Visszafojtott vigyorgással figyelem Klaus feszítését, de meg kell hagyni, hatásos. Ujjaim mohón simítanak végig többször a mellkasán, és a hasán, kisebb-nagyobb köröket írva le itt-ott, és ezt már csak akkor hagyom abba, miután az asztalon kötöttem ki. Gyakorlott mozdulatokkal leügyeskedi rólam a melltartómat is, szabaddát téve így a melleimet, melyeket hamar birtokba is vesz. Kéjes sóhajaim árulkodnak róla, hogy tagadhatatlanul élvezem, amit csinál, és amíg előre hajolok, hogy újra és újra megcsókoljam, a hasán lesimító ujjaim végül a nadrágja csatját kezdik bontogatni.
- Ugye teljesen üres a ház? - kérdezem hirtelen két csók között. Kicsit kellemetlenül érintene, ha mondjuk az anyja ránk találna a konyhaasztalon.

- Hűha - nyögök fel a vágyakozás és a meglepettség keveredésével pillantva Klausra. Olyan gyorsan váltott helyzetet, hogy igazán felocsúdni sem volt időm, arról nem is beszélve, hogy a felsőm is lekerült rólam. - Ügyes - díjazom a követhetetlen gyorsaságát. De ha ő így, akkor én is. Sebes mozdulatokkal teszem csupasszá a mellkasát, és egy fél pillanatig elégedetten szemlélem a "művemet", aztán előre hajolok, és egy két csókot lehelek a vállgödrébe. Ujjaim végigfutnak a karján, majd kicsit elidőznek a tetoválásain. Mondtam már, hogy mennyire szeretem a felsőtestét? Azt hiszem, egész sokáig el tudnék gyönyörködni benne. Mondjuk ha rá tudnám venni, hogy többet járjon itthon póló nélkül... legalább a szobájában...

Hmm... Szóhoz sem jutok. De tényleg. Kiderül, hogy Klaus tud igazán emberi is lenni. Ráadásul értem. Értünk. Jól esik, és ugyanakkor... hmm... talán ez is csak a terhes hormonjaim játéka velem, de ez a törődés, ami a szavaiból is érződik, és a tekintetében is jól látható... ez kezdi felszítani a vágyamat. Sajnálom, nem tehetek róla. Ez van. Nem válaszolok azonnal a kérdésére, csak ravasz mosollyal pillantok rá, majd két tenyerem a mellkasának feszül, és elkezdem taszítani a fal felé, finoman, de határozottan, amíg neki nem ütközik. Akkor azonban hozzásimulok, és egy csókot nyomok az ajkaira, majd az állára.
- Ez megfelel válasznak? - tekintetemet ráemelem, szemeimben huncut fény csillan. - Nekem már az is sokat jelent, hogy próbálkozol, és ha ez így marad, nem is fogok elmenni mellőled... - lépek kicsit hátrébb, hogy jobban lássam az arcát.

Az ő példáját követve én is lehunyom a szemem, felkészülve a harapására. Hamarosan meg is érzem a fogait a nyakamon, és a vállába kapaszkodva várom, hogy belém vájja, de ezúttal tényleg sokkal kíméletesebb, mint szokott. Alig érzem, ennyi fájdalmat még mosolyogva is képes vagyok elviselni. Mire ujjaimat a nyakamhoz emelem, már be is gyógyul a seb, amit rajtam ejtett... szóval tényleg nem lehetett túl vészes. És még meg is köszöni. Egy újabb lépés a jó irányba.
- Nos... így talán szívesen legközelebb is - válaszolok, de az előbbi szavai járnak a fejemben, hogy vigyázni fog ránk. Ez az egyetlen mondat most őszintén megmelengeti a szívemet, annak ellenére, hogy nem vagyok benne biztos, a harapásra gondolt, vagy úgy általában. Bár mindenképpen nagy utat tettünk meg New Orleans óta, amikor elmondtam neki a terhességet, és nem csak szó szerint értve. Úgy néz ki, tényleg hiányzott nekünk egy beszélgetés már.

Először csak nyelek egyet. A csodálkozástól nem telik többre azonnal. Nem számítottam erre. Erre, hogy végül mégis tekintettel lesz rám. De mi tagadás, nagyon jól esik. Ha őszinte akarok lenni, az élettől kaptam már sok meleget és hideget. Főleg hideget. És sok mindent elviseltem már, közben nem sok olyannal akadtam össze, akiben valóban megbízhattam, akiről éreztem, hogy képes tiszteletben tartani egy-egy döntésemet. Klaus esetében, aki pedig alapból nehéz eset, külön jól esik ez a figyelmesség, hogy látom, hogy valóban próbálkozik. Egyébként a szex ellen nem hiszem, hogy sokszor lenne kifogásom, a vérem fogyasztása pedig, habár nem tölt el túl nagy boldogsággal... de azt hiszem, ennyit még én is megtehetek azért, hogy megmaradjon közöttünk ez az összhang. Tényleg kezdek benne megbízni, és szeretném, hogy maga is lássa, hogy értékelem minden igyekezetét. Felállok, ezzel tulajdonképpen megszüntetve a közöttük korábban fennmaradt maradék távolságot is, majd félresöpröm a hajamat a nyakamról.
- Amíg kéred, és nem követeled... és tudsz ügyelni rá, hogy ne veszélyesztesd az egészségünket... - teszem ezt is hozzá csendesen a tekintetét keresve. - Addig szívesen leszek a tiéd - sütöm le a pillantásom, majd elfordítom a fejemet, teret hagyva neki. Soha életemben nem hagyta még el az ajkaimat ehhez hasonló mondat. De az első perctől tagadhatatlanul érzem, hogy ő az alfa, és ilyen értelemben hozzá tartozom. És ezt nem is vélem rossz dolognak addig, amíg meg tudjuk becsülni egymást. Végül is... egy falkavezérnek a szerepe nem csak annyiban merül ki, hogy a többiek felett áll, hanem az is fontos, hogy a farkasai érdekeit is szem előtt tudja tartani. Ezzel vívhatja ki a társai tiszteletét, Klaus pedig képes erre, csak akarnia kell.

Hmm... talán igaza van. Menjünk biztosra. Nekem jó lesz később is, hogy megbizonyosodjunk a dologról. Nem sietek sehova. Ahogy most sem. Kényelmesen elfogyasztom a reggelimet. Elég is volt. Érdeklődve pillantok fel Klausra, amikor elém áll. Még a tányért is arrébb tolom, jelezve, hogy csak rá figyelek. Nem tudok nem elmosolyodni az ajánlatán, és lopva végigpillantok rajta, de tekintetem ismét azonnal visszatér az arcára, amikor megtoldja a mondandóját. Homlokráncolva meredek rá. Valamit tisztázni?
- Hallgatlak - dőlök kicsit előrébb, és némi aggodalom suhanhat át a tekintetemen. El sem tudom képzelni, mit akarhat most.

- Ugyan, szivi, ezek csak farkasok - tárom szét a karomat. Sokkal rosszabbakkal is szembe néztem már, nem ilyedek meg egy falkától. - Szerintem kettőnk ellen semmi esélyük. Sőt! Magad is elbánnál velük, szétdobálnád őket egy-kettő. Nem hiszem, hogy melletted bajunk eshetne, ráadásul meggyőződésem, hogy nem bántanának minket, de ha ez megnyugtat, akkor legyen - bólintok megadóan, és az arconom tündöklő mosoly egyre nagyobb izgatottságról árulkodik. - A kocsiban maradok, meg amit szeretnél - teszem még hozzá, aztán legyűrök még pár falatot. Én is kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, és egy kicsit izgulok is.

- De igen, és örülök ennek az összhangnak - bólintok ugyanazzal a félmosollyal. Remélem, ez így is marad, mert nem hiszem, hogy a következő kilenc hónapban jó tenne nekem, vagy a babának az állandó feszültség.
Tűnődve nézek Klaus után, amikor kisiet a reggelimért... bár amennyit rendeltem, abból ebédre is jut. Megterítek magamnak, majd ismét helyet foglalok a pultnál, mire visszaér. Nyilvánvaló, hogy nem látta azt, amit én. Bár lehet, hogy nem elég csupán látni... Viszont én tudom, hogy mit éreztem. Hogy miből fakad ez az érzés, nem tudnám megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy a farkasok érezték a bennem növekvő kis jövevényt. Ez megint nem olyan téma, amiből vitát akarok csinálni, de talán máshogy is meggyőzhetem Klaust az igazamról.
- Jól van... - szedek ki az odakészített tányérra ezt-azt magamnak a dobozokból. - Ha nem hiszel nekem, akkor tegyük próbára - pillantok fel Klausra játékos mosollyal. Szerintem még izgalmas is lenne. - Kimehetnénk valahova a város szélére. Szerintem ott is meg fognak találni, meg fogják érezni. Oda fogja vonzani őket. - Minden szóval egyre biztosabb leszek abban, amiről beszélek. A gyerekünk különleges. Tudom. Tudom, és kész.

Látom, hogy Klaust zavarja a farkasok jelenléte, de szerintem nem érti őket. Nem "rendbontani" jöttek ide. Érzem, hogy nem. Bármilyen más állat tört volna be ide az udvarra, nem lennék ugyanilyen biztos a dolgomban. De ezek farkasok, elég jól kiismerem őket.
- Nem miattunk jöttek ide - mutogatok kettőnkre a távolodó falka után nézve, mivel Klausnak már a puszta tekintetével sikerült elűznie őket. Nyilván tudják, ki az alfa, és ha Klausnak nem tetszik a jelenlétük, nem tehetnek mást, mint hogy tovább állnak. - Nem láttad azt a csodálatot a tekintetükben? Ők érzik, hogy különleges - simítom a hasamra a kezem. - Szerintem a gyerekünk vonzotta őket ide - suttogom magam elé még mindig kicsit lenyűgözve, csak hogy biztosan értse, mire gondolok, de mivel az udvar immár újra üres, hátat fordítok az ablaknak, és a hibrid felé fordulok.
Klaus, mondjuk úgy, ismerteti velem az ötletét a teliholddal kapcsolatban, mire kicsit megemelkednek a szemöldökeim, de végül elmosolyodom, amikor kijavítja magát. Egy hálás pillantással adom tudtára, hogy értékelem az igyekezetét.
- Nem, egyetértek veled - rázom a fejem. - Nekem megfelel bárhol, ahol szerinted biztonságosabb. - Eszem ágában sincs ezen vitatkozni vele. Én sem akarom magunkat veszélybe sodorni, és tudom, hogy most Klaus is csak védeni próbál.

Elnyílik a szám, mondani szeretnék erre valamit, de fogalmam sincs mit. Csak elfog a mérhetetlen szomorúság. Most kivételesen nem azért, mert megbántott volna. Semmi ehhez hasonló, épp ellenkezőleg. Mármint... azt hiszem, sajnálom őt. És az a baj, hogy tudom, igaza van. A legfájóbb mégis az, hogy a szavaiból érzem, a szíve mélyén szeretne jó apa lenni. Szeretné, ha a dolgok egyszerűbbek lehetnének. De minden olyan bonyolult velünk.
- Mesélni fogok rólad - bólintok megadóan. Most aztán tényleg nem tudok okos lenni, és ennél okosabban válaszolni. - De tudod mit mondanak a kicsikről. Feltétel nélkül szeretnek. Még nem értik a világot, igazán azt sem, ami körülveszi őket. De éreznek. Érzik, ha valaki törődik velük. Megértem, hogy képtelen lennél a nap 24 órájában jó apja lenni a fiadnak, és nyilván neki is jobb, ha nem abban nő fel, amiben te élsz. De attól még ott lehetsz a fontosabb pillanataiban... és ha látja, hogy törődsz vele, én azt hiszem, az már elég lesz neki - hajtom le a fejem, mielőtt a tekintetem elárulná, hogy kezdek elérzékenyülni. Megköszörülöm a torkom, és inkább az ablakhoz lépek. Sóhajtok egyet, próbálom összeszedni magam. Ha visszagondolok, én is beértem volna bármilyen bűnöző, meg kegyetlen szülőkkel, ha azok tudtak volna rám szánni némi időt a sajátjukból. Kinyitom az ablakot. Szükségem van egy kis levegőre. És ekkor veszem észre őket. Egy falkányi farkas lézeng a ház udváran. Négyen vagy öten talán... van pár távolabb is. És engem figyelnek, valami olyan nézéssel, amit nem is tudnék hová tenni. Talán... tisztelet? Nagyon... nagyon különös. És egy kicsit borzongató is.
- Nézd - suttogom Klausnak, de nem veszem le a tekintetem az állatokról. Annyira hihetetlen.

Igen, ez már sokkal jobban tetszik. Normálisan beszélgetünk, mind két épeszű, felnőtt ember. És be kell látnom... bizonyos mértékben neki is igaza van. Makacs vagyok, és megesik, hogy csak dacból szegülök vele ellen, amit egyértelműen rosszul visel, már látom.
- Van, hogy nem adsz rá egyéb lehetőséget, hogy észrevetessem magam... de igazad van, olykor én is túlzásokba esem. Hmm... - sóhajtok, majd elmosolyodom. - Igyekszem visszafogni a nyelvem, ígérem - nézem, ahogy kiveszi a telefont a kezemből, aztán elém lép. Kíváncsian követem a pillantásommal, nem is értem azonnal, hogy mit akar. Ám amikor felfogom a szavait, jól eső érzés fog el. Rég óta először érzem, hogy tényleg törődne velem. Bár nem értek vele teljesen egyet, mert attól, hogy minden nőben megvannak az anyai ösztönök, még nem lesz mindannyiunkból jó anya.
- Nekem is volt egy nevelőanyám egykor, aki azonnal kidobott az otthonából, amikor kiderült, hogy más vagyok - mondom halkan, magam elé nézve kissé elmeregve. - De értem, hogy mire célzol. És éppen azért, mert nekem soha sem adatott meg egy normális családi háttér, azt hiszem... minden erőmmel igyekezni fogok, hogy a gyerekemnek ezt meg tudjam adni. Látod... egyikünknek sincs miről példát vennie, és lehet, hogy nekünk nőknek könnyebb átkapcsolnunk erre az anyaszerepre, ahogy te mondod, de... - egy pillanatnyi hezitálás után megfogom Klaus kezét. Ez nem olyan dolog, ami ránk vallana, de ezzel is ki szeretném fejezni, hogy én bízom benne. - Te nem leszel olyan, mint Mikael. Te nem vagy olyan mint ő - hangsúlyozom ki a jelen időt. - Ha a félelmeid valóban többnyire abból fakadnak, hogy te nem leszel jó apa, annál is inkább az lehetsz. Szerintem egy átlagos embernél is megvan ilyenkor ez a pánikolás. Talán normális is. Senki nem kéri, hogy egyik napról a másikra tökéletes szülők legyünk, de majd beletanulunk abba, ami fontos. Öhm... egyébként meg. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hogy ha te egyszer el akarsz érni valamit, akkor el is éred - vonok vállat elmosolyodva, és elengedem a kezét. Szülővé válni nyilván nem ugyanaz, mint világuralomra törni, de a lényegen nem sokat változtat: Klaus mindig eléri, amit akar, és például azt tűzné ki magam elé, hogy elkényezteti a fiát, akkor szerintem el is fogja.

Határozott léptekkel indulok kifelé, és szinte biztos vagyok benne, hogy úgysem állítana meg, annál inkább meglepődöm, amikor maga felé fordít. Nem tudom, hogy mit akar még, de őszintén már nem is nagyon érdekel. Nem várok már tőle semmit, és igyekszem vele türelmesnek maradni, de néha már ez is fárasztó. Ám ahogy elkezd beszélni, úgy esek egyik csodálkozásból a másikba. Az amit mond... és ahogy mondja. Nem sokszor beszélt velem eddig ilyen őszintén, talán még korábban New Orleansban, amikor szóba került a családja, meg a múlt. De mióta kiderült a terhességem, biztosan nem. Pedig ez az, amiért megkedveltem: mert tényleg sok dologban hasonlóak vagyunk. Mint két veszett kutya, melyet folyton sarokba szorítanak, és csak harapni tud, mindenre az a válaszunk. Bár ez a hasonlat szinte szó szerint is igaz ránk, ha azt vesszük, mivé szoktunk változni. Elnézem őt, ahogy magyaráz, közben ismét rájövök a hasonlóságunkra, és kissé megnyugtat az újboli felismerés, hogy az álarca mögött neki is vannak érzései. Még akkor is, ha nehezen tudja kezelni őket. Egyre kevésbé érzem sürgetőnek, hogy lelépjek innen, és faképnél hagyjam. Amikor pedig elhangzik tőle a varázsszó, amit olyan ritkán használ, ráadásul meglátom, hogyan néz rám... Sóhajtok. Talán megérdemel még egy esélyt.
- Na jó, rendben - lépek vissza a pulthoz, és magam elé húzom a széthajtogatott kajalapot. Végül is... eddigi életem során én sem kaptam túl sok megértést. Nagyjából tudom, milyen ez... És... valahol el kell kezdenünk, mármint most első sorban neki, kiépíteni valamilyen normális kapcsolatot magunk között, mert akár elmegyek most, akár nem, ez a gyerek nyilván még jó ideig összeköt majd minket.
- Tudod... nem vagy teljesen egyedül ebben. Megértem a félelmeidet... de egyikünknek sem könnyű... - Nyilván nem éppen ugyanolyan a kettőnk helyzete. Klaus ezer éves, és azt gondolhatta, nem érheti már sok meglepetés, nagy kihívások, és most ez a gyerek egyértelműen mindent felforgatott az életében. Én pedig, azt hiszem, az ellenkező pólus vagyok. Alig töltöttem be a húszat, nem vagyok már gyerek, de még annyi mindent szerettem volna megélni, mielőtt elkötelezem magam bármiben, és erre semmiképpen nem álltam még készen. Nincs honnan példát vennem, nincs mire építenem. Kész káosz ez az egész. Mindkettőnknek. - Ketten keveredtünk ebbe bele, kettőnknek kell megoldanunk. És örülnék, ha tényleg tudnál kicsit változtatni... és ha nem hagynál ki a fontosabb döntésekből - pillantok egyenesen a szemeibe a mondat közben. Aztán a szórólap fölé hajolok, és gyorsan átböngészem. Valami könnyűre vágyom, és gyümölcsre. Ah, atyaég, tényleg kezdek nagyon éhes lenni. Visszahúzom magam elé a telefont is, majd rendelek pár dolgot.

Kölcsönszerződés, mi? Hát ez aranyos. Üzletembernek képzeli talán magát? Vagy engem. - Na jó - könyökölök fel a pulton egyenesen Klaus szemébe nézve. - Először is: soha egyetlen percig sem akartam, hogy szerelmes legyél belém. Sőt! Azért tűntél te a jó választásnak, mert reméltem, hogy közöttünk ilyen sosem fog történni. - Ha Klausról egyáltalán el tudnám képzelni, hogy képes szerelembe esni, akkor valaki olyanra tippelnék, mint az a Tatia.
- A szerelem az egyik legrosszabb dolog, ami bárkivel történhet. Gyengévé, gyámoltalanná, idiótává tesz. Naivvá, könnyen irányíthatóvá, manipulálhatóvá. Semmi szükségem erre, a romantikázástól meg egyenesen rosszul vagyok - tárom szét a karom. Ért már utol engem is a rózsaszín köd, azóta is nagyon igyekszem elkerülni. - És csak hogy megnyugtassalak, szerintem sosem lennék képes beléd szeretni. Ez nem sértés - vonom meg a vállam. Vehetné akár dicséretnek is, de ezt meg nem fogom a képébe mondani, nem hiányzik még egy adag önteltség ide. - De tudod, léteznek egyéb érzelmek, érzések is, nem csak a szerelem. Például szimpátia, rokonszenv, féltés, megértés... Igazából magam sem értem, hogy történt, de tényleg megkedveltelek, mióta együtt vagyunk. - Tekintve, hogy azért már boldogítjuk egymást egy ideje, tulajdonképpen ez nem olyan meglepő. Legalábbis számomra, de hát ez nyilván nem kétirányú. - Minden idegesítő hatalommániád, parancsolgatásod, fenyegetőzésed ellenére fontos vagy nekem, ezért sokat eltűrtem, és félreértés ne essék, egy percig sem csábított el a vagyonod. - Világéletemben egyik napról a másikra éltem, és megvoltam, köszönöm szépen. Nem azt mondom, hogy hidegen hagy a pénz és a kényelem, de szemrebbenés nélkül tovább állok bármikor, ha ennél többet nem tudnak nekem felmutatni. Nem értem, Klausnak miért nem esett még le: nem vagyok megvehető.
- De úgy néz ki, itt az ideje, hogy lezárjuk ezt a dolgot, mert kezd nagyon elegem lenni belőle, hogy nem vagyok más a szemedben, mint egy használati tárgy, amit tetszés szerint leakasztasz a szögről, amikor úgy érzed - emelem egy pillanatra égnek a tekintetemet. - És csak néha-néha, nagy erőfeszítések meg veszekedések árán vagy hajlandó észrevenni, hogy nekem is van véleményem, ne adj isten érzéseim - mélyet sóhajtok, hogy lenyugodjak, mert ezt a helyzetet tényleg teljesen higgadtan akarom kezelni, közben felállok a székemről. Az elém tolt szórólapot egy könnyed mozdulattal gyűröm apró galacsinná, és találok be vele a szemeteskosárba. Inkább megyek, fordulok egyet a városban, és eszek valamit útközben. Sőt, az is lehet, hogy megkeresem a korábbi otthonomat, a lakást, amit béreltem.
- Talán mégsem lesz szükségem arra a szobára. Inkább megoldom egyedül - fordítok neki hátat, és kifelé indulok a konyhából - Ne aggódj, nem hagyom el a várost - teszem még hozzá hátraszólva, csak hogy nyugodt legyen emiatt. Aztán keressen magának más idiótát, mert én nem akarok a szajhája lenni. Nem akarok elmenni, nem akarom elhagyni, soha egy percig sem akartam, és lehet, hogy fáj, de annál is inkább ideje lelépnem, mielőtt még mélyebbre süllyednék. Ez már csak rosszabb lehet, nem igaz? Ha az elmúlt hetek kitartása és bizonyítása után, és a gyerekével a szívem alatt is csak egy parancsra mozduló robot vagyok a szemében, nincs miről beszélnünk tovább.