Éreztem már magam a lehetőségek tárházában mindenhol. Szomorúan, magányosan, boldogan, feszülten, félelemmel teli. Talán utóbbi volt a legjellemzőbb rám. Az élet, vagy inkább Marcell megtanított egy, s másra. Klaus és a Mikaelson család viszont elérte, hogy szinte elfelejtsem azt, aki vagyok, és vastag bőrt növesszek, amin nem hatolhat át sem penge, sem jól irányzott szavak. Végtelen boldogságot sosem éreztem. S az este folyamán abban is kételkedtem, hogy a velem szemben ülő Marcel az az ember, vagy vámpír, akire felnéztem, akit szerettem, talán jobban is, mint tulajdon családommal tettem egykor. Arca, vonásai megváltoztak. Elveszettnek és sebzettnek tűnt, nyalogatta a sebeit, mindezt én csendben tűrtem. Az alkohol ugyanis egy idő után kezdett hatni rá, és láttam, bármit is mondanék, elvesztegetett szavak lennének, amik nem találnának hallgatóságra. Mély álomba merülök, érzem, ahogy még bőrömhöz simul valamiféle szövet, ami megvéthet a hűvös éjszakától, mégsem kelek fel rá, magam alá húzom lábaim, és mivel tudom, hogy még az alkohol sem elég ahhoz, hogy Marcel hagyja, bármi bajom essen, így elmerülhettem az álomvilágban. Nyugodtan aludtam, gondolataim mégsem pihentek. Nem meséltem neki a felbukkanó farkasról, aki mágus is volt egyben, és aki épp olyan meglepően tudott rám hatni, mint ahogy rám hatott a puszta tény, ismert, mint a tenyerét. Mégsem féltem tőle. Nem rémített meg a közelsége, a sejtelmesen csillogó szempár fürkészése, testem viszont olyan reakciókat mutatott közelsége felé, amiről én azt hittem, sosem érezhetek senki iránt. Az álomvilág nyugalmából az arcomon végigsikló ujjak emelnek ki, és először laposan pislogva mérem fel a terepet. Hajamba túrva ülök fel és mosolyodom el Marcel arca láttán, s egy nyújtózkodás keretein belül próbálok életet lehelni álomtól nyúzott arcomba. -Nem vagyok hercegnő. Másrészt viszont közölném, hogy te sem festesz épp kipihenten.-nézek az üveges tekintetbe, és bár tudom, hogy rengeteg dologról kellene neki mesélnem, csendben maradok, magam köré húzom a takaróként szolgáló pokrócot és tekintetem a felkelő Nap sugarai felé emelem. A természet szépsége és harmóniája azonban koránt sem elég ahhoz, hogy a jelen borzalmairól megfeledkezzem.-Csak még egy nap a véget nem érő pokolban.-mormogom orrom alatt, majd elmosolyodva rázom meg a fejem. Nem voltam hercegnő. Már nem is voltam az a kislány, akit meg kellett védenie a boszorkányoktól. Elég erőm volt, mint a boszorkányok vezetője. De az, hogy ismételten egy vámpír társaságában voltam, aligha tetszett a többieknek. Csakhogy eljött az az idő is, hogy mások véleményét kezdtem magam mögött hagyni, s csak a sajátjaim néztem. -Mire emlékszel az éjszakából? Azon kívül, hogy az üveget emelgetted.-kérdésem talán még kicsit szemtelen is, ítélkező, pedig jelenleg nem célom az ilyesmi. Én voltam az utolsó, akinek el kellett volna azt ítélnie, amit csinál. Sőt, igazából szívemből akkor szólnék, ha felhívnám a figyelmét arra, hogy jó lenne, ha cselekedne, és nem a gondolataiba merülne el, na meg persze egy üveg piába. Hálás voltam mindig is azért, amit tett. De ilyenkor... ilyenkor csak egyszerűen értelmet akartam verni a fejébe és kirángatni a gödörből, amibe szinte mindig beleesett, valami érthetetlen oknak hála.
A veszteség íze jobban marta torkomat, mint a whisky kesernyés, de annál határozottabb, markáns nedvének íze. Itthon, eme épület ódon falai között múlatni az időt, miután a trónörökös elvileg halott, Klaus pedig a sebeit nyalogatja... arra lenne most szükségem, hogy ismét alapításba kezdjek. Ideje lenne felvennem a harcot, a tempót, melyet itt diktál a város, mióta csak a Mikaelsonok betették ide a lábukat. Ismét, ezt hozzá kell tenni. Egyáltalán nem nézem jó szemmel, hogy Klaus szemet vetett Camille-ra, de a veszteségemet egyelőre nem tudom hová rejteni. Klaus elfoglalta méltó helyét a városban, azt ami megillette őt. Én, New Orleans egykori királya nem vagyok képes tovább uralkodni, tennem kell hátra két lépést azok után, hogy előre haladtam egyet. Napok óta nem tettem ki a lábam a birodalmamból. A helyről, melyet olyan sokáig a magaménak tulajdonítottam, de mára ellopták tőlem. Néhány napja csakis azt látom megoldásnak, hogy Klaus és Elijah mellé álljak, a ránk váró háborúkat együtt vívjuk meg, talán így sikerül... hiszen a vámpíroknak kötelessége összetartani. Ám nem vagyok abban biztos, hogy visszakapom még valaha Klaus bizalmát azok után, amit tettem a huszas években Rebekah-val karöltve. Rájuk szabadítani Mikaelt, mondhatni, nem egy bátor vámpír legjobb cselekedete volt, már akkor is elvakított a hatalomvány, az, amelyet magamnak akartam még akkor is, mikor tudtam, hogy ez a város örökkön örökké a Mikaelsonokról lesz híres, s őket fogják elfogadni uralkodóknak. Ez idővel változott, nemrégiben elképzelhetetlennek tűnt, hogy képesek lesznek megnyerni maguknak itt bárkit. De a kényszer óriási dolgokat válthat ki belőlünk. Olyanokat, amelyek miatt megbánjuk a bűneinket, azokat, amiket egykori felebarátaink iránt elkövettünk. Volt időm elmerengeni a saját hibáimon egy pár üveg vodka mellett a napokban, elbizonytalanodtam, mikor eszembe jutott, hogyan védett meg ez az állítólag sátán férfi a korbácstól, s hogyan nevelt fel saját fiaként. Örökösének tartott, a bőrszínem pedig nem zavarta őt. Alattomos lépés volt amit tettem ellene, egyszerre vakított el a hatalom és a szerelem, ami inkább volt vonzalom, mintsem az a bizonyos nagy Ő. Tekintetem a velem szemben elbóbiskolt lányra tévedt. Egész este itt időzött mellettem, nézte, ahogy alkohol mámorában szenvedek, és hallgatta, ahogyan kiöntöm a fájó lelkem. Davina-t sem kímélte az élet az elmúlt hetekben. Pedig úgy akartam óvni ezt a lányt, mintha a szemem elvesztett fénye lett volna. Magam sem voltam tisztában azt illetően, vajon miért veszek pártfogásba ilyen gyakorisággal fiatalokat, bár senki nem vádolhat butasággal, hiszen Davinanak is szüksége volt rám. Nekem már jobban rá. A jelenléte megnyugtatott, még ebben a zaklatott időszakban is. - Ébresztő, hercegnő. Vár egy új nap. - szólaltam meg mellé lépve, gyengéden megpaskolva az arcát.
Annyi kérdés maradt rejtve.. Kezdtem azt hinni, hogy hiába jöttem el ide, mert semmivel sem lettem okosabb. Alig lehet kihúzni belőle valamit.. s ha véletlenül el is szólja magát, rögtön témát vált, még mielőtt esélyem lenne folytatni a kikérdezését. De miért? Mi álhat a dolgok hátterében? Miért nem tudom őt szóra bírni? - Nem tudok elvonatkoztatni a dologtól egészen addig, míg el nem mondasz mindent! Hiszen eleve Te hoztad fel ezt az egészet, mint témát. Mindenki fél tőle, ezt felfogtam. De miért? Hiszen tőled is tartanak az emberek! - Juttattam eszébe. Muszáj volt újabb és újabb kérdésekkel bombázzam őt, abban bízva, hogy talán a kitartásommal elérhetem, hogy megnyíljon végre és megossza velem az információt. - Ha nem mondod el, kénytelen leszek saját magam utána járni a dolgoknak! - Tettem még hozzá némi habozás után. Remélem, érzékelni fogja a szavaimból, hogy mennyire komolyan gondoltam mindazt, amit kiejtettem a számon. Én nem szoktam félre beszélni. Látva, ahogy Marcel int egy fiatal, kalapot viselő srácnak, hogy töltse újra a poharamat, akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen kapcsolat húzódhat meg közöttük. - Miért kellene elhagynom? Vagy inkább úgy tegyem fel a kérdést, hogy miért ne kellene elhagynom?! - Kérdeztem kissé irónikus hanglejtést használva a beszédem során. Nem mintha, el akarnák költözni, mert semmi ilyesmit nem terveztem. - Amúgy meg nem áll szándékomban elmenni innen! - Egy elkötelezett, magabiztos féle mosoly is helyet kapott az arcomon, mikor újra beszélni kezdtem. Ezt a kijelentésemet értelmezze úgy, ahogyan szeretné. Veheti figyelmeztetésnek, sima feleletnek, de fenyegetésnek is akár. New Orleans az otthonom,én ide tartozom. Aztán, amikor ismét megszólalt, kissé kidülledt íriszekkel pillantottam fel rá. Az is időbe tellett, amíg rájöttem, hogy nagyon is komolyan beszélt és nem csak az elmém szórakozott velem. Azt szeretné, ha elkísérném őt az álarcos bálra, mint a partnere.. - Nos.., ezen még nem igazán gondolkodtam. - Mondtam kissé határozatlanul, majd amint eszembe jutott a tökéletes folytatás, jóval bátrabban folytattam. - Tudod mit? Kössünk alkut! Ha elárulod Mikaelson titkát, elkísérlek a bálba! - Kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog lépni.
Remélem megfontolod az ajánlatot
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 31, 2014 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille + Marcel
‟ are you here, honey? perfect!
Ott kellett volna elhallgatnom, abban a pillanatban, mikor elmondta, hogy még nem találkozott azzal a férfival, aki egykoron mentorom volt. Bizonyos értelemben a gyámom is, és apám helyett apám. Nélküle valószínűleg emberi életet éltem volna egy ültetvényen, az éjszakákat sötét istállókban töltve, mintegy azért élve, hogy megkapjam a napi fejadagot, s annyi vizet, amennyi kellőképpen elég nekem. A feketéknek nem volt más sorsa abban az időben.. s mikor KLaus megjelent velem az oldalán bizonyos helyeken, minden nagynevű akkori ember csak nézett, hogy hogyan és miként adhat nevet egy néger, fekete kisfiúnak. Talán hálásnak kellene lennem. Voltam is. Míg Rebekah-t meg nem ismertem, s el nem döntöttem, hogy hatalom kell a kezembe. Az, amit láttam KLaus mellett.. tudtam, hogy nekem is arra van szükségem. - Kérlek, ne is áldozzunk több szót Klaus Mikaelsonra. - tettem aztán hozzá egy apróbb mosollyal, majd félrebillent fejjel fürkésztem arcát, s próbáltam nevet adni az azon felbukkanó érzéseknek. Gyönyörű lány... nem véletlenül vakított el engem teljesen. Bár nemcsak a szépsége fogott meg, hanem az, hogy milyen okos is. - Ezt örömmel hallom! - tettem aztán hozzá szélesebb mosollyal, miközben ismét intettem Thiery-nek, hogy töltsön újabb adag italt Camille poharába. - A diplomád után, nos.. remélem, nem tervezed elhagyni New Orleanst, Camile. - fűztem hozzá még, majd körülnéztem. - És reménykedem abban, hogy a hamarosan megrendezésre kerülő álarcos bálon megjelensz majd... az oldalamon. Ha elfogadsz engem kísérődnek.
Sejthettem volna, hogy nem fogok kielégítő választ kapni a kérdésemre. Most komolyan, nem is értem, mit gondolt, amikor kimondta az előbbi szavait. Ennyiben hagyni a témát.. nagyot tévedt, ha azt remélte, hogy beérem majd ezzel az apcsócska információmorzsával! A kezemben levő poharat az ajkaimhoz emeltem, majd ittam néhány kortyot a narancslevemből. Az az igazság, hogy minél jobban érzékeltette, hogy mennyire rossz ember, én annál inkább meg akartam őt ismerni. Látnom kell, kiről beszél, ahhoz hogy száz százalékig egyet tudjak érteni az állításával. Akárki is ez a hírhedt Mikaelson, meg kell őt ismernem. Persze, mindezt úgy kell kiviteleznem, hogy Marcel ne szerezhessen róla tudomást. Mondjuk, valami még mindig nem tiszta. Miért hangoztatja annyit, hogy óvakodjak Klaustól? Ha jobban ismernénk egymást, azt hinném, hogy aggódik értem. - Nem értelek. Miért lenne annyira ördögi? - Kérdések százai fogalmazódtak meg bennem. Azt sem tudtam, melyiket tegyem fel neki hamarabb, mert mindre választ szerettem volna kapni. Na jó, volt egy kérdés, amit jobbnak láttam inkább annyiban hagyni. Túl sokat képzelek bele a dolgokba, ha azt hiszem, hogy ez a férfi kicsit is aggódik értem. - Jól haladok a tanulással, sőt ami azt illeti, ennél jobban nem is alakúlhatnának a dolgok. Hihetetlen mennyi mindent elárul egy arc.. - Feleltem aztán a következő kérdésére is, a végére odabiggyesztve egy sokat sejtető mondatot is. Gondoljon amit akar, de látszik rajta, hogy titkol valamit.
Olyan lassú vagyok..
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 9:10 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille + Marcel
‟ are you here, honey? perfect!
Úgy hiszem, addig a legjobb, amíg nem tudja, ki az a Klaus Mikaelson. Talán barbárság tőlem, hisz én sehol sem lennék, ha annak idején nem lép be az életembe. De képtelenség azt mondani, hogy.. jó hatással lenne a Camille-lal kialakuló kapcsolatomra, ha most összeeresztenék őt Klausszal. Nem tudom, hogy miért.. nem hiszem, hogy valaha is kételkedtem volna Camille-ban. Egészen idáig. S nem mintha annyira mélyre nyúlna a mi ismeretségünk. - Remekül érzékeled a szavakat! - bólintottam egyet, miközben ismét intettem, hogy teletöltsék a poharamat barátaim. Igen, inkább hívom őt barátaimnak, mint alattvalóknak, ahogy teszi azt Klaus. Vagy tenné. Hiszen amíg én itt vagyok, s levegő jut a tüdőmbe, Klaus nem lesz uralkodó. Teszek róla! - Hogyan haladsz a tanulmányaiddal, kedvesem? - kérdeztem aztán, miközben szemöldököm lassan siklott fel homlokomra, s vártam válaszát. Legjobbnak találtam nem beszélni tovább KLausról. Még túlontúl kíváncsivá teszem, s akkor minden elbukik.. hiszen ha egy nő kíváncsi, utánajár a történéseknek. S az Cami esetében életveszélyes lenne!
Ahogy beszélt Mr Mikaelson páratlan és kihagyhatatlan angol jómodoráról, akaratlanul is felfigyeltem arra, mennyire meglepődött a válaszomon. Mintha pont az ellenkezőjét feltételezte volna annak, ami valójában történt. Nem értem, miért kellett volna felkeresnie engem. Pszichológia szakértőként emlegette őt, amivel határozottan elérte, hogy kíváncsi legyek a "város legújabb bikájára". - Miért kellett volna összeülnie velem? - kérdeztem rá végül némi habozás után, hiszen ha úgy vesszük, nem hiába jöttem el ma ide. Túlságosan is kíváncsi voltam ahhoz, hogy hallgassak. Azt hiszem ez a tulajdonságom fogja majd a későbbiekben a vesztemet is okozni.. Nem sokkal későbbb, amint megszólalt legnagyobb meglepetésemre óva intett tőle, azt állítva, hogy Klaus Mikaelsont egyáltalán nem jó szándék vezérli. Ha ő mondja, akkor biztosan úgy is van. Nem igazán van okom kételkedni a szavaiban, főleg azért nem, mert van egy sanda gyanúm, hogy ő jóval régebb óta ismeri Mikaelsont, mint bárki más a környéken. - Igen, értelek - felelem kissé meglepetten, majd gondolkodni kezdtem a hallottakon. - Úgy beszélsz róla, mintha maga lenne az ördög.. - kedtem, de valamiért elakadtam. Lehet, hogy pontosan erről is van szó?
Bocsi, hogy ennyit kellett várnod a reagra!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 31, 2014 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille + Marcel
‟ are you here, honey? perfect!
Camille volt életem azon része, amelyért küzdenem kellett. Mióta megpillantottam, valami vonzalom alakult ki irányába, s nem hiszem, hogy ezt csak úgy ki lehet nőni. Nem vagyok már ostoba gyermek, akinek hátát korbácsok ostorozzák nap mint nap. Küzdök, amiért akarok, de a mai világban már könnyedén a kezembe csúszik bármi. Ez néha jó, néha nem. Nem szeretem a könnyű játszmákat. És Cami pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Nehéz megszerezni. De érte akár ezer Klaus Mikaelson-on keresztül is átmegyek. - Ez igazán sajnálatos. Mr Mikaelson angol jómodora páratlan és kihagyhatatlan. Szenttül hittem, hogy már kihasználta a lehetőséget, és összeült veled, mint igazi.. pszichológia szakértő. - jegyeztem meg, de mindezt kedvesen tettem, semmi bántó nem bújkált a hangomban. Az a tény, hogy Klaus itt van, okkal váltott ki belőlem aggodalmas gondolatokat. Ő mindig eléri amit akar, de az új Marcellel még ő sem találkozhatott. És ezt azt hszem, hogy pótolnunk kell. Szemtől szemben, a város két főbikája. - Jól figyelj rám, Cami. Ne dőlj be neki. Tud a szavakkal bánni, de nem jó szándékkal teszi. Értesz engem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és ismét helyet foglaltam a vele szemben lévő széken.
Nem tudom, miért de volt egy olyan megérzésem az elkövetkezendőkkel kapcsolatban, hogy a dolgok nem fognak olyan egyszerűen megtörténni, mint azt ahogyan reméltem. Marcel valamit elhallgat, amit nem hiszem, hogy olyan könnyen elárulna nekem. Remélem a kiváló emberismerő képességem most sem hagy majd cserben. Minden reakciójára, mozdalatára, arcmimikájára figyelni fogok, hisz elég egyetlen kis arcrándulás és már el is árulta magát. Ekkor felnéztem Marcelre, majd bólintottam, az itallal kapcsolatos kérdésére válaszolva, miszerint a narancslé tökéletes lesz. Aztán megtörtént az is, amire mindeddig vártam. Marcel végre jó irányba kezdte el terelni a beszélgetésünk fonalát. És tessék, meg is történt az a bizonyos elszólás. Mondjuk, lehet direkt fogalmazott így. Hm, hogy találkoztam-e már a város legújabb bikájával? És itt a legújabbon van a hangsúly. Hisz természetes, hogy önmagát is pontosan annak tartotta. A város egyik bikájának. Elég sok minden keringett róla a negyedben, khm, kissé még önmagamnak is szégyellem bevallani, hogy ezek az informácimorzsák kihallgatás során jutottak a tudomásomra. Akadnak olyanok, akiknek elég könnyen megindul a beszélőkéjük, ha némi alkohol jut a szervezetükbe. Nos, a legújabbal kapcsolatban is terjengtek szóbeszédek, de ezidáig még nem futottam össze az illetővel. Akárki is legyen az, egy biztos: az emberek félve beszélnek róla. - Sok minden terjeng a negyedben, de személyesen még nem futottam össze vele - feleltem végül a kérdésére, hisz mindennél kíváncsibb voltam minden egyes apróságra, ami akár vele, akár a város sötét titkaival lehet kapcsolatban.
Remélem, nem lett nagyon rossz ://
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 24, 2014 7:46 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille & Marcel
are you here, honey? perfect!
Egy mosolyt váltott ki belőlem. A tény, hogy ő egy ember, s én eddig még nem éreztem azt, hogy meg kell őt ölnöm, különösképpen felemelőre bizonyult. Nem tudom, talán ez a szőke hajtömeg.. talán ez a kérdésekkel teli szempár... talán ezek a telt ajkak ösztönöznek engem arra, hogy legyőzve önmagam, foglalkozzak vele... de magam sem tudom, hogy miért... én, aki eddig számtalan alkalommal kerülhetett volna hasonló helyzetbe, most kérdések között vergődik. Talán ez egy ilyen szituáció. Egy ilyen.. élethelyzet. Amelyet csak fokoz Klaus Mikaelson városba érkezése. Az Ősi család.. ha csak tudnák, amit én tudok. Nem sokáig rontanám a levegőt az élők között. De ahogy Klaust ismerem, mint saját életem megmentőjét, nem ölne meg. A Kertbe záratna engem húgával együtt, és ötszázévnyi éhezésre kárhoztatna. - Thierry, hozz Caminak egy pohár... narancslevet? - fordultam ekkor már Cami felé. - Túl korai óra ez az iváshoz. - kacsintottam rá halk nevetést követően, majd magam is helyet foglaltam, és csak néztem arcát, néztem, hátha megkapm tőle azt az ihletet, amelyre régóta vágyom. - Találkoztál már a város... legújabb bikájával? - csaptam össze két tenyeremet, miközben lábaim keresztbe fonva az asztalra kerültek. Klausra gondoltam. De nem tudom, Cami ebből tud-e valamit.
Válasza hallatán apró mosoly futott át az arcomon. Na igen, én is rengeteget töprengtem azon, hogy eljöjjek-e egyáltalán vagy sem. Végül mégis itt vagyok. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, mindig is a kíváncsiság hajtott, még akkor is, ha tudtam, hogy inkább megálljt kéne parancsolnom magamnak. De képtelen voltam rá. Válaszát hallgatva pillantásommal akaratlanul is tanulmányozni kezdtem a vonásait, arcmimikáját, melyeken látszott, hogy a gazdája igyekszik kifürkészhetetlenül viselkedni, ám engem nem lehetett átverni. Elegáns mosolya mögött volt valami, ami meggyőzött, hogy valóban jó ötlet volt ide jönnöm. Volt benne valami nem hétköznapi..., ugynakkor képtelen lennék megmondani, hogy mi ez. Mindenképpen meg kell fejtenem ezt a titkot. Sosem szerettem sötétben tapogatózni. Annyira emberi volt, mégis titokzatos. - Ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára - jegyeztem meg elmosolyodva, majd helyet foglalva az általa felkínált széken. - De ezesetben a szerencse is közrejátszott - tettem hozzá, még mielőtt elbízná magát. - Túlságosan is hajtott belülről a kíváncsiság, hogy megtudjam, mire is céloztál a múltkor - tereltem el ügyesen a témát a korábbi kis konverszációnkra. Hisz előszöris ezért jöttem, a további esetleges okokra egyelőre még csak gondolni sem szeretnék. Jobb nem gondolni rájuk. - Rendben, beszélgessünk. Akár, folytathatjuk is a beszélgetést ott, ahol a múltkor abba maradt - javasoltam ártatlanul, hisz jobb téma nem igazán jutott az eszembe. Pluz, nem is akartam mást felhozni.
Remélem, nem lett nagyon rossz ://
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 12, 2014 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille & Marcel
are you here, honey? perfect!
Camille számomra egy olyan apróságot szimbolizált, mellyel én magam talán sosem találkoztam. Nem tudtam birtokolni már emberi tulajdonságokat azon kívül, hogy megtartottam ígéreteimet bármiféle áron, s behajtottam mindent, mit megígértem. Camille azonban... ártatlanságot adott az életembe. A maga ártatlanságát. Tekintete olyan kérdő, olyan ismeretlenekre kíváncsi, melyeket tőlem nem tudhat meg. De meg fog... s akkor csalódást fogok neki okozni. Pedig nem ez minden vágyam. Akarok végre valami hétköznapit az életembe. Egy kis szerelmet... mely nem a Rebekah-hoz kötő érzéseket hozza felszínre. - Reménykedtem benne, hogy nem fogod elutasítani a meghívásomat. - feleltem ennyivel kérdésére egy elegáns mosollyal, majd feléje fordulván kihúztam neki az egyik széket, hogy foglaljon helyet. - Beszélgessünk, kedvesem. Régen jutott rá időnk. - tettem aztán hozzá, miközben intettem az egyik emberemnek, hogy hozza azt italt, amit előkészíttettem vele.
Hogy őszinte legyek, rengeteget töprengtem azon, hogy eljöjjek-e egyáltalán a Marcel által lefirkantott címre. Tény, hogy tudni akartam a város, bár helyesebb lenne azt mondani, hogy a negyed titkairól, viszont elővigyázatos lévén arra is gondolnom kellett, hogy mi lesz azután, hogy eljöttem.. Mit fogok esetleg megtudni.. vajon tényleg megváltoztassák majd az egész életemet azok a dolgok, amiket hallani fogok? Szerencsére a kíváncsiságom mindig győzedelmeskedett, valahányszor csak efféle döntés meghozása elé kerültem. Így történt ez most is. A munkaidőm lejártával hát el is döntöttem, hogy még azért is elmegyek és addig nem mozdulok onnan, míg ki nem szedem Marcelből a francia negyed legsötétebb titkait. Nagyon eltökélt tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek. Ez a makacsságom egyszer majd a vesztemet fogja okozni. Mindenesetre én addig is hű maradok önmagamhoz és azt teszem, amit helyesnek találok. A hatalmas birtok elé érve kissé elbizonytalanodtam. Tényleg át akarom én lépni ennek a hatalms palotának a küszöbét? Naná, nehogy már az utolsó pillanatban gondolnám meg magam! Kihúzva magam, magabiztosan léptem át a küszöböt, majd egy házvezetőnőnek tűnő udvarias hölgy a teraszhoz vezetett, azzal a megjegyzéssel, hogy a házigazdát ott fogom megtalálni. Alig léptem ki a teraszra, már fel is csendült Marcel ismerős mély,férfias hangja. - Helló - köszöntem, miközben lassú, kimért léptekkel közelebb mentem, majd nem messze tőle, megálltam. - Miből gondoltad, hogy elfogok jönni? - csendült fel ismét a hangom, hisz kíváncsi voltam, mire számított, eljövök-e vagy sem.
Végre :3
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 23, 2014 3:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Camille & Marcel
are you here, honey? perfect!
Egy számomra közkedvelt tevékenység volt állni az erkélyen, s szemlélni bandám tevékenységét. Nappal nem volt túl szokványos az, hogy prédákat hoznak, majd megcsapolják őket, nem. Ez éjszaka vált igazán izgalmassá, s azt reméltem, hogy engem sem felejtenek ki a mókából. Hiszen ha valamit igencsak akartam ilyenkor, az egyértelműen pár jó falat, egy pohár whiskey, és garantált az éjszakai szórakozás. Amióta hazatértem a főiskoláról, aggályokkal töltött el minden, ami Davina-val történt. Szívem szakadt bele abba, ami történt vele. De nem mutattam ki az embereim előtt. Nem láthatják vezérüket legyengültnek! Nem! Klaus nem kaphat információt rólam. A sebezhetőségemről. Hiszen akkor Davina válna első számú célpontjává, és nem tudnék választani a saját akaratom vagy a lány között, kit sajátomként szeretek. Talán úgy, ahogyan Klaus szeretett egykoron engem, mint tanítványát. De a tanítvány túlnőtte mesterét. Itt az ideje hogy mindent megkapjak. S ő végignézze saját vereségét. - Már vártalak! - bukott ki belőlem hang, ahogyan azt az édeskés illatot megéreztem magam mögött. Talán a függöny hozta magával a sugallatot, mely jelezte, hogy Camille megérkezett. Számomra ő mindig is egy olyasféle csábítás volt, melyet életem eddigi részeiben nem tapasztaltam. S most minden pillanatát ki akartam élvezni.
Kezdőlap
|| 
|| 
