Kissé felvonom a szemöldökömet azon, amit mond. Hát jó. Unottan vállat rántok.
-Istenem de prűd vagy.. -sóhajtok fel végül, majd megforgatom a szemem, ám a mosoly nem tűnik el az arcomról, habár egy pillanatra inkább fintorrá alakul át.
-Mindegy, a divat az idő során úgyis változni fog. Eddig is azt tette. Talán jövőre már elhagyhatjuk ezt a sok hülyeséget. Nem, mintha sokszor már most nem azt tenném. Ha egyáltalán megérjük. Megérem. -ismét megrántom a vállam, és elvigyorodva finoman oldalba bököm. Engem jóval könnyebb megölni, mint őt, szóval nagyobb az esélye, hogy én előbb lépem át a pokol kapuit, mint ő.
A következő ötletére talán még a szemem is felcsillant, de ha nem, a mosoly mindenképpen szélesebbre húzódott a számon.
-Az ilyen helyek a gyöngéim. -sóhajtok fel, kissé eltúlzott drámaiságot csempészve a hangomba. -Tőlem mehetünk. -a combomra csapva állok fel, indulásra készen.

Adta a szokásos formáját. nem véletlen ő az egyetlen a vérvonalából, akivel tartom a kapcsolatot, és úgy-ahogy a bizalmasom. Tatia is az lenne, természetesen, csak őt nem akarom bajba keverni. Jobb, ha úgy tudja, azt hiszem, halott. Legalább tovább menekülhet a családunk elől, anélkül, hogy tudnának róla. De az ég szerelmére, csak a bolond nem tudja őt megkülönböztetni Katarina Petrovától! Persze az is nagy különbség közöttük, hogy amíg Katarina egy olcsó ribanc, addig Tatia kicsit több nála. Tatia nem adná oda magát nekem olyan könnyen. És én nem is akarnám őt, ahhoz túl jó barátom volt még emberkorunkban. De régen volt már!
- Mondanám, hogy most azonnal látni szeretnélek, de azt hiszem, kibírom még egy kis ideig - kacsintottam rá. Katie másik előnye, hogy sosem vetett meg egy kis szexet, ha felajánlottam neki. Az egyik legjobb tulajdonsága volt ez, hogy nem viselkedik szűzlány módjára. Bár nem is tudna úgy... - Ostobaság ennyi ruhát magatoknál hordani, a nagy részét úgysem tudjátok magatokkal vinni, amikor továbbálltok - forgattam meg a szemem. Nyilván ők jobban tudják, ha már nők. Pedig isten bizony, én inkább arra vagyok kíváncsi, mi van a ruhájuk alatt, nem arra, milyen göncben puccparádéznak.
- Van a közelben egy kocsma. Igazi lebuj, teli lecsúszott alkoholistákkal, akik közül sosem baj, ha eltűnik egy-két egyén. Gyakoriak a kocsmai verekedések, meg a hasonló érdekes dolgok. Igazán nekünk való hely - vigyorogtam. Katie-t nyilván törékeny nádszálnak néznék, de hamar bebizonyítaná az ellenkezőjét. Én meg? Én már jártam ott, úgyhogy ismernek. Ha meg viszek egy lányt.. nem lepődnek meg, vittem már magammal, csak azok rejtélyes módon sosem tartottak velem legközelebb.

Vele vonom meg én is a vállamat, kissé vonakodva ettől az unalmas témától.
Következő mondatát összevont szemöldökkel hallgattam végig, kíváncsi voltam, hogy mire akar kilyukadni. A végén pedig elvigyorodtam. Milyen igaza van! Bár, ezt akkor sem vallanám be, ha megkínozna, és ezt ő is tudja, hiszen ismeri a Petrovákat. Az arca olyan komoly volt, mint amilyen egy eredeti vámpírtól elvárható, viszont a szemében ott tükröződött, az a jól ismert huncutsága, amin nem lehetett nem vigyorogni.
-Ugye? -biggyesztem le ismét az ajkaimat, újra mozogni kezdve ebben az eszeveszettül szűk ruhában. Még a legvékonyabb lányokra is képesek két mérettel kisebb ruhát varrni, plusz még a fűző. Szerencse, hogy nem vagyok ember, különben, talán már meg is fulladtam volna.
-Csak egy szavadba kerül, Mr. Mikaelson. -simítok végig az arcán, majd ismét elvigyorodom. Ki az a férfi aki ellent tudna állni nekem?! Nincs olyan, maximum, csak egy kis ideig kibírja, amíg meg nem ölöm, vagy amíg el nem megyek, bár az utóbbi igen ritka dolog. Akinek pedig sikerül, az valószínűleg cölibátusban él.
Elterelem a gondolataimat erről a dologról, hiszen csupán csak időpazarlás ilyeneken gondolkozni, amik igazából magától értetődőek. Inkább Kolra figyelek, aki éppen újra a lányokról beszél. Megforgatom a szememet, majd egy sóhaj keretében figyelni próbálok rá.
-Mondom, biztosan lesz valami bál, vagy akármi. Máskülönben van elég ruhájuk.. -szólalok fel unottan, miközben az ujjam köré kezdem csavargatni az egyik göndör tincsemet. Vagy éppen nem tudom, lehet, hogy tényleg csak vásárolgatni mentek, de szerencsére nincsenek itt a közelemben, és nem zavarnak minket.
-Mire gondoltál?! Hová akarsz vinni? -kúszik fel a szemöldököm, majd egy nagyobb, kíváncsi mosoly is az ajkaimra. Végre valami! Remélem talált valami jó helyet... Kol mindig is remekelt az ilyesmikben, és reméltem, ha tényleg elvisz valahová most sem okoz csalódást. Nem, mintha eddig akármiben is csalódtam volna benne. Erre a mondatra is huncut mosolyra kunkorodik a szám, majd várom, hogy végre kinyögje, hogy hová megyünk, esetleg mehetnénk..

- Nem sokat veszítettek velünk - vontam meg én is a vállamat. Most őszintén? Mi a fenének kéne udvariasnak lennem azokkal, akik aztán úgyis a képzeletbeli (és olykor nem annyira képzeletbeli) vacsoraasztalomon végzik? Bah, felesleges.
- Tudod, azért csak időnként, mert te egy kis mohó vagy, én is, és egyikünk sem lakna jól a végén. Az pedig milyen szörnyű lenne, nem igaz? Különben meg egy Pierce-től is hasonlókat lehet elvárni- Bár az arcom komoly volt, a szememben vidámság csillogott, mint mindig, amikor vele kellett találkoznom. Lazán élt... egyesek talán túl lazának gondolták, de ettől függetlenül megvolt benne a folyamatos éberség, és a kegyetlenségre való hajlam. Tökéletes vámpír, az már egyszer biztos, és ha tehettem volna, én magam változtatom át, a lehetőségei miatt. A szemei akkor is huncutul csillogtak, amikor rákérdezett, megmutassa-e a lábait. Hm, én szívesen megnéznék rajta minden mást is, valamikor a közeljövőben. Csak ne tudnám, hogy most éppen bujkál a barátai elől, hogy velem találkozhasson, mert akkor tényleg sokkal több időnk lenne. Na mindegy is, egyszer majd megmutatkozom már előttük, hogy lássák, itt vagyok ám én is, és ne féltsék a barátnőjüket, nem megölni készülöm... Ezt legfőképpen Sarah elméjébe kéne végre belevésnem. Különben is, Katie nála is sokkal jobban tud vigyázni magára, és nem kerül el engem, csak mert olyan ostoba elvei vannak, mely szerint jobb neki az ősiek nélkül...
- Igazán szívesen látnálak enélkül a már ránézésre sem túl kényelmes gönc nélkül - vigyorodtam el végül, hangot adva a gondolataimnak. Igen, aztán az is kiderült, hogy a kis kísérete továbbra is vele tartózkodik. Ki hitte volna? Ezek még rosszabbak néha, mint a piócák. Legalább egy kis levegőt hagyhatnának egymásnak, akármennyire is jó barátnők. - Ruhaszalonok. Ki hitte volna - emeltem égnek a szememet, "hangot" adva annak, mennyire ostoba és sekélyes elfoglaltságnak tartom az ilyeneket. Persze, Sarah nemes volt, és a nők imádják a ruhákat, de azért simán kinézem belőlük, hogy minden idejüket ott töltenék, hogy gondos figyelmet fordíthassanak az egyébként is makulátlan külsejükre. - Még szerencse, hogy vannak a városban a ruhaszalonoknál sokkal érdekesebb helyek - kacsintottam rá. Volt egy kocsma, ahol törzsvendég voltam. Oda jártak a városból azok az emberek, akik valamiért a társadalom szélére sodródtak. Bérgyilkosok, kurtizánok... mindig volt valami érdekes. És néhány ártatlan szemlélődő, aki talán soha nem élte túl ezt a túl merész elhatározását. Még soha nem láttam ott őt, pedig a létező legérdekesebb hely volt ezen a helyen. Úgyhogy egy érdekes alak megérdemli, hogy megmutassák neki.

-De a világ egyik legnagyobb sajnálatára, nem vagyunk azok. -vigyorodom el, könnyedén vállat rántva.
Az afféle vámpírok nem is ölnek, csupán csak állatokból táplálkoznak, és abban mi a jó?! A legjobb érzés, amikor a fogaiddal átdöfheted az ember bőrét, megcélozva a legnagyobb vénáját, amiből ömleni kezd a vér, egyenesen le a torkodon. És ez az ami éltet, ami életben hagy. Nem is értem, hogy mire jó a vegetáriánus életmód. Ölésre teremtettek, szörnyek vagyunk, nem pedig lélegző emberek, aki ezt nem tudja elfogadni, az egyszerűen csak haljon meg. Vagy valami ilyesmi...
-Időnként?! -vonom fel a szemöldökömet. Bár, igazán nem szorulok rá, hogy mással kelljen osztozkodjak. -Végül is.. -vonom meg a vállam.
-Egy Mikaelsontól mit várjon az ember?! -sóhajtok fel, majd elvigyorodom. Tudja, hogy csak viccelek, így kissé komolyabbra fordítva, köszönetképpen bólintok egyet.
-Igazán hálás vagyok a jóhiszeműségedért. Majd üzenek, ha a segítségedre szorulok. -kacsintok rá, finoman megveregetve a vállát.
-Ugye?! Borzasztó.. -biggyesztem le az ajkaimat, majd az állánál fogva közelebb vontam magamhoz, és huncutul elmosolyodam.
-De.. Ha akarod, megmutatom neked. -az alsó ajkamba harapok, miközben rákacsintok.
Rákérdez arra, hogy merre jártam eddig, mintha nem tudná, hogy arra, amerre akartam. Bár, az utóbbi évben feltűnően kevesebbet kószáltam Emmáékkal, mint eddig.
Megvonom a vállam.
-Erre-arra..-felelek halk sóhajt eresztve, miközben Emmáék is szóba kerülnek. Kissé elfintorodom. Persze. Most róluk kell beszéljünk. Megint csak megrántom a vállamat.
-Természetesen. Követnek mindenhová! -emelem az égnek a tekintetem, mintha nem szeretném, ahogyan koslatnak utánam. Bár, szerencsére ott még nem tartunk, hogy mindenhová velem jöjjenek. Ha ez a szituáció állt volna fenn, már rég nem élnének, de tudják, hogy hol a határ, és ők az egyetlenek, akikben tényleg megbízhatok.
-Bár, most éppen valahol kószálnak a ruhaszalonok között. Biztosan lesz valami.. -forgatom meg a szemeimet, a végén mosolyra húzom a számat. Az utolsó pár mondatnál a hangom halk, talán kissé suttogó is. Nem szeretném ezzel elvonni a figyelmét a lényegesebb dolgokról.

Az arcomra széles vigyor ült ki, a reakciója láttán. Nem is ő lenne Katie Pierce, ha nem így reagálna. Ő tartozik azon kevés Petrovák közé, akit nem távolról figyeltetek, sőt, egyáltalán nem figyeltetek, hanem tartom vele a kapcsolatot. Ennek ellenére nem mondtam el neki, hogy ugyanúgy ismerem az anyját is, csak vele inkább szórakozni szeretek. Katie azért kicsit más. Ő az egyik legéletrevalóbb leszármazottja Tatiának, és talán ő az, aki a leginkább hasonlít rá, legalábbis időnként. Tatia emberként nem volt ilyen őrült, és később is csak az életben maradása miatt. - Nem is várom, hogy meghajolj, ahhoz előbb mindkettőnknek igazi úriembernek és úrinőnek kéne lennünk. Meg különben is, unalmas szokás - jegyeztem meg unottan. Tulajdonképpen... mire jó ez az óriási illem? Az emberek nagy része alattomos, és csak azt várja, mikor szúrhatja hátba a másikat. Akkor miért is kell szépeket tenni a szemébe?
- Nos, gondoltam elintézem az étkezést. Tudod, hogy nem igazán szeretek osztozkodni, bár veled időnként tehetek kivételt - vigyorodtam el. Persze, hogy kiszúrta még a legapróbb vérfoltot is, hiszen egy kiváló megfigyelő hírében állott. Ez volt a másik ok, amiért őrá nem uszítottam senkit, aki látta volna, vagy információkat szed ki belőle. Félő volt, hogy a dolog visszafelé fog elsülni, és a ráküldött embereimről soha többet nem hallok egy szót sem. Meg amúgy is, vetélkedett Tatiával a kedvenc Petrovám nevű magánversenyemben. Azon pedig csak nevetni támadt kedvem, ahogyan eldobta a kesztyűjét. Én is gyűlöltem ezeket a ruhákat, amikbe a nőket belekényszerítik, de csak azért, mert nehezebb volt megszabadítani tőlük az ártatlan lánykákat. Neki meg viselnie kell, amikor nyilván hasonló problémái vannak, egy-egy... újonnan felszedett barátjával kapcsolatban. És mert nyilvánvalóan kényelmetlenek lehetnek azok a szoros fűzők meg hasonlók.
- Nem is értem, hogy vagy képes elviselni ezeket. Szent ég, még a lábaidat sem láthatom bennük, pedig igazán nagy kár értük - kacsintottam rá pajkosan, miközben eleget téve a kérésének leültem mellé. Nem sokat változott az eltelt évek alatt, de hát mit is vártam? Csak követi az aktuális (és nem túl kényelmes) trendeket, hogy látszólag beilleszkedjen a tömegbe, aztán meg kiderüljön, hogy nem is olyan, mint hinnék... - Na és mesélj, merre jártál? Gondolom mint mindig, most is Emmával és Sarahval vagy... - Az utolsó névnél egy kicsit elhúztam a számat. Nem szívesen futnék össze azzal a kis ringyóval. Egyszerűen nem bírjuk egymást, és kész, amibe az is hozzátartozik, hogy akárhogyan is próbáltam magamhoz édesgetni, nem sikerült, aztán meg eltűnt. Mindig kerül minket.

Hihetetlen, hogy milyen unalmas is ez az erdő. Percekig nézni már szinte fárasztó, csak az a baj, hogy nem tudok mást csinálni. Ritkaság. És itt még egy ember sincsen, aki 'élvezhetné' a társaságomat. Vagy pont fordítva. Elszórakoztathatna egy kis koszos halandó, így nagy unalmamban. Ekkor ismerős hang csapja meg a fülemet, mégis hirtelen megijedek attól, ahogyan egyszerre csak mögöttem terem.. Áhh! Ő az, végre itt van! Összecsapom a tenyeremet, majd felé kapom a tekintetemet. Felállok a padról, miközben megigazítom a nagy ruhámat.
-Késtél. -összevonom a szemöldökömet, felszegezett tekintettel nézve rá. Kijelentésén elvigyorodom. Ifjú?! Már rég nem. Bár az ő aggastyán korához képest én még csak holmi gyerek vagyok.
-Tudom, hogy most az lenne az illendő, de várd, hogy meghajoljak előtted Mr. Mikaelson, mert nem fogok. -elvigyorodom, majd mielőtt válaszolhatna, újra felszólalok.
-Rég láttalak... Már kezdtél hiányozni -sóhajtok fel, hangomban egy kis drámaisággal, miközben megigazítom a vérfoltos gallérját, majd megingatom előtte a mutatóujjamat, majd megint elvigyorodom.
-Cc.. Kol! Ennyi év után sem tudod, hogy hogyan kell táplálkozni?! Vagy csak annyira siettél hozzám, hogy sikerült miattam bepiszkolnod az ingedet?! -összeszűkül a szemem, úgy kíváncsian nézve rá. Kissé eltúlzott drámaisággal felsóhajtok. Csak éppen egy apró folt volt a ruháján, azt is kiszúrtam. Elmerengek egy pillanatra, ismét. Úgy tűnik, ma nagyon nem vagyok itt, mindig másfelé jár az eszem, mint aki nem aludta ki magát... Mondjuk, nem is nagyon szoktam aludni, ahogyan a vámpírok nagy része sem. Inkább éjszakába nyúló kalandokat részesítem előnyben, majd az utána való vadászgatást a lányokkal. És kezdődik elölről a nap. Akárki-akármit hisz, nem olyan unalmas, mint amilyennek elsőre tűnik. Sőt! Sarahval és Emmával mindig kitalálunk valamit. A hajamba túrva tértem vissza a jelenbe, miközben lehámoztam magamról azt a szörnyű kesztyűt, és elhajítottam. Majd csak felszedi valami hontalan csavargó.
-Szörnyű ez a meleg. -fújom, visszaülve a padra. Megforgatom a szemeimet, miközben legyezni kezdem magam. Mindig is a tavaszt szerettem a legjobban, nem pedig a nyarat. Ez már túl sok. De szerencsére kezd lemenni a nap, ami azt jelenti, hogy a levegő is fokozatosan hűlni fog. Hiába is hidegebb a testhőmérsékletem egy embernél, de ebben a ruhában?! Ki az aki nem sül meg?!
Elterelem a már amúgy is kósza gondolataimat erről az időfecsérelős baromságról, hiszen ezzel, hogy most ezzel foglalkoztam, újabb percek teltek el, az amúgy is végtelen életemből, egyszóval értelmetlen.
-Nem ülsz le?! -mutatok a mellettem lévő helyre, felkapva a tekintetemet rá. -Foglalj helyet! -unszolom, vigyorogva, miközben az égre felnézve meglátom a lemenőben lévő napot. Végre! Nem értem, hogy mi volt ez a mai kánikula. Meg van bolondulva az időjárás...

Világéletemben előszeretettel követtem végig Tatia vérvonalának alakulását. Persze ez igényelt némi kutatást, és megannyi hazugságot, de életem csaknem kilencszáz évében már hozzászoktam mindezekhez. Az életem velejárói, és soha nem gondoltam, hogy ez rossz lenne. Ennyivel igazán nem sértem meg Tatiát, aki bár nem tudja, hogy tudom, él. Arról persze szintúgy nincs meggyőződésem, hogy ő követi-e a családja sorsát, vagy csak én űzöm hobbiszinten, de ezt csak úgy tudhatnám meg, ha leleplezném - azt pedig nem áll szándékomban. Úgyhogy időnként nagy kegyesen Katherine-ne néztem. Katherine... talán az egyetlen Petrova, akire különös figyelmet fordítottam, az az ő lánya volt. Katie. Végső soron nagyon sokban hasonlított az anyjára, hiszen ő maga is imádott gonoszkodni, meg manipulálni, ám tekintve, hogy ő nem volt hasonmás, nem kellett bujkálnia, tehát élvezetből, és nem kényszerből volt ilyen, ez pedig érdekessé tette a számomra. Úgyhogy vele felvettem a kapcsolatot, még jóval korábban, persze csak óvatosan. A barátnője, Emma már lényegesen megfontoltabb volt, és az is megnehezítette a dolgomat, hogy idővel Sarah Lestwick is csatlakozott hozzájuk. Valahogy emiatt megmaradtak a kettőnk közötti titkos találkák, amik ugyan jók voltak, de mindig is utáltam őket. Szeretem a nyilvánosságot, amiből származtak már olyan cselekedetek is, amiket később egy-egy sokkal távolabbi faluban is visszahallottam. Titkos legenda vagyok! A találkozás előtt persze úgy gondoltam, jó lesz innom egy kis vért, tehát tettem egy kitérőt a város egyik lelakottabb területe felé. Meglepő, hogy még itt is mennyire akarják követni a legújabb divatokat a fiatal lányok. Koszosak, piszkosak, de gyakran szinte egyetlen ruhájuk hasonlított arra, amit Viktória királynő elvárt tőlük. Ez pedig megnehezítette a hozzáférést, de nem akadályozott meg abban, hogy kiszipolyozzak egy ismeretlen nevű illetőt. Az egyéb dolgokat meg majd elintézem Katie-vel, őt ismerve úgyis benne van bármiben.

Miután végeztem, a park felé vettem az irányt. valószínűleg kifutottam az időből, de tudtam, hogy meg fog várni. Mindig megvár, én pedig mindig kíváncsian hallgatom, milyen új hírekkel tud szolgálni a világnak azon részeiről, ahol éppen nem én tengetem a mindennapjaimat. A távolban pedig hamarosan meg is pillantottam őt. Mintha egy kicsit kényelmetlenül feszengene az öltözetében, aminek hatására egy apró, gunyoros vigyor jelent meg az arcomon. Villámgyorsan odasuhantam a háta mögé, és mielőtt akár észrevehetett volna, már rá is köszöntem.
- Milyen rég láttam ezt a csodálatos ifjú hölgyet - jegyeztem meg tettetett úriemberességgel. Amúgy is tudja, hogy nem vagyok az, de egy kis színjáték sosem árt meg.

[...]

Emma a szakadt ruhájával van elfoglalva, Sarah pedig elcsászkált valamerre, valószínűleg, vadászni. Hihetetlen meleg tombol, még ebben az esős városban is. Most igazán jól esne egy kis zivatar. Tombol a meleg, rám sül a ruha, és mindenki csak szaladgál, hogy mielőbb végezve megpihenhessen otthon.
Ehelyett én nyugodtan járok, pedig lenne okom sietni, mégis betévedek egy eldugott kis parkba, a város északi része felé, ahol egy rövid találkozót beszéltem meg, az egyik ismerősömmel. Távol mindentől. Csak egy kis erdő van a közelében. Ezért is jó hely! Plusz pont, pedig az árnyékért jár, amit a fák nyújtanak. Itt zajlik majd le a találka. Kol Mikaelson. Rég nem láttam! Persze, erről Emmáék nem vehetnek tudomást. Főleg Sarah nem, akinek némi nézeteltérése is akadt vele. Leülök a padra, elnyújtózom, majd hátradőlök, és a hajamba beletúrva várom az érkezését. Elnézek az erdő felé, és egy pillanatra elmerengek, hogy talán mielőtt Mr. Mikaelson ideérne, elsétálok arrafelé, főképpen vadászni, bár gyorsan elterelem a gondolatot azzal, hogy az imént "ettünk" Emmával. Szememet mégis az erdő kihalt sötétségén tartom, mintha keresnék valamit, de nem akad a szemem ügyébe egyetlen egy élőlény sem. Csöndes. Szerencsére nyugalom uralkodik, és bár tévedhetne erre egy ártatlan ember, aki a vérét adná, mégis örülök, hogy most ilyen csönd van.
Emmával mostanában annyi baj van! Mintha, újraélné a kamaszkorát. De, majd kinövi! Valószínű nálam is előfordulnak efféle hullámvölgyek. Sarah pedig, ugyanolyan, mint volt. Nem éppen csöndes, kissé talán túl hisztis is, de ezeken kívül nagyon bírom. Ami ritka, hogy valakit kedvelnék, de úgy érzem, hogy Sarah pont belepasszol a körünkbe.
Két perce itt kéne lennie. Nem értem, hogy miért késik. Ő nem arról híres.
Lényegtelen, én még egy kis ideig ráérek, de csak addig, amíg gyanút nem fognak. Elvégre, csak úgy hirtelen eltűntem.