Nem is tudom, hogy nekem egyáltalán el szabadna-e hagynom a Stardust területét. Azt tudom, hogy a gyerekeimnek megtiltottam – éppen ezért, szinte biztos vagyok benne, hogy ők is épp úgy kiszökdösnek, mint cseppet sem szerény személyem. De, hogy nekem megtiltotta-e valaki...? Nem emlékszem, hogy ilyesmiről beszéltünk volna valakivel. De nem is foglalkozom ilyen jellegű, jelentéktelen kis semmiségekkel. Soha, de soha nem engedtem senkinek sem, hogy megmondja nekem, hogy mit tegyek; pont nem most fogok ezen változtatni, vagy megváltozni e téren. Eléggé sokat megéltem, és átéltem ahhoz, hogy tudjam, mire vagyok képes, és milyen messzire mehetek el, és nem viselem jó néven, ha korlátok közé akarnak szorítani – jobb is, ha ennyiben maradunk.
Voltaképpen most nem terveztem semmi gyalázatosat sem – kivételesen! -, amikor nekiindultam az erdei túrának, csupán arról van szó, hogy szükségem van néhány csekélységre a sűrűből, ilyen-olyan füvekre, gyógynövényekre, és állati eredetű hozzávalókra – mérgekhez, ártásokhoz, rontásokhoz, és egyéb, kedves dolgokhoz. De kalóz becsületszavamra mondom, csak és kizárólag akkor fogom használni ezeket, ha veszélyben érzem magamat, vagy, ha muszáj lesz, majd akkor, amikor hatalomra török. De ez még a jövő zenéje, ne is szaladjunk ennyire előre, éppen csak annyira, hogy már bőven az erdő gyomrában járok, amikor megérzem azt a valamit, ami után úgy vágyódóm, mint szomjazó a sivatag, forrongón hullámzó dűnéi között: egy, az enyémhez nagyon is hasonló, másoknak talán természetellenes, de nekem régről ismerős rezgés. Kisugárzás. Aura.
Úgy vonzz magához, mint az éjszaka sötétjében fényesen izzó villanykörte a pillangót.
Nem telik sok időbe a közelébe kerülni, és megpillantani az egyik sűrű bokor rejtekéből, és onnan figyelve az olcsó, bazári trükköt, amivel kísérletezik a kisasszony. Mert, hogy lány az illető. Fiatal. A jövő reménysége. A következő generáció; az, amelyiknek nem kell majd félnie, és bujkálnia, mint a patkányoknak a mocskos csatornák bűzében.
Erélyes szavait, kutató íriszek követik. A sűrű, sötét erdőt kémleli – és utánam kutat. Ajkam szegletében sötét, gyalázatos mosoly játszadozik.
És ugyanezzel az elégedett, kaján vigyorral a képemen, lépek ki az árnyak közül.
- Van még mit gyakorolnod – állapítom meg, hanyag eleganciával rándítva a vállamat. – De nem vagy teljesen reménytelen eset – fejemmel az elvarázsolt fa irányába biccentek. – Az meg miféle könyv? – bökök állammal az említett tárgy irányába. – Azt ne mondd, hogy a helyi könyvtár, okkult részlegéről szerezted... – forgatom a szemeimet. – Eléggé kiábrándító lenne.