Nem állt tőlem távol a változás. A változásoknak köszönhetően voltam most itt, és éltem jó pár évig úgy, hogy New Orleans igazi uralkodója lehettem. Sosem számoltam azzal, hogy egyszer majd megfosztanak a hatalmamtól, ráadásul azok, akiktől annak idején sikeresen elvettem azt. Nem volt nehéz, csak a gyenge pont megtalálásáig kellett eljutnom. Túl sokat beszéltek arról, hogy mi elől menekültek, Rebekah pedig ostoba módon még többet fecsegett. Még ha nem is szándékosan ártott fivéreinek, végül az én oldalamon állt. Mikaelt a városba hozni nem volt ostobaság, de nem gondoskodtam arról, hogy még kegyetlenebb eszközökkel tényleg elpusztítsa a gyermekeit. Mára pedig késő. Bár így nyolcvan év elteltével már az egész csak emlék, a múlt egyes szeletkéi, amiket nem tudtam állandó jellegűvé varázsolni. Szomorű történet. - Nem volt okom a kimozdulásra. - Feleltem teljesen őszintén, majd az italos kis pult felé fordítottam a tekintetemet, hogy lássam, mennyi is maradt még az üvegben, mennyit fogyasztottam el belőle. Mert lehet, hogy előbb-utóbb újabb készletet kell beszereznem. Ha ilyen tempóban folytatom majd az önmarcangolást, kelleni fog minden plusz csepp. - Nem tehetek semmit a hatalom ellen. Beletörődtem abba a sorsba, amibe kényszerítettek. a város gyászba borult egy gyermek halála után, nem a legjobb alkalom, hogy kitörjek a senkik birodalmából. - Mondtam szavaimat határozottan, mintha egy egész jéghegy bújkált volna a hangomban. De nem irányában volt ez jelen, inkább magam iránt, rossz eszközöket választottam ahhoz, hogy megőrizzem azt, ami az enyém volt. Mára pedig már nem az enyém. Csak fokozta szavaival azt, amit eddig is éreztem. Megfosztottak a címemtől. Mégis, moderálva magamat, nem kértem arra, hogy távozzon, ha nem fog mást csinálni, csak feltépni ezeket a sebeket, amik fájnak, és jobban szúrnak, mint azok az ostorcsapások, amik elől Klaus egykoron megmentett. - Ki kell találnom valamit. - Tértem el a gondolatmenetétől, mikor nem arra reagáltam, amit kérdeztem. - Mi történik a városban odakinn? - Kérdeztem felé fordulva. Eszemet vesztve próbáltam megtalálni a helyemet az új hierarchiában, de sehol nem volt egy kis betöltetlen placc.
Így látni, ilyen állapotban sosem volt jó. Amíg a padlásszobában éltem, bezárva, volt időm azon gondolkozni, mivel hálálhatnám meg Marcel-nek, hogy megmentett és nem kellett elporladnom a föld alatt első körben, amiért a boszorkányok fel akartak áldozni. Az már más ügy volt, hogy végül muszáj volt elvágniuk a torkomat, hiszen a bennem tomboló erő veszélyeztette a város épségét, amit senki sem engedhetett meg. Azóta már ismét élőként kissé nehezebb volt beilleszkednem abba a világba, ami normálisnak volt nevezhető, kicsit hétköznapibbnak, mint egy templom padlásának berendezett szobájában ücsörögni. - Még nem láttalak ennyire letörtnek. – Motyogtam, amikor elengedett és az arcára nézve úgy éreztem, sóhajtanom kell egyet. Eddig is aggódtam Marcel-ért, biztos voltam benne, hogy megviseli a városban lejátszódott, de a háttérben még mindig dúl hatalmi harc, ám nem hittem, hogy ennyire padlóra küldi a vereség és a veszteség. Szó, mi szó, néhány nap alatt a feje tetejére állt minden, amit eddig rendezettnek lehetett nevezni, az pedig főleg, amit Klaus Mikaelson okozott az ittlétével és a családja önkényes tevékenykedéseivel. - Sokkal fontosabb kérdés, hogy te mit tervezel csinálni. Meddig akarsz itt ülni, inni és sajnálni azt, ami szerinted elveszett? – Vontam össze kérdőn a szemöldökeimet. Hová lett a magabiztos apafigurám, aki soha nem hagyta cserben az alattvalóit, hanem kősziklaként állt ki mellettük a nehéz helyzetekben? Így neki sem lesz jó, azoknak pedig főleg nem, akik neki köszönhetően lettek olyanok, amilyenek… ennek a városnak nem olyan vezető kellett, mint a magától elszállt hibrid. - Csak meg szerettem volna nézni, hogy vagy. Látom, nem éppen a legjobban. – Aprót nyeltem. Mit mondhattam volna? Ha esetleg eszembe jutott volna, hogy elmondjam neki, min ügyködök egy ideje ilyen állapotban nem hiszem, hogy fele annyira is vevő lett volna rá, mint normálisan. – Aggódtam érted, azóta nem beszéltünk, hogy… megfosztottak a címedtől. – Pislogtam rá lassan, bocsánatkérően, hogy felhoztam a témát. Nem én akartam az lenni, aki még meg is forgatja a kést a hátában. – Őszintén... hogy vagy? – Kérdeztem rá egyenesen.
- Davina! - ismételtem nevét ismét, ezúttal már több élettel a hangomban. A veszteség íze jobban marta torkomat, mint a whisky kesernyés, de annál határozottabb, markáns nedvének íze. Ithon, emea épület ódon falai között múlatni az időt, miután a trónörökös elvileg halott, Klaus pedig a sebeit nyalogatja... arra lenne most szükségem, hogy ismét alapításba kezdjek. Ideje lenne felvennem a harcot, a tempót, melyet itt diktál a város, mióta csak a Mikaelsonok betették ide a lábukat. Ismét, ezt hozzá kell tenni. Egyáltalán nem nézem jó szemmel, hogy Klaus szemet vetett Camille-ra, de a veszteségemet egyelőre nem tudom hová rejteni. Klaus elfoglalta méltó helyét a városban, azt ami megillette őt. Én, New Orleans egykori királya nem vagyok képes tovább uralkodni, tennem kell hátra két lépést azok után, hogy előre haladtam egyet. Rebekah a múltté. Kiderült, hogy szívemet leginkább csak azért forrósította fel egykoron, mert ő elvezethetett volna ahhoz, melyre már akkor is vágytam. Kiiktatni magát Klaust. De meggonodltam megam, már egyáltalán nem ez a célom. Nem ezt akarom elérni. Kezem gyengéden időzött hátán, majd mikor úgy ítéltem, hogy ideje elszakadnom tőle, hátráltam egy lépést. - - Italozni soha nem túl korai. S ha nincs okom ünnepelni, iszom a veszteségre. - vallottam be teljesen őszintén, de ezt nála jobban nyilván senki nem tudta. Davina volt az életemben a gyermek, aki nekem sosem adatott meg, vágyam sem volt saját családra, míg ember voltam, de már egészen korán megmérgezett a vámpírok világa. Keserű sóhajtással adtam tudtára lelkem jelenlegi állapotát, nem válaszolván szavakkal a kérdésére. Nem voltam jól, egy halvány jele sem volt rajtam örömnek. - A város gyászol. Én pedig a városomat gyászolom, amit elveszítettem. - kortyoltam bele poharamba, majd Davina felé tartottam a drága készletem egy részét. - Nem így kellett volna történnie. - koccantak össze fogaim, majd ismét ránéztem. - Esetleg híreket hoztál? Új célt a nehéz helyzetben?
Végighordoztam a tekintetemet a falakon, amelyek ugyan soha nem szolgáltak otthonomként, mégis hozzájuk tartozónak éreztem magam. Talán azért, mert Marcel itt élt, ez volt a bázisa, a főhadiszállása, viszont én hiába szerettem volna itt élni, nem engedte. Akkoriban nem igazán értettem, miért ellenzi az ittlétemet és miért volt feltett szándéka a templom toronyszobájában tartani, ám az erőm növekedésével, a rémálmaim megjelenésével és a mágiám kontrollálhatatlanságának megjelenésével egyenes arányosságban döbbentem rá arra, hogy mindent az én védelmem érdekében tett. Meg akart óvni, elrejteni a rám vadászó boszorkányok és gyülekezetek elől és ugyan ez a fajta törekvése nem vezetett sikerre, mégis éltem. Abban a pillanatban, amikor azon viharos éjszakán a temető közepén állva Sophie Deveraux kést rántott és elvágta a torkomat, belenéztem Marcel szemeibe, amelyek szinte az enyéimet tükrözték attól függetlenül, hogy a színük eltérő volt. Félt. És én is rettegtem, hogy az Aratás csak egy évszázadok óta ápolt mese, szilárd táptalajt biztosítottak a fennmaradásához, de semmi nem igazi belőle és nem fogok visszatérni az életbe. - Még szép, hogy meglátogattalak. – A lehető legnagyobb örömmel öleltem át őt, lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem a vállait, ám mosollyal az arcomon pihentettem meg rajta a fejemet. Hiányzott. Ő volt az apafigura az életemben és kíváncsi voltam arra, hogy van mindazok után, amit történt a városban. Abban a városban, amit néhány hete biztosan magáénak mondhatott, csakhogy most kénytelen volt kispadról szemlélni az eseményeket. El sem tudtam képzelni, mi játszódhat le benne. Nem mindig értettem egyet a politikájával, a templomban töltött idő alatt nem is nagyon folyhattam és folytam volna bele amúgy sem a dolgokba, de hogy Klaus Mikaelson kezébe kerüljön az irányítás… nem volt jó előjel. - Nem túl korai az italozás? –Lefejtettem róla a karjaimat és elővettem azt a nézésemet, amely a kérdőre vonásról árulkodott és nem nagyon szerettem használni, csakis vészhelyzetekben. Manapság egyre több volt az ilyen vészhelyzet, úgyhogy inkább úgy döntöttem csupán sóhajtok egyet és megpróbálom felvenni a nem szánakozó nézésemet. A gond annyi volt, hogy nem tudtam elrejteni az aggodalmamat sem, így rengetegfajta kifejezés ülhetett ki az arcomra. – Hogy vagy? – Tettem fel óvatosan a rövid, lényegre törő kérdést. Rá nézve is megállapíthattam volna, hogy nem volt jó és nem szerettem volna hallani a szájából is, de mérget vettem volna rá, hogy eddig senki sem kérdezte meg tőle ezt.
Napok óta nem tettem ki a lábam a birodalmamból. A helyről, melyet olyan sokáig a magaménak tulajdonítottam, de mára ellopták tőlem. Néhány napja csakis azt látom megoldásnak, hogy Klaus és Elijah mellé álljak, a ránk váró háborúkat együtt vívjuk meg, talán így sikerül... hiszen a vámpíroknak kötelessége összetartani. Ám nem vagyok abban biztos, hogy visszakapom még valaha Klaus bizalmát azok után, amit tettem a huszas években Rebekah-val karöltve. Rájuk szabadítani Mikaelt, mondhatni, nem egy bátor vámpír legjobb cselekedete volt, már akkor is elvakított a hatalomvány, az, amelyet magamnak akartam még akkor is, mikor tudtam, hogy ez a város örökkön örökké a Mikaelsonokról lesz híres, s őket fogják elfogadni uralkodóknak. Ez idővel változott, nemrégiben elképzelhetetlennek tűnt, hogy képesek lesznek megnyerni maguknak itt bárkit. De a kényszer óriási dolgokat válthat ki belőlünk. Olyanokat, amelyek miatt megbánjuk a bűneinket, azokat, amiket egykori felebarátaink iránt elkövettünk. Volt időm elmerengeni a saját hibáimon egy pár üveg vodka mellett a napokban, elbizonytalanodtam, mikor eszembe jutott, hogyan védett meg ez az állítólag sátán férfi a korbácstól, s hogyan nevelt fel saját fiaként. Örökösének tartott, a bőrszínem pedig nem zavarta őt. Alattomos lépés volt amit tettem ellene, egyszerre vakított el a hatalom és a szerelem, ami inkább volt vonzalom, mintsem az a bizonyos nagy Ő. Egy kiáltásra kaptam fel a fejem, és rögtön le is tettem az üveget, amit a kezemben tartottam. Felismertem a hangot, rögtön mosolyt is csalt arcomra a látogatóm kiléte. Felálltam, s villámgyors ütemre kapcsolva termettem előtte a nappaliban. - Drága Davina. - ejtettem ki nevét lágyan, és elmosolyodtam. Idejét sem tudtam annak, mikor találkoztam vele utoljára. Karja után nyúlva húztam karjaim közé, és hajának édes illatát érezvén tudtam, tényleg ő érkezett hozzám. - Hát itt vagy. Meglátogattál.
Az idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára Marcel-t. Az utóbbi időben nem igazán volt alkalmunk találkozni, őt lekötötte a trónfosztása, engem pedig az, hogy úgy nézzenek rám az elméletileg ugyanazt átélt társaim, mint a véres ingre. Amíg Marcel-el éltem, vigyázott rám, biztonságban tudtam magam nem volt semmi bajom. Néha jelentkező álmok, rémképek, izomrángások, de visszasírtam azt az időszakot. Tartoztam valahová, volt valaki, aki megmentett, aki törődött velem és a családomnak hívhattam akkor is, ha csupán egyetlen személyről volt szó. Nekem teljesen megfelelt. Marcel apám helyett volt apám, a karjaiba vett, amikor az anyám elfordított rólam a tekintetét, pedig az életemért könyörögtem neki… mégis milyen szülő tesz ilyet a gyerekével attól függetlenül, hogy hisz valamiben vagy sem? És ha nem jött volna be az Aratás, hanem lemészárolt disznókhoz hasonlóan feküdtünk volna a temető kövén? Ma már tudtam, hogy az erőnk tényleg az ősöktől származik, hittem bennük, halottként is megtapasztalhattam a létezésüket, de én soha nem tettem volna ilyesmit a saját gyermekemmel. Kegyetlenség. Csoda, hogy soha többé nem akartam látni azt a nőt, aki a világra hozott? Reméltem, hogy senki mással nem fogok összefutni a birtokon, csakis Marcel-el. Az ajtókon ott díszelgett a címere, a hatalmas M betűt a Mikaelson-oknak sem kell lecserélniük, ha már elvették a királyságot, legalább spóroltak egy kicsit. Megcsóváltam a fejem a gondolatra. Sajnáltam Marcel-t. Jól érezte magát ebben a városban, megvolt mindene, erre néhány ősi vámpír felbukkanásával az egész rend tönkrement. Minden felborult és annak ellenére, hogy vannak közöttük normálisak is, mint például Rebekah vagy Elijah, Klaus a legutálatosabb egyén a földön. Számomra. Ha összefutnék vele, a hányingeren kívül biztosan elkapna a düh is, ami most nem szerettem volna érezni. Vajon Marcel-el hogyan közölhetném, hogy visszahoztam a világ egyik legveszélyesebb természetfeletti lényét az életbe? Mikael töretlenül készült és készül arra, hogy megölje a fiát, nekem pedig módot kellett találnom arra, hogy megvédjem a legjobb barátomat és a védelmezőmet, bármi áron. Nem engedhettem, hogy bántódásuk essen, szükségem volt rájuk, szerettem őket. - Marcel! – Belépve a tágas nappaliba elkiáltottam magam, mivel nem hallottam motoszkálást. Nekem nem volt vámpírhallásom, a megérzéseimre sem támaszkodhattam a hollétét tekintve, hiszen ez a birtok akkora volt, hogy időben is sokáig tartott volna végigjárni. Így hát vártam, gondolva, hogy biztosan csak járkál valahol és felbukkan, amint elérte a fülét a hangom.
- Ó, nem! – arcomon szemtelen és elégedett vigyorral fordultam vissza felé – Nem, nem Anna. Először is, meglátom mennyire vagy jó kislány – léptem közelebb hozzá és egy kósza tincset füle mögé hajtva hajoltam közel, annyira, hogy forró leheletem szinte már égesse bőrét – Ha szófogadó leszel még meggondolom a dolgot… ha nem… - tenyerem a formás derékra simult s könnyed mozdulattal emelte meg, esélyt adva arra, hogy combjaival körbekulcsoljon – Nos, ha nem, akkor megtiltom, hogy bárki is hozzád érjen… vagy akár csak rád nézzen. – suttogtam elégedetten mert imádtam ezzel a forró szukával játszani. Láttam, hogy reszket meg a teste a gondolatra, hogy nem lesz senki aki érintse, aki élvezetet nyújtson feléje és láttam, ahogy meghajol a vágy előtt mi előre hajtotta. Így hát megadtam azt neki amire a leginkább vágyott. Magamat. Az éjszaka után Anna hazament, én pedig miután kellemes fürdőt vettem, számot vetettem magamban az elvégzendő dolgok listájáról. Higyj nekem barátom amikor azt mondom, egy király élete nem könnyű és még csak nem is egyszerű. Ó, ugyan, miért is lenne az? Persze, inkább ez mint az elnyomás melyben már nem is emlékszem hány rohadt évig tengődtem. Soha többé nem leszek rabszolga, ezt már akkor elhatároztam amikor Klaushoz kerültem. Ennek pedig minden nap eleget kellett tennem.
Hátam rövid időn belül érkezik a falhoz, s már nem is lepődöm meg ezen. Imádtam Marcel minden egyes játékát, hisz volt benne valami, ami hiányzik másokból.. talán az a láthatatlan uralkodói ösztön, mellyel engem kétségek nélkül képes feltüzelni. Imádom az uralkodó férfiakat, de tény, hogy én is egy igazi domina vagyok... és imádom szintúgy az uralkodót játszani. Testemet úgy mozgatta, mintha csupán egy egyszerű bábu volnék. Talán kezei között tényleg ennyivel bírtam... kivéve amikor nem, és volt merszem szembeszegülni vele. Előfordult már az is, s talán azon kiváltságosok közé tartozom, akik emiatt nem kaptak büntetést. Bár ha büntetésnek számít az, miben akkor részesített, hát büntethet akár még ezerszer is. Testem megremeg, mikor újra végigsimít hátamon, arcom még mindig a falnak nyomódott, majd egy aprót sóhajtva - ezzel is érzékelve, hogy vágyam és szenvedélyem egyre inkább éleződik és fokozódik irányába - fordultam aztán meg, s néztem a szemébe. Ellépett tőlem, nem is hittem, hogy még van ereje játszani. - Akkor lakomázz belőlem, te vámpírok királya. - súgtam halkan, szinte égetően nézve tekintetébe.
Úgy csaptam falhoz, hogy nem volt ideje gondolkodni vagy levegő után kapni mert máris ajkaira tapadtam. Anna mindig is olyan kisugárzással bírt aminek egyetlen férfi sem bírt ellenállni és aminek az életét köszönhette. Imádtam ennek a nőnek minden porcikáját. Tenyerem gerincére futott s letépve ruháit szorítottam a hideg s mégis ellenállhatatlan színnek mi a falat borította. – Én sosem lakok jól. – ejtettem ki könnyedén a szavakat. Igazi nagy vad voltam és ezzel Anna is tisztában volt. Minden oka megvolt arra, hogy tudja, mit kell tennie és mégsem hajolt meg előttem. Arcával a falnak fordítottam és addig kényszeríttetem még csodálatos fenekét a magasba nem emelve hajolt meg előttem. Elvigyorodva csaptam egyet rá tenyeremmel majd végigcsókolva gerincét, hajoltam füléhez és búgtam bele. – Ne légy rossz kislány Anna. – persze, tudtam, hogy csak nekem engedi, hogy megzabolázzam de nekem engedte és ez volt az egyedüli dolog ami számított ezekben a percekben. Ujjaim végigzongoráztak hátán s végül eleresztve léptem el tőle, várva, várva arra, hogy mi lesz a reakciója arra, hogy ilyen galád mód feltüzelem majd azonnal el is eresztem.
Szavai engem is lenyugtattak, és úgy véltem, ennyire még soha nem láttam azt, hogy igaza van... mindig is elnyerte bizalmamat, megnyugtatott, még ha nem is ez volt a feladata. De ki tudja, mi minden fér bele már ebbe az amúgy is tágra, és igencsak hosszú életűre nyúlt kapcsolatba? Barátságba... ha szabad ezt a szót használnom kettőnk kapcsolatára. - Biztos vagyok abban, hogy nem fogsz sikertelenül eljárni, Marcel. - feleltem neki egy széles mosollyal. Bíztam benne. Nem találkoztam még a Mikaelson család egyetlen tagjával sem, de Marcel mindig is elszánt volt. És tudta, mit kell tennie. Kezem ragadozóként záródott tarkójára, ahogy csókolni kezdte ajkaimat, mint valami éhes bestia, és beleharaptam alsó ajkába. - Nem laktál jól az iménti kislányommal? - súgtam kihívóan, miként elszakadtam szájától, és ujjaim vándorútra kéltek mellkasán.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 16, 2013 11:12 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Davina & Marcel
Hello darling
- Gondolj vissza az elmúlt száz évre kedvesem. – mondtam halkan miközben ismét a nő csuklója felé hajoltam és addig szívtam a vérét amíg az el nem ájult a gyengeségtől. Egyik hű vámpírom már ott is termett, hogy elvigye a lányt a szobájába. Ujjaim Anna ajkaira simultak, hogy letöröljenek egyetlen kósza vércseppet. – Gondolj arra, hányszor próbálták elorozni a trónomat. – beszéltem még lassabban mint eddig – És most gondold végig hányan jártak sikerrel. – mosolyodtam el ám a kósza pillanat tovább is repült. – Nagyon is jól tudom, mit jelent, hogy a Mikaelson família visszatért a városba. Ez azonban már az én városom, nem az övék és ezt nekik is tudniuk kell. Ha nem fogadják el… nos… - kitártam a karomat. Megvoltak a magam módszerei. Igaz hogy egy eredetit nem lehet megölni de én meg fogom találni a módját ennek is. Épp úgy ahogy megtaláltam a módját annak, hogy a vérfarkasok ne tegyék be ide a lábukat és épp úgy ahogy kordában tartom a boszorkányokat is. – Nem kell aggódnod kedvesem, mindent kordában tartok. – húztam magamhoz ezt a bestiát és határozott, szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 04, 2013 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Anna
- Tehát te is tudtál a hírekről, és az érkezőkről. - tisztáztam magamban ezt a nehéz kérdést, hisz eddig teljes mértékig azt hittem, hogy ha eljön ez a pillanat, s visszatér a Mikaelson család, Marcel nem fogja ilyen nyugodtan tölteni mindennapjait. Voltak előttem titkai, de azzal is tisztában voltam, ki az Ő teremtője. S ő most visszatért. Ki tudja, milyen szerepre pályázva itt, és nem szerepel terveim között az, hogy lássam indulatosan azt, ki megadta nekem a második élet lehetőségét. Az indulatok, a feszültség... ismertem ezt az oldalát is. Nem véletlenül járt a lányaimhoz... az én házamba, mely vígaszt ad a vigaszra vágyóknak, vagy azoknak, kik ki akarnak heverni valamit. Csuklómat apró csók érte, de rögtön felszólalt, s egy nő rögtön megjelent az ajtóban. Ismertem már, nem először szolgált Marcel desszertjeként csuklója, vagy nyaka, de az ilyen lakomákból általában én sem maradtam ki soha. Míg egyik kezét Marcel kapta meg, addig a másikat én bitorolhattam, s nem voltam olyan ugyan, mint Marcel, de elég hamar belévájtam fogamat a húsba, s szívni kezdtem a jóízű vért, mely ennyire még sosem oltotta szomjomat. - Olyan tökéletesen válogatod meg a ház szolgáit, mint én az én lányaimat. - jelentettem ki, megtörölve ajkaimat, miután befejeztem a táplálkozást, majd tekintetemmel megkerestem Marcel pillantását. - Mik a terveid az érkezőkkel? Csak úgy hagyod, hogy újra Mikaelsonok uralják a várost? - vontam fel kérdőn szemöldökömet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 25, 2013 10:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Anna ▼ Marcel
Anna nem mondott újat ugyanakkor meglepett, hogy ezért van ennyire elkeseredve. Nem hittem volna, hogy ennyire aggódik majd értem. Végigsimítottam arcán és egyetlen ujjammal gyöngéden emeltem meg állát, hogy tekintetemet az övébe fúrhassam. - Persze, hogy tudok róluk kedvesem. Azt azonban nem értem miért aggódsz emiatt. – játszottam újra tincseivel miközben hosszan sóhajtottam fel. – Nincs olyan ami titokban maradna előttem ebben a városban, te is tudod. – ejtettem ki lassan a szavakat és csuklóját ajkaimhoz emeltem, hogy csókot leheljek rá. Hirtelen többet kívántam. - Suzenne! – ejtettem ki hangosan az egyetlen nevet amit most ki akartam ejteni. Anna volt az egyetlen akit most szívesen láttam magam mellett, ugyanakkor éhes is voltam. A hosszú, vörös tincsek a nő fenekéig értek, vörösbor szín kötött kardigánt és sötét farmert viselt. Suzanne kedves és okos teremtés volt, a személyes játékszerem. Sosem bántottam, egyetlen ujjal sem. Önként volt mellettem. A házamban élt, velem hált és engem táplált. S ő ezt így szerette. Megkapott mindent amit csak akart. - Marcel. – nem hezitált elénk térdelni és pulóvere ujját feltűrni mindkét karján, hogy aztán a kecses karokat felénk nyújtsa. Közel hajoltam és hosszan, szinte már szerelmesen csókoltam meg, hogy aztán a hozzám közelebb eső csuklójára hajoljak és belevájjam fogaimat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 23, 2013 5:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Anna
Elégedetten nyugtáztam magamban, miszerint az egyik legbájosabb lányom megfelelt Marcel igényeinek. Mindketten tudtuk viszont, hogy őneki mindez csak kikapcsolódás, és feszültségűzés. Ami mindannyiunkra ráfér. Mikor törékeny testem megtelt erővel, megtelt olyan iszonyatos haraggal a világgal szemben, nem vágytam másra, csak hogy valami kioltsa azt a mérhetetlen fájdalmat bennem. S megtörtént. Megtaláltam a módját. Azok a férfiak voltak a haragom legnagyobb tárgyai, kik bántottak engem. S azóta is remek szórakozást nyújtanak a jöttment betévedt alakok, kik megpróbálják bántani azokat a lányokat, kik hozzám tartoznak hosszú ideje már. Egyértelmű, hogy nincsenek tisztában az én általam diktált szabályokkal, miszerint a lányaim élete szent és sérthetetlen. De ha ez kell, megtanítom nekik. Egy életre! - Nem hallottál a hírekről, kedvesem? - billent oldalra fejem, és arcom megtelt furcsa rejtelmességgel, azonban holmi nyugtalansággal is. - A Mikaelson villa ismét megtelt élettel. A lakói visszatértek a városba. Ők, akik ezt a várost megteremtették, most újra itt vannak. - tettem kezem az ő kezére. Ismertem Marcel némely titkát, hiszen bizalmasa is voltam. És szinte éreztem azt a kitörő haragot, vagy nyugtalanságot, melyre most készülhet.
// ne haragudj a késésért
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 13, 2013 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Anna ▼ Marcel
Ó, Anna, Anna, édes Anna. Imádtam ezt a nőt is megvolt rá minden okom. Közel húztam magamhoz, hogy eljátszhassak tincseivel miközben csacsogását hallgattam. Kellemes hangja fülembe kúszott, miközben tekintetemmel az övét kutattam. Ritkán érkezett hozzám minden ok nélkül és ahogy elnéztem, úgy tűnt valami nem stimmel. Teste feszült volt, pillantásával mintha kerülte volna az enyémet. - Megfelelt. – feleltem egyszerűen, szárazan. Mindig is jól szórakoztam a nőkkel de ritka volt, hogy olyat tudtak nyújtani ami emlékezetes maradt. Ugye, mondanom sem kell, hogy Anna egyike volt azon kevés szeretőimnek akik igazi kincsnek számítottak? Persze Anna nem csak ezen képességeivel bizonyított számomra. Hűsége, főleg a mai világban, igazi ritkaság volt. Száz év alatt soha, egyszer sem árult el, pedig megtehette volna. Sosem kívánt helyet a trónom mellett, nem rendezett féltékenységi jelenetet, nem vívódott. Erős, magabiztos királynő lesz egyszer belőle. Hosszan nyújtottam ki tagjaimat. Ha belegondolok ennek a napnak a kis vörös, tökéletes levezetés volt. Tiszteltem én a nőket, persze, hogy tiszteltem de attól még ember volt, nem más. Az embereket pedig mélyen megvetettem. Megteremtettem azt a családot amelynek tagjairól tudom, hogy sosem hagynak el. Még az emberek gyarlók voltak, gyöngék, addig az én gyermekeim és testvéreim hűek és erősek. Az egyik legerősebb pedig itt ült, mellettem. - Mi bánt, kedvesem? – kérdeztem gyöngéden mégis választ várva. Nem tűrtem, hogy ezt a teremtést mellettem bármi is elszomorítsa. Miért? Mert ő volt az első… az első, akit magam fajtává tettem, az első ki családom tagja lett, az első, aki mellettem emelkedett fel a mocsokból, úgy ahogy egykor, én magam is. Vivienne pedig végre összeszedte magát és immáron felöltözve lépett ki a szobából, hogy csatlakozzon hozzánk. Elénk térdepelt és karjait kinyújtva kínált minket vérével és én nem haboztam megragadni a vékony csuklót, hogy aztán felszakítsam papírvékony bőrét és vérét vegyem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Szept. 03, 2013 8:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Anna
Az, hogy szajha voltam, soha nem nyomott bélyeget testemre, igényeimre, s viseletemre. Szerettem a legszebb holmikba járni, a legélénkebb rúzst magamra kenni, és olyan sminket használni, mellyel magamra vonom a figyelmet. Ruházatom talán erkölcstelen az öreg csoroszlyák szemében, amit talán régi önmagam nem cáfolna meg. De hová tűnt el az a lány? Sehol sincs. S nem is bánom, hogy megsemmisült. Tűsarkúm kopogása tán már régóta visszhangzott a folyosón, melyen végighaladtam, mielőtt bevonultam Marcel egy szobájába. Kecsesek voltak lépteim, határozottak ettől függetlenül, s igazán nőiesnek neveztem csípőm játékát, ahogyan újra és újra lépést tettem előre. Vörös ajkaim vigyorra húzódtak, amikor megpillantottam Marcelt az egyik lányommal. Mindig is tudtam, hogy nem fecsérli csak úgy el az idejét. És mindig szívesen, kész örömmel küldtem el hozzá a saját lányaimat, hogy kielégítsék eme férfi minden egyes kívánságát. Karjaimat mellkasom elé fontam, mosolyom nem halványult, úgy vártam meg, hogy mindketten az élvezet hullámai közé lépjenek, csak ezt követően mértem végig Marcel még mindig tökéletes testét, ahogyan megállt előttem, s csak eme kis közjáték után vett magára nadrágot. Csókja olyan volt, mint mindig. - Régen tettem már baráti látogatást. - mondtam, majd ajkam jobb oldalra rezdült, és így jelent meg egy ravaszkás vigyor ajkaimon. Marcel mindig is különképpen kezelt engem, mint a többi vámpírt. Talán mert olyan kiváltságos voltam, hogy én lehettem az első, akit vámpírrá tett. S milyen tökéletes lettem...! Nem lehet panasza rám. Elfoglaltam a szokásos helyemet mellette, lábaimat keresztbe tettem, s így figyeltem arcát, ami közelhajolt hozzám, majd csókot lehelt ajkaimra. - A lányaim rendben vannak... most már. - köszörültem meg torkomat, mintha ténylegesen úrinő lennék, de nem volt ez más, mint önmagam fegyelmezése. Szerettem a kecses nő álarcát magamra ölteni, annak ellenére, hogy közben cseppet sem voltam az. Vámpírként is játékszer voltam. Annyi különbséggel, hogy ezt már élveztem. - Tudom, meddig feszegethetem a határaimat. Elintézem a zavaró tényezőket. És azokat, akik veszélyeztetik a lányaim életét... vagy bántani próbálják őket. - ajkaim megrezdültek, megnyaltam alsó ajkamat, és úgy vettem át a pohár italt. - Remélem Vivienne mindenben megfelelt igényeidnek. - sandítottam az iménti helység irányába, ahol az előbb még az említett leányzó kéjes viharok között érte el a boldog megsemmisülést ennek a vámpírnak a karmai között. - Ha csalódást okozott, kérlek... csak szólnod kell. - húztam ki magam, majd beleittam a pohárba.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 15, 2013 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Anna & Marcel
Épp az egyik lányával játszadoztam amikor benyitott. Nem ez volt az első eset és nem is lepett meg. Anna szeretett vendég volt a házamban így még azzal sem idegesített fel ha épp egy menet közben nyitott rám. Sőt, ami azt illeti, nem hagytam abba egészen addig még a lány már könyörgött azért, hogy engedjem végre a csúcsra. Mikor ez megtörtént legördültem róla és az ágyon hagyva alélt testét. Meztelenül léptem vendégem elé és megcsókolva indultam tovább, hogy aztán a nappaliba egy gatyát magamra rántva foglaljak helyet.
- Minek köszönhetem a látogatásod, kedvesem? – tártam ki karomat gyermekem felé, jelezve, hogy természetesen magam mellé várom ülni. Közben a kedvenc kis pultosom már meg is jelent. Meg volt igézve így nem kellett hallanom a hangját hála az égnek. - Egy pohár vöröset a hölgynek, nekem a szokásosat. – ahogy mellém telepedett már vontam is magamhoz, hogy megcsókoljam. Apai csók a gyermeknek és csók a forró szeretőtől a bordélyház asszonyának. Anna volt az első akit én teremtettem és milyen tökéletes vámpír lett belőle! Soha, egyetlen percre sem bántam meg, hogy magamhoz öleltem akkor éjjel a mocskos macskaköves utcáról. Alig lélegzett, a testét meggyalázták, vére, édes mézként csorgott le a torkomon. Aznap éjjel gyilkolt és nem is egy áldozata volt. Az én büszke kis ribancom. - Csak nem megint rosszalkodtak a lányaiddal? – kérdeztem felvonva szemöldököm miközben azon gondolkodtam, hogy ma még felteszem a falra Annát. - Ha igen, akkor nyugodtan végezd ki őket. – adtam áldásomat arra, hogy vámpírok életét vegye. Kiváltásos jutalom, hűségéért. Anna erős nő volt és nekem egy pillanatra sem kellett féltenem. Imádtam azt a határozott és magabiztos nőt akivé mellettem vált. Nem hiába; ha már ilyen ajándékkal illetek valakit, az olyan akiből lesz is valaki. Nem minden halandó részesül ebben a szerencsében.
Kezdőlap
