Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 11, 2017 3:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 03, 2016 2:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next





Norman & Rasmus
hey, buddy


Eltaláltad. – húztam mosolyra a számat. Soha nem állt hozzám közel a szerénység. Mire is lettem volna szerény? Vadállatnak tartom magam, mert az vagyok. Nem próbálok öltönybe bújni és eljátszani a nagyvárosi polgárt, aki megbeszélésekre rohan az aktatáskájával. Nem játszok szerepet, nem veszek maszkot, nem szégyellem azt, aki vagyok, sem azt, ami vagyok. Egyesek kikötik magukat, hogy ne bánthassanak senkit se. Ostobaság, értelmetlen. Láncokba verni magamat mások miatt? Ők talán láncokba verik magukat miattam? Aligha. Nem aggódom azok miatt, akiket nem ismerek, mert tudom, hogy nem segítenének rajtam, ha tudnának se. Ilyen az ember, magasból leszarja a másikat, és én erre nem fogok rácáfolni.
Mégis úgy bámulnak, mintha nem láttak volna még embert. – tisztában vagyok vele, hogy a megjelenésem nem éppen… szokványos. Szeretem azt, ami nem szokványos, na meg… hű vagyok önmagamhoz. Az emberek folyton másokat majmolnak, úgy akarnak kinézni, mint a bálványaiknak nevezett rohadékok, akik abból élnek meg, hogy kameráknak mutogatják a képüket. – Növessz szakállat! De ne ilyet, ez az enyém! – csóváltam meg vigyorogva a fejemet. Az egyik legutolsó dolog, ami érdekelt, az volt, hogy mit gondolnak rólam. Soha nem izgatott, mit számít, hogy néhány névtelen seggfej mit gondol rólam, amíg pusztakézzel is letudom nyomni a töküket a torkukon? Addig nálam az előny. – Ennek most biztos meg kéne lepnie. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Az emberek mindenhol szörny után kiáltanak, pedig csak tükörbe kéne nézniük, és meglátnák az egyetlen szörnyeteget, akitől félniük kell. Az ember maga teremti a démonjait, ez a mondás tartja, és milyen igaz! Csak attól félnek, ami megöli őket.
Ez aztán nagylelkű tőled! A sors kegyeire… érdekes kifejezés a ”mindenképpen megdöglesz”-re. – nem mintha bajom lenne vele. Tegye csak, tartsa őket távol, elvégre mi dolguk van itt. Mindenkinek meg van a saját maga kis birodalma, ahol istent és királyt is játszhat egyszemélyben, Normané itt van, hát kerüljék akkor el! – Nincs azzal sem baj. Ne vedd magadra, de amúgy sem úgy nézel ki, mint aki a gyermekei anyját keresi. – tévedhetek, de meglepődnék. Túl emberi dolog lenne keresni azt, amire amúgy rohadtul nem vágyunk. Házasság, gyerekek… gondok gondok után, amire senkinek semmi szüksége sincsen. Szaporodjon az, akinek ez életcélja. – Korban közel válogatok, ennyi. – rántom meg a vállamat. Nincs bajom azzal, ha férjük van, sem azzal, ha gyerekük, egyikkel se kell találkoznom, én csak örömet szerzek, és örömet kapok cserébe. Ez a szép ebben az egészben, senki nem vágyik semmi komolyra, és ha mégis, nagyot esik, de szerencsére egyből ki az ablakon. – A nő az nő, mindenhogy csak a gond van velük. – rántom meg a vállamat. – Élvezik, hogy azt hiszik kihasználnak, meg sem fordul a fejükben, hogy ezt akarjuk. – minden férfinak ez az álma, csak nem vallja. Akarják, hogy egy nő kihasználja őket, hogy csak a testük kelljen nekik, hogy felhívják az éjszaka közepén, és eltűnjenek másnap reggel. – De tudod, két féle nő van: az, akitől felnősz, és az, akihez felnősz. Ha az utóbbit akarod? Hát..,. húzz számot! – nevettem el magamat. Szeretem a nőket, imádom őket, tisztelem őket. Egy férfi nő nélkül nem férfi, egy nő azonban férfi nélkül is lehet nő. Nem igazságos, de… ennyi baj legyen.



||it"s time|| :mer: || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
⊃ i always find the best place
Hobbi & foglalkozás :
⊃ i'm a Corinthian
Humor :
⊃ please, just shut up



A poszt írója Norman Raynor
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 25, 2016 1:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

rasmus & norman
i don't care what others think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Tényleg nem volt szerencsés a nevemet és az emberséget egy lapon emlegetni. Magam sem tudom, mikor kezdett el kiveszni belőlem ez az egész. Nem mintha bármelyikünknek is igénye lett volna rá, elvégre Rasmus sem az a fajta volt, aki szeretett kedélyesen elcseverészni bárkivel, vagy barátkozni ismeretlenekkel. Igaz, egyszer mindannyian egymás ismeretlenjei voltunk, szóval hálás lehetek, hogy ő annak idején nem azzal kezdte, hogy elásott élve. - Remélem, magadra célzol - jegyeztem meg vigyorogva. Nem mondta ki nyilvánvalóan, de a tigriseknél csak egy rosszabb dolgot tudtam elképzelni, és az ő. Nem féltem tőle, talán az egyetlen ilyen voltam, de elismertem azt, hogy valójában egy félelmetes, ijesztő figura azok számára, akik... igazából mindenkinek, felesleges ezt szépítgetni. Nem volt piskóta, amit csinálni tudott az emberekkel, bár persze ki kellett érdemelni. Én sem ok nélkül vadászgattam, csak olyanokat tettem el láb alól, akik valami vétket követtek el ellenem. Arról már nem tehettem, hogy nálam annak számított a saját területemre való behatolás is.
- Hát, ha engem kérdezel... rólad se az üvölt, hogy farkas vagy - mondtam szégyentelen vigyorral. Inkább az, hogy sorozatgyilkos, aki bármelyik pillanatban előránt egy baltát a kabátja alól. Bár az egy elég nagy eszköz, de őt ismerve: megoldaná. Mindent megold. - És nem áldás ilyen pofával születni. Ha van egy kisfiúsnak tűnő arcod, rögtön azt hiszik, hogy megkönyörülsz rajtuk. De aztán mindig rájönnek, hogy nem minden a külső - rántottam meg a vállamat. Róla könnyebben elhiszik, hogy hullákat éget szabadidejében. Na nem mintha lenne más dolga. Úgy igazán egyikőnknek sem volt tisztességes munkája. Kinek kell az? A jég hátán is megélünk, a túlélésre "programoztak" minket, farkasokat. - Én szívesen lepacsizom velük - rántottam meg a vállamat. Érdekelt a halandó léttel megáldott sorozatgyilkosok gondolatmenete. Csak kár, hogy mostanság egyre kevesebb volt belőttük. Szinte egyet sem ismertem.
Ismét rántottam egyet a vállamon. Sosem értettem az emberi ostobaságot, hisz ahogy Rasmus mondta, van értelmetlen halál. - A tábla ott a terület kezdetének szélében. Magánterület. Onnantól a sors kegyeire bízom őket... - mondtam, bár eléggé egyértelmű volt, hogy akik oda bemerészkednek, és  tudtomra jut, hát... nem jönnek ki onnét élve. - A randit ne vedd szó szerint. Ebben a korcs virágban már egy gerincre vágás is randi - sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba. Szerencsére a vér már eltűnt, ami az imént még a földről tapadt rám, mert elég kényes lettem volna, ha összemocskolom magam. Eleve nem voltam már tiszta. De nem kell fokozni. - Ja, hogy te vagy a harmadik kerék. Az érettebb korosztályt szereted... - forgattam meg a szemeimet. Oké, jogos a kérdés, mi közöm hozzá. Igazából semmi. Nem is érdekelt, hogy mivel tölti a szabadidejét. Pontosabban, hogy kivel vagy kikkel. - Minden korosztálynak megvannak az előnyei. Meg a hátrányai. A tiéd legalább tudja, hol van a határ. Az enyém csak visít, meg hisztizik, és könyörög - ráztam meg a fejemet bosszankodva. Hát igen. Kis fiatal ribancok. Bár már ott bukik az elmélet, hogy azt hiszik, ha az első alkalommal teljes terepszemlét kapunk, az alapja valami nagyobb kapcsolatnak. De ha így lenne, nem ilyen körökben ismerkednék, inkább Rasmus példáját követve idősebb nőket preferálnék. Úgyis mindig problémám volt az anyámmal, furcsa, hogy nem alakult ki bennem vonzalom idősebb nők iránt.

:mer: :cukorborso:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 16, 2016 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next





Norman & Rasmus
hey, buddy


-Te meg a híres emberséged…  forgattam a szemeimet, de aztán csak elvigyorodtam. – Lesz nekik a tigriseknél is nagyobb bajuk, ebben biztos lehetsz, kölyök! – és ez a nagyobb baj nem más lenne, mint az én szerény személyem. Mondjuk úgy, hogy nem szeretem, mikor ketrecbe zárva látok valakit. A bezártság az alap természetünk ellentéte, nem véletlen, hogy egyből utálunk mindent, amin rács van. Az emberek viszont ezen szórakoznak és nyerészkednek, ketrecbe dugott, idomított állatokat mutogatnak, akiknek a természete azt követelné meg, hogy letépjék a fogva tartóik fejét. Nem mondom, hogy túlzottan emberséges lennék, főleg nem emberekkel, de szorult belém némi empátia.
Azok nem farkasok. Inkább csak kutyák. – nekünk nincs királyunk, mi szabadok vagyunk, éppen ezért vagyunk mások. Nem vagyok határok közé szorítva, sem az emberek, sem mások által. Akik ezt megtagadják, akik vágynak a szolgaságra, akik szomjazzák, hogy szolgáljanak, nem nevezhetők közülünk valónak.  – A képet még előtte elküldi, biztos, ami biztos. – lehetne ez egyfajta kor kritika is, de az a legnagyobb baj, hogy nem kritika, hanem csupán tények. A halál a mindennapok része, egyre több beteg fasz lakja ezt a bolygót, akik bizony képesek lennének egy hullával fotózkodni, csak mert ilyet még előttük senki más nem csinált. Az emberiség lassan megérik a pusztulásra, ez kijelenthető.
Szerencséd van, hogy ilyen pofával áldott meg az ég, és nem üvölt rólad, hogy mi vagy. – horkantam fel. Na igen, a pofájával biztosan nagy szerencséje van, a legtöbb hozzánk hasonlónak az arcára van írva. Mint például nekem is. Aligha juttatok bárkinek is az eszébe egy boldog háromgyerekes családapát. Ha igen, na ott kezdődnek a gondok. – Akár hiszed, akár nem, az emberek között még így is akadnak betegesebb barmok, nem kell ahhoz se farkasnak, se vámpírnak lenni, hogy valaki hullákat szarjon magából. – nem élveztem a gyilkolást különösebben. Amit ilyenkor teszek, az ösztön, nem tehetek ellene és nem is akarok. Én nem kötözöm ki magam, soha nem fogom.
Mindenkinek jogában áll olyan értelmetlen halált halnia, amilyent akar, mi? – pillantottam rá mosolyogva pár pillanat erejéig. Az emberek baromságokért képesek feláldozni az életüket, ez is ilyen volt. Rosszkor volt, rossz helyen. Szar ügy, de az eredmény végül mindig ugyanaz. – Randizni? Szoktál velük beszélni? – fura. Bár, kitudja nála a randi pontosan mit is jelent. Ha egy nő eléri azt, hogy te beszélni akarj vele…nos, akkor valami varázslat lehet csak, ilyen nővel még nem hozott össze az élet. – Áh, szétbasznám a füvet azzal. – ráztam meg a fejemet.– Elég csak felhívni a férjüket, és gond meg oldva. – van abban valami jó, ha olyannal vagy, akinek nem kéne veled lennie. Aki másé. Elvenni valamit mástól. Valakit mástól. Ez jó érzés. – De te egy korosztállyal lejjebbről válogatsz. – és ott a szerelmes fiatalok vannak, nem a kiábrándult házasok, akik mindent megadnának azért, aki nem a férjük.



||it"s time|| :mer: || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
⊃ i always find the best place
Hobbi & foglalkozás :
⊃ i'm a Corinthian
Humor :
⊃ please, just shut up



A poszt írója Norman Raynor
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

rasmus & norman
i don't care what others think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Megvontam a vállam. Sosem jártam cirkuszba. Ki nem állhattam az egészet, talán az ösztönök miatt. Nekem is megvoltak a sajátjaim, és nem tudtam azonosulni azzal, hogy azok az emberek ketrecbe zárják azokat az állatokat. Ők is csak szabadok akartak lenni. Mint én. Vagy mint bármelyikünk. És néhány mihaszna f*sz röhögött rajtuk, mert megtanították nekik, hogyan kell elkapni egy labdát. Forgott tőlük a gyomrom. - Ha legközelebb cirkuszba tévedsz, engedd el a tigriseket - kacsintottam rá. Azt a zűrzavart még én is megnéztem volna. Bár egyesek azt hitték, valami elcsesződött bennem, amiért jobban tudtam azonosulni pár szenvedő állattal, mint az embertársaimmal. De ennek megvolt az oka. Az emberek nyomorultak, önzőek. A legtöbbjük arra való, hogy karácsonyfadísznek használjuk fel az ujjaikat és fogaikat. Amúgy is régi vágyam megnézni egy emberi karácsonyfát. Nem mintha annyira ünnepelném az ilyesmit. Nekem minden nap karácsony, amikor látom, hogy az egyik nagypofájú éppen a rövidebbet húzza. Azt hiszik, minden az övék. Aztán rájönnek, hogy mégsem. - Ezt mondd meg azoknak a farkasoknak is, akik alárendelik magukat pár szaros vámpírnak - fordultam felé egy másodpercre, majd tekintetem ismét a tárcákra tévedt. Nekem egyik sem hiányzott, de nem találtam képet családról, gyerekekről.
Megráztam a fejem, bár vigyorogva. Merész elképzelés volt, hogy egy-egy idióta tényleg úgy pattan oda egy hulla mellé, hogy lő egy fényképet is róla. Morbid. Bár az ilyesmit szeretem, de talán még inkább kiábrándulnék az emberi fajból, ha rájönnék, hogy ilyen emberek tényleg vannak. - Ezt nem tudom elképzelni. Előbb fotózkodik, és csak aztán visít, hogy hullát talált? - kérdeztem költőien, szemmel láthatóan elgondolkodva, elképzelve a jelenetet. Ezen már majdnem nekem is nevetnem kellett. Rasmus ismert. Én is hoztam azt a bizonyos napi adagot a kilógatott hullákból, ha nem tartották be a magánterületre vonatkozó szabályokat.
- Ártatlan vagy pszichopata... hol a különbség? - kérdeztem széles vigyorral. Hát igen. Kevesen merték volna elmondani a véleményüket. Nem mintha Rasmus-on kívül nagy ismeretségi köröm lett volna. Emma esetleg, de ő amúgy sem azon volt, hogy zárt osztályra juttasson, hanem hogy kihámozzon a saját fertőmből. Kevés sikerrel, mert... hiába szerettem a testvéremet, magamnak nem sok esélyt jósoltam. Vannak reménytelen dolgok. Én olyan vagyok. - De ha már te is azt mondanád, hogy nincs keresnivalóm emberek között, talán el kellene gondolkodnom - vontam egyet a vállamon. Tudtam viszont, hogy sose fog ilyet mondani. Ez ösztön volt, nem beteges vágy a gyilkolásra. Vagyis, amit állati formában követtünk el, az ösztön volt. Amit hobbiként hozzátettem, némileg más lapra tartozott. Talán csak szerettem kötözni azokat a lábakat.
Az alkoholt pár másodperc alatt locsolta a tetemekre, majd nem is kellett hozzá sok idő, hogy az egész szép lángot kapjon. Na jó, viszonylag lassan éledezett az a tűz. - Ha az otthonomról van szó, nem teszek különbséget férfiak és nők között - mondtam, láthatta rajtam az őszinteséget. Ebből nem csináltam viccet. Voltak dolgok, amik fontosnak bizonyultak. Ilyen volt Emma. És az otthonom. Csak ott lehettem védve ettől a sok marhától. - Ha randizni támad kedvem, az út menti bárokban akad választék. Némelyikükhöz még zacskó se kell - vontam a vállaimon. Na nem mintha neki kellene társkeresési tippeket adni. - Miért, te talán elásod a sajátjaidat? Ennyire szőrős szívű még te se lehetsz - jelent meg egy vigyor a szám szélében. Naná, hogy nem.

:mer: :cukorborso:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 13, 2016 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


Norman & Rasmus

Szerencse, nem cipelnélek el a kórházba, miután leszedtelek magamról. – vigyorodtam el. Nem volt soha gondom a nőkkel, tény, hogy nem vagyok az a … modern szépség, amit Norman megtestesít, de soha nem kellett egy-egy jó éjszaka után rohannom, mindig volt kivel tölteni a napjaim végét, ha akartam is. Jóból is megárt a sok. Norman jól sejti, nem igazán kérdőjelezem meg a vonzódásának hovatartozását, ismerem őt, sőt, láttam is már, tudom, hogy milyen, ezzel nincs is semmi baj. Mindenki úgy gazdálkodik abból, amit kap, ahogy csak tud. Egyesek szerencsésebbek, hogy szalonképesebb pofával lettek megáldva, másoknak pedig ki kell találniuk valamit, hogy rájuk lehessen nézni.
Cirkusz! De rohadt rég nem voltam ott, hogy röhögjek egy jót. Kár, hogy mostanra az egész úgy szar, ahogy van. – mordultam fel. Emlékszem, hogy még jó pár évvel ezelőtt ezekre szívesen eljártam, főleg azért, mert imádtam nézni a zavart és a félelmet az arcukon,  mikor a saját trükkjeik ellenük fordultak. Mostanra meg… végig mennek a kötélen, erre mi van alattuk? Egy háló. Mégis mi motiválja így őket arra, hogy ne akarjanak leesni? – Egy farkas, amúgy nem farkas, ha idomítani lehet. Pont ez a lényeg, ezért vagyunk mások. Minket nem lehet megtörni. – mindig is különbnek tartottam a fajunkat, többnek, mint másokat, és nem hinném, hogy ezzel Norman máshogy lenne.
A modern technika csodái! – vigyorodtam el. – Mindenki valami különlegest akar, ha ez valakinek azt jelenti, hogy egy hullával fotózkodhat… hát egészségére, mindenkinek jó! – ettől függetlenül ugyanolyan ostobának tartom az emberiséget, mint mindig is, annyi különbséggel, hogy mostanra el is korcsosult az egész.
Csak addig számít valami bűnnek, amíg van bűntudat. Úgy látszik te ártatlan vagy, kölyök! – mosolyodtam el. Az lenne a baj, ha bűntudatot érezne, mert az azt jelentené, hogy azt sajnálja, ami. Ez van, vagyunk, akik vagyunk, nem a mi hibánk az, ami történik, és nem is átok ez, ahogy sokan felfogják. Áldás, amivel nehéz együtt élni, de ettől még nem lesz rossz. – Vagy egy kegyetlen pszichopata, akinek a zárt osztályon lenne a helye. – vontam meg a vállamat, aztán halkan felnevettem. Ami azt illeti, egy független ember biztosan boldogan adna neki oda beutalót, főleg azok után, amit például előző este is tett. Ezért nem kell, hogy erről szóljanak az újságok.
Nyugalom, nem először csinálom! – mondom, miközben arrébb sétálok a bokrok felé, ahol felkeltünk, majd pár üveg piával tértem vissza. – Fáj a szívem, de jobb, mint ásni. – az egyik üveget felé nyújtottam, a másikat pedig egyből kinyitottam és lelocsoltam velük a testeket. Benzinnel jobb lenne, de most az alkohol is megteszi majd. Ha meg van ezzel, csak utána gyújtom meg a gyufát és dobom a testekre. – Mit teszel azokkal, akik odatévednek? Tegyük fel, hogy… nőből vannak, és nem kell zacskót sem húznod a fejükre. Miután felpróbáltad őket, hova lettek elásva? – pillantottam rá vigyorogva, majd visszanéztem az égő testek felé, és az iratokat, amiket elvettünk tőle, visszahajítottam a testekre.

One|  :mer:    |
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
⊃ i always find the best place
Hobbi & foglalkozás :
⊃ i'm a Corinthian
Humor :
⊃ please, just shut up



A poszt írója Norman Raynor
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 24, 2016 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

rasmus & norman
i don't care what others think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Elvigyorodtam. Egészen merész gondolat lenne azt állítani, hogy változott a beállítottságom az elmúlt... pár hétben. Ismert jól, tudta, hogy a legnagyobb nőcsábászok közé tartoztam, míg meg nem untam az élet azon formáját. De ennek a váltásnak sem az volt az oka, hogy időközben bemelegedtem. Volt nekem elég bajom ilyesmi nélkül is, és amúgy sem hittem azoknak, akik egyszer az egyiket szerették, aztán a másikat. - Még mindig ugyanabban a csapatban játszunk - erősítettem rá a szavaimmal biztonság esetére, habár ő is vigyorgott. Nem volt oka arra, hogy mást feltételezzen. Tréfálkozásra azonban jó témának bizonyult, róla legalább tudtam, hogy nem szívja mellre, és nem kell lenyelnem a dühét. Nem mintha bárkitől elviselném, ha ordít velem. Ott valaki mindig a rövidebbet húzza, és az jobb szerettem nem én lenni.
Megvontam a vállam. Ő már tudta rólam, amihez másoknak idő kellett. Nem vagyok a türelem embere, ritkán kezdek bele olyasmibe, amit hosszú ideig tudok csinálni, de személy szerint ez engem sosem zavart. Szerettem a változatosságot, bár Rasmus talán kevésbé bírta elviselni az effajta szeszélyeimet, tekintve, hogy gyakorta ő rángatott ki a balhéim rossz kimenetéből. Elvégre felesleges lett volna tagadni, én is tudtam bajba keverni másokat, ahogy saját magamat is. De nem volt mindig akkora szerencsém, hogy én tűnjek győztesnek. Ilyenkor nem ártott egy olyan barát, mint Rasmus. - Nem is hiszem, hogy lehetséges. Ha idomított farkasokra vágyom, elmegyek a cirkuszba - sóhajtottam. Azt csak magamban tettem hozzá, hogy szívesebben nézném végig, ahogy azok a farkasok szétmarcangolják az idomárokat, de inkább a bűzlő szagokra kellett koncentrálnom, nem arra, hogy akár egy delfin is képes megveszni.
- Szenzációhajhászok - forgattam meg a szemem. - Ha kilógatsz a tábla mellé egy hullát sem tanulnának. Inkább odaállnának mellé azzal a baromi okos telefonjukkal. - Erre már nem is igazán akartam mondani semmit. Régen, mikor világra jöttem is tudtunk élni ezek nélkül. Sosem volt barátom ez a modern technológia, nyilván ezért örültem annak, hogy az erdő mélyén élhetek egy kis faházban. Távol ezektől a modern felfogású agyhalottaktól.
Amikor elővette a hullák tárcáit, reflexszerűen kaptam el a felém dobott igazolványokat. - Előbb kell felkelned, hogy bennem bűntudatot tudj ébreszteni - mormogtam válaszként. Én is képes voltam normálisan felnőni, habár kaptam szeretetet anyámtól és apámtól is - egy ideig. Nem igazán hatott meg az árvák gondolata. Talán jobb is lesz nekik nevelőszülőknél.
A zsebembe nyúltam, hogy előhalásszam azt a doboz gyufát, majd átnyújtottam Rasmusnak. Ez az ő asztala volt, én inkább egymás mellé húztam a három tetemet. - Ne gyújtsd fel az erdőt - fűztem még hozzá, ellépve a testektől. Nem is az erdőt féltettem, inkább a saját kis birodalmamat innen nem messze. És ezt ő is tudta. Kényes voltam a saját felségterületemre.

:mer: :cukorborso:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 02, 2016 2:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


Norman & Rasmus

Felesleges azért vállalni a felelősséget, amit nem te tettél. Vagy, amit te tettél, de nem tudsz róla. Mert az olyan, mintha fingod se lenne a dologról. Ez a nagy gond a mifajtánkkal. Sokan nem képesek elfogadni azt, hogy mindenki tesz dolgokat, amit nem akar. Mi kicsit gyakrabban, és talán picivel durvábban, de ugyanezt tesszük. Teliholdkor nem vagyunk magunk, vagy… csak túlzottan is saját magunk vagyunk, kitudja! De a lényeg, hogy nem uraljuk a testünket, a józan ész helyét átveszik az ösztönök, onnantól fogva pedig tényleg nem vagyunk különbek, mint egy állat. Miért is hibáztatnánk magunkat? Miért kéne? Emberből van elég, nem nagy dolog, ha hébe-hóba meghal egy-kettő.
Csak tartsd a gatyádban a farkad, kölyök, és jóban leszünk! – vigyorodok el a szavait hallva. Mondhatnám, hogy nincsen bajom azokkal, akik más kapura játszanak, de… azért van. Én ugyan soha nem fogom megérteni, hogy mi a jó benne, de amíg távol maradnak, békesség van.
Nem rossz ötlet. De ha eddig nem sikerült, akkor kötve hiszem, hogy most fog. – ahhoz idő kéne, ráfordított energia, meg a többi szarság. Neki ehhez kötve hiszem, hogy lenne türelme. Nekem se lenne. Én teljesen meg vagyok elégedve azzal, amit csinálok. Mások hülyesége pedig nem az enyém. Egy idő után csak nem akarnak többet túrázni.
A legtöbbjük direkt nem hallja meg, amit mondasz, de direkt nem tudnak elfelejteni olvasni. – rántom meg a vállamat. – Ha egy hullát teszel a tábla mellé, talán eljut az agyukig a dolog. – vagy talán még akkor sem. Én kedveltem az embereket. Szerettem, hogy ennyire ostobák, jót tudok rajtuk röhögni, de ilyenkor csak a gond van velük.
Én is felálltam, és odasétáltam mellé, hogy lássam mi is a helyzet. Elég sok szar és undorító dolgot láttam már telihold után, nem számítok semmi különösre, vagy igazán megbotránkoztatóra. Ennek ellenére meglep, hogy csak három test fekszik a földön. – Nézzenek oda, kezdesz kijönni a formádból! – veregettem meg a vállát, és az ágakat eltolva magamtól a hullákhoz léptem. Általában van náluk valami igazolvány, ami alapján meglehet tudni, hogy kik voltak. – Egyik sem volt fontos ember. Bár ennek itt vannak gyerekei meg felesége. –böktem a középkorú fickóra,majd a mellette heverő nőt kutattam át. – Vagyis csak volt felesége. Hát, ma is árvaházba jutattál pár srácot, kölyök! – a kezébe adom az irataikat, ha kellenek neki, ha nem, visszadobom a testek mellé. – Semmi kedvem ásni, szóval égessük el őket. Amúgy is rég volt már itt erdőtűz. – nem mintha felakarnám gyújtani az erdőt, de inkább, minthogy három gödröt ássak. A tűz mindent megold, csak kordában kell tartani.


One|  :mer:    |
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
⊃ i always find the best place
Hobbi & foglalkozás :
⊃ i'm a Corinthian
Humor :
⊃ please, just shut up



A poszt írója Norman Raynor
Elküldésének ideje Vas. Márc. 13, 2016 7:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

rasmus & norman
i don't care what others think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Talán nem ártott volna megemberelnem magam. Ilyenkor szerettem kelletni magam, legalábbis nem jártam az élen abban, hogy minél előbb felpattanjak és elkezdjek azon aggódni, vajon mit csesztem el az elmúlt éjjelen. Bár sosem hibáztattam magam semmiért, elvégre abban a tudatállapotban éppenséggel nem az én bűnöm, ha valakinek baja esik. Nekik kellene már felhagyni azzal, hogy olyan kurva érdekesnek találják ezt a várost. A kihívás kell nekik, mint turistáknak, szeretnének elcsípni dolgokat, de azt már nem szeretik, ha mi csípjük el őket kissé... harapós állapotban. De százból kilencvenkilenc ott is maradt, úgyhogy ez egy egészen kellemes arány. Talán előbb-utóbb megtanulják, hogy hol a helyük. A szkeptikus világnézetüket nem itt kell megdönteni, inkább menjenek Skóciába, keressenek tavai szörnyeket vagy a Jetit Tibetben, hátha. Mystic Falls legendái nem egy hosszú nyakú vízi szörnyetegről szólnak, és mégis annyira laikusak, hogy... na mindegy, az én fejem emiatt aztán kicsit sem fáj. Sosem fájt.
- Addig örülj, amíg csak a fű szúrja - sóhajtottam fel, majd a maradék száradt levelet leporoltam magamról. Nem ártott volna egy fürdő, de nem voltam kényes hercegnő, kibírtam addig, míg el nem takarítom a nyomaimat a tegnapi éjszaka után. Ráadásul amiatt még úgy is véres és saras leszek, tehát minek dolgoznék feleslegesen?
Szavaira elvigyorodtam, majd megvontam a vállam. - Talán itt az ideje, hogy végre idomíttassam magam, hátha akkor majd fel tudom takarítani a saját mocskomat - fordítottam a fejem ismét a bokor felé. Nem siettem annyira, eléggé ráérősnek éreztem magam, habár tudtam, hogy a kíváncsi emberek elég korán visszamerészkednek az erdőbe. Hülyék.
Bekapcsoltam az övemet, majd elindultam a bokrok felé. - Mert egy táblára annyira hallgatnak, nem? - kérdeztem, miközben megforgattam a szemem. - Nem értenek ezek semmiből - mondtam némileg bosszankodva, nem mintha annyira bántam volna. Én szerettem a vért, azt, hogy ilyenkor azt tehetek, amit az ösztön súg, míg emberként némileg kordában kell tartanom magam.
Félrehúztam az ágakat, majd benéztem a tetemekre. - Hm, csak három. Ez már egy egészen baráti mennyiség - rántottam meg a vállamat. Volt már ennél vészesebb termés is egy éjszakán, ez még semmi sem volt ahhoz képest. Hacsak nem bűzölgött máshol pár tetem, de azokról nem állítanám, hogy én vagy Rasmus tette.

:mer: :cukorborso:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 20, 2016 3:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


Norman & Rasmus

Emlékszem, hogy milyen volt az első átváltozásom. Nem egyszerűen fájdalmas, hanem pokoli volt. A legrosszabb az egészben, hogy tudod: vége lesz. Várod, és minél jobban várod, annál inkább fáj minden egyes perce, hiszen pont akkor tart a legtovább. Undorító egy dolog, fájdalmas, és igazságtalan. De mindenki együtt kell éljen azzal a szarral, amit magának okozott, erre volt időm rájönni. Viszont lassan, de biztosan megszokja az ember. Már nem érdekli, hogy kit öl meg, hogy mennyi ideig tart, mert beletörődik. Márpedig az ember ilyenkor felszabadul és… szabad lesz. Legalábbis bizonyos értelemben véve. Én akkor is az voltam, és most is az vagyok.
A tűz mellett meséltünk történeteket arról, hogy miket tettünk. Volt falkám. Nem is egy. Túléltem őket, vagy ők engem… részletkérdés. Mostanában már egyedül vagyok inkább, már amikor Norman nem bukkan fel. Habár már rég felnőtt, még most is képes néha úgy viselkedni, mint valami hülye kölyök. Azokból pont elég van, és igen, ugyanolyan idegesítőek, ahogy mondják. Nem vagyok apa. Soha nem voltam, és soha nem is akarok az lenni. Nem gondolok már úgy erre, mint átokra, de úgy se, mint adományra. Nem fogom tönkre tenni egy kölyök életét, ráadásul… az enyémet sem akarom, és lássuk be, az fontosabb.
Norman-től nem messze feküdtem a fűben a hátamon és az eget bámultam. Pont ugyanannyira volt kék, mint tegnap. Vagy mint száz rohadt évvel ezelőtt. A kölyök hangjára elfordítottam a fejemet és mosolyogva néztem végig magamon. Csak egy nadrágot vettem fel. – A fű szúrta a seggemet. – vontam meg a vállamat, és szép lassan felültem, hogy láthassam mit csinált. Nem esett nehezemre megérezni a vér illatát, vagy szagát, ahogy tetszik. – Soha nem jeleskedtél a szarod eltakarításában. – sóhajtottam fel. Nem vetettem ezt soha a szemére. Ilyenkor egyikünk sem képes uralkodni magán. – De azokat majd el kell tüntetni. Ha megtalálják őket, akkor kérdezősködni fognak, a kérdéseikre meg nem akarok újra válaszolni. Kéne egy tábla, hogy ilyenkor ne itt sátorozzanak. – húztam el a számat, a bokor felé pillantva. Fingom sincsen, hogy pontosan hány ember lapult ott, de már egy is sok kellemetlen kérdést vet fel.


One|  :mer:    |
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
⊃ i always find the best place
Hobbi & foglalkozás :
⊃ i'm a Corinthian
Humor :
⊃ please, just shut up



A poszt írója Norman Raynor
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 18, 2016 7:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

rasmus & norman
i don't care what others think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Falevelek zörögtek a fülem mellett, amikor a szél beléjük kapott. A fejem fájt, mint akit egy farönkkel vertek volna fejbe. Ennél még egy hányingerkeltő migrén is kíméletesebb lehetett, bár már régóta nem éreztem efféle fájdalmakat. Az emberi szarságok helyett nekem csak a csonttörések, átváltozások, szakadt ruhák maradtak, még jó, hogy nem a drága holmikat részesítettem előnyben, különben már csődbe mentem volna a folytonos vásárlástól. Rossz volt belegondolni. Ezért is nem tettem. Ahogyan a női fajtársaim gondjait sem helyeztem a magam bajai elé, van megoldás, csupaszon várni a teliholdat, és nem szakad szét a drága Prada cucc.
Lassan kinyitottam a szemeimet. Már feljött a nap, ami azt jelentette, hogy pár órája már biztosan a talajon feküdtem, alattam csak száraz levélköteg és sár volt, ami annyit jelentett, hogy ismét rohadt koszos lettem. Miért is lepődöm meg? Nem arra lettem programozva, hogy a farkasom a telihold végeztével puha ágyikóba bújjon. Mintha lenne puha ágyikóm... nem vagyok a nagy kényelem híve, inkább rostokoltam valami matracon, várva a reggelt, mintsem hogy az amerikaiak álmát aludva bízzak a szebb jövőben és abban, hogy "a holnap más lesz". Én nem akartam, hogy más legyen. Nem szerettem a változást, talán okkal nevezhettek volna begyöpösödött őslakosnak - még ha olyan öreg azért nem is vagyok -, de nem izgatott mások rólam alkotott véleménye. Kétszáz évig bejött ez az életmód, most minek változtassak rajta? Megvolt a magam szerepe a családomban, tudtam, milyen képemet kell mutatnom ahhoz, hogy elhitessem, minden rendben van. Amúgy pedig éltem a magam kis életét.
Nagy nehezen felmostam magam a talajról, és miután beazonosítottam, hogy merre is vagyok, nem tellett sok időbe, hogy megtaláljam a ruhákat, amiket bekészítettem magamnak. Valamivel el kellett fednem a véres testemet, ebből le is szűrtem, hogy ismét nem voltam egy kegyelmes farkas tegnap éjjel. Bár emlékeznék rá, legalább ennyi örömem lenne az életben, de még ezzel is büntet a természet.
Felhúztam a pólót, majd a farmert, miközben felemelve a fejemet vettem észre Rasmust. Bizonyára annyira jó éjszakája lehetett, mint nekem. Vagy mint a többi vérfarkasnak. - Kösz, hogy már felöltöztél - vigyorodtam el, bár nem igazán törődtem az egész csupasz-témával, férfiak között ez némileg más. Amúgy is több évtizede ismertem már, a fejébe láttam, ennél jobban már csak ő látott az enyémbe, szóval ha ezeket számba vesszük, tényleg jelentőségét veszti, hogy ki mennyire meztelen. - Azt hiszem, megint kupit hagytam magam után - vontam a vállamon egyet, amikor vér illata csapta meg az orromat, és az egyik közeli bokor felé tévedt a tekintetem. Megszoktam már a tékozló estéimet, ezt nem lehetett csak úgy kordában tartani.

:mer: :cukorborso:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 11:54 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Raven & Kendra
ZÁRT JÁTÉK!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 3:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


are you okey?

Nem kívántam túl sokat. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis nyugodt napot. Egy olyat, amiben nem próbálnak meg az életemre törni, nem kell se Bojana tanácsait hallgatnom és Theo is képes jól érezni magát. Mondhatni már talán túlzottan tündérmesébe illő kérésem volt. Szerettem élvezni az életet, de én is sokat változtam azóta, hogy újra találkoztam vele. Mondhatni sikerült nagy nehezen végre a lelkemnek lecsillapodni, elfogadni azt, hogy valaki képes szeretni és mellettem akar lenni. S nem csak azért, hogy valakit bosszantson, hanem amiatt is, mert fontos vagyok számára és szeret. Azt hiszem ez utóbbi igazán fontos.  
De persze ez mára se adatott meg, mert hamarosan már egy lány terít le, de ha hagynám magamat, akkor nem lennék Miss Fields. Sose voltam olyan, aki könnyedén megadja magát, így hamarosan már fordul a kocka és én vagyok felül.
Onnét figyelem a szőke hajzuhatagot és ahelyett, hogy egyből megölném, inkább csak számon akarom kérni. Valószínűleg ebben értem el a legnagyobb fejlődést, mert korábban biztosan megöltem volna, megcincáltam volna, majd egyszerűen talán eltemettem volna, de az utóbbi már nem biztos.
- Ahogyan én is megölhetnélek, de még se teszem. – mosolygok vissza rá, hiszen ekkoriban még nem csak sima ember voltam, majd a következő szavaira feljebb szökik a szemöldököm és lemászom róla és inkább mellé telepedek a fűbe. Figyelem őt, majd lassan kifújom a levegőt, mert egyértelművé válik számomra, hogy már biztosan nem lehet normális életem.
- Nos, lehet, hogy 200 éve még minden sarkon ellenség termet, de ez már nem olyan kor. Nem lehetsz rosszabb, mint a legtöbb vadász, így kár ezen aggódnod. Nem fog itt senki se bántani, ha csak fel nem húzod őket újra. A világ is sokat változott és te is vele együtt változhatsz, vagy csak szimplán ugyanaz akarsz maradni, aki voltál vagy élsz a lehetőséggel? – fordulok felé kíváncsian. Nem voltam jótündér, de valami miatt úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Elveszetnek tűnt és olyannak, aki ha nem szokja meg ezt a világot, akkor hamarosan már alulról fogja szagolni az ibolyát, azt meg nem hiszem, hogy szeretné.
kendra & raven

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 27, 2015 12:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


i feel lost in this world

Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek hozzászokni ehhez a világhoz. Annyira idegen számomra a technológia és, ahogyan az emberek viselkednek egymással hasonló ahhoz, amit én magam is megtapasztaltam mégis sokkal másabb. Akkoriban őszinték voltak az érzelmek még akkor is, ha néha illemből meg kellett játszani, hogy nem úgy érzel, ahogyan. Talán ezért is illettem olyan nehezen abba a közegbe, mert sosem voltam teljesen ura az érzelmeimnek. Sokkal inkább teljes egészében kizártam őket. Erre tanítottak, így neveltek fel. Az ösztönöm pedig mindig is arra késztetett, hogy előbb támadjak és utána tegyem fel a kérdéseimet. Ezért sem gondolkoztam túlságosan sokat azon, hogy miképpen cselekedjek, mikor meghallottam a közeledő lépteket. Lehet, hogy az ellenségeim már régen halottak, de visszatértem óta nem egy életet kiontottam már parancsoknak köszönhetően. Ebből adódóan pedig az ellenségeim száma is újra gyarapodni kezdett. Bár már kétszáz éve annak, hogy hírnevet szereztem és kétlem, hogy olyan hamar kerülnék a célkeresztjükbe, mint régen. Bár akkor sem tudták, hogy ki is a titokzatos orgyilkos, de tisztában voltak a létezésemmel, az elveimmel és a tehetségemmel. Egyedül talán a koromban tévedtek hatalmasat.
Nem rajongok érte, hogy nincs akkora erő bennem, mint egy természetfelettiben, de semmi nem az erőn dől el, hanem a technikán. Megfordítja a helyzetet, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy előnybe kerülne, azonban egyáltalán nem támad, egyszerűen csak számon kér. – Igazad van. Könnyedén megölhettelek volna, de nem tettem. – Soha nem lehetek elég óvatos ezért néha ilyen apró balesetek is előfordulnak, de legalább elmondhatja magáról, hogy sikeresen túlélte. – A világ egy kegyetlen hely, ahol minden sarkon ellenségekbe futhatsz. Főleg egy olyan ember, mint én. Habár kétszáz évvel ezelőtt veszélyesebb lett volna ilyen nyílt terepen lennem. – Nem árulhatok el túlságosan sokat magamról, de azt hiszem látszik rajtam, hogy nem ennek az időnek szülöttje vagyok.

kendra & raven


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 28, 2015 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


are you okey?

Régebben se voltam az a személy, akinek sikerült el kerülnie a veszélyt, de mostanában még inkább sikerül belekeverednem. Nem mondom azt, hogy minden tökéletes, mert olyan nincs. Boldog vagyok, talán jobban, mint bármikor korábban voltam. Szerelmes vagyok és reménykedek abban, hogy ami Theo és köztem van, annak soha nem fog vége szakadni. De ennek ellenére is egyedül érzem magam. Szükségem lenne egy barátra, aki képes lenne meghallgatni és segíteni akkor, ha elbizonytalanodom. Talán a természetem miatt hagytak magamra, nem tudom. Viszont nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy érzem valami veszély közeledik. És úgy érzem, hogy újra az életemmel fogok érte fizetni. Mi van, akkor ha az a vámpír visszajött és bosszút akar állni? Nem, az nem lehet...Lassan haladtam az erdőn át, majd a tisztásra érve lassan körbe pillantottam. Minden annyira békés volt, hogy egy pillanatra úgy éreztem valami mesébe kerültem. Gondolatok és aggodalmak terhében indultam el egyre beljebb, mikor egyszer csak valaki elkapott.
Érthetetlenül néztem a lányra, aki kést szegezett nekem, majd sietve fordítottam a helyzeten, hiszen ennyi kaland után és a farkas énemnek köszönhetően erősebb is voltam. Csodálkozva mértem végig a lányt, majd mellé gurultam a fűbe. Ennyit a békés és egyszerű napról.
Megörültél? Meg is ölhettél volna! - mondom neki kicsit dühöse, de egy pillanatra nem veszem le róla a szememet. - Mi a franc ütött beléd, hogy csak úgy megtámadsz valakit? - kérdezem tőle csodálkozva és próbálom megfejteni azt, hogy ugye nem egy őrülthöz van szerencsém.
kendra & raven

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 07, 2015 12:57 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


i feel lost in this world

Régebben is úgy éreztem, hogy bárhová is fordulok a veszély egyszerűen megtalál, ha akarom, ha nem. Most azonban minden egyes sarkon csak ezt láttam és most már kezdtem úgy érezni, hogy egy halvány vonal választ el attól, hogy megőrüljek. De miről is beszélek? Hiszen már így is őrült vagyok. Nem normális ez az egész, hogy ennyi idő elteltével még mindig élek. Úgy tartott rabszolgájaként engem ez a boszorkány, ahogy kedve tartotta. Miatta még a legjobb barátomat is  megöltem.. Ezt pedig soha nem leszek képes megbocsájtani magamnak. Mindenem a szabadság, de ő mégis olyan könnyedén tart egyszerű drótokon, hogy úgy érzem már nem is vagyok önmagam.  
Távol vagyok a város zajaitól, ami az őrületbe kerget. Azt hittem képes leszek hozzászokni ehhez az egészhez, de rájöttem, hogy képtelen vagyok. Ez az új világ, a stílus, a technológia. Mind olyan dolog, amivel elmaradottabb nem is lehetnék. A gondolataim tengerében úszkálva fekszek a tisztás kellős közepén, mintha semmi nem számítana. Közeledő lépteket hallok, de továbbra is csukott szemmel fekszem, mint valami préda, aki csak arra vár, hogy levadásszák. Mikor épp elég közel ér hozzám az illető nemes egyszerűséggel rántom le magam mellé és a ruhám ujja alól előbukkanó pengét szorítom a torkához. Na, igen. Nem szeretem túlságosan idegen emberek társaságát.
kendra & raven

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 12:12 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Amanda & Louis
I'm tired of fighting for peace,
When I am alone on the front line...
Az idegen felbukkanása megriaszt, mégsem menekülök el. Helyette csak hagyom, hogy felsegítsen a földről, kis kezem a kezébe csúsztatom. A kabátja a vállamra kerül, bár már tudom, hogy tudja mi vagyok, s mivel nem sikoltozik, mint egy hisztérika, és azt is hallom, hogy nincs szívverése, tudom jól, hogy szintén egy vámpírral van dolgom. Azt ugyan nem tudom, mégis mennyi időssel, ahhoz többet kéne megfigyelnem belőle, de a testbeszéde, a magabiztos nyugodtsága azt engedi feltételezni, hogy nem friss vámpírral van dolgom. Tekintete engem figyel, én pedig őt. Magyarázkodok, mint egy kisiskolás, miért táplálkozom állatokból, s ez nekünk olyan, mint másoknak ételekről, vagy boltban vásárolható alapanyagokról beszélgetni. Nekünk, élőholtaknak ez a természetes, már persze azoknak, akik így táplálkoznak. A mirelit vér említésére elmosolyodik, ahogy én is visszaváltozok, és elmosolyodok. Igen, elég mókás, Chelseavel különböző vicces neveket adunk a tasakos kórházi vérnek, így megszokva azokat akár az utcán is beszélhetünk róluk, bár ezt ritkán szoktuk megengedni magunkat. Az inkognitónkat veszett kutya módon őrizzük.
Nekem pedig valóban ez az elsődleges, ami eszembe jutott, bár tudom, hogy nem minden vámpír él effajta diétán. S ekkor tudakolom meg a nevét, is bár burkoltan, nem célirányosan. Figyelem, ahogy hátrébb lép, ahogy megfogja a kezem, majd meghajolva kezet csókol. A szája puhán érinti a bőröm, és ebben a mozdulatban van valami egészen rendkívüli. S meghallom a nevét is. Louis. Ízlelgetem magamban. Louis. Nincs egyetlen Louis nevű ismerősöm sem. Hozzá mégis illik ez a név. Igen, határozottan Louis-os. Bár, talán, ha mondjuk Arthur vagy Rodolfo lenne, arra is azt mondanám, illik hozzá.
- A nevem Amanda. - biccentek elegánsan én is, majd eszembe jut, hogy talán pukedliznem kellene. A vámpír ugyanis már biztos, hogy nem-e kor szülötte, és igazán nem akarok tiszteletlen lenni vele. - Örvendek a szerencsének. - mondom, s egy esetlen, gyors mozdulat, ami nagyjából hasonlatos egy pukedlire, majd kicsit zavartan nevetem el magam.
- Na jó, ez nem igazán vagyok én, kérem nézze el nekem az ügyetlenkedésem. - mosolygok rá. Remélem nem bántottam meg, mert nem akartam kicsúfolni, sokkal inkább hozzá alkalmazkodni. Mert én ilyen vagyok.
zeneszám:bb:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 5:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Black kisasszony

                 

Rég hallott már ilyen elragadó hangot. A kéjhölgy, Vittoria, bár szépségében -hisz ő már egy érett nő volt- talán túl is tett ezen az ifjú lelken, egészen más volt. Hiányzott belőle a kétség, ami az ártatlanság, és valódi természetünk között feszül. Ő már elfogadta magát, tisztában volt adottságaival, ha úgy tetszik, kiteljesedett. Ez a leány még nem, pedig ha kibontaná szárnyait, csodás pillangó válna belőle. Louis a pillanat tört része alatt döntött. Úgy határozott, igényt tart erre a leányra, az összes lehetséges módon, ahogy egy vámpír, és egy férfi igényt tarthat valakire. Az ifjú hölgy felébresztett benne valamit, egy érzést, amit már nagyon rég érzett utoljára, talán évszázadokkal ezelőtt, vagy még régebben. A gondoskodó ösztönét. Korábban is találkozott már fiatal vámpírokkal, egyengette útjukat, de ők mások voltak. Többségük, ha nem is önként lett vérszívó, de tetszett nekik az új lét, imádták az erőt, a hatalmat, és élvezettel gyilkoltak. Ez egy darabig elszórakoztatta Louist, de aztán hamar rájuk unt. A szerencsésebbeket útjukra bocsátotta, de akik meglátása szerint eltékozolták ezt az erőt, akik undorító, kicsinyes, halandó módon használták, még évtizedekkel később is, azokat saját kezével pusztította el. Pontosabban agyaraival. Valósággal széttépte őket, mintha csak egy farkasember támadt volna rájuk, kiszívta vérüket, majd hagyta, hogy az elgyengült lények hamuvá égjenek a napon. Szerette ezt a módszert, jól esett neki magába fogadni fajtársai vérét, bár semmi bizonyított hatásáról nem tudott, mégis úgy érezte, ilyenkor hatalmuk egy részét is elveszi, akárcsak a halandók életerejét.
Ezzel a leánnyal azonban semmi ilyesmit nem szándékozott tenni, sőt... Ahogy visszahúzta szemfogait, és újra emberi külsőt öltött, ahogy mosolygott, sugárzott belőle, hogy még nem békélt meg újdonsült mivoltával. Talán nem is ő választott sorsot... Louis megértette őt. Bár ő önként lépett a sötétség ösvényére, nagyon hosszú ideig nem bírt megbékélni magával, még azután sem, hogy rákapott a gyilkolásra. Eleinte maga az élet elvétele taszította, akárcsak ezt a fiatal vérszívót, később pedig a tudat, hogy milyen keveset jelent számár az egyén élete. Mennyi idő kellett? Három- négyszáz év, amíg megbékélt emberfeletti természetével? Egyáltalán nem kárhoztatta a lányt vívódása miatt, sőt kifejezetten tetszett neki. Nem szórakoztatta, nem örömét lelte benne, inkább együtt érzett vele. Ez az érzés pedig szokatlan volt számára. Az empátia, mint olyan, vámpír mivoltához tartozott, de most nem csak megértette és elfogadta, hanem átérezte a helyzetét.
A mirelit vér említésén elmosolyodott. Hát persze, a modern világ csodái. Vérbankok és hasonlók.
-Nem, nem éppen arra gondoltam -mosolygott rá, még mindig takarva az agyarakat. Emlékezett, milyen furcsán nézett rá Marcus, és a lány szemében is hasonlót vélt felfedezni. Úgy látszik, ennek a kornak ez a sajátossága. Sem élő, sem holt nem tud mit kezdeni vele. Talán azért, mert nem illik ebbe a világba? A francia forradalom és a századforduló idején számtalan ősi, Louisnál is idősebb vámpír vetett véget létezésének, mert úgy érezték, lejárt az idejük. Olyan új korszak következett, melyben nem volt helyük többé. Ki tudja, talán az első európai fészekalj ősi titkainak egyetlen hordozója ő maradt. De szükség van még egyáltalán azokra az ősi rítusokra? Rejtenek még értéket a titkok? Talán eljött az az idő, amikor már nincs szükség rájuk többé, s immár ő sem illik bele ebbe a világba. De valóban így van? Végignézett a lányon, és arra gondolt igen, talán tényleg hamarosan itt az idő, hogy befejezze pályafutását. Előtte azonban még dolga van. Sok dolga.
Hátrébb lépett, és régi szokás szerint, ahogy az urak tették, mielőtt felkélték a hölgyeket táncpartnernek, meghajolt előtte, majd kezet csókolt neki és bemutatkozott.
-Louis vagyok -még mindig nem engedte el, jó érzés volt a táplálkozástól felmelegedett bársonyos bőrt tapintani. Ő igen.. a bőre, puha volt még... halandó állagú. Legszívesebben újra ajkaihoz érintette volna, de nem akarta megrémiszteni őt. Alighanem így is elég furcsa látvány lehetett, hisz benne viszont már alig maradt emberi.
-Kihez van szerencsém? -kissé nehézkesen, de végül elengedte a kacsóját, zöld szemeit azonban továbbra sem vette le a lány tekintetéről.


Viva la musica ✙Látom az elmúlt időket, régi, ismerős arcokat minden újszülött szemében.  ✙  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 1:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Amanda & Louis
I'm tired of fighting for peace,
When I am alone on the front line...
Menekül. Érzem rajta a félelem szagát, hallom, ahogy pici szíve vadul dörömböl a mellkasában. Rá fókuszálok, az izmok játékára a testében, és a testemben. Ahogy feszülnek majd elernyednek, ahogy a levegőt szuszogva áramoltatja a tüdejébe, ahogy a patái belevágnak a fagyos, néhol hólepte földbe. Az őzsuta rémülten próbálkozik az elinalással, de esélytelen. Ellenem semmi esetre nem nyerhetne csatát, de azért hagyom pár percig, hogy ebbe a hitbe ringassa magát. Csak a vadászat öröméért. Az utóbbi hetekben, hónapokban úgyis csak a munkának éltem, az étteremnek, minden energiámat arra használtam fel, hogy időre elkészüljünk mindennel, és...elég volt a tasakos vérből. Elég az állandó visszafojtásból. Elég abból, hogy éjt nappallá, nappalt éjjé téve dolgozok, olyan türelemmel véve az akadályokat, hogy a Dalai Láma hozzám képest egy dühöngő elmebeteg. Elég. Néha nekem is ki kell eresztenem valahogy a gőzt. Nincsenek barátaim, Chelsea-n kívül senkim nincs, csak a munkatársak. Se kutyám, se macskám, de pasim, akivel...na, a lényeg, hogy semmi mással nem tudom igazán levezetni a feszültségem, mint a vadászattal. Az edzőterem nekem nem elég, mert ahhoz, hogy valódi erőt fejtsek ki, hatalmas súlyokat kéne megmozgatnom, vagy 5-6 órán keresztül futnom, ami tekintve, hogy alig vagyok 153 centi magas és épp csak elérem az 52 kilót, elég feltűnő lenne.
Így marad a vadászat, és ez most ínyemre van. Az arcom változik. a szemfogaim már kint vannak, érzékelem a változást, de már egész jól megszoktam az ezzel járó fájdalmat. S egy ugrás csupán...szinte boldogsággal tölt el, ahogy oldalról leterítem az állatot, s meghempergek vele az avaron. Nem számít, hogy a hajamba pár apróbb gally és levél gabalyodik, sem az, hogy az őz keserves sivítása felveri a környék csendjét. Csak egyvalami számít: a lüktető vére az ereimben, s az égető, fájó, torkomat kaparó éhség, ami mar belülről. Egy pillanat választ el attól, hogy nem ismerve kegyelmet tépjek az eleven húsba, de...hirtelen felismerem, mit teszek. Undorodok magamtól, de azt is tudom, nincs más választásom, vagy ő, vagy a lelepleződés. Így megsimogatom a riadt állatot a szorításomban, amiből nincs menekvése, hiába rúgkapál, majd a lehető legóvatosabban mélyesztem a fogaim a lüktető érbe, majd mohón kezdem nyelni a kissé vad, kissé érces ízű vért. Igen, egy állat vére nem az igazi egy emberéhez képest, de jó erőben tart, és a kórházból hozott vértasakokkal kombinálva teljesen jól működővé tesz. Pár perc alatt jól is lakok nagyjából, s mielőtt az állatot végleg megölném, vagy védtelenné tenném az erdő többi vadjához képest, elengedem a szorításomból, s hagyom, hogy meneküljön. Kicsit szédelgősek az első lépései, de hamar összeszedi magát, s engem magamra hagy a sötétedésben, a csendben a bűntudattal. Arcomon, nyakamon, mellkasomon máris megfagyva pihen a vére, és én csak mereven nézek utána, a földön ülve.
Ekkor hallom meg a lépteket, s ahogy arra fordulok, ahonnan a hangot hallom, már fel is fedezem az árnyként felém közeledő alakot. Döbbenten figyelem, ahogy közelebb lép, és felém nyújtja kezét. A szíve nem ver, kétségem sem fér hozzá, hogy vámpírral van dolgom, hisz azt meghallottam volna, ha valakinek vér lüktetne az ereiben. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd miután felállok a segítségével, azt is mozdulatlanul, lehajtott fejjel hagyom, hogy a kabátját rám terítse. Mintha egy kisgyermek lennék, akit rajta kaptak valami rosszaságon, úgy állok, az állat vére borítja az arcom, a felsőtestem jó részét, és...nem tudom miért érzem így magam. Valami furcsa erő árad az idegenből, amitől megborzongok. Félek tőle? Nem, ezt nem mondanám. Csak első ránézésre olyasfajta személynek tűnik, aki...nem tudom. Most egyelőre kivárok.
- Köszönöm...- mondom, s feljebb emelem a fejem, hogy alaposabban megnézzem. A ruházata...igencsak furcsa. Elegáns, kétségkívül minőségi darab amit visel, de nem idei divat, az már biztos. Az illata emberinek tűnhet, de ez csak tusfürdő és parfüm, semmi más, nyoma sincs az emberekre jellemző illatnak rajta. Régóta vámpír, a mozdulatai, a kisugárzása...mint Chelsea. Igen, Chelsea szokott ennyire...lágy, suhanó, könnyed lenni, mikor annyira nem figyel, és ilyenkor szoktak a férfiak összeesni a háta mögött a gyönyörűségtől. Én nem tudok ilyen lenni, ahhoz még...nem is tudom. Tanulnom kellene könnyedebbnek lenni? Jobban oda kéne figyelnem a mozdulataimra, a tartásomra, de ehhez bennem túl nagy a tűz, nincs hozzá türelmem. Különben is, étteremvezető vagyok, tulajdonos, nem egy múlt századi grófkisasszony. Figyelem, jégkék tekintetébe mélyesztem a szemem, és csendben hallgatom, ahogy beszél.
- Igen, bár nem ez a legnagyobb problémám ezzel. - mondom, s még mindig őt nézem, mikor visszaváltozom egyszerű emberi lénnyé, legalábbis külsőleg. A szemfogaim visszahúzódnak, a tekintetem a vérvörösből kékeszölddé változik, s ajkaimra szomorkás, bűnbánó mosoly húzódik.
- Nem csak így táplálkozom, de egy idő után unalmassá válik a mirelit vér. - vonom meg a vállam. Nem, soha nem támadnék emberre akarattal, soha nem akarnék megölni senkit. Hiába vagyok jómagam is egy szörnyeteg, amíg van rá más mód, addig nem akarok bántani senkit. Eddig bevált ez a fajta diéta, ez után is be fog, bár nem tudom az idegen mire gondolt, mikor azt mondta, van más mód is.  - Gondolom Ön is erre gondolt, kedves....- pislogok rá bájosan, már amennyire csupa véresen lehet, majd várok, hogy illendően bemutatkozzék.

zeneszám:bb:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 12:20 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Miss Black részére

                 

Nagyon korán, már napnyugta előtt felébredt, de nála ez megszokottnak számított.  A nap első sugaraival feküdt, s utolsó sugaraival kelt. Szerette a világos sötétítőn át beszűrődő természetes fényt, melynek a falakat beborító meleg árnyalatait még a tűz sem tudta visszaadni.
Kényelmesen a fürdőbe sétált, és letusolt. Nem volt rá szüksége, hisz nem izzadt, nem is volt saját testszaga, ő azonban pont ez miatt szerette a tisztálkodást. A legjobb tusfürdővel dörzsölte be testét, és a legjobb parfümöt fújta magára, igaz hiába. Az illatszer lényege, már ha minőségi darabról van szó, és olyan emberről, aki igényes, s ad magára, hogy a test egyedi kipárolgásával harmonizál, ettől lesz különleges. Louis, vámpír mivoltából fakadóan, nem rendelkezett ilyennel, így tulajdonképpen bármit is használt, hús-vér illatmintaként járt-kelt a világban. Kellemes, de nem az igazi.
Hosszan elnézegette magát a tükörben, miközben gyakorlott, de elnyújtott mozdulatokkal megkötötte nyakkendőjét. Szerette lassan, kényelmesen csinálni, úgy gondolta, illik megadni a módját. Kibontotta hosszú haját, mely oroszlánsörényként omlott vállára, teli szájjal vigyorogva elgyönyörködött szemfogaiban, majd elégedetten hagyta el szobáját.
Bár a házban egy vámpír lakott, a személyzet sosem húzta be a nehéz függönyöket, Louis ugyanis szerette az ablakon beszűrődő napfény meleg lenyomatát. A levegő illata is más volt ilyenkor, s bár tiszta fény nem érte, szemét lehunyva könnyebben képzelhette magát egy napsugaras rétre. Igaz... nyolc évszázad sötétség után ez a rét szürke volt, s a kék égbolt inkább fekete, a nap pedig fehéren ragyogott, akár a hold.
Mire a folyosóra lépett, a nap már alá bukott, de a horizont még narancssárgás fényben izzott. Egyenesen a nyugati teraszra sétált, s hosszan szívta magába a látványt. Néhány percig tartott csupán a fényjáték, aztán minden szürkévé vált.
Ujját végighúzta a korlátot borító vékony hórétegen, mélyet szippantott a hideg levegőből, majd megfordult, és sebes léptekkel leviharzott a földszintre. Magára vette hosszú, prémes kabátját, majd elindult a birtok határa felé. Könnyedén átugrotta a kerítést, s máris a vad erdőben járt. Ahogy a fák között barangolt, a régi idők jutottak eszébe, mikor Európa nagy része lakatlan volt, s napokig, olykor hetekig gyalogolt a vadonban. A legtöbb ember arra figyel, hogy ne ropogjon a talpa alatt az avar, ne reccsenjenek az ágak, neki azonban pont arra kellett koncentrálnia, hogy emberként járjon. Könnyed lépteivel alig hagyott nyomott a hóban, minden egyes lépését meg kellett nyomnia, hogy halandónak tűnjön a mozgása.
Egyszer csak megérzett valamit. Az erdő vadjainak szagát messziről kiszúrta, hallotta még azoknak a rovaroknak a neszezését is, amik nem fagytak meg. Ez az őz azonban egész közel volt hozzá. Ismét eszébe jutottak első bizonytalan vámpírléptei, mikor nem ismerte még a vérivás valódi természetét, és állatokra vadászott. Az első néhány hónapban egyáltalán nem gyilkolt, csak csirkéket, kutyákat, kisebb jószágokat. Emberből csak annyit ivott, hogy éppen csak csillapítsa szomját, de ne vegye el életét. Így utólag már nevetve gondolt vissza akkori önmagára.
Tovább haladt, ezúttal már hangtalanul, még csak egy fűszál sem rezzent. Megszámlálhatatlan emberöltő óta csábítással vadászott, sosem üldözte a prédát, mindig magához csalta őket. Kivéve persze a korai éveket, amikor nem tudott olyan kifinomultan gyilkolni. Szó mi szó, valóban igen élvezetes volt üldözni az áldozatot, érezni a verejték és a félelem szagát, hallgatni hitvány könyörgésüket, aztán erővel elvenni a vérüket, miközben a szívük  egyre hevesebben küzd az elkerülhetetlen halál ellen, ám ezzel csak egyenesen ajkai közé pumpálja a vért, hogy szívni se kelljen. Hmmm... talán következő táplálkozásakor kicsit feleleveníti a régi időket.
Az állat egész közel lehetett már, ám ekkor valami megzavarta az erdő csöndjét. A jószág eszeveszett tempóban menekülni kezdett valami elől. Különös... Louis nem érezte a közelben ragadozó szagát... hacsak... Megszaporázta lépteit, mígnem egy kis tisztás széléhez nem ért. Épp a legjobb pillanatban, a bájos fiatal lányka, termetét és alkatát meghazudtolva rávetette magát az őzre. Olyan mohón szívta magába a vért, mint ahogy a férfi tette sok-sok évszázaddal ezelőtt. De aztán megállt. Nem ivott tovább, sőt elengedte a vadat. Louis addig szórakozott mosollyal figyelte a táplálkozást, most azonban arcára fagyott a vigyor. Persze, nyilván nehéz egy nagyvadat halálra szívni, na de csak így elengedni... A leány népszerűségi indexe, s ezzel Louis érdeklődésének szintje egy pillanat alatt nulla közeli értékre zuhant, ám amikor az ifjú hölgy megfordult, s meglátta véráztatta bájos pofikáját, egyből megenyhült. Annyira abszurd látványt nyújtott, egy szinte még gyermek lány, kimeredő agyarakkal vértől csöpögő orcával.
Úgy vált el a fától, aminek addig támaszkodott, mint egy megelevenedett árnyék, majd lassan a kishölgyhöz sétált, és felsegítette a földről.
-Aligha fogsz felfázni, de... -levette súlyos kabátját, és a leány vállára terítette. -Akkor is rossz nézni téged.
Szembe fordult vele, és szemügyre vette, de korábbi hibáiból okulva egészen diszkréten, nem olyan átható, analizáló pillantással, mint Marcust. Fiatal vámpír lehetett, nem újszülött, de friss hús. Még érezte rajta az emberséget, de nem az orrával. A szeme csillogása, a bűntudat, amit kiolvasott belőle... A lelke még halandó.
Elmosolyodott, egyelőre ajkával eltakarva szemfogait
-Van ám más módja is a „békés” táplálkozásnak -szólalt meg végül.
-Pezsdítő a zabolátlan vad vér, de undorító folyton a szőrt köpködni, nemde?



Muzsika: ✙ Mindenki szívja a másik vérét ✙  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 22, 2015 10:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Amanda & Louis
I'm tired of fighting for peace,
When I am alone on the front line...
Egy halk suttogás csupán a hideg, téli szél, ami az arcom érinti. Néma köszöntése az erdőnek, a rétnek, aminek szélén meglapulok. Az erdő megszokott hangja vesz körbe, sehol semmi kirívó, semmi olyan, ami nem odavaló. A szél felém fúj, ami nekem kedvez.
A távolban egy őzsuta kapirgálja ki a hó alól a gyér füvet, hogy táplálkozzon. Fiatal. Életerős. De még nem elég tapasztalt. Egy lépéssel közelebb lépek, talpam alatt ág reccsen a kissé havas avaron. Óvatlan mozdulat, azonnal szobor merevvé válok, tenyerem a fa mohával borított kérgének feszítem. A suta abbahagyja a legelészést, kutató tekintete a horizontot kémleli. Támadástól tart, ösztön vezérelte mozdulatán látszik, hogy megremeg, izmainak játéka szökellésre késznek mutatja testét, de aztán pár pillanat múltán megnyugszik, nem mozdul.
Ajkam apró, alig észrevehető, gonosz, keserves félmosolyra húzódik. Gyűlölöm magam, amiért élvezem ezt a játékot. A vadászat élménye. Nincs, ami ehhez fogható, mióta vámpírrá váltam, ezekben a percekben érzem egyedül azt, hogy valóban élek. Ami, tekintve, hogy nagyon is halott vagyok, egyenlő a lehetetlenséggel. De ez valójában csak nézőpont kérdése. Egy lépéssel közelebb húzódok, izmaim feszülnek a bőröm alatt, ahogy óvatosan hajolva átbújok egy vastagabb ág alatt. Az utolsó alatt, ami még elválaszt attól, hogy egyetlen lendülettel a menekülő vad után vessem magam. Tekintetem még nyugodt, tiszta, kéksége csillan az utolsó napsugarak szürkés, télies fényében, még nem érintett meg az igazi ösztön, de már érzem a késztetést. Gondoltaim egy dolog körül forognak: Vért akarok. Éhezem. Napok óta a tasakos véren élek, és...nem elég. Elhatárolódok még az emberektől. Mióta majdnem megtámadtam abban a butikban az eladót, azóta nem mentem emberek közé. Én nem akarok senkit bántani...
Megrázom kissé magam, és koncentrálni kezdek. Nem akarok a hibáimra emlékezni. Nem akarom újra és újra átélni a gyötrő pillanatait a múltamnak, hogy mivé lettem, s honnan indultam. Nem akarok arra gondolni, hogy Jessica miként vélekedik rólam. Nem akarok Chelseare gondolni, arra, mekkora terhet jelentek neki. Most csak...egy percig...csak egyetlen percig akarok az lenni, aki vagyok. Legbelül. Amanda. Amanda, a vadász, aki azzá lett, ami ellen nevelték. Amanda, a vámpír, aki vérre szomjazva éli ki az ösztöneit, aki vérét veszi egy állatnak, hogy egy ember élhessen...Egy újabb széllökés....az állat édes, hívogató illata tölti meg az orrom, torkomba, mintha sivatagi homok került volna, száraz és kapar, s elmém elborítja egy mindennél erősebb vágy. A vágy, hogy megszerezzem, levadásszam, és éhségem csillapítsam az állat lüktető vénájából.
Kissé lehajtom a fejem, s az ismerős fájdalom köszönt, ami az ínyembe mar, mikor előjönnek a hófehér, ölésre teremtett szemfogaim. Tekintetem is tudom, hogy átváltozik, kékségeim vérvörössé válnak, s erek lüktetnek körülötte. Mozdulok, s már nem érdekel, ha meghallja is a kis négylábú. Sőt. AKAROM, hogy meghallja. Az én gyorsaságom mellett neki esélye sincs, de a vadászatot édesebbé teszi az, ha kicsit kergethetem. Egy villanásnyi idő csupán...s ellökve magam a fától kivágódok a bokrok, fák övezte erdő takarásából, s máris a menekülő vad után vetem magam. RUHÁZATOM nem akadályoz semmiben, s mivel mellékutakon jöttem eddig, nem is kelthetett senkinek feltűnést, télvíz idején miért mászkál egy fiatal lány ilyen merész ruhában, kabát nélkül. Nem tudják, hogy vámpírként nekem minden hőmérséklet egyforma.
Sebesen szedem a lábaim, s szinte nevetségesen könnyedén érem utol a menekülő állatot, hogy aztán felgyörsulva mellé kerüljek, majd egyetlen, tökéletesen bemért, kiszámított és pontos mozdulattal vessem rá magam s rántsam a földre. Elterülök a havas, nedves avaron, hajamba is belegabalyodhat néhány falevél, vagy ág, de nem izgat. Ne érdekel, mekkora zajt csapok, nem érdekel az állat keserves sírása sem, a környező fákról riadtan felszálló madársereg is hidegen hagy. Megrészegít a siker íze, az állat lüktető vére a tenyerem alatt, sz illata, ami ugyan messze nem oly csábító, mint egy emberé, de attól még vér, és élő, meleg...S ekkor tudatosul bennem, mit művelek. Undorodva fordulok el, majd ugyan csak megszokásból, de mélyet sóhajtok. Az éhségem nagyobb, mint az undorom magamtól, bár legszívesebben elengedném a riadtan pihegő, kétségbeesett vadat.
- Úgy sajnálom... - suttogom neki, s megsimogatom, mielőtt szemfogaim mélyen a vénájába vágnám. Felsír, felsikít a fájdalomtól, én pedig éhesen nyelem le az éhségűző vért, s lefogom szorosan, hogy ne tudjon nagyon vergődni, bár erőlködik. A torkomból lassan elmúlik a maró érzet, a selymes, fémízű meleg elmulasztja kissé az állandó, kínzó éhségérzetet. Undorodok magamtól. Megint bántottam egy ártatlant, csak azért, mert képtelen vagyok uralni a szomjamat.
S lassan, ahogy az éhségem csillapodik, az állat pedig egyre erőtlenebbé válik, megerősítem magam, és eleresztem a fojtó szorításból, számat, fogaimat eltávolítom a vérző sebből. Meggyógyítom, amennyire tudom, aztán elengedem, s távolodó, szédelgő alakját nézem, míg eltűnik a távolban. Egyedül maradok. A bűntudattal, hogy fájdalmat okoztam, s hogy ezt mégis mennyire bűnösen élveztem...S már csak az arcomat, mellkasomat borító vére emlékezteti az áldozatra, ami talán egy újabb rövid időre megfékezheti a bennem lakozó bestiát.


zeneszám:bb:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
my lovely sister ♢

Tartózkodási hely :
♢ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :

Humor :
are you kidding me? ♢



A poszt írója Eva May Fischer
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 27, 2014 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Folyt. köv -> [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 05, 2014 4:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


Eva & Trish

Jól esett. hogy végre valaki nem ordította le a fejemet, mert tiszteletlen voltam. Ez is mindenkinél más... S örültem annak, hogy pozitív visszajelzést kaptam arra, hogy ihatnánk valamit.
- Nagyon meglepődtem, hogy igent mondtál... - válaszomat gyorsan eldaráltam, majd pedig a következő mondatára igencsak felfigyeltem. Titkos ismeretség. Nos, az meg aztán valóban egy imádnivaló kapcsolatot tükröz. - Úgy nézek ki, mint aki... azonnal futna valakihez, hogy elpletykálja azt, hogy ismerlek? - válaszom egyben kérdéssé fajult, de szerintem ő is érzi azt, hogy én eléggé megfelelő vagyok erre a titokzatos dologra. - Nem vagyok még itt elég ideje,hogy ismerjem az itteni helyeket, szóval... ha tudsz egy jó helyet, ahol ihatnánk, akkor vezess arrafelé - pimasz módon mosolyogtam egyet, és tényleg elvártam tőle, hogy ismeri ezt a kisvárost. Vagy meglehet, ő sincs ott oly' hosszú ideje...

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
my lovely sister ♢

Tartózkodási hely :
♢ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :

Humor :
are you kidding me? ♢



A poszt írója Eva May Fischer
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 29, 2014 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Trish & Eva


[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ó kérlek, Trish! - legyintettek, miközben tekintetem egyre inkább őt pásztázta. - Engem a legkevésbé sem érdekel a viselkedésed, vannak fontosabb dolgok is az életemben, amellyel érdemesebb törődnöm, szóval hidd el, hogy túl fogom élni, ha megőrzöd ezt a... hogyan is mondtad? - gondolkodtam el egy pillanatra, majd ismét elmosolyodtam. - Bunkó stílust - tettem aztán még hozzá mintha mellékes lenne, majd zsebre vágtam mindkét kezem, és úgy lestem az arcát, mintha ő maga lenne a földre szállt Antikrisztus, és azért jött, hogy elmondja, mi a feladatom az életben. Na, ez eléggé érdekes lenne. Én tökéletesen tudom, hogy mi a feladatom az életben. Visszahozni az életbe Zooey-t... ennél nagyobb feladat aligha van jelenleg.
Kíváncsian mértem végig az alakját, mikor tett felém pár lépést, és hangja, valamint szavai elárulták, hogy jobb, ha nem tartom őt annak, aminek látszik: egy fiatal, tapasztalatlan kis boszorkánynak. De hát ha úgy néz ki, mégis mit kellene tennem? Talán előbb jobb, ha megismerem.
- Szóval dobjunk be együtt egy italt? Meglehetősen fair ajánlatnak tűnik. Ám legyen. De előtte... - léptem végül olyan közel hozzá, hogy testünket csupán pár centi választotta el. - Ha sok a közös témánk, ha nem, nem szívesen osztanám meg másokkal, hogy ismerjük egymást. Egy titkos ismertség mindkettőnknek jól jöhet még a jövőben.

[You must be registered and logged in to see this link.] ZENE: [You must be registered and logged in to see this link.] |
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 11, 2014 5:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next


Eva & Trish

Hajszál választ el néha már attól, hogy valaki tényleg az életemre törjön a tetteim miatt, és ezt nem is tagadom. Nem tagadom, mert a tagadás egy rossz dolog, és elhitetni önmagammal valami álomországos dumát, az pedig ámítás a köbön.
Itt van ez a boszi velem szemben, aki erősebb mint én, és biztosan nem egy annyi idős, mint amennyinek tűnik, hanem jó pár évszázad van a háta mögött már. Bár, nincsenek barátaim, de lehet egyszer ő lesz az, aki megnyeri ezt a címet nálam.
- Örvendek, Eva... Az én nevem Trish. És nem vagyok annyira bunkó, mint amilyennek látszom... Az illem az illem, nem elhanyagolandó - aprót mosolyogtam. - Gondolom, kíváncsiság forr benned, hogy ki vagyok, de általánosságba véve, mindenki egy fiatal fruskát lát bennem, semmi többet... És te is így vagy ezzel, látom. Ismerem az efféle szitukat - szemkontaktust tartottam a nővel, akiben épp annyi gonoszság lapult, mint bennem. Ez egy közös nevező lehet akár. - Szívesen meginnék egy kávét, teát vagy akár egyéb alkoholtartalmú italt veled, mert úgy érzem, sok közös témánk lenne - pár lépést tettem, de lehet, hogy rossz néven vette ezt, és az is kiderülhet, őt is ért valami olyan, amit én okoztam valakinek, akit kedvelt, de ez a nő nem hiszem, hogy bárkit is szeretne tudna. Vagy rohadt mélyre elásta az érzelmeit, akárcsak én.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

Vissza az elejére Go down
 

Néptelen tisztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 15 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 8 ... 15  Next

 Similar topics

-
» Tisztás terület
» Tisztások és környékük

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Erdõ és kripták
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3