Széles mosoly kúszott az arcomra. Jó érzés volt, hogy Shelby-nek a megszokottól jobb kedve volt, akkor is, ha tudtam, hogy ebben a gyógyszerek nagy szerepet játszottak. Vannak esetek, amikor a bogyók elengedhetetlenek, Shelby állapota pedig szinte megkövetelte, hogy adjanak neki valamit. Szomorú volt, hogy ennyire fiatalon ilyen súlyos beteg volt, mégis, amikor meglátogattam, soha nem szánalmat vagy rosszkedvet éreztem… éppen ellenkezőleg, csodáltam őt a kitartásáért, azért, hogy küzd és nagyon reméltem, hogy segíthetek neki ebben. Ha mással nem, akkor azzal, hogy kibeszéli magából, amit gondol. Előttem nem kellett titkolóznia, ezt bizonyára már ő is érezte. - Az biztos, hogy az előző onkológusodhoz képest ő egy fürdőruha-modell. – Egyetértettem vele, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. Miért is fogtam volna vissza magam? Talán kórházban voltunk, de nem halottasházban. Az itt lévőknek jót tenne, ha nevethetnének, vidám dolgokkal foglalkozhatnának, amelyek elterelik a figyelmüket a betegségükről… viszont hogy nevessen valaki, amikor még az orvos is úgy néz rá, hogy legszívesebben bebújna a takaró alá? Biztosan ezt is az egyetemen oktatták. - A nővérek értik a dolgukat. Ne gondolkozz idő előtt, sőt, feleslegesen ilyeneken. – Sajnos megvolt rá az esély, hogy meghal és egy súlyos betegség előrehaladott stádiumában a legnagyobb butaság volt azt kérni, hogy ne ezen a kimenetelen gondolkozzon, de nem tehettem róla, automatikusan jött a kérés. Azért voltam itt, hogy elviselhetőbbé tegyem az ébren töltött pillanatait, támaszt nyújtsak neki, fizikait vagy lelkit, teljesen egyre ment. Felőlem aztán annyit kapaszkodhatott belém, amennyit szeretett volna, egészen addig tartottam a pillanatnyi szédülése után is, míg azt nem láttam, hogy stabilabban áll a lábain. - Ha egy kicsit jobban leszel, ígérem, megpróbálok teljesíteni egyet-kettőt a kívánságaidból. Elviszlek bulizni és addig nem engedlek haza, míg nem látod a hajnali napot. Közben még egy hülyeség is belefér és biztos vagyok benne, hogy három percedbe kerülne felszedni egy jóképű pasit. – Kacsintottam rá. Persze, hogy ilyen dolgokra vágyott. Az élet természetes történései, amelyekhez joga volt és nagyon reméltem, hogy lehetősége is lesz a megélésükhöz. Bíztam benne, hogy sikerülhet a fenn vázolt tervem, még ha beteg is, egy éjszaka nem a világ… annyit mindenki megérdemelt. Nem tagadom, meglepett a kérdésével és azzal, mennyire hétköznapi módon beszél az erejéről. Tudtam, hogy boszorkány, de abban nem voltam biztos, hogy ő is tisztában van az erejével… ami nagy volt. Erős boszorkánynak született, ha az első megérzésem nem csalt. Nem azzal foglalkoztam, hogy kinyomozzam, milyen gének munkálnak a testében, eddig a percig jelentéktelen ténynek tartottam a mágiáját. – Soha nem tanítottam senkit. – Sóhajtottam egyet. Szerettem volna, készültem arra, hogy egy nap majd átadom a tudásom másnak, de hiba került a gépezetbe. – Jó ideje már annak, hogy nem vagyok tisztavérű boszorkány, úgyhogy… nem is igazán éreztem fair-nek senkivel szemben, hogy a mentora legyek. – Aprót vontam a vállamon. Rosszul esett, hogy erre a sorsa jutottam, ám nem tudta mit tenni. – Elkezdtél komolyabban érdeklődni a varázslás iránt? – Szétnéztem, hall-e minket valaki, de senki sem volt a közelben, szabadon beszélgethettünk.
Igaza volt Aubrey-nak. Tényleg ijesztő volt néha a doki, de jelen állapotomban, ahogy felidéztem azt az olykor érthetetlenül morcos, haragos arcot és a hozzá kapcsolódó parázsló pillantást, nevetnem kellett. Újabb nevetésroham buggyant ki belőlem, egy könnycsepp ki is csordult a jobb szememből, de ahelyett hogy letöröltem volna, engedtem, hogy végigcsorogjon hűvös arcomon. Az aprócska csepp forrónak bizonyult sápadt bőrömön, ami állandóan jéghideg volt mióta csak diagnosztizálták a betegséget, sőt már a kiderülése előtt nemsokkal így volt. Végül letöröltem az arcomról a pulcsim ujjával, de egy darabig még néztem az átázott anyagot, mintha a világ legnagyobb csodájára meredtem volna éppen. Ahogy az anyag elsötétedett egy kis ponton, felemeltem a pillantásom a nőre, ajkaimon bágyadt mosoly játszott.
- Remek orvos. A kinézetéről nem is beszélve. Felüdülés az előző öreg, ráncos, bosszantó onkológusom után. - egyáltalán nem vettem észre magam, agyam egy józan része próbált figyelmeztetni, hogy fogjam be a számat, s mikor nem hallgattam rá, ráharaptam a nyelvemre. Mintha így próbált volna figyelmeztetni a nem begyógyszerezett énem, hogy hallgassak, mielőtt mást is mondok. Bizony, borzasztóan vonzódtam az orvosomhoz, aki furcsa volt, nyilván idősebb nálam és hahó, az orvosom! Reméltem, hogy nem mondtam túl sokat, mármint egy részem remélte, míg a másik, aki nem egészen volt magánál egyáltalán nem foglalkozott semmivel. - A nővérek szerint ez nem jelent semmit. - vontam vállat könnyedén, a mozdulat közben a hajam megcsiklandozta a tarkómat, kikényszerítve belőlem egy mosolyt. - De a napokban gyengébbnek érzem magam és a fejem is hasogat. Lehet, hogy ez csak ideiglenes állapot, nem tudhatom. Viszont fel kell készülnöm a legrosszabbra. És biztos, hogy nem a kórházi ágyamon akarok meghalni. - jelentettem ki határozottan és felpattantam a székből. A hirtelen mozdulattól megszédültem és megtántorodtam, meg kellett kapaszkodnom Aubrey vállába, nehogy a földre zuhanjak, mire egy kuncogás szaladt ki a számon. - Élni akarom az életem, amíg még lehet! Táncolni, amíg el nem fárad a lábam, megvárni a napfelkeltét, szerelembe esni és valami nagy hülyeséget csinálni. - időközben sikerült megállnom a lábamon anélkül, hogy orra buktam volna és sejtettem, hogy csillog a szemem miközben beszélek. Apám mindig azt mondta, az egész arcom ragyog ha valami fontos tervet eszelek ki vagy valamibe nagyon beleélem magam. Ez fontos tervnek bizonyult és borzasztóan beleéltem magam. A szelíd mosolyom vigyorgásba fordult át, próbáltam nem felvihogni. - Anyu egyszer azt mondta, hogy meg lehet érezni, ha valaki hozzánk hasonló. Amikor beteg lettem egyre kevesebbszer használtam az erőmet, az még inkább legyengített. De nemrégiben megtaláltam az egyik varázskönyvet és érdekelni kezdett a dolog megint. Hiányzott a varázslás. Mindig erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam, ha a megfeledkezett virágomat egyetlen érintéssel újra életre keltettem, vagy mikor a kezembe röpítettem a kedvenc könyvem, amit nem találtam. Többre nem igazán vagyok képes, azt hiszem a Roxfortból már rég kirúgtak volna. - normális esetben talán nem viccelem el ezt a beszélgetést, régóta vártam rá hogy valakivel tudjak beszélni ezekről a dolgokról, de akit a porszemcsék röpködése lenyűgöz és akire a semmiből tör rá a nevetés... képtelen voltam komoly maradni a gyógyszerek miatt. Beszéd közben egyszer-egyszer a nőre pillantottam, de nagyrészt a röpködő porszemcséket kémleltem, azt a pici, átázott foltot a ruhám ujján és a padlót, ami néha úgy tűnt, közeledik felém. Néhány perc elteltével rájöttem, hogy azért, mert hintázok a sarkamon, de amint észrevettem a mozgást, elvesztettem az egyensúlyom és visszahuppantam a székbe. - Szóval boszorkány vagy. - azért a biztonság kedvéért körbekémleltem, nem-e hall minket valaki, s annyira észnél voltam, hogy a hangom kicsit lehalkítsam. - Tanítottál már más, tapasztalatlan fajtársadat? - igen, egyenesen bele a lecsó közepébe! Ha már egyszer a gondozóm és egyik legfőbb bizalmasom képes a varázslásra és nyilván tapasztaltabb nálam, hülye lennék ha nem használnám ki.
Hogy őszinte legyek, nem rajongtam a kórházakért. Sőt, akár azt is mondhattam volna, hogy viszolyogtam tőlük, de már gyerekkoromtól élt bennem ez a fajta tartás az egészségügyi intézményekkel kapcsolatban. Míg mások a pókoktól, kígyóktól, magasságtól, zárt terektől féltek, én a kórházi folyosóktól és várótermektől irtóztam: nem szerettem a kórházszagot, gyűlöltem látni a betegségek testet öltését. Mégis itt voltam. Részben azért, hogy sokéves létemre túltegyem magam ezen a nevetséges fóbián, részben pedig azért, hogy a társadalom számára kicsit hasznosabbnak érezzem magam. A néhanapján bennem felgyülemlő rossz érzések ellensúlyozásának tökéletes módja volt az ide való besétálás és az azokon való segítés, akik ténylegesen megérdemelték. - Vicces? Nekem inkább ijesztőnek tűnt. De a nővérek mondták, hogy tényleg ért a szakmájához, mertem remélni, hogy nem olyan orvosod van, akinek csak az a lényeg, hogy meglegyen a beteg-és óraszáma, aztán csókolom. – Meg tudtam érteni az orvosokat, hiszen minden nap szembenézni a halállal és sérülésekkel lehangoló lehetett, ám ezzel járt a szakmájuk. Azért vannak, hogy gyógyítsanak, foglalkozzanak az emberekkel, nem azért, hogy tárgyként és kizárólagos munkaként kezeljék őket. Én magam is szívesen lettem volna orvos, csak nem bírtam volna hosszútávon elviselni ezt a környezetet, ezért inkább maradtam az önkénteskedésnél. Örültem annak, hogy nem vagyok szakember, így azt is megengedhettem, hogy Shelby az ujjai közé vegye az egyik hajtincsemet. Egy orvos, nővér, ápoló, pszichiáter ezt nem engedte volna, én egyik sem voltam. - Úgy érzed, a végéhez közeledsz? – Kérhettem volna arra, hogy ne mondja ezt, ne is gondoljon rá, de Shelby állapota rossz volt. Rosszabb, mint amit bármelyik ember megérdemelt volna és szavak sem voltak arra, mennyire igazságtalan a világ, amiért ezt a kedves, angyali teremtést bünteti a legalattomosabb betegséggel. Ám szembe kellett nézni a ténnyel, hogy beteg és én nem azért voltam itt, hogy tagadásba taszítsam. Nem mintha az egyszerű lett volna, ahhoz túlságosan is tisztában volt az állapotával. Az megnyugtatott, hogy az apja nem kóborolt el messzire, hittem abban, hogy mindenkinek szüksége van a szüleire a nehéz időkben és annak is örültem, hogy kedvesen beszélt a szóba került személyről. Bár ki tudja, emiatt is aggódhattam volna, hiszen a váltás jelezhette, hogy komoly a baj… de leginkább azon a kérdésen lepődtem meg, amit feltett, a fejfájására vonatkozó állításokra reagálni sem tudtam. A saját agyamat az kötötte le, vajon mit válaszolhatnék? Ha meg merte kérdezni, hogy tudok-e a boszorkány mivoltáról, akkor nagy valószínűséggel ő is érzi, hogy van bennem boszorkányvér. Vajon miért érdeklődött a felől, hogy tudom-e, mi ő? - Azóta tudom, mióta először találkoztunk. – Avattam be az idézőjeles titokba halvány mosollyal. – Viszont az sokkal érdekesebb, hogy te mikor jöttél rá arra, hogy megkérdezheted tőlem. – Érdeklődtem a lehető legfinomabban.
Hiába ültem egy puha, párnázott széken, úgy éreztem, mintha nem lennék két lábbal a földön, hanem mérföldekkel fölötte lebegek egy színes buborékban. Minden túl színesnek tűnt a szobában, a fakó függönyök szó szerint ragyogó színt öltöttek, a köztük átszűrődő napfény élénksárga színe erősen betűzött az ablakon. Még Aubrey mogyoróbarna szemei is elvarázsoltak, amik már-már narancsszínben pompáztak a fényviszonyoknak köszönhetően. Kinyúltam felé és megérintettem egy szintén barna hajtincsét, bárgyú mosollyal arcomon, aztán kezem úgy hullott ölembe, mint egy tollpihe, lassan és könnyedén. Nem éreztem a karomat, habár tudtam mozgatni, s ha jobban figyeltem, egyetlen testrészem sem éreztem, mintha csak levegőből lennék.
Elnevettem magam, ahogy Aubrey a koffeinról, a kávéról és az ijesztő orvosomról beszélt. Talán egyáltalán nem volt vicces, nem tudtam volna abban a pillanatban megmondani, de ahogy magam elé képzeltem a doki olykor morcos, kegyetlen arckifejezését, nevetnem kellett. - Vicces, amikor mérges. Közben pedig ő az egyik legjobb orvos a kórházban. Odafigyel a betegeire, a sajátos módján. - feleltem nehezen forgó nyelvvel, kissé akadozva, de azért reméltem, hogy érthetően hangzott. A fejfájásom elmúlt, viszont most a gyógyszerek hatása miatt nem tudtam gondolkodni. Furcsa melegség öntötte el a gyomromat, ami megremegett ennek hatására, ahogy újra magam előtt láttam az onkológust. Nem tudtam hova tenni az érzést, így hát átsiklottam fölötte és próbáltam a nőre figyelni, aki kedves és gondoskodó volt velem. Próbáltam arra összpontosítani, amit kérdezni akartam tőle, amire néhány perccel ezelőtt még emlékeztem, de a fájdalomcsillapító már teljesen a hatása alá vonta az agyamat. Nem tudtam, miért vártam annyira ezt a találkozót. - Az utóbbi időben egyre ritkábbak ezek az... alkalmak. - néhány másodpercnyi szünetet tartottam az utolsó szónál. Először nem ugrott be, miféle szót próbál megtalálni zsibbadt nyelvem. - Talán ez azt jelenti, hogy tényleg csak néhány rövid hónapom van hátra. - nem tudtam kellő szomorúsággal vagy fájdalommal tudtára hozni a gondolataimat, mert egyiket sem éreztem most. Még egy plusz pont a gyógyszereknek! A nőre pillantva próbáltam felidézni, hol is van az apám, de akárhogy törtem a fejem, nem jutott eszembe. Egy lassan szétterjedő, ostoba mosolyra húztam ajkaim és megráztam a fejem. - A büfében. Vagy talán az udvaron. Ahh, valahol biztos itt van, a világért sem hagyna magamra! - most először nem nehezteltem rá, a hangom sem csöpögött a gúnytól és nem legyintettem grimaszolva. A szavakat kedvesen, már-már bűbájosan engedtem útjukra és megnyugvással töltött el, hogy apám valahol itt van a kórházban, még ha nem is a közvetlen közelemben. - A fejfájással nem tudnak sok mindent kezdeni, ez a nyamvadt rák velejárója. Néha egész nap lüktet a fejem, olyan nyomást érzek, mintha az agyam a homlokomon keresztül akarna kiugrani a helyéről. - meglepődtem rajta, hogy ki tudtam ejteni minden szót normálisan és egyikbe sem akadt bele a nyelvem. A hangomat kicsit másképp hallottam, mintha egy kútban vagy egy barlangban beszélnék. Visszhangzott, de legalább a fejem nem lüktetett tovább és a szemeim sem akartak kigúvadni az erős fájdalomtól. És akkor hirtelen, ahogy arra gondoltam, bárcsak elmulaszthatnám gyógyszerek nélkül, fejbe talált a felismerés. - Lenne egy kérdésem... hozzád. - kissé nehézkesen ejtettem ki a szavakat, mire elkapott a nevetés. A hasamra fektetett kézzel mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak és - azt hiszem - egy bocsánatkérő mosolyt küldtem Aubrey irányába. - Tudod, hogy boszorkány vagyok, igaz?! - sejtelmesen, suttogva tettem föl a kérdést és mosolyom még mindig ott csücsült arcomon, immár az is sejtelmes volt. Nem tudtam felidézni, hogy ez a téma terítékre került már, vagy sem, jobb volt az alapoktól kezdeni.
Nagy öröm volt Shelby-t mosolyogni látni. Amikor idekerültem meglepett, hogy még az orvosa is azt mondta róla, hogy visszahúzódó, passzív, szarkasztikus természet, akivel nem könnyű közös nevezőre jutni: szégyen, hogy gyógyítással foglalkozó személy létére képtelen átlátni a véleményem szerint nem is annyira vaskos páncélján egy mindössze huszonéves lánynak. Ráfoghattam volna, hogy az itt dolgozó személyeknek rengeteg emberrel kellett foglalkozniuk, nem ismerhettek meg mindenkit tüzetesebben, akkor sem, ha esetleg felmerült bennük ennek a kívánsága. Sebaj, éppen ezért voltam én itt, ezért toborozták az önkénteseket és akik úgy döntöttek, hogy komolyan veszik a rájuk kirótt vagy éppen maguktól kialakuló feladataikat, azok kivételes emberekkel ismerkedhettek meg. Az én helyzetem is ez volt, ha már csak annyival mosolyt tudtam csalni a szőke kislány arcára, hogy hoztam neki egy bögrényi kávét, nekem megérte. - Hoztam volna én koffeineset is, de az orvosod rám parancsolt, hogy meg ne merjem tenni. – Védekezően magam elé emeltem a kezeimet, közben végig mosolyogtam. – Arról a tekintetről pedig ne is beszéljünk, amit a szavak mellé kaptam. Az az ember nagyon ijesztő tud lenni, ha akar, meg sem próbálta kötekedni vele. – Felhúztam a lábaimat, hogy törökülésben helyezkedhessek el a fotelban. Én nem voltam szakember, hogy formális keretek között csevegjek vele, addig jöttem, míg ő igényelte a társaságomat. Ha azt mondta, nincs jól, nincs kedve beszélgetni, akkor mindig az ajtó felé vettem az irányt. Úgymond választható társaság voltam, bár ez a foglalatosság legalább engem is kirángatott a napi rutinból. - A tesztek kellenek. Ha azok nem lennének, akkor sosem lenne alkalom, amikor jól érezhetnéd magad. – Voltak alkalmak, amikor muszáj volt gyógyszerekhez folyamodni. Sajnos az élet kísérői voltak a betegségek, azt viszont igazságtalannak éreztem, hogy egy hozzá hasonló fiatal lányt talált meg magának az egyik legalattomosabb közülük. Nagyjából ismertem a helyzetet, az anyám rákban halt meg, végigasszisztáltam mellette azokat a hónapokat, amelyek az utolsók voltak számára. Talán ezért is próbáltam, ha más nem, csak a társaságommal segíteni Shelby-nek. – Az apukád hol van? Nem ő hozott be? – Kérdeztem rá hirtelen. Ha az én lányomnak kellene állandóan kórházba járnia, minden bizonnyal állandóan mellette lennék akkor is, ha lenne más dolgom is. Ennél nincs fontosabb. – De ha megvan annak a lehetősége, hogy estére hazamehess, akkor valószínűleg nincs nagy baj. – Nem voltam orvos, nem értettem ahhoz, mi játszódhat le a szervezetében, akkor sem, ha szabadidőmben volt, hogy utána olvasgattam.
Amióta beteg vagyok, számtalan orvos és nővér megfordult már mellettem, még önkéntesek is, de soha senkivel nem találtam meg a közös hangot. Az emberek többségének a tekintetében ott ül a sajnálat, amit nem bírok és nem is vagyok hajlandó elviselni. Rettegek attól a naptól, mikor már nem leszek képes semmire sem egyedül, s apám felvesz mellém egy nővért, hogy gondozzon, akit valószínűleg utálni fogok, de inkább ő gondozzon, mint apám. Képtelen lennék a szemébe nézni, miközben tudom, hogy haldoklom, de talán ő ezt az opciót fogja választani, s csak részmunkaidőre vesz fel valakit, aki az orvosi dolgokat intézi. Számtalanszor belegondoltam már ebbe, de nagyrészt nem agyalok a betegségemen, kivéve éjszaka, mikor izzadtságban hemperegve kutatom az álmot, ami valahogy elfeledkezett rólam és nem látogatott meg.
Aubrey ellenben teljesen más volt, mint a többi gondozó, az ő szemeiben empátia csillog, sajnálat jelét nem igazán látni, ha pedig mégis, az jól esik az embernek, nem akar felpattanni a betegágyról és kiugrani az ablakon. Bárki másnál fontolóra venném ezt az opciót. Ahogy belépett a szobába, megajándékoztam egy mosollyal, amit tényleg kevesen kapnak meg az utóbbi időben, bár apám közelében igyekszem a jobb oldalam mutatni, ami az aggódás amiatt borzasztóan nehéz. Egyedül Aubrey és a terápián megismert fiú az egyetlenek, akikkel őszintén tudtam beszélni, s bár nem jöttem rá idáig, de a nővel kifejezetten őszinte lehetek. Nem csak a rákról, de a varázslásról is. A régi holmiknak fenntartott szobában pedig legutóbb igen érdekes felfedezést tettem, a grimoire elég egyértelműnek tűnt, de keveset tudok a varázslásról, valakitől meg kell kérdeznem. Apámnak nem is említettem a felfedezésem, nem tudja, hogy egy nagy pakk varázskönyvet cipeltem át a szobámba és rejtettem az ágy alá. - Úristen, nem is tudod mióta vágytam már a kávé ízére. A koffein baromira hiányzik! A fájdalomcsillapítók eléggé tompítják az ember agyát ahhoz, hogy egy jó erős kávéra vágyjon. - mosolyodtam el újra és elvettem tőle a felém nyújtott poharat. - Köszönöm! - kortyoltam bele egy nagyot, aztán az ágy melletti éjjeliszekrényre tettem. Ha tehettem, emiatt nem is szedtem be túl sokszor a gyógyszereket, de a tompaság még mindig jobb a fájdalomnál. A "drogok" mellőzése nem lehetőség, nos, nem egy jó lehetőség, de néha muszáj volt szünetet tartanom. A mai nap éppen nem ilyen volt. - Erős fejfájásra ébredtem hajnalban, ezért vagyok most itt. Ha a doki jóváhagyja, már ma este otthon éjszakázom, de el kellett végeznie pár tesztet. Az eredmények valószínűleg, sőt, biztos nem lesznek túl jók. De ha őt megnyugtatja, csinálja csak! - legyintettem továbbra is mosollyal az arcomon, mintha tényleg csak az orvosom megnyugtatása miatt vállaltam volna a teszteket. Valójában a gyógyszerek elég ütősek voltak, amiket már kora reggel belém tömtek, a mosolygást is félig-meddig ennek a számlájára írtam. Kótyagosnak éreztem magam, mintha a fejem egy lufi volna, amit csak egy szál cérna tart a helyén.
Már egy hete nem jártam a kórházban és ugyan az önkéntesség szabadidős foglalkozás volt, zavart, ha nem tudtam elszabadulni. Örültem annak, hogy a kávézó kevés szabadidőt hagyott: mindig is szerettem dolgozni, menni, csinálni a dolgokat és mivel a legtöbb teendő elintézése rám hárult, nem is panaszkodhattam arra, hogy lopnám a napot. Este, mire az aktuális alkalmazottammal bezártunk leginkább arra vágytam, hogy sétáljak egyet a városban és szívhassak egy kis friss levegőt vagy összefussak pár ismerőssel, aztán bezuhanhassak a puha ágyamba. Ám eljött a hétvége, a szombati programom szent és sérthetetlen része volt a kórházba tett látogatás. Nem csak azért, mert jobb embernek éreztem magam, ha ott segítettem, ahol tudtam, hanem mert szinte már kötelességemnek éreztem, hogy meglátogassam azt a lányt, aki az utóbbi időben egészen a szívemhez nőtt. A csoportgyűlésen még csak sajnáltam, amiért ennyire fiatalon a betegségek legkomolyabb fajtájával kell megküzdenie, aztán amikor mellé kerültem, mint segítő, meg is kedvelt. Érezni lehetett rajta, hogy mennyire eredendően hatalmas boszorkányerővel rendelkezik, a személyiség szintén megnyerő volt attól függetlenül, hogy némi pesszimizmust véltem felfedezni benne. De miért is csodálkozok, én sem örömben és boldogságban fürdenék a helyében. Ezért is örültem, annak, hogy talán kicsit feldobhatom az életét és jobba tehetem a kedvét azzal, ha eleget teszek a kérésének, miszerint tanítsam meg őt varázsolni. Igazából, úgy, ahogy egy rendes boszorkány tenné. Mindig is jobban szerettem a boszorkány énemet, mint a vámpírt. Utáltam, hogy az egyik felem vérszívó volt, hogy az átváltozásom után sokáig harcolnom kellett a belém táplált szörnyeteggel, aki majdnem elnyomta a varázslattal átitatott énem. Félig vámpírként a varázslás is nehezebben ment az első időkben, sok időmbe telt, míg többszörös erőfeszítéssel jutottam el arra a szinte, amin az átváltozásom előtt álltam és azóta is fejlesztettem magam. Bármilyen abszurd is, a boszorkány emlékeztetett arra, hogy van bennem még némi emberi. - Szia, Shelby. – Köszöntöttem, amint beléptem a szobába és elmosolyodtam. Ma is hoztam neki kávét, amit átadtam neki. – Szigorúan koffeinmentes. – A dokija múltkor rám szólt, hogy a kávé megemeli a vérnyomását, azt pedig nem kellene túlságosan bántani a gyógyszerek miatt. Sebaj, kávézót vezettem, szégyen lenne, ha nem találtam volna kiskaput. – Hogy vagy ma? Minden rendben? – Leültem vele szemben, érdeklődve tettem fel a kérdésemet, ami mindenre vonatkozott, amit csak bele tudott képzelni a szavakba. Nekem bármiről beszélhetett, azt hiszem, az utóbbi hetekben már meggyőzte erről a személyem.
Kezdőlap
•
de azért: 