-Ugyan már Katrina! -húzom össze a szemöldökömet. -Ilyen hálátlan vagy?! -nevetek fel. -Pedig nekünk köszönheted azt, hogy most ilyen vagy. -sóhajtok, kissé drámaian. Valószínű, Katie is ezt mondta volna.
Nash elintézte a nőt. Egy időre. Ki tudja, hogy mi lett volna, ha nincs itt. Valószínű, egy idő után ügyet sem vetve Katiere megállítom, hiszen Katie erre jelen helyzetben nem volt képes.
Olyan hülye ez a lány! A feje vérzett, ami miatt a padló is véres volt. Úgy éreztem, hogy mostmár szabad a pálya, így mielőtt odalépkedtem volna Katiehez, kis fejfájást okoztam a nőnek, csak úgy hirtelen. Nem tűröm, hogyha valaki sértegeti Katiet, azt meg főleg nem, ha engem sérteget, így, lehet, hogy ezzel méginkább felhergelem, de most legalább már tudja, hogy kikkel áll szemben. Odamegyek Katiehez, próbálom felsegíteni, de idegesen ellök magától. Miért fél tőlem?! Látszik rajta, hogy nincs magánál. És ő ezt akarta! Most megkapta, de ez neki nem elég... Idegesen felsóhajtok, majd ismét megpróbálom felemelni, de megint csak nem hagyja.
-Mi bajod van?! -kérdezek rá, és tényleg nem értem. Mintha félne, vagy irtózna valamitől...

Mint egy kivert kutya fekszek a földön, és levegőért kapkodva lihegek. Ezt is kár volt tennem, de legalább levezettem a feszültséget. Vagyis inkább próbáltam, de ehelyett megmaradt, és ugyanolyan ideges vagyok, mint eddig, annyi különbséggel, hogy most még fájdalom is társul az idegekhez. A tarkómhoz kapok, ami a falhoz való ütéstől erősen vérzik, de érzem, hogy gyógyul, bár sokkal lassabban mint kéne, és vérem is alig van...
Látom, ahogyan újra elrugaszkodik, hogy nekem ugorjon, és tudom, hogy már nem tudnék ellenkezni. De, nem érzem az ütését, valami megállította.. Nash! Óóó.. hogy miért nem hagy élni?! Vagy, éppen meghalni... Nem mintha én hagynám őket, ha fordított helyzetben lennénk.
A fájdalomtól erőtlenül felnyögök, majd a hasamhoz kapok. Az is fáj, mint minden egyes porcikám. Valószínű a vérhiánytól, és attól, ahogyan ez a nő a falhoz vágott. Nincs akkora szerencsém, hogy már most meghaljon a gyerek.
Összegörnyedek a földön, kizárva azt, ami körülöttem történik, bár Nash kérdésére még felfigyelek.
-Úgy nézek ki mint aki jól van?! -válaszolok, suttogva, bár tudom, hogy hallja. Ismét megmentette az életemet, bár most kevésbé voltam hálás, mint az előbbieknél...

Nem érek semmit. Egy hasztalan rongybaba vagyok. A falhoz szorít, és erősen fogja a nyakam. Odakapok a kezéhez. Még mindig fáj, és így, hogy belém mélyeszti a karmait, csak még jobban.. Felhörgök, miközben erőtlenül próbálom lefeszíteni magamról. Ő elenged, én pedig tehetetlenül és gyöngén zuhanok le a földre, és köhögök, miközben a nyakamat masszírozom. Próbálom összegyűjteni az erőmet, és az, hogy nem sikerül, most csak Emma hibája. Egyik sem mozdul, mindkettő csak nézi. Nem is baj, ezt nekem kell megcsináljam, ha már én kezdtem el. Mások nem takaríthatnak fel utánam!
Miközben hozzájuk beszél, felmordulok. Senki sem beszélhet ilyen hangvétellel a lakásomban. Nem értem mit képzel!
Leguggol hozzám, nekem beszél, miközben Emmára sandítok a szőke lány háta mögött, aki éppen megindul, hogy leszedje rólam. Tudom, hogy nem szívesen teszi, hiszen régen barátok voltak, bár ez engem nem hat meg. Emmára mordulok, hogy hagyjon békén, ő az én dolgom, még ha addig provokálom is, amíg meg nem öl. Em pedig csendben visszahúzódik, hiszen tudja, hogy mi van, ha az én szavammal szembekerül, és tudom, hogy valamilyen szinten megkönnyebbül, hogy nem neki kell elintéznie, hanem nekem, és szerintem azt hiszi, hogy ez menni is fog.
Egyre jobban provokál, amikor minden erőmet felhalmozva, megragadom a nyakát, és a földhöz csapom őt.

Az események csak úgy pörögtek körülöttem, és mint ahogy órákkal ezelőtt, most sem mértem az időt. Egyszerűen gyönge voltam, így könnyűszerrel letaszított a földre. Az esésbe belesajdul a nyakam, amin még pár órája óriási seb tátongott, most meg már csak heg van rajta. Halkan felnyögök, és próbálok lenyugodni. Nem, a dühöm nem csillapodik, amíg meg nem ölöm. A szavaira nem is figyelve, erőtlenül tápászkodom fel a földről, és ismét nekiesek a nyakának. Nem számít, hogy jelen helyzetben erősebb. Nálam sohasem számított az erőfölény. Ha én akartam valamit, akkor megtettem, és ez sem volt máshogy...

Ismét felsóhajtok.
-Nem érdekel! -ülök föl az ágyon, hihetetlen dühösen. Ha akartam volna, már rég befűztem volna egy srácot, nem értem, hogy mit képzel. Hihetetlenül feldühít, és csak dobálja a tűzre a szenet, egyfolytában.. Kikészültem. Betelt a pohár. Sőt! Még túl is csordult..
-Nem! Egyikőtökben sem bízhatok meg! -magyarázom, kissé túl felemelve a hangomat, és a hangszínem is megremeg kissé. A következő ikres mondata után, kirajzolódtak a szemeim alatt az erek, és a szemfogaim is előbújtak. Nem bírom tovább, nem tűröm! Nem foglalkozok a csöngővel, csak magammal, és azzal, hogy ne reszkessek azután, hogy megöljem mindkettőt, pedig már teljesen azon vagyok. Még mindig gyenge vagyok az injekciótól, de az ösztöneimnek nem tudok parancsolni. Leugrom az ágyról, mint egy ragadozó, hiszen, végül is, az vagyok.. Emma riadt, és megállításra kész arcát látom, felemeli a kezét, hogy megbénítson, de ebben megakadályozza az ajtón belépő szőke nő. Ez meg ki a frász?! Egy percre megállok, miközben Nash hülyeségeket magyaráz neki. Azt kívánom a mondatai után, hogy ezt a szöveget bár hallaná az a... Khmm, menyasszonya.
Túl késő volt, túlzottan felidegesített ez a férfi, így gondolkodás nélkül ráugrottam a szőke nőre, és beleharaptam. Ez kellett.
Még mindig nem ismertem fel, olyannyira elborította az agyamat ez az egész... Egyszerre ölni tudtam volna, de egyben mégis féltem valamitől... Én nem akarok terhes lenni! Ölni akarok, és én magam is meg akarok halni! Beteges?! Ezt már nem hiszem. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye...

Megforgatom a szememet.
-Persze, menjetek csak! Szórakozzatok jól! -a hangom kissé hisztérikusnak, és felettébb féltékenynek hat. Gyerekes lennék?! Előfordul... A végén még menjenek el teázni is egyet, valami puccos kávézóba! Áldásom rájuk, csak én ne lássam őket... Bár, Emma már nem olyan, mint régen, mégis félek, hogy nem lesz aki támogat, és ez meglátszik rajtam, ahogyan kiejtem a szavakat, ahogyan elfintorodom, és a többi..
-Úgy is fogok kinézni mint egy tetves kamion...-támolygok az ágyhoz, majd levetem oda magam. A párnámba fúrom az arcomat, majd felsóhajtok. Elegem van belőlük, ebből az egészből..
"Jajj Katie ne csináld már ezt!"-hangzik Emma válasza, amire ismét csak megforgatom a szememet, és megrántom a vállamat, amíg ő beleegyezik a találkába. Remek! Esküszöm, most bárkinek képes volnék nekimenni, és megfojtani! Csak az a baj, hogy jelen pillanatban a szobában mindenki meg tudna fékezni, és egyiket sem szívesen fojtogatnám... A szívem az idegtől hevesen ver, és a vér is lüktet a fülemben. Ki vagyok készülve. Teljesen idegbajos vagyok. Miért minden egy nap alatt zúdul rám?!

Felnevettem.
-Nem kellett sokáig könyörögni..-jegyeztem meg halkan, vigyorogva. Család, család.. Ez az ember nagyon családcentrikus, és ez az ami hiányzik belőlem, és tudom, hogy nem csak a család miatt akart lefeküdni velem, hanem azért, amiért az összes többi férfi. De ennek a folyamatnak vége, hála ennek a kis torzszülöttnek... Selena.. De ismerős! Egy ilyen nevű kiállhatatlan nőt ismerek, nagyon remélem, hogy nem az lesz az, hogy nem ő Nash menyasszonya, mert akkor kikészülök. Azért ennyire nem kicsi a világ...

De. Pontosan ilyen kicsi az a tetves kis világ. Felhorkanok. Már csak ez hiányozott az életemből!
-Persze.. Menj csak, segíts a drága barátnődnek megszervezni az esküvőjét! -köpöm a szavakat. Rossz ötlet volt! Sohasem volt még rossz ötletem. Legalább is nem túl gyakori, de ez most egy óriási baklövés volt... Valahogy a Selenával való találkozás után kezdtem átformálni Emmát azzá, aki most félig már ő. Elegem lett a mindenkinek segítős megfelelési kényszeréből... Talán csak a féltékenység beszél belőlem. Az a nő el akarta venni tőlem Emmát, ő pedig ment volna utána, mint egy pincsikutya. Óriási túlzás, beismerem, de a lényegen mit sem változtat.... A hátamat fogom, ott ahol megszúrt a tű, és úgy nézek ki, mint egy öregasszony, aki begörnyedve a hátát masszírozza, miközben magában zsémbelődik. Kinyújtózkodom, nyúlékonyságomnak köszönhetően hamar ki is roppantom magam.

-Gondolom el fogsz bírni kétszáz kilósan... -jegyzem meg, halkan, még mindig morgolódva. Ezt nem hiszem el.. Elég volt ebből a napból! Mi jöhet még?!

Megrökönyödve hallgatom, amiket mondanak. Elfojtok egy undorodott röhögést, azon, ami majdnem megtörtént. Hát késő, már tudom, és ha úgy tartja kedvem, esetleg véletlenül még a szám is eljár. Most már, úgyis tudom, és igen, ez Katiere jellemző. Így ránézek, és elismerően bólintva, elvigyorodom.
-Tévedés.. -bólogatok, vigyorogva, még mindig Katiet nézem. -Tipikus te... -sóhajtok, megveregetve a hátát, ezt is olyfajta dicséret képpen.

-Biztosan nem! Elvégre borzalmas a szőke ízlésem. -teszem karba a kezemet, makacskodva, már a szervezésre értve. Persze, majd leszervezek nekik egy esküvőt, amikor az előbb még szapult össze-vissza! Mondjuk részben ez volt a foglalkozásom anno, és jó lenne visszarázódni, de mégsem. Ezt nem. Ám a nevet meghallva is megrökönyödöm.
-Hogy ki?! -kérdezek vissza, majd Katiere sandítok. Kérdőn nézek rá. Szerintem ezek után biztosan nem fog eljönni, mindegy. Ha arról van szó, akkor megszervezem.
-Már csak ez hiányzott. -nevetek fel, kíváncsi vagyok, hogy a név hallatán Katie hogyan reagál...
-Ebben az esetben, talán segíthetek a megszervezésben.. -forgatom meg a szememet, elmosolyodva, ezer éve nem találkoztam Selenával, és amikor utoljára láttam az is rosszul sült el. Katie részéről persze, tipikus Petrova húzás volt tőle...

Katerina.. Katerina! Én is Katerina vagyok! Használja már a Katherine-t, mert még ebbe is belezavarodok! Nem válaszoltam rá, annál inkább kiülhetett az arcomra, hogy mit gondolok.
Az Emmához tett megjegyzésén szúrósan ránézek. Senki sem sértegetheti. -Csak én, de ez már mellékes dolog.- Viszont elengedem magam, hiszen látom, hogy Emmát egy csöppet sem zavarja, ügyet sem vet rá, csak egyszer felhorkan, és teszi a dolgát.
Pár pillanat múlva Nash ismét megszólal. Szavai hallatán megpördülök, és szó szerint elesek, a nagy lendülettől. Pár másodperc alatt feltápászkodom a földről, és újra megkapaszkodom.
-Hogy mi?! -csodálkozok rá, nagyokat pislogva. Nem hallottam jól. Esküvője lesz, és lefeküdt volna velem?! Le sem tagadhatná a származását.
-Képes lettél volna..?! -halkan felnevetek, majd sóhajtok egyet.
Akaratlanul is elvigyorodom, ám a következő mondatától lelankad a mosoly az arcomról. Lángolni kezdek a dühtől, és minden porcikámmal remegni kezdek.
-Hogy mit mondtál?! -förmedek rá. A hasamhoz kapok, majd ijedten lenézek rá. Nem, nem nem.. Ezt nem hagyhatom! Már úgy érzem, hogy legalább tíz kiló plusz van rajtam, amikor még egy gramm felesleg sincsen... A homlokomra tapasztom a kezemet, majd a fejemet rázni kezdem. Pánikolok, és ez látszik is. Én terhesen biztos nem lépek ki a lakásból! És egy árva lélek sem fog bejönni!
-Kecsegtető ajánlat, de ha nem az elkövetkezendő két hónapban lesz, és ha nem sikerül addig... mindegy. Szóval, akkor nem tudlak benneteket boldogítani a jelenlétemmel. -válaszolok, még mindig szaporán véve a levegőt a dühtől és a kétségbeeséstől.
Esküvőszervező.. Eltűnődök. Emma régen csinált ilyet, nem is egyet, hátha jó lenne. Bár, nem hiszem.. Nem hiszem, hogy elvállalná. Azért finoman felé bökök.
-Emma ingyen leszervezné az esküvőt, ha siettek vele. Szeretnék ott lenni. -vigyorodom el, még mielőtt Emma tiltakozna, én odatapasztom az ujjamat a szája elé, hiszen látom, hogy ellenkezni akar.
-Régen sok ilyet csinált.. -folytatom. Ha ott lesz az újdonsült felesége, talán ki tudom provokálni, hogy megöljön. Szívesen elcsevegnék vele, bár ezzel Nash sem járna jól, és ő már annyit segített.. Ezen még gondolkoznom kell, de egy esküvő igen kecsegtető ajánlat az ilyen esetekben...

-Talán ötszáz évvel ezelőtt én is örültem volna egy gyereknek. -fordulok felé. Mondjuk, ötszáz évvel ezelőtt sem voltam klasszisokkal jobb a mostaninál, de mégis voltak érzéseim. Ember voltam, és megvolt mindenem. Imádok ilyen lenni, de igazából néha visszasírom azokat az időket.. Milyen jó is volt! ... De most jobb! -Nem hiszem, ha most lenne velem terhes az a nő, akkor ő nem ugyanígy reagálna! -hadarom az igazat. Ebben színtisztán biztos vagyok, és ha ezt ő nem látja, akkor vak.
-Szerinted, úgy nézek ki mint egy any..?! -kezdtem bele a magyarázkodásba, ám mielőtt kimondhattam volna az utolsó szót, éles fájdalmat éreztem a gerincemben, ami hatására felnyögtem, és megremegett a lábam. A fadarab pedig kihullott a kezemből.
Valahogy nyugodtabb lettem...
Emma! Sejtettem, hogy ez lesz... Bár, én is ezt tettem volna. Mondjuk...! Én valószínű nyaktöréssel oldottam volna meg a problémát, mert nekem nincsenek ilyen 'kütyüjeim'. A kanapéhoz támogat, hogy üljek le, ám gyöngén ellököm magamtól. Nem fogok leülni ide! Itt fekszik ő is... Így csak két kézzel támaszkodtam, nagyokat sóhajtva. Felnézek Nashra, és belegondolok, hogy most mentette meg az életemet pár perce, én meg ilyen vagyok. Mondjuk, ez tőlem várható, és teljesen természetes, de valamilyen szinten még önmagamnak is rosszul esik. Nem tudom, hogy menthetetlen-e már a helyzet, de én azért még egyszer, egy 'sajnálom'-ot formálok a számmal, rá nézve, bár a szót nem mondom ki. Remélem nem hagy itt. Mindkettőjükre óriási szükségem van/lesz... Alig tartom magam. Rendesen lelassított ez a szer, amit Emma belém nyomott, fáradt voltam, és gyenge, így remegtek a lábaim, de nem ültem le. Makacsságom tartott egyedül..

Bekövetkezett, amire számítottam. Katie tombolt, én pedig ügyet sem vetve rájuk, a szekrényében kotorásztam, majd megtaláltam, amit még egyszer én rejtettem oda. Hogy miért az ő szekrényébe?! Mert ott senki sem keresné, és ismerve Katiet, ő pedig úgy sem találta volna meg. Számos dolog van, aminek nem tudja a honlétét, úgy elrejtettem, pedig teljesen alapvető helyen van, de lényegtelen. Amíg Nash szenvedett Katievel, addig én megtaláltam, és felkészültem arra, hogy használjam azt, amit kerestem, így ameddig vitatkoztak, Katie ügyet sem vetett rám, ezért könnyű volt mögé állni, és a gerincébe fecskendezni egy tűvel, egy nagy adag nyugtatót. Amitől elgyengülve, meginogott a lába.
-Most már, legalább nem fog öngyilkosságokat megkísérelni. Persze ezzel nem tudom befogatni a száját.. -sóhajtottam fel, majd a kanapéhoz támogattam a lányt.

-Nem tudok megnyugodni! -üvöltöm, a karjában vergődve. A lány még mindig békésen alszik, és ez bosszant! Mindennél jobban... Én itt kínzom magam, neki pedig meg sem kottyan!
-Ne küzdj ellenem! -utasítom, miközben megpróbálok kiszabadulni az öleléséből. -Mert nem tudsz! -lököm el végre magamtól, bár, szerintem engedett a szorításán.
A szoba másik végébe futok a karó után, majd megfogom azt.
-Höhh.. -horkanok fel. -Persze! -hangom hisztérikusan cseng, és hallatszódik belőle az is, hogy valamilyen szinten félek. A fadarabot szorongatom, és gyúrom a kezemben, ami reccsen néhányat, a szálkáit a kezembe állítva, amiből vér serken ki. Bár tudom, hogy alig van vérem, mégis ezt csinálom, mert nem akarom őt. Ezt az ágyon fekvő földöntúli szépséget, akinél szebb de mégis undorítóbb gyereket soha életemben nem láttam. Egyszerűen undorodtam tőle, és reszkettem, ha megláttam. Miért kell engem így vernie az életnek?! Oké.. Tudom! Pokolra való vagyok, de még inkább az, mint egy bömbölő nyűg, az életembe, aki elcsúnyít, és elveszi mindenem!
-Soha, nem fogom megszülni, ezt a...! -remegek meg, miközben a karót végighúzom a mellkasomon, ízelítőként, egyenesen le a hasamig. Igazán beteges, de jelen helyzetben jobban félek az ilyen élettől, mint a haláltól....