Nem szeretem magamat kielemezni, hiszen nem sok értelmét látom. Mindenki olyannak könyvel el, amilyennek akar, az én véleményem nem sokat számít. Lehet, hogy amit egyesek szeretnek bennem, azt mások gyűlölik, viszont akadnak olyan tulajdonságok, amelyekkel mindenki felruház. Példának okáért mondják, hogy a természetem heves, néha ingerlékenyebb, lobbanékonyabb vagyok a kelleténél, hamar felkapom a vizet és nem nyugszom meg egyhamar. Nem tehetek róla, utálom, ha a dolgok nem az elképzeléseim szerint történnek, ha valaki keresztbe tesz nekem, és ha nem tartja be az ígéreteit. Számomra ennél nincs mocskosabb dolog, a megszegett ígéretek halálos bűnként jelennek meg a szemeim előtt. Annak, aki magára haragít, nem tudok sok jó hírrel szolgálni, mivel megtorlom az ellenem elkövetett bűnöket. Méghozzá keményen.
Ám nem vagyok annyira sárkány-típus, elvégre szeretek élni, jól érezni magam, kikapcsolódni, néha elbújni a gondok elől, de a problémáknak való hátat fordítás nem jellemző rám jellegzetesen. Ha meg kell oldani valamit, akkor megoldom, nem számít mennyi követ kell megmozgatnom azért, hogy rájöjjek a megfejtésre és újra jobbá (vagy ha úgy tetszik inkább normálisabbá) varázsoljam az életemet.
A hozzám közel állókkal megértő és kedves vagyok, eredetileg barátságosan viszonyulok minden emberhez addig, míg nem adnak okot másfajta viselkedésre. Vannak barátaim, tehát meg tudok és meg is szeretek bízni az ezt kiérdemlőkben, igénylem a hátvédeket, az erősítést, akikre mindig számíthatok és a velük beszélgetéssel, egyszerű cseverészéssel eltöltött délutánokat. Egyszóval érzelmes lélek vagyok, akit természetesen Ámor nyila is eltalált elmúlt 22 életévének folyamán. Magával a szerelemmel nem volt bajom, csupán a végeztével együtt járó ürességgel, tehetetlenséggel és szomorúsággal. Azóta nem próbálkozom.
Rám nézve, szőke hajamból és világoskék szemeimből kiindulva senki sem gondolná, hogy képes vagyok kimutatni a fogam fehérjét és hogy akár az ördöggel is alkut kötnék, ha nem látnék más lehetőséget. Öltözködésem egyszerű, semmi csicsás, művi dolgot nem lehet felfedezni rajtam, az igényesség kedvelőjeként soha nem mutatok magamból többet a kelleténél, mindig ízlésesen emelem ki karcsú alakomat, amelyhez átlagos magasság párosul. Mondjuk ki: szép nő vagyok.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Akármerre néztem, mindenfelé sötétség honolt, mindössze a hold világította meg az erdőt. A halovány, csekély mennyiségű fény éppen csak arra volt elég, hogy kirajzolja az előttem lévő keskeny ösvény körvonalát és mivel hiába fordultam meg harmadszorra a tengelyem körül, de nem találtam más kiutat, mélynek induló, ám felületes oxigén utáni kapkodásként végződő lélegzetvétellel indultam a megtaposott levelekkel borított csapás felé. Lépteim lassúak voltak, óvatosan helyeztem előre először jobb, majd bal lábamat, folyamatosan kémleltem a helyet, a szűnni nem akaró feketeséget. A feszültség egyre nőtt bennem és rájöttem, az éjszakai erdőnél kevés félelmetesebb dolog van a világon még úgy is, hogy egyébként nem voltam ijedős lány. A rossz érzésem nem akart elmúlni, de inkább arra koncentráltam nehogy véletlenül zajt csapjak. Ki tudja, annak milyen vége lenne.
A következő pillanatban reccsenés hangja ütötte meg a fülemet. Szívem hatalmasat dobbant, azonnal a talpam alá néztem, de nem én voltam a hang okozója. Valaki más is volt a fák között rajtam kívül és a tarkómon lévő pihék rögtön jeleztek, hogy igen… valaki a közelben tartózkodik és… engem figyel!
Megadva magam első reakciómnak szaladni kezdtem. Futottam, ahogy a lábam bírta, fogadni mertem volna rá, hogy ilyen szélsebesen soha nem száguldottam még, viszont ép gondolatoknak nem volt helye a fejemben. Néha megcsúsztam a nedves avaron, az időérzékemet teljesen elvesztettem, talán percek múlva állhattam meg, hogy levegőt vegyek. Szapora légzésem közepette is nyitva akartam tartani a fülem, fél kézzel egy fának támaszkodva úgy éreztem magam, mint egy vadászkutya. Egy közvetlenül mellettem elsuhanó árny figyelmeztetett arra, hogy itt most nem én vagyok a vadász… a vad annál inkább.
Legszívesebben sikítani lett volna kedvem, mégsem tettem. Inkább újra futásnak eredtem, de lábaim ólomnehézségűeknek bizonyultak, alig bírtam felemelni őket. Minden erőmet összeszedve próbáltam a lehető legmesszebbre jutni annak reményében, hogy hátha meglátom a fényt az alagút végén. De semmi… A kétségbeesés és a pánik elemi erővel lett úrrá rajtam, amikor éles villanás ütközött a retinámmal különböző képeket vetítve elém. Az anyám, az apám és a nővérem meggyötört arcát láttam magam előtt, fülemben hallottam keserves kiáltásaikat, mintha előttem lettek volna és azt akarták volna, hogy érezzem, nem tehetek értük semmit. Az égvilágon semmit, csak annyit csinálhattam, hogy a halántékomhoz kapva próbáltam kiűzni a rémképeket a fejemből és ekkor már az én ajkaimat is hangos sikoly hagyta el.

A lepedőbe markolva ültem fel hirtelen az ágyon. Arcom és hajam nyirkos volt a rémálom okozta verejtéktől, ujjaim belefájdultak az erőbe, amivel markoltam az alattam lévő anyagot. A fejem lüktetett a fájdalomtól, a mellkasom szorított és hunyorogva fordultam oldalra, ahonnan az álmomban várt fényességet észleltem, ám a fény okozója más volt, mint azt elképzeltem… az álmom visszatérő volt, de eddig nem történt olyan, hogy magamhoz térve a lángoló függönyöm fogadjon. A narancsszínű csóvákba burkolózó textil látványa azt a gondolatot indította el bennem, hogy tizenkilenc éves koromban már nem foghatom rá a tinédzserkori lázadásra a felgyulladó függönyt, ahogy a véletlenül égve hagyott gyertyára sem, hiszen nem is tartottam gyertyát a szobámban. Gyorsan kellett egy másik magyarázat. A függönyre és az álmomra is.