnyebb lehet tisztázni a többi dolgot is? Ki tudja. Bölcsnek kéne lennem ennyi évvel a hátam mögött, de most egyáltalán nem éreztem magam annak. Sokkal inkább voltam tanácstalan és nem tudtam, hogy merre is kéne igazán elindulni.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Pént. Márc. 15, 2019 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra
- Na jó. Ezt most fejezd be. – Hárítóan emelem magam elé a kezeimet, amikor azzal jön, hogy ő nem akar senki életében teher lenni. Tegyük fel, hogy elhiszem, léteznek ilyen emberek… boszorkányok, akiknek van valódi lelkük. De ezzel én nem tudok mit kezdeni. Nem akar senki életében teher lenni? Az enyémben biztosan nem lesz az. Úgy érzem, ő jelenti a fényt. Mondjuk ez nem zárja ki, hogy teher is legyen. Ezzel a stílussal azonban nem tudok mit kezdeni. Törjenek az életemre, próbáljanak elevenen megnyúzni, szúrjanak hátba, forduljanak el, amikor szükségem van rájuk. Mind rendben van, tudom kezelni. De ezt a vinnyogást… na ezt nem. És ez elég nyilvánvalóan látszik a vonásaimon, akkor is, ha ilyen nyílt kijelentésekkel nem áll szándékomban hangot adni neki. Azt sem tud kifejezetten érdekelni, hogy mi rejtőzik a múltjában, amit ilyen keserűen emleget. Nincs bennem ilyen mértékű empátia. Mindenkinek van valami szar, amit cipel magával. Neki is, nekem is, bárkinek, mindenkinek.
- Nehéz elhinni. – A mély, egészen simogató hangom közönyösnek mondanám, ahogy felelek, miután Ő azt állítja, hogy nem függök tőle és elmondja, hogy ő nem olyan. Elhiszem neki. Tudom. Nem, nem azért, mert naiv volnék. Hanem mert érzem. Egy részem tudja, hogy milyen is ő valójában. Ám a nagyobb részem képtelen elhinni, hogy tényleg ez lehet a valóság. Elég rosszul kezdtük ezt az egészet. Felteszem, nem erre számított a színházban tapasztaltak után. Hogy ilyen elutasító leszek. Az én szemszögemből nem vagyok az, egyszerűen csak előtérbe engedtem a logikát és megfontoltságot. Ami neki hűvösségnek tűnhet. Megfogom a kezeit és bocsánatot kérek. Beszívom az illatát, közben olyan illetlennek érzem magam. És kényelmetlenül érzem magam. Úgy érzem túl hamar engedtem és túl közel. Ellépek tőle, de kínomban egészen elnevetem magam, miközben a fejem csóválom a monológját hallgatva.
- Ne, ne. Ne gyere nekem az ilyesfajta életbölcseletekkel. Vagy nagyon idős vagy, vagy nagyon fiatal, hogy ilyeneket mondasz. – Nem bántó a tónusom, épp ellenkezőleg. Egészen szórakozott. Azt mondjuk nem rejtem, hogy valóban nem vagyok kíváncsi ilyen hülyeségekre, közelről sem. Mintha csak azt mondanám, hogy elhiszem, ő ebben a világban él, én meg egy másikban, de most akasszuk össze a bajszunkat ezzel kapcsolatban, mert semmi jó nem fog kisülni belőle. A korát illetően pedig teljesen komolytalan a kijelentésem. Meg sem fordul a fejemben, hogy idősebb lenne. Őszintén folytatom. – Ezen a ponton azt sem tudom, hogy hogyan fogunk kijönni egymással. Vágj hozzám egy kétszínű boszorkányt vagy egy instabil vámpírt, gond nélkül tudom kezelni. De ez… – Látványosan mutatok végig rajta tetőtől talpig, ezzel a Jósággal nem tudok mit kezdeni jelen pillanatban. A mondat valós befejezése helyett csak elmosolyodok. – Mi lenne, ha nem rohannánk ennyire előre? Vacsorázzunk meg, a többit pedig… majd meglátjuk. Tudod, hosszú ideje te vagy az első nő, akinek főzök. – A végén egészen el is mosolyodok, ahogy magam számára is megpróbálom oldani a feszültséget. Afféle viccnek is szánom ezt, figyelmeztetve, hogy óvatosan az étellel, ki tudja, mi került bele. Mondjuk nem patkányméregre célzok. Vagy mégis? Elég kétes a tekintetem, de engem ez szórakoztat.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 14, 2019 12:00 pm
Ugrás egy másik oldalra
Már az első pár szó után tudtam, hogy nem így kellett volna, nem kellett volna hagynom, hogy magával ragadjon a pillanat, de egyszerűen nem bírtam fékezni a nyelvemet. Az egész olyan volt, mintha a közelében valami láthatatlan erő belém marna és nem eresztene el, míg el nem hangzik az, amit valójában gondolok. Nem így akartam, de egyszerűen elegem lett, s még ha nem is miatta akadtam ki teljesen, de volt hozzá köze. Mint amikor a pohár szép lassan megtelik, mígnem egyszer már csurig lesz, majd elkezd kiömleni. S a kiömlés most következett be, most szakadt el az utolsó húr is, ami az elmúlt időnek volt köszönhető, s részben darabokra hullottam ennek köszönhetően. Nem érdekelt se a zavara, se a homlokráncolása, de a kérdésre felkaptam a fejemet és elhúztam a számat. Hangom viszont sokkal békésebben csendült, mintha a korábbi vihar soha nem is létezett volna. „Menni fog, képes vagy arra, hogy újra összepakold a darabkáidat, Shiraz. Elmúlt 500 évben is ment.” suttogtam magamnak némán, majd megráztam a fejemet.
- Nem, az a fajta boszorkány vagyok, de mindenekelőtt ember, aki nem akar senki életében se teher lenni... – pillantásomat az övébe fúrtam, aminek még mindig olyan színe volt, mint a legszebb tengeröbölnek. Szinte hallottam a hullámok dallamát, de most nem gondolhattam erre. – S talán nem kellene könnyed kijelentéseket tenned, mert nem tudhatod, hogy kinek mi lappang a múltjában, milyen terheket cipel. Nem csak neked van múltad, ami megbélyegzi a jelenedet és fogalmad sincs, hogy ki vagyok valójában. – a pillantásom pedig esélyesen szomorúvá vált és üressé, mint akiből kitéptek egy darabot. Kezemet sietve fontam össze a mellkasom előtt, mintha így mindent távol tarthatnék, még őt is és az emlékeket is, de legfőképpen elrejthettem a kezem remegését. Miért nem figyeltem jobban? Miért hagytam azt, hogy a múltam szép lassan visszatáncolja magát az életembe? Hiszen pofonegyszerű volt. Farkasok támadták meg és mellé animágus. Mintha csak az a bizonyos estét akarta volna a sors felidézni bennem, de ostoba módon minden erőmmel próbáltam erről nem tudomást venni egészen mostanáig. Feláll, én hátrálok, de nem azért, mert félnék tőle, hanem mert nem akarok közelebb kerülni hozzá. Kérdésére megforgatom a szemet, majd bólintok. – Be. – úgy felelek, mint aki a legkevésbé szeretné ezt beismerni. Tudom, hogy hibáztam, de mindenki életében olykor a mérleg megbillen és nem mindig jó irányba. Ahogyan az se kizárt, hogy csak minél több okot próbáltam felsorakoztatni amellett, hogy miért kellene elsétálnom és többé vissza se nézni, hogy esélyem se legyen újra hagyni azt, hogy valaki a bőröm alá férkőzzön, vagy legalább is képletesen a ruhám alá, hogy szavaival vagy csak közelségével úgy simogassa a bőrömet, mint a forró nyári szellő tenné  és újra színesebbnek lássam a világot.
Lesütöm a pillantásomat és lassan fújom ki a levegőt, majd róla az ablakra siklik pillantásom. Sötétség egyre inkább a városra telepszik, miközben magam sem tudom, hogy mi is lenne a helyes válasz arra, amit mond. Végül erőt véve magamon újra felé fordulok és megszólalok. – Nem függsz tőlem, ha te ezt nem akarod. Lehet mások így tekintenek a társukra, de én nem. Nem egy szolga vagy, nem egy báb, akit felhasználnék bármire is magam helyett. – lassan ejtem ki a szavakat, mintha abban reménykednék, hogy így végre megérti. – Gyerekként, amikor meséltek nekem róla, akkor inkább tűnt annak, hogy egyelő felek benne, hogy nem csak az animágus van azért, hogy óvja a boszorkányát és segítse őt, ha veszély leselkedik rá, hanem a boszorkány is óvja őt, mert fontosak egymás számára. – nem érdekelt az se, ha kinevet, mert gyermeki ábrándnak hatnak a szavaim. Nem tudott már felhúzni, de hazudni se akartam számára. – Lehet más ezt tenné, vagy te hiszed ezt, mert netán ebben élsz. De én nem így vagyok összerakva. Nem foglak megfosztani a szabad akaratodtól. – komolyan csendült a hangom és egy részem sajnálta őt, amiért azt hiszi innentől kezdve őt fogom ugráltatni netán. Őszintén szólva azt se értettem, hogy miért pont most kellett találkoznunk. Miért ennyi idő elteltét követően, amikor már egészen megszoktam azt, hogy miként is maradjak talpon a bajban, és amikor már mások életét akarva biztosan nem sodornám veszélybe. Még az övét se.
Meglepetten pislogok rá, így időm se lenne elhúzni a kezemet, amikor azt arcához emeli. Csendesen fürkészem, miközben a melegség újra kezd szép lassan megjelenni, mint a felkelőnappal érkező első napsugarak. – Nincs miért haragudnom. – nem láttam okot rá, hiszen két külön világban „nőttünk fel”. Szemmel láthatóan az élet másabbá tett minket. – Sajnálom, nem akartam így neked esni. – tényleg nem állt szándékomban ilyen módon neki esni, de mint mondtam még a legjobbakkal is megesik, hogy elszakad a cérna.  Tette halovány mosolyt rajzol az arcomra, ahogyan arcát a kezembe temette és úgy pillant le rám. Mintha csak egy szórakozott kisfiú tette lenne, pedig ő minden volt, csak az nem. – Talán tényleg én vagyok bonyolult, de az élet formált ilyenné. Az élet nem fekete és fehér, Samuel. Nem mindenki úgy tekint arra, akinek szív dobog a mellkasában, mintha csak egy paraszt lenne a sakktáblán. Nem mindenki képes elfeledkezni arról, hogy a másik is egy élőszemély, vágyakkal, álmokkal, reményekkel és érzésekkel. Nem mindenki csak egy feláldozható katonát lát a másikban, vagy a sötétséget. Valaki képes még a jót is meglátni, ha nem így lenne, akkor a világ sokkal sötétebb hely lenne. – nagyot nyeltem, mély levegőt vettem, majd ugyanúgy folytattam. Csendesen, mintha csak egy gyengéd szellő lenne a hangom. – Lehet azt várod, hogy mondjam meg, hogy mi legyen, vagy mit várok, de nem tudok erre felelni. Én nem tudok üzletiesen erről beszélni, vagy tárgyként tekinteni rád, aki nem számít semmit se, mert számítasz. – még a fejemet is megrázom mellé, hogy ne is várja ezt tőlem. Viszont továbbra is állt, ha azt szeretné, hogy elmenjek, akkor el fogok menni, de nem kérheti tőlem azt, hogy csak egy darab faként gondoljak rá, ami nem érez semmit se, vagy úgy, mint akinek az élete mit sem számít.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 14, 2019 10:25 am
Ugrás egy másik oldalra
Shirazt érezhetően feszélyezi a viselkedésem, de úgy gondoltam, hogy jobb tiszta vizet önteni a pohárba. Újra és újra kiderül, hogy vannak problémák a kommunikációs különbségeinkkel, ez egyre biztosabb. De egy színtéren sajnos túl nyílt a kommunikációnk. Ez pedig a kapcsolat, ami egyre biztosabbnak tűnik, hogy közöttünk van. Az őt nyomasztó érzés engem is próbál behálózni. Érzem, ahogy lassan, akaratosan kúszik felém a kanapén, a földön, minden ponton át a boszorkánynőből kiindulva, hogy rám telepedjen. Megragadja a kezem, kifeszít, egészen az elmémig hatol. Érzem, hogy feszült. Mégsem adom át magam az érzésnek, csak ülök épp olyan egykedvűen, ahogy eddig. Mit vár? Ő azt nem érti, mit várok én meg azt, hogy mit nem lehet ezen érteni. Egy egyszerű kérdést tettem fel. Mit várt tőlem, mint animágusától. Szóra nyitom ajkaim, de olyan temperamentummal kezdi el ömleszteni magából a gondolatait, hogy esélyem sincs közbe vágni. Jó, talán lenne, de nem áll szándékomban. Minden kiül az arcomra, amit gondolok. Zavartan, egészen értetlenül ráncolom a homlokomat, a számat is elhúzva. Biztos, hogy ugyanarról beszélünk.
- Szóval ilyen boszorkány lennél? Aki az első akadálynál hátraarcot fordul és megy is? – Még ülök, így sem túl sokkal magasabb nálam vicces módon. Igazán próbáltam nem közbe szólni, legalábbis nem ilyen nyersen, de nem tudok mit kezdeni a kirohanásával. A felette uralkodó indulatok pedig engem is behálóznak, ’hála’ a köztünk lévő köteléknek, így máris talpon vagyok. Dominánsan, kissé ingerülten tekintek rá. – Befejezted? – Egy egyszerű kérdést teszek fel, erre talán tud válaszolni anélkül, hogy idegrohamot kapna itt nekem. Láthatóan én sem tudom kezelni a helyzetet. Hisz nem is értem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen reakciókhoz. Mondjak egy példát, hogy én mennyire vagyok érzékeny? Annak a vámpírnak dolgozom, aki miatt átszúrtam egy közeli barátom szívét. Azokkal a boszorkányokkal dolgozom, akik belerángattak egy orgiába a temető közepén. És igen, azzal a falkával is dolgozom, amelynek néhány tagja egy hete kis híján kibelezett. Az én világomban eddig nem volt helye ilyen mértékű érzékenységnek. Ennek hangot is adok, sok értelme nincs, hogy csak meredek rá felpaprikázva az ő érzései által.
- Feltettem egy nagyon egyszerű kérdést. Mit vársz tőlem. – Itt elhallgatok, nyilvánvalóan nagyon, nagyon nem tetszik az, amit mondani fogok, de a tényeken nem változtat. – Az animágus a boszorkányáért van. Szóval igen, jogos a kérdésem. Mit vársz tőlem? Ha valóban a társam vagy, az azt jelenti, hogy innentől tőled függök. – Ez pedig még inkább nem tetszik. Ő is érezheti, hogy milyen mértékben vagyok független, a magam ura. Nem szeretem, ha megmondják mit és hogyan csináljak. Nem véletlenül dolgozom jelenleg is szabadúszóként. De ezt ’tanultam’, hogy ez egy alá-fölé rendeltségi viszony és én nem jöhetek ki belőle győztesen. Vagy ki tudja, valaki talán bogarat ültetett a fülembe a közelmúltban. Valóban nagy a különbség a színházhoz képest. Talán csak túl sok időt töltöttem munkával. Egyszerűen elszállt a rózsaszín köd, a plátói vágyakozás és végre a tényekre tudok koncentrálni. Bármi is legyen az indok, a lényegen ez azonban nem változtat. Végül nagyot sóhajtok és elengedek mindent. Kiürítem az elmém, már amennyire ez lehetséges.
- Ne haragudj. – Préselem ajkaim között, közelebb lépve pedig megfogom mindkét kezét, ha engedi. Néhány másodperc tétovaság után magamhoz emelem őket és míg továbbra is fogom, a két kézfejébe temetem az arcomat. Mintha olyan szükségem lenne rá, akár egy pohár vízre a sivatag közepén. – Miért vagy ilyen bonyolult? – A bütykei mögül nézek le a szemeibe, az apró, alig ott lévő ráncokról a szemem körül pedig arra lehet következtetni, hogy mosolygok. Igen, ő a bonyolult. Miért ennyire érzékeny? Miért nem lehet tárgyilagosan, logikával, üzletiesen megbeszélni mindent, ahogy azt kellene. Ahogy az a világban működik.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Szer. Márc. 13, 2019 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra
Távolságtartása csöppet se nyugtatott meg, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem szívesen látott vendég vagyok az otthonában. Nem is értettem, hogy akkor miért nem mondta le? Miért nyitott ajtót, ha ennyire nem is akarja, hogy itt legyek? Legalábbis a közönyből, ami jelenleg uralkodott abból másra nem tudtam gondolni. Ha nem nyitott volna ajtót, akkor egyszerűen elmentem volna, s ahogyan az első találkozásunk óta, úgy most se zaklattam volna később. Vettem volna a lapot, hogy meggondolta magát, vagy ki tudja.
Hagyom, hogy a kabátomtól segítsen megválni, de hiába mosolyodik el tőlem nem érkezik automatikusan a mosoly. Most nem. Mintha csak hirtelen a tavasz-nyár udvarából újra a téli rideg és fagyos kertbe csöppentem volna azzal, hogy átléptem a küszöböt. Nem értettem, hogy hirtelen mi változhatott meg, miért viselkedik ennyire furán az előzőhöz képest. Mintha egy teljesen idegen férfit láttam volna jelenleg magam előtt. Tudod, mint amikor kiderül, hogy van egy rideg és fagyos ikertestvér… - Ez picit úgy hangzik, mintha inkább ebben reménykedtél volna. – lehet meg kellene tartanom magamnak a véleményemet, de amennyire lehűlt itt az idő nem hiszem, hogy a szavaim nagyobb gondot okoznának. Részben megértettem azt, hogy miért is szeretne távolságot tartani, de a viselkedésére mégse találtam igazán megfelelő indokokat. Nem tettem semmit se, azon kívül, hogy eljöttem miután Ő meghívott. Jonathan se látott legtöbb esetben szívesen a házában, de még valahogy ott se éreztem ennyire azt a különös érzést, hogy jobb lenne távozni vagy inkább láthatatlanná válni. Míg korábban a közelében melegség és békesség fogott el, most inkább úgy éreztem, mintha csak a fagyos szellő ölelne körbe, kész csoda, hogy nem lettem libabőrös.  Szemmel láthatóan viszont legalább az italnak örült. Lehet csak be kellett volna adnom azt, aztán sarkon fordulni, de ehelyett lenyeltem a torkomban növekvő gombócot és beljebb sétáltam az invitálásának hála.
Szavaira csak bólintottam, hiszen nem feltétlenül készültem arra, hogy most kibontaná. Neki hoztam, nem pedig azért, hogy velem kelljen megkóstolnia. De az elejtett dolgok alapján úgy éreztem, hogy bőven válogathatna kivel is szeretne emellett „beszélgetni”.
Megköszönöm az italt, de csak nézem a színét, azt ahogyan ide-odalötyög a poharamban. Az illata is mámorító, de még se bírnék egy kortyot se inni. Baljósérzés kezd növekedni gyomortájékon és egyre inkább kezd behálózni, még ha ennek nyoma sincs, mert túlzottan is nyugodtan ülök a kanapéján. A poharat végül inkább lerakom, majd lassan elkezdem a nyakamból lefejteni a tőle kapott sálat is, hiszen pontosan illett a mostani időjáráshoz. Kíváncsian pillantok rá, de nem szólalok meg. Csak a pillantásom beszédes, hogy várom a folytatást. A kérdésén először ledöbbentem, majd pedig nevetésben törtem ki, mert ennek abszolút semmi értelme se volt. – Mit várok? Nem igazán értelek és lehet ehhez tényleg innom kell. – s még mindig nem tértem magamhoz, hiába maradt abba a hitetlenkedő nevetésem. – Eljöttem, mert hívtál, de amióta megjelentem úgy viselkedsz, mint egy jégcsap és hirtelen úgy érzem, még a Titanicon is jobb lenne tartózkodni, mint itt.  – sál köré fonódtak az ujjaim és próbáltam fékezni a nyelvemet, de nem igazán ment. – Őszintén mondom fogalmam sincs, hogy mire gondolsz. Eddig se vártam el semmit se, de te kerestél meg múltkor is, most is te hívtál meg. Nekem is új ez az egész, de ha téged ennyire rosszul érint, akkor azt hiszem, hogy jobb lesz, ha távozom és elfelejtünk mindent. – nem, nem lenne könnyű elfelejteni. Valójában pontosan tudtam, hogy soha nem tudnám elfeledni azokat a korábbi gyengéd pillanatokat, de én nem akarok a nem kívánatos személy lenni. – Nem kell emiatt elviselted, ez az egész miatt. Nem is tudom mit gondoltam, amikor eljöttem ide, de belátom, hogy a lehető legnagyobb ostobaság volt. Azt meg még mindig nem hiszem el, hogy továbbra is azt hiszed mindennek ára van, vagy mindenkit hátsószándék vezérel. Nem mindenkit, Samuel. – s azzal a lendülettel felálltam, majd sietve ittam ki a poharat, de még egy pillanatra ránéztem. -  És az csöppet se fair, hogy tőlem várod a válaszokat, miközben te szépen felhúztad a falaidat, mintha csak még a pokolban is szívesebben lennél, mint a közelemben! Mit vártál, mit fogok mondani, amikor a legelső pillanattól azt sugallod, hogy jobban tettem volna, ha nem lépem át a küszöbödet? – morogtam mérgesen és kicsit nagyobb erővel raktam le a kiürült poharat, mint illene, de most fikarcnyit se érdekelt a dolog. Csak egyszerre szívtam volna vissza minden szavamat, de ugyanakkor nem. Esélyesen lehettem volna higgadtabb és bölcsebb is ennyi évesen, de csöppet se volt könnyű megbirkózni azzal, hogy mennyire is könnyedén össze tud zavarni. S mindegy volt, hogy mit tett, mert múltkor és most is teljesen összekuszálódtak a dolgok, aminek köszönhetően tényleg úgy éreztem, hogy a színházban történtek csak álom volt, de nem valóság.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Szer. Márc. 13, 2019 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra
Az előző két találkozásunkhoz képest érezhető közöny uralkodik rajtam. Nem is közöny ez. Inkább elővigyázatosság, de a külvilág felé sugározva valószínűleg ugyanannak tűnik. Eddig egészen elvarázsolva figyeltem őt a magam kategóriájában, apró figyelmességként még sálat is vittem neki. De ez a másfél nap elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam és végre önmagamként, a New Orleans-i animágus kémként álljak itt előtte. Olyan komolyan veszem a szerepem, hogy szinte még köszönni is elfelejtek. Meg is teszek egy lépést elrohanva, mikor megállok és visszalépek hozzá a fejem csóválva.
- Szia. – Pótlom azt, ami eddig nem jött ki és ha engedi, lesegítem róla a kabátját és jelzek, hogy a cipő maradjon. Sőt, a cipőjére pillantva futólag, szórakozottan el is mosolyodom. Csak nem futni készül? Nem ártana a táskája tartalmára is vetnem egy pillantást, nincs-e nála sokkoló vagy kristálygömb. – Ami azt illeti, felmerült bennem. – Nem áll szándékomban szépíteni. Egykedvűen veszem át tőle a vendégségbe hozott italt, de ahogy nagy tenyereimbe veszem, és jobban megvizsgálom, máris egészen kivirul az arcom. Láthatóan tetszik, amit látok. Bár ezt nem csak az italra mondhatom, hanem rá is. Nagyon csinos. Most különösen. Felpillantok rá, de a mosoly épp úgy el is tűnik és átveszi a helyét egy rejteni próbált, de igen látványos homlok ráncolás. Mármint… erre most mit kellene reagálnom? Ha nem tetszik, itt sincs? Ha nem Shirazról lenne szó, tőlem aztán mehetne, megiszom én ezt egyedül is, de ’sajnos’ meg kell beszélnünk a dolgainkat, úgyhogy nem engedhetem el. Ezt így, ahogy van közölném is vele, de jobbnak látom valami finomabb fogalmazást választani.
- És igyam ezt meg egyedül? – Még egy valamiféle mosolyt is magamra erőltetek, ezután beljebb invitálom. A kanapéra mutatok, hogy foglaljon csak helyet. Én eltűnök néhány percre, majd két pohárral és a whiskyvel térek vissza, amit egy vödör jégbe dugtam. Leteszem a dohányzóasztalra, majd én magam is helyet foglalok, miután mindkettőnknek töltöttem italt. Ezalkalommal nem a kis széken, ami most máshova van téve, mint egy hete ilyenkor, hanem az L alakú kanapé túlsó felére.
- Gondolkodtam. – Lötyögtetem jól ismert, finom csuklómozdulatokkal az italom. Belekortyolok, azután folytatom, most már a nő szemeibe felnézve. – Mit szólnál, ha nem kerülgetnénk egymást, mint két tudatlan kamasz, hanem kifejtenéd, hogy mit vársz tőlem? – Elvégre kettőnk bimbódzó boszorkány-animágus kapcsolatában ő a boszorkány. Kissé nyers vagyok, különösen ahhoz az intim alkalomhoz képest, amikor bementem hozzá a színházba. De igyekszem tartani a két lépés távolságot és ésszerűen megközelíteni a témát, nem pedig álmodozó fiúként belerohanni, ahogy eddig tettem.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Szer. Márc. 13, 2019 10:46 am
Ugrás egy másik oldalra
Egy másodpercre úgy éreztem magam, mint aki jobban fél a mai találkozástól, mint attól, amiért valójában a városba jött. Ez pedig rám is még az újdonságerejével hatott. Talán ostobaság volt igent mondani rá, lehet jobb lett volna egy semleges helyen találkozni, vacsora helyett meg inkább az ebéd mellett dönteni. Az mégis kicsit semlegesebbnek tűnt, de már mindegy volt, hiszen módosítani nem tudtam a dolgokon. Minden attól függött, hogy megjelenek-e vagy nem. Pár pillanatig úgy éreztem, hogy nem kellene, mert talán ő se gondolta komolyan, meggondolta magát. Levegőt lassan fújtam ki, ahogyan a kanapén elhelyezkedve őrlődöm és hagytam azt, hogy a korábban érzett érzések újra előbújjanak a rejtekükből, mintha a józan észt szeretnék lassan kisöpörni az útból, ami még képes volt megakadályozni abban, hogy még több baklövést kövessek el. Nem értettem, hogy miként történhetett meg, de legfőképpen hinni nem tudtam benne teljesen. Kötelék, társ, és az a sok érzés... tényleg létezhet ilyen?
Úgy emlékeztem a történetekre, mint ahogyan egy igazán jó álomra emlékszik az ember. Szívesen gondolunk rá, újra játsszunk az eseményeket, de akkor is csak álom. Tudjuk, hogy nem lehet igaz és pontosan ezért volt még nehezebb szembenézni azzal a ténnyel, hogy minden megtörtént. Nem csak álom, nem csak látszat, vagy egy ellenség kegyetlen játéka az elmémmel, hanem anyám által sokat mesélt történetek életre keltek és az életem részévé akartak válni. Az pedig rajtam állt, hogy hagyni fogom-e, vagyis részben rajtam múlott a dolog. Bizonytalanságot viszont nem tudtam eltüntetni, hiszen ennyi évszázadot követően abban se voltam biztos, hogy egyáltalán a tetteim miatt megérdemelhetek-e ilyet. Összezavarodtam újra, meg újra, mintha újra és újra valaki megkavarta volna a paklit, osztott volna, de nem láttam a következő lépést. Bizonytalan voltam még inkább a jövőt tekintve, mintha egyetlen lapon múlna a zuhanás és a felemelkedés is.
Ennek volt köszönhető az is, hogy még az autóban is ücsörögtem egy ideig, mintha azt várnám már, hogy a ház rám förmedjen, hogy döntsek már végre, hogy besétálok vagy nem. Lassan elvettem a másik ülésről a táskámat és a 12 éves Glengoyle whiskyt, amit citromhéj, tejkaramellás alma és leheletnyi kókusz jellemez. Fogalmam sem volt, hogy mennyire lesz jó választás, felőlem tovább is ajándékozhatja, de nem akartam üres kézzel érkezni és jobbnak tűnt még ez is, mint egy üvegbor. Régóta nem jártam már vendégségben, ilyen okból meg még kevésbé. A ruházatom egyszerű volt. Fekete ruha, amin virágmotívumok voltak elszórva, mellé egy dzseki és kényelmes cipő.  Mintha csak arra készültem volna, ha netán el akarnék futni, akkor legalább kényelmes cipőben tegyem meg. Kicsit idegesen nyomom meg a csengőt, vagy kopogok az ajtón, aztán marad a várakozás. Fogalmam sincs, hogy mit is kéne várnom ettől az estétől.
Mosolyát viszonozom, de míg ő nem szólalt meg, addig én igen. – Szia. – mintha ezzel is csak távolabb akarnám űzni a bennem kavargó feszültséget, amiből egy külső szemlélő semmit se érzékelhetett. Lassan sétálok be, amint eláll az útból. – Ezt úgy mondod, mintha inkább arra számítottál volna, hogy eltűnök a ködben és többet nem hallasz rólam. – pedig az illatok másról árulkodtak, vagy ki tudja. Kibújtam a kabátomból, ha kellett, akkor a cipőmből is követtem beljebb a lakásába. – Mielőtt elfelejteném ezt neked hoztam, nem tudom szereted-e, de nem akartam üres kézzel jönni. – nyújtottam felé az üveget és reménykedtem, hogy nem nyúltam teljesen mellé. – De ha meggondoltad magad, akkor szólj és itt se vagyok. – néztem rá komolyan. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondani, vagy tenni, de a valami miatt ez is kicsúszott a számon.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Szer. Márc. 13, 2019 10:06 am
Ugrás egy másik oldalra
Ma délután hazajöttem, ránéztem a nappalimra és azt gondoltam, az első benyomások számítanak. Ezzel a lendülettel pedig mentem is tovább dolgomra. A torkomban kellene dobognia a szívemnek, lévén, hogy az a boszorkány jön ma hozzám vacsorázni, aki jó eséllyel a társam egy életre – vagy ameddig tart, de köztudott, hogy az animágusnak élete során csak egyetlen boszorkánya lehet, akihez tartozik, számomra valószínűleg sokkal érzékenyebb ez a dolog, mint számára. Visszatérve a lényegre, nem dobog a torkomban a szívem. Valami különös közöny telepedett rám nem sokkal az után, hogy kisétáltam a színházból. Óvatosságnak nevezném inkább. Túl közel kerültem ahhoz a nőhöz, másodpercek leforgása alatt. Úgy éreztem, hogy ha kisétálna az életemből, vinne magával mindent. Mármint, mindent. Be kellett húznom a féket. Hazajöttem hát délután és eszem ágában sem volt lázas készülődésbe kezdenem. Az a bizonyos első benyomás valószínűleg már úgyis megtörtént akkor, amikor hazahozott félholtan. Akkor sem vártam vendégeket.
Ma még azon is elgondolkodtam, hogy valóban főzzek-e vagy ez a vacsorameghívás csak valami kódnyelven történő megegyezés volt és esze ágában sincs vacsorázni? A főzés azzal kezdődött hát, hogy ültem a kanapémon és ezügyben vakargattam a fejem.
- Azt mondtam, főzni fogok… – Szusszantam egyet az orrom alatt és hamarosan talpon voltam. Azt mondtam, főzni fogok. Az elhatározás megszületése után pedig már hamar sikerült dűlőre jutnom vacsora ügyileg. Csirke tikka masala, az megy. Bár kínos lenne, ha kiderül, hogy vegetáriánus. A csirkét rizzsel egészítettem ki. Az viszont nem megy, úgyhogy felhívtam a legközelebbi gyorséttermet és rendeltem két adag rizst. Mostanra minden bent van a konyhában elkészítve. Még mosogatni is volt időm. Innentől már feszülten ülök a királykék kanapémon és legalább két percenként nézek a karórámra. Nem csoda hát, hogy amikor megszólal a lágy hangú csengő, azonnal talpon vagyok. Kisimítom magamon a felvett khaki színű pulóvert – a színeket általában nem viszem túlzásba, most kitettem magamért – és indulok ajtót nyitni. Egészen más állapot uralkodik most a lakásomon, mint az első éjszakán, legalábbis hangulatilag. Meg is mosolygom. Nem vagyok se büdös, se véres. Jó, van egy kisebb horzsolás az egyik kézfejemen és a homlokom irányában is, csak a munka. A mandarin és bergamott elegáns illata keveredik finoman a jázminnal, kifinomultan férfias illat, enyhén fűszeres. Ki nem állhatom az erős parfüm szagot. Már csak a fajtámból adódóan érzékeny orrom miatt sem.
- – Kinyitom az ajtót és… a már majdnem bájosnak nevezhető mosolyon kívül az ég világon semmi nem jön ki a számon. Legfeljebb a levegő. Beletelik egy hosszabb másodpercbe, mire elszakítom róla a tekintetem, a feje felett elnézek, mintha azt figyelném, van-e a környéken valaki. Majd elállok az ajtóból és beengedem. – Eljöttél. – Állapítom meg afféle köszöntésként, mintha nem lettem volna benne biztos, hogy valóban felbukkan.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Szer. Márc. 13, 2019 10:02 am
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 09, 2019 2:04 pm
Ugrás egy másik oldalra
Szereztem már életem során én is néhány sérülést, egyikbe majdnem bele is haltam és a sors iróniája volt, hogy ahogyan az ő sérülését, úgy az enyémet is egykoron farkasok okozták. Farkasok, amik ha az én életemet nem is tudták elvenni, egy meg nem született életet igen. Nem értettem, hogy miért dühített annyira az állapota, hogy ezt tették vele, mert semmi értelme nem volt. Körülbelül pontosan annyit tudtam róla, mint egy utcán elhaladoról, maxium annyi kivétellel, hogy megtámadták és a nevét, ja igen, meg most már a címét is, de ennyi. Semmi közöm nem volt hozzá és erre kellett koncentrálnom. Arra, hogy Ő csak egy ismeretlen. A név meg csak egy név, de nem jelent semmit se, mert akár hazugság is lehet. Ez a találkozás csak egy véletlen volt, de ahogyan kilépek azon az ajtón minden olyan lesz, mint régen. Ez is csak egy emlék lesz, az érzések amik néha „megcsiklandoztak” el fognak múlni. Másképpen nem lehet, hiszen már most is csillapodni látszott kicsit minden, ahogyan távolabb álltam tőle. Arcára kiülő grimaszra meg nem reagáltam semmit se, hiszen tudtam milyen érzés sérültnek lenni és mennyire bosszantó tud lenni.
Megtorpanok a csap előtt, amint elér hozzám a dörmögő hangja. Nem mozdulok meg, nem is fordulok meg, nem azért mert félnék tőle, inkább így mintha könnyebb lenne kizárni őt minden értelemben. Ha nem látom, nem is létezik gyerekes elv alapján, hiszen tudtam, hogy ilyen nincs. Hagyom, hogy a poharat elvegye, de továbbra se fordulok meg, csak elzárom a csapot, amikor viszont hozzám ér, akkor újra olyan, mintha kisebb villám csapna belém. Állom a pillantását, ahogyan szembe kerülök vele, de némaságot választom. Túlzottan sokat beszéltem eddig is, jobbnak láttam hallgatni. – És egy idegen ígéretében kellene bíznom? – forgattam meg a szememet, majd lassan kicsit távolabb próbáltam kerülni tőle, ami nemigazán ment, hiszen mögöttem ott volta pult. Már éppen mondtam volna valamit, amikor a szavai belém martak valamilyen fura oknál fogva, de kicsit arcon is vágtak, aminek köszönhetően sikerült tisztábban látnom nekem is. Be kellett látnom, hogy igaza van. – Igazad van, sajnálom. Nem is értem, hogy még mit keresek itt. Ez nem az én dolgom, mit is csinálsz vagy mi lesz veled. – s máris megpróbáltam elindulni a nappali felé, hogy a maradék cuccomat még magamhoz vegyem. Még a véres ruhámat is összeszedtem, majd eltűntetem magam.   – Nem akartam tolakodó lenni, tényleg sajnálom. S ezeket meg majd küldöm. – mutattam az ingére, majd azzal a lendülettel be is csuktam magam mögött az ajtót. Alig, hogy kiléptem mintha hideg szellő ölelt volna körbe és végre visszakaptam volna minden egyes porcikámat és gondolatomat, hogy újra én uraljam őket. Mielőtt még elhajtottam volna kerestem egy tollat, majd felvéstem a tenyeremre a címet, hogy tudjam hova kell küldenem, amit kölcsönbe kaptam. Utána úgy hajtottam el, mintha éppen menekülnék. S menekültem is, mert nem tudtam feledni azt, ami történt és mennyire is idiótán viselkedtem. Nem is értem, hogy miért akartam ennyire gondoskodni róla. Kész röhej, de most már vége és minden menni fog a maga medrében, ahogyan eddig is ment a találkozás előtt.


|| Köszönöm a játékot! :hug:
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 09, 2019 1:18 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ismét elmosolyodok. Miért mosolygok egyáltalán a szavain? Igen, halaszthatatlan dolgaim vannak. New Orleansnak megvan a maga sajátos működése. Holnap reggelre mindenki tudni fogja, hogy mi történt. Ha nem jelenek meg úgy, ahogy a napom el volt tervezve, sebezhetőnek fognak gondolni. Ha megjelenek, erősnek. Azt mondja, hogy az életem mindennél többet ér. Hát, én meg erre azt mondom, hogy közvetetten épp az életemért fogom elintézni a dolgaimat. Nem tudom, milyen gyenge alakváltónak gondol, hisz az alakváltók nem rendelkeznek túl nagy repertoárral a magafajtákhoz képest, de nem vagyok az. Nem vagyok gyenge. Sem hozzá képest, sem a fajtársaimhoz képest, sem a vámpírokhoz képest nem. Talán jobb helyzetben vannak, mint én, de nem uralják az életemet. Vagy… mégis? Ezen a ponton elgondolkodhatnék, hogy ki miatt akarok kimenni holnap. Miattuk? Vagy magam miatt. Nos, a filozofálásban nem most fogok elmerülni.
- Csak nyugodtan. – Felelem később, amikor a boszorkánynő szeretné igénybe venni a fürdőszobát. Instrukciókat nem adok, feltételezem elég nagylány már, hogy beállítsa magának a megfelelő vízhőmérsékletet. Törölközőt meg talál, ha keres. Hasonló ott is a helyzet, mint a hálószobámban. Sorakoznak a frissen mosott törölközők, csak még nem lettek elpakolva. Ezután teljes készenlétben várom, hogy végezzen. Bármikor ugrásra készen. Valahogy képtelen vagyok elengedni magam. Nem a halálközeli élmény sokkhatása dolgozik bennem. Valami más. És szerepet játszik a tény is, hogy ha hátra dőlök, biztosan elalszok. Úgyhogy maradok a kanapén ülve, alkarjaimmal a térdeimen támaszkodva. Csak figyelem a gondosan megformált fakávézóasztalon hagyott üres poharat. Mikor végül meghallom a boszorkány hangját, ösztönösen rántanám magam álló helyzetbe, de jobb híján csak hirtelen kihúzom magam. Ez sem tesz túl jót a varratnak. A mélyről jövő morranást visszanyelem, de a grimaszomra elég nyilvánvalóan kirajzolódik a kín.
- Állj meg. – Sóhajtok határozottan és én is felállok, miután távozik, lassan utána haladva a konyha felé. Elég volt. Nem kell víz, nem kell egy idegen gondoskodása. – Hé. Elég. – Utol érve kiveszem a kezéből a csap alá tartott poharat és leteszem a konyhapultra, őt pedig magam felé fordítom. Annyira apró hozzám képest, mégsem érzem őt annak. De nem hagyom, hogy megbabonázzon, bármit is művelt eddig, vége van. – Nem megy pocsékba a kockázatod, ígérem. – Azt is gondolhatná az ember, hogy kezdünk egy nyelvet beszélni azzal, ahogy belekezdek a feleletembe, de nagyon hamar kiderül, hogy ez nem így van. – De nem fogsz itt maradni. És nem fogsz gondoskodni rólam. Ideje menned. – Szavakkal nem tudom kifejezni azt, amit ma este értem tett. De azért ne üljünk már fordítva a lovon. A társasága hiánya, amíg ő zuhanyozott bőven elég idő volt, hogy összeszedjem és kiverekedjem magam ebből a különösen mámorító ködből, ami a közelében telepedett rám. Most már sokkal inkább önmagam vagyok, engedve a kemény márványból faragott kém-énem a felszínre törni.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 09, 2019 10:14 am
Ugrás egy másik oldalra
Nem kerülte el a figyelmemet a mosolya, de mégis úgy tettem, mintha fel se tűnt volna. Képtelen voltam megfejteni a saját tetteimet is, hogy miért cselekszem úgy, vagy miként is lehetséges az, hogy így reagáljak a közelében. Mintha mindennek pontosan az ellenkezőjét tettem volna, mint alapesetből tennék. Nem sétáltam volna be egy idegen házába, nem ajánlottam volna fel a mosakodáshoz se a segítségemet. Ennek nem volt semmi értelme se, de míg máskor csapdától tartottam volna, most pontosan úgy áradt szét az ereimben a nyugalom és biztonságérzete, mint még talán soha. Ennek viszont semmi értelme nem volt.
- De nem olyan gyorsan, mint a segítségemmel lehetne. – húzom el a számat, majd megrázom a fejemet is. – Továbbra is azt hiszed, hogy ára van mindennek? Mert ha igen, akkor lehet lassan a halálomig adósomnak kéne lenned. – néztem rá kíváncsian, mintha csak fizikai képtelenség lenne elszakítanom a pillantásomat róla. Nem értettem, hogy miért zavar ennyire ez, ahogyan abban se voltam biztos, hogy tényleg választ várnék rá. Az utolsó mondatot meg nem komolyan mondtam, s ez neki is feltűnhetett a hanglejtésemből. Talán még is jobb volt a csend, még ha jelenleg inkább nyomasztónak is éreztem. Nem rossz értelemben, vagy magam sem tudom már. Zavart a csend, mert úgy még nehezebb volt elvonnom a figyelmemet az apró rezdülésekről, alattomosan megjelenő érzésekről, amikor véletlen hozzáértem vagy csak a közelében voltam. Mintha a közelsége megperzselne, de nem fájdalmasan, hanem inkább csalogatóan, hogy ne akarjak elfutni, pedig el kellene. Muszáj mihamarabb eltűnőm innen, mielőtt csak még nagyobb bajba sodrom magam. Tisztában voltam azzal, hogy az élet mindig képes meglepetéssel szolgálni, de valahogy nem voltam felkészülve ilyen fajta megfejthetetlen és zavaros dologra.
Szavaira oldalra billentettem a fejemet és hitetlenkedő mosoly ült ki az arcomra. – Már ma pihensz, fogalmam sincs, hogy milyen halaszthatatlan dolgod van, de szerintem az életed mindennél többet ér. – álltam a pillantását, hiába tornyosult felém. A szavak nem forrtak a torkomra, nem ijedtem meg tőle, sőt, pont ellenkezőleg. S ott volt még az is amit mondtam, valami miatt tényleg úgy éreztem, hogy az élete túlzottan is fontos, nem eshet baja. Mibe keveredtem? Nem véletlen hagytam magára egyből, amint végeztem a fürdőben vele. Úgy éreztem, hogy levegőre van szükségem, muszáj rendezni a gondolataimat és az a közvetlen közelében nem fog menni.
Hallottam a vízcsobogását, miközben a gondolataimat próbáltam rendezni, de egyszerűen lehetetlenküldetésnek bizonyult. Újra és újra körülötte kötöttem ki és az érzésekben, amiket kiváltott belőlem. Végül inkább sietve írtam egy sms-t, hogy egy bizonyos személy se aggódjon, hogy még mindig sehol se vagyok, majd megálltam az ajtó/ablak előtt, hogy a tájat, környéket fürkésszem. Mintha csak ez lenne a megoldás mindenre, ha hagyom, hogy a természet tegye a dolgát. Annyira elmerültem, hogy fel se tűnt mikor is végzett a fürdőben, már csak arra eszméltem, hogy újra a nappaliban van. Sietve fordultam meg, hogy elvegyem tőle az inget és az övet. – Köszönöm. – majd haboztam. – Ha nem gond, akkor használnám a fürdőt. – a ruhán átütött a vér, így tényleg szükségem volt rá. Sietve tűntem el - mielőtt még jobban szemügyre vehettem volna- , de esélyesen annál inkább lassabban kecmeregtem ki a fürdőből. Mintha csak a víz gyógyítóhatását vártam volna, hogy elűzőn minden gondolatot elmémből, hogy a szokatlan bizsergető érzést lemossa a bőrömről, s végre tisztán láthassak utána. Egy gond volt ezzel, hogy míg elméletben ezt reméltem, annál inkább reméltem, hogy képtelen elmosni azon érzéseket. Ahogyan a tükörbe pillantottam utána eszembe ötlött, hogy milyen is volt, ahogyan nem sokkal korábban egymás mellett álltunk. Talán ennél különbözőbbek már nem is lehetnénk. Ha ő lett volna az éj, akkor én a nappal. Ha ő a sötétség, akkor én a fény, vagy éppen fordítva. Sietve ráztam meg a fejemet, s inkább mély levegőt vettem és immáron az ő ruhájában visszatértem a nappaliba.
- Egészen jó, holnap majd visszaküldtetem kimosva és vasalva, meg persze az övet is. Köszönöm még egyszer. – pillantottam rá halovány mosollyal az arcomon, majd sietve kaptam fel a poharat a dohányzóasztalról, hogy újra inni hozzak neki. Muszáj sokat innia. S még az se zavart, hogy mezítláb vagyok. Most kellett volna távoznom, de ehelyett még saját magamat is megleptem azzal, ami kiszaladt a számon, miután visszatértem a vízzel. – Maradok, te meg mehetsz pihenni. Úgy érzem, ha kilépnék az ajtón, akkor nem sokkal később már  várost járnád. Egy napot legalább ki kell bírnod, hiába gyógyulsz gyorsabban az átlagnál. Nem akarom, hogy pocsékba menjen a kockázat amit vállaltam. – hangom meg elég határozott volt, hogy sejtse nem fogom megváltoztatni a véleményem, vagy legalábbis nem könnyedén tenném meg.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 09, 2019 8:43 am
Ugrás egy másik oldalra
Épp annyi estélyt adok annak, hogy a boszorkánynő a valódi nevét árulja el, mint annak, hogy nem. Figyelj, ez már egészen jó arány. És hiába van bennem erős bizalmatlanság már a nevével kapcsolatban is, meg úgy mindennel – amit egyébként csak oda erőltetek, mert mellette azt érzem, hogy úgy fejtették le rólam minden védelmi mechanizmusomat, ezzel a bizalmatlanságot is, mint a csontjaimról a húst. De nem jelent problémát odaerőltetni azt, ami nincs ott. Szóval hiába az erős bizalmatlanság a nevét illetően is, ez nem ül ki tekintetemre különösebben, csak egy békés mosollyal nyugtázom, majd ismétlem el gondolataim között. Shiraz. Az első sajátos mosoly a nevének szólt. A következő pedig az ellenséges megjegyzéseinek. Jól lehet, azt várná az ember az eddig hallottak alapján, hogy ezen is csak morogjak egy sort, de eszem ágában sincs. Hisz nem zavar, amit mond, mondja bármilyen ártó szándékkal vagy csupán neheztelésből.
Amikor a kis törölközőt előhúzza, egyszerűen vonok rá vállat, jelezve, hogy részemről az jó lesz. Biztosan van itt szivacs is valahol, ha más nem, a tágas zuhanyzó homályos tejüvegfala mögött, de nekem édes mindegy, hogy mivel mos le. A tükörrel szemben viszont hiába állok, feltűnően nem vagyok hajlandó magamra nézni. Inkább csak a pult és a fal találkozásának élét bámulom, vagy néha a felsőtestem díszítő, ránézésre is borzasztó sebre tekintek. Nem tudom, mi bajom van a tükörképemmel. Talán nem is a sajátom a ludas, hanem a nő… Shiraz képe mellettem. Talán inkább rá nem vagyok hajlandó nézni. Ezt sem tudnám megmagyarázni, hogy miért.
- Gyorsabban gyógyulok, mint egy halandó. – Búgom mély hangomon. Egyébként sem szeretném, hogy ennél többet tegyen értem, már így is megfizethetetlenül magasnak kezd tűnni az ár a képzeletbeli csekken. Ha pedig mégis gyógyításra kellene adnom a fejem – ami még nincs kizárva az állapotom elnézve – akkor megoldanám magamnak. Megvannak a megfelelő kapcsolataim. Épp csak ők többet fognak érte kérni, mint az, hogy maradjak ágyban.
Igyekszem a torkomon kikívánkozó hangokat visszaszorítani, amikor a nő a bőrével is az enyémhez ér. Állkapcsom összeszorítva ez sikerül is, de az ökölbe szoruló kezeim ellen nem tudok mit tenni. Valamiféle katarzisként élem meg minden érintését és nyüszíteni tudnék, amikor megvonja tőlem azt. Abszurd. Ugrathatnám magam, hogy nem voltam azért olyan régen nővel, hogy már egy puszta érintés a megfeszült felkaromon ilyen intenzitást váltson ki, de valahogy még ahhoz sem hasonlítható, amit érzek. Egyszerűen nem tartozik sehova.
- Holnap majd pihenek. – Tekintek le rá, egy meglepően gyengéd kifejezéssel, amiből a dominanciát azért nem tudom rejteni. De azt nem teszem hozzá, hogy pihenek, miután elintéztem minden tenni valómat. Abból pedig lesz a mai mutatvány után.
Miután végeztünk és ő távozik, én elintézem a zuhanyzóban a dolgok könnyebb részét, nehézkesen megtörölközöm, majd a törölközővel a csípőm körül sétálok ki a fürdőből, a hálószobám felé véve az irányt. Szerencsére nem kell messzire mennem. Nem öltözök túl, egy fekete pulóvert és egy szürke melegítőnadrágot emelek el a fotelemről. Most lett kimosva, még el sem pakoltam. A szekrényemhez lépve pedig – a rendkívül színes repertoáromból – egy sötétkék ing kerül elő. Rendkívül sok időt töltök el az övek válogatásával. Fontos, hogy illjen hozzá. Ki is választom a tökéleteset, ami egyébként pont... nem igazán illik hozzá, de nekem tetszik. Teknősbéka tempóban ezekkel a kezemben indulok meg vissza a nappaliba. Nagyon remélem, hogy Shiraz még itt van, mert neki hoztam. Ha pedig itt van, oda is adom neki, némi instrukcióval, miszter stílustanácsadótól, hogy ha a derekára teszi az övet, olyan lesz az ing, mint egy ruha és az milyen jó lesz. Meg ahogy én azt elképzelem.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Pént. Márc. 08, 2019 9:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
Esélyesen azért is ennyire lassan mérem fel a szobát, mert magamon érzem a pillantását. Még mindig úgy érzem, hogy könnyedén képes lenne túlzottan mélyre látni, ha óvatlan lennék, de egy hangyányit talán vágytam is arra, hogy távolabb lásson, mint a többség. Ez kész őrültség, ahogyan az is, hogy milyen gyerekesmódon próbálom húzni az időt, hogy a pillantásunk újra találkozzon. Pedig már megszoktam, hogy emberek néznek, de ez másabb volt. Talán már az első pillanattól kezdve, csak kellett idő míg képes voltam figyelni az apró jelekre, hiszen amint megláttam azon voltam, hogy életben maradjon. Eljön az elkerülhetetlen és bármennyire is szeretném elfordítani a pillantásomat, képtelen vagyok rá. Mintha csak a végtelenségbe nyúló tenger szép lassan csalogatna, hívogatna. Békességet ígérne és még megannyi dolgot, miközben az ereidben érzed, hogy a hullámok akár el is nyerhetnek és pontosan ezért is kellett megszólalnom. Muszáj volt szabadulnom, mielőtt túlzottan is elveszem.
Elárulja a nevét, amit nevezhetnék bizalomnak is, de nem most jöttem én se a falvédőről, meg mi van akkor, ha netán nem is a valódi nevét árulta el? Sietve indulok inkább a konyha irányába. Lassan engedem a vizet, elmémben csak egyre nagyobb lesz a káosz, testemet alig érezhető bizsergés járja át, de örökké itt se maradhatok. Minél hamarabb visszamegyek, annál hamarabb mehetek el és el is feledhetek mindent. Menni fog. A terv egészen addig működött, míg a poharat át nem adtam neki, mert hamarabb szólaltam meg, mintsem lakatot tehettem volna a számra. – Shiraz. – szokatlan név volt, de az enyém volt. Kb. 500 évvel ezelőtt kaptam ezt a nevet és csak pár évvel ezelőtt vettem fel azt, ami eredetileg az enyém volt. Arab név volt, jelentése meg egészen egyszerű volt: édes, kedves és kellemes. Nem tudom miért pont ezt a nevet kaptam, de semmiért se cseréltem volna el.
Igyekeztem türelmesen várni a válaszára, de hirtelen kezdtem úgy érezni, hogy a türelmem fogytán van, inkább lehet tényleg tovább kellett volna hajtanom, miután kiszállt, de most már késő. Helyette inkább itt álltam és farkasszemet néztem egy medvével. Mi a franc ütött belém? – Jó, akkor azt hiszem kényelembe is helyezhetem magam. – s azzal a lendülettel le is huppantam, mint aki jól végezte dolgát. Fejemet a támlának döntöttem és pár percre legalább szerettem volna lehunyni a szememet, elfáradtam. De ez is befuccsolt, amikor inkább amellett döntöttem, hogy megnézem miként adja elő a csoszogó vénemberekhez hasonló mozgását, mert a büszkesége fontosabb, mintsem az, hogy ne tegyen magában több kárt. Lehet most kellett volna megtörni a csendet, amikor úgy állt ott, mint egy… ahh nem is tudom, mint az utcán felejtett árva kutya, aki saját magával küzd? Mindegy is, hiszen nem szólaltam meg. Inkább türelmesen kivártam, míg lenyeli a büszkeségét, amiről annyira híresek a férfiak.
- Milyen nagyszerű, Őfelsége megengedi és nem is hittem volna, hogy ennyire szégyellős valaki. – tisztában voltam vele, hogy a megjegyzés vége nem volt kedvesnek mondható, de kicsit piszkálni akartam őt. Ennyit megérdemelt azért, amiért egy morgós medvére hasonló stílusban kommunikált velem, miközben megmentettem az életét. – Még egy ilyen megjegyzés és komolyan magadra hagylak. Nem vagyok a szolgád se, hogy ugorjak, ha megszólalsz. – morogtam az orrom alatt, de persze követtem. Amikor lecserélte a pokrócot, akkor a biztonság kedvéért hátat fordítottam neki, mielőtt még megvádolna azzal is, hogy leskelődni akarok. Komolyan, mintha a dedóban lennénk. De megtartottam a véleményemet magamnak, amikor viszont végre enyém volt a terep, akkor körbenéztem a helységben. Találtam egy kisebb törölközőt is, kérdőn néztem rá, ha nemleges volt a válasz, akkor megkérdeztem, hogy mit használhatnék, de utána már nem volt visszaút. Muszáj volt közelebb lépnem hozzá, miután vizet engedtem a csapba, hogy elkezdjem lemosni róla a vért és a koszt. – Remélem tudod, hogy pár napig feküdnöd kellene, hogy a gyógyulás hatékonyabb legyen. A lábadat helyrehozhatom teljesen, de a sebedet ennél jobban nem, viszont a lábadat se fogom, ha csak az tarthat az ágyban. – nem tudom miért ajánlottam fel, mert talán ez is jobbnak tűnt, mint az, hogy csendben mosom őt, pláne, hogy olykor kezemmel is megérintettem őt. Túlzottan is frusztráló lett a helyzet, mert egyre inkább hatalmába kerített az az érzés, amivel idáig küzdöttem. Csak egy gond volt, hogy most még inkább. Főleg, amikor véletlen hozzáértem a kezemmel, akkor legszívesebben sietve húztam volna el. Mondom én, mint a dedó. – Menni fog, vagy be kell zárni téged ide? – pillantottam fel rá kérdőn, de ez volt az újabb hiba, amit elkövettem a mai napon. Ilyen közel állva hozzá ez eléggé veszélyes volt rám nézve, sietve hátráltam egy lépést, hogy kimossam a rongyot, mintha nem kb. két másodperccel ezelőtt tettem volna meg.  – Lássuk, van-e még valahol valami folt. Aztán tiéd a terep. Hozzak valami ruhát? – figyelem elterelésre volt szükségem, így muszáj volt beszélnem, mielőtt még magára hagytam volna, ha már végeztem. Azt meg reméltem, hogy hamarosan nem vérző sebbel fog megjelenni, mert valami hülyeséget csinált, mert akkor tuti nem leszek ennyire "kedves", békés.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Pént. Márc. 08, 2019 8:44 pm
Ugrás egy másik oldalra
Egészen kényelmesen érzem most magam, a méreteimhez képest apró széken ülve. A tartásom kissé görnyedt, ami mindössze annyiból látszik, hogy minimálisan le vagyok csúszva a széken. Tudod, amikor az iskolában rászólnak a fiúra, aki épp a menővagyok korszakát éli, hogy üljön normálisan, egyenes háttal. Jó, ami a kényelmem illeti, értsd ezt úgy, hogy az estém alakulásához és az eddigi állapotomhoz képest most már kényelmesebben. Az animágus lét kevéske pozitívumához tartozik, hogy nem olyan könnyű minket megölni, baromi szívósak vagyunk. És a boszorkány is tett velem valamit. Talán gyógyított is, de mindenképp stabilizált. Megmaradok. Apropó, boszorkány. Végig őt figyelem, mintha odaragasztották volna hozzá tengerkék szemeimet. Ahogy pedig a körbepillantása után ismét találkozik a tekintetünk, máris szóra nyitom kiszáradt ajkaimat és halk, mély hangon szólok hozzá.
- Samuel. – Lám, lám. Kiböktem a nevem, méghozzá kérdés nélkül. Vehetnénk ezt annak, hogy a köszönöm után tovább csillogtatom az etikai képességeimet és miután a nő megmentette az életemet, legalább bemutatkozom. De nem érzem azt, hogy ezért van. Úgy érzem, mintha a kérdésére feleltem volna. A kimondatlan kérdésére, mert hogy nem azt kérdezte, hogy mi a nevem, hanem hogy merre van a konyha. Ez után nem csodálom, hogy a vízzel jön. A mandarin és bergamot kellemes, férfias illata már akkor rég lekopott rólam, amikor összeszedett, mint egy elütött kutyát. Mostanra a tömény vér szagával csak az izzadtság keveredik. És hogy őszinte legyek, a csupaszságom is kezd zavarni. A sötét szürke, durva anyagú pokróc nem az én méretemre lett kitalálva, ráadásul rémesen állott szaga is van. Ha ezt a szagot is hozzá adjuk, már kész szentháromságban bűzlök. – Megoldom, anyu. – Dacosan felelem, de egészen csak az orrom alatt. Mintha nem akarnám nála kihúzni a gyufát, ugyanakkor mégsem bírnám ki, hogy ne tegyek megjegyzést. Lassan, mélyen fújom ki a levegőt, hogy csillapítsam a testem a túl távolinak tűnő fürdőszoba felé indulva. Eljutok egészen a három méterre lévő kanapé háttámlájáig, amin megtámaszkodom nagy tenyeremmel. A másik kezemmel a csípőm köré tekert pokróc éleit tartom össze, mintha csak egy nagyobb törölközőt tekertem volna magamra zuhany után. A vállaimra terítve úgy éreztem magam, mint egy köpenyes, miniszoknyás, flancos hobbit. Nem vagyok hobbit. Összeszorítom az állkapcsom és nem nézek le rá, csak magam elé bámulok. Nehezemre esik segítséget kérni. De tudom, ha nem teszem és elmegy, utána meg azon fogok bosszankodni.
- Segíthetsz, deréktól felfelé. A többit megoldom. …Kérlek. – Az utolsó szót épp csak hozzá préselem a többihez. Nem akarom, hogy azt gondolja, parancsolgatok neki, még ha lényegében azt is teszem. Nem több ez, mint dac, csorba a büszkeségemen. – Kövess. – Rémesen lassú követés lesz ez, mire eljutunk a fürdőszobáig. A lábaimon majd lemosom a vért a zuhanyfejjel nem gond, de ha be kellene állnom a zuhany alá, abba belehalnék. A fürdőbe érve előbb háttal a nőnek csak hagyom a földre esni a pokrócot és magamra tekerek egy emberibb méretű törölközőt, majd visszafordulva megtámaszkodom a pult szélen a mosdókagyló két oldalán a tükör előtt állva és hagyom, hogy feltalálja magát.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Shiraz Watson
Becker lakás Tumblr_o37kjeRNaX1qdwujbo4_250
Keresem :
Caleb
Tartózkodási hely :
↻ I was an Angel living in the garden of evil
Hobbi & foglalkozás :
↻ theater actress



A poszt írója Shiraz Watson
Elküldésének ideje Pént. Márc. 08, 2019 4:01 pm
Ugrás egy másik oldalra
[Előzmény]

Egy részem sajnálta, a másik felem megértette, hogy csak így képes élni. Tudtam milyen érzés az, ha céltábla vagy, vagy netán a nagyok sakktábláján csak egy gyalog. Másik részem viszont minden porcikájával tiltakozott volna, esélyesen a korom tette már; hiába féltem én is néha, hogy valaki a nyomomban van, akkor is kezdtem úgy élni, hogy a lehető legtöbbet kihozzak egy napból és a lehető legkevesebb teret engedjem az aggódásnak. A halál előbb vagy utóbb mindenkinél kopogtat, én meg éltem már bőven. Voltak számomra fontos emberek, de a múltamat tekintve nem csodálkoznék, ha csak azt hinnék, hogy megint eltűntem és továbbálltam, nem pedig meghaltam. Talányokba viszont nem akartam keveredni vele kapcsolatban, néha a legjámborabbnak tűnő ember a legveszélyesebb. – Majd igyekszem észben tartani. – feleltem könnyedén, hiszen pontosan tudtam mi a helyzet ebben a városban, de jobb szeretem elhitetni azt az emberekkel, hogy először fordulok meg és még nem nagyon igazodom el az itteni „rendszerben”. Az sose gond, ha elveszettnek hisz az ellenfeled, miközben nagyon nem vagy az.
Valószínűleg, ha az utcán jött volna oda hozzám, akkor boldogon simogattam volna meg, vagy vittem volna haza magammal, hogy segítsek rajta, de lévén tudtam, hogy valójában nem egy édes kutyáról van szó, így nem engedtem a csábításnak, ami a legtöbb embert hatalmába keríti, ha blökit látnak. Sőt, most minél távolabb akartam keveredni tőle, mert egyre inkább nyugtalanabb lettem attól, hogy mellette túlzottan is nyugodtnak érzem magam, de legfőképpen azt nem értettem, hogy miért érzem néha úgy magam, mintha pontosan ott lennék, ahol lennem kellene?
- Most komolyan lemorogtál? Mi lesz legközelebb, lábon harapsz, amiért magadra hagylak? Előtte azért közöld majd légyszi, hogy kell-e oltatnom magamat.– forgattam meg a szemeimet, majd tényleg sietve próbáltam távozni. Az elhatározás megvolt, de aztán valahogy még se jött össze. Mint amikor tudod, hogy jobbra kéne menned, de inkább balra mész, mert valami inkább azt súgja, hogy az lesz a jó irány. Nehezen tudtam elhinni, hogy az lenne a jobbik irány, de legyen. Elviszem, legalább utána végre leszámolhatok minden bennem kavargó és ébredező érzéssel, hogy biztonságban van, én mindent megtettem. Utána minden olyan lesz, mint régebben, másképpen nem lehet. Visszamentem még a pokrócért, hogy ne a kocsim lássa már a jelenlegi állapotának a kárát, meg túlzottan jól se festene, ha egy meztelen férfi üldögélne mellettem, vagyis szimplán csak a kocsiban. Lassú léptekkel haladtam mellette. – Értettem, de inkább ezt ne csináld. Nem vagyok a gazdád. – ráztam meg a fejemet, majd miután kinyitottam neki az ajtót a pokrócot is leterítettem az ülésre, ha kellett segítettem neki beszállni. Becsuktam az ajtót, majd mély levegőt vettem és próbáltam túllépni azon, hogy mennyire is őrültség amit csinálok. Ha erre bárki magyarázatot tudna adni, hogy még mindig miért segítek neki, akkor most szívesen meghallgattam volna.
Követtem az utasításait, míg meg nem érkeztünk a házig. Ki kellett volna löknöm a kocsiból, majd továbbhajtani, hiszen az is lehet, hogy figyelik a házát. Még mindig nem tudtam, hogy miért lett farkasok áldozata, de azt tudtam, hogy a farkasoknál kevés sunyibb faj létezik, a szememben mindenképpen. Ehelyett inkább én is kiszálltam és követtem őt. – Nem kell játszanod a macsót, segíthetek is. Egyszer már megtettem. – igaz, még mindig sajgott a karom, de inkább az, mintsem túlzottan megerőltesse magát. Ha hagyta, akkor segítettem neki, ha nem, akkor csak követtem a lakásáig. Habozok, amikor nyitva hagyja előttem az ajtót, mert több gond is volt ezzel. Ilyen kinézettel tényleg nem mászkálhattam a városban, se nem mehettem vissza a szállásomra se. Viszont annak a gondolata nem túlzottan villanyozott fel, hogy netán meg kelljen kérnem, hogy használhassam a fürdőjét. Végül követtem őt, miután becsuktam magam mögött az ajtót, a kérdőpillantását látva pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, miután kicsit körbepillantottam a helységen. Egészen rendezetett volt, ez pedig meglepett. De miért? Passzolom, hiszen még a nevét se tudtam.
- Merre van a konyha? – kérdeztem meg, majd pedig vízzel tértem vissza, hogy odaadjam neki. – Kellene lavór vagy valami arra emlékeztető dolog és rongy, hogy megszabadítsunk a vértől, aztán nem ártana felöltözni se és pihenned, ha nem akarod, hogy felszakadjon a sebed és netán a halál újra kopogtasson nálad. – hangom nem sok érzelmet árult el, mintha csak ehhez lettem volna szokva, de volt egy idő, amikor így mostunk le sebesültekről a vért, mintha így könnyebbé tehettük volna a számukra azt az állapotot. Essünk túl rajta, annál hamarabb szökhetek meg én is ebből a kavalkádtól, amit a jelenléte okoz az első pillanattól kezdve. Bár az igazat bevallva nem gondoltam volna azt, hogy könnyedén lenyeli a mondandómat, vagy elfogadja a segítséget ilyen téren. Így csak álltam ott őt fürkészve, karomat összefontam a mellkasom előtt és vártam a válaszára.
Vissza az elejére Go down

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Samuel Becker
Becker lakás Tumblr_inline_nwceqf7EBC1sjlo8s_250

Tartózkodási hely :
New Orleans



A poszt írója Samuel Becker
Elküldésének ideje Pént. Márc. 08, 2019 12:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
Becker lakás 1%2520-%2520Living%2520Room%2520copy
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Becker lakás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Samuel Becker
» Samuel Becker
»  Cooper lakás
» Alana R. Becker - VampWitch
» Lakás

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakónegyed-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •