Share | 

avatar
Admin •• ne félj, nem harapunk nagyot... annyira



A poszt írója Játékvezető
Elküldésének ideje Pént. Nov. 24, 2017 6:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Nov. 10, 2017 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie & Ebony

- Nem egyre megy? – Szörnyeteg mindkettő. A vámpír részem könnyedén átvette felettem az uralmat, éreztem a dühét, a szomjúságát, azt, hogy ki akart törni a béklyóiból és nagyon haragudott az egyszerű életet akaró lányra, aki megpróbálja lakat alatt tartani és ha elég ereje lenne hozzá, akkor a ketrecének kulcsát is lenyomná a saját torkán. Miben különbözhet egy vérfarkas? Mennyivel lehet agresszívabb? Rosszabb lenne annak a veszélye, hogy a telihold miatt csontom törik és szó szerint állattá változok? Ezen naphosszat vitatkozhatnánk, mivel egyiket sem tartottam jó opciónak. Azzal is időbe telt megbékélnem és megbirkóznom, hogy nem vagyok átlagos lány, hanem boszorkánynak születtem és a szüleim nem tudtak vagy éppen nem akartam támogatni az erőm kibontakoztatásában. Talán nekik volt igazuk. Talán nem kellett volna erőltetnem a különlegességemet, felkeresnem a nagynénémet, hagyni, hogy elhitesse velem, hogy rengeteg potenciál van bennem. Ha nem törődök a boszorkánysággal, nem fájt volna ennyire elveszíteni és nem azon erőlködnék, hogyha már normális nem lehetek, akkor a jobbik rosszat terjesszem ki magamban.
- Nem rajtam állt, hogy mi történt velem. – Maisie-re emeltem a tekintetemet, sóhajommal akár az épület falát is ki tudtam volna dönteni, annyira mélyről jövő és szinte torokmaróan fájdalmas volt. Neki még nem meséltem el a teljes történetet. Igazából, csak Chantele és a nagynéném tudott arról, mi és hogyan történt az első pillanattól az utolsóig, tehát nem hibáztattam, amiért a rögtönzött motivációs szövegével némi életet próbált lehelni belém. Valószínűleg én is így tettem volna a helyében, még egy halvány mosolyt is megejtettem felé, hogy ne haragudjon a hozzáállásom miatt… egyszerűen csak, ha saját magam alakítottam volna az életemet, nem itt ülnék és kockákat nyomorgatnék. Folytattam volna a jogi tanulmányaimat, arra törekednék, hogy minél többet sajátíthassak el a szakmából, ácsingóznék a gyakorlatra, el sem lehetne tüntetni Bryan aktái mellől, kávézgatnék a legjobb barátnőmmel és az lenne a legnagyobb bajom és a legkomolyabb döntésem, hogy bemenjek-e a reggel nyolcas előadásra vagy sem. Az életem közel állna a tökéleteshez. Fájdítja a szívem, hogy mindezt csak feltételes módban, képzelgések színterén tudom megjeleníteni.
- Ez nagyon szépen hangzik… - A tenyerembe rakta a kockákat, én pedig nyeltem egy nagyot. – De én egyszerűen képtelen vagyok hinni abban, hogy képes vagyok egyedül küzdeni egy tőlem sokkal nagyobb hatalom ellen. A saját démonaimmal sem tudok megbirkózni, mégis hogy indulhatnék harcba az összes boszorkányt átfogó és erővel ellátó anyatermészettel? – Azt hiszem, így hívják, legalábbis a néném szeretett a felsőbb hatalomra „természet”-ként hivatkozni. Kevés időm volt belemélyedni a dolgokba és tapasztalatot szerezni és mivel az erőm az átváltozásom óta egyáltalán nem úgy funkcionált, mint megszokott volt, nem is volt lehetőségem jobban megismerni ezt a világot.
- Ha lehunyom a szemem és koncentrálni kezdek, csakis pusztulást látok magam előtt. – Pontosabban vörösben és feketében pompázó fényeket, amelyek alaktalanok, durvák és kegyetlenek voltak és mellkasszorító érzéseket keltettek bennem. Ezért nem tudok normálisan aludni sem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 08, 2017 12:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie & Ebony

Milyen érzés volt megtörve látni? Nem volt túl jó érzés, hiszen pontosan ismertem ezt az érzést, mert velem is megesett már. Mindig is boszorkány voltam pár évvel ezelőttiig is, amikor átváltoztattak.  Kellemes érzés volt-e vámpírként magamhoz térni, az erőm hiányában? Nem, egyáltalán nem volt az. Sőt, borzalmas érzés volt és bármit megtettem volna, hogy újra visszakapjam az erőmet, de hiába kaptam vissza, mert olykor a vériránti szenvedélyem erősebb volt, de megtanultam kezelni. Megtanultam újra használni az erőmet, még ha nem is elölről kellett kezdenem, akkor is szükségem volt nekem is egy kis időre, mire megtaláltam magamban az egyensúlyt, megtanultam valamennyire elfogadni a visszafordíthatatlant. Igyekeztem a bennem lakozó kettőségben meglelni az arany középutat. Szavaira haloványan elmosolyodom, de nem felelek egyből semmit se, csak kicsit megrázom a fejemet.
- Talán nincsenek megátkozva, lehet olykor ők csak boszorkányok maradnak, de vajon jobban örülnél annak, ha vámpír helyett inkább farkast kapsz mellé? – pillantok rá kérdőn, miközben az egyik asztalnak neki dőlök és úgy gondolkozom el azon, hogy mit is kellene mondanom. – Mindenkinek megvannak a keresztjei Ebony, nem csak neked. Hidd el, vannak boszorkányok, akik nálad is rosszabbul jártak, de nem az számít, hogy mekkora teher nyomja a vállainkat, hanem sokkal inkább azt, hogy mihez is kezdünk. Hagyjuk-e, hogy a súly agyon nyomjon minket, vagy inkább megmutatjuk magunknak, a démonainknak, hogy nem ők befolyásolnak minket, hanem mi döntünk a sorsunkról. Ha nem is mindig, de többségében rajtunk áll, hogy mihez is kezdtünk az életünkkel. – teszem hozzá szelíden és barátságosan. Nem kioktatni akarom őt, inkább csak másik megvilágításba helyezni azt, amit mond. Szerinte nekem könnyen ment, hogy megbékéljek azzal, hogy a legnagyobb ördög az életemben átváltoztatott? Egyáltalán nem volt az, de most itt állok és szeretem a munkámat is, ahogyan az életemet is. Még akkor is, ha nagyon nincs rendben semmi se és még magam sem tudom, hogy miként is segíthetnék Adam-en.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, figyelem, ahogyan a kockák a földre hullnak, de még se szólalok meg. Csak állok ott és figyelem őt, amikor pedig a végére ér, akkor már majdnem szólásra nyitnám a számat, de aztán még mond valamit, mire csak megrázom nemlegesen a fejemet. – Ha te feladod, akkor ki fog küzdeni? – legelső „szabály”, amit szerintem mindenki megtanul az életben, hogy mások nem küzdhetnek helyettünk, csak mi magunkért. A kockára pillantok, amik egyszerűen felemelkednek a földről, majd előttem teremve szétnyitom a tenyerét, ha engedi, hogy a varázslatnak köszönhetően tenyerébe ejtsem azokat, majd pedig ökölbe szorított tenyerébe zárjam. – Düh az egyik legerősebb érzés, így nem csoda, hogy arra megjelenik az erő, de tudod melyik a másik? A szeretet, szelídebb, de erősebb. Nem akarsz ártani azoknak, akik fontosak számodra, akkor kapaszkodj ebbe. Ne hagyd, hogy a gondolataid eltereljék a figyelmedet, a démonaid azt súgják, hogy nem vagy képes rá. Csak csukd le a szemed, végy egy mély levegőt, lassan fújd ki. Gondolj valami szépre, amire vágysz, amit szeretnél. És hagyd, hogy az erő átjárjon, hogy érezd azt, ami a születésedtől fogva jogosan illet téged. – mondom neki szelíden, majd pedig tenyér kinyitva várom, hogy a kockákkal megmozduljanak. Mindenki másabb, mindenkinek másképpen lehet segíteni, de ahhoz, hogy az erőt igazán érezni tudjuk, ahhoz az kell, hogy megleljük a békét, a bennünk rejlő erőt és érezzük, ahogyan átjár.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Szept. 22, 2017 11:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie & Ebony

Kíváncsi voltam mit talál ki mára, de annak is örültem volna, ha végül úgy dönt, hogy nem jön el. A kívánságom nem ellene szólt, csupán nem éreztem magam elég jól ahhoz, hogy előtte használjam az erőmet. Amíg saját magammal képtelen vagyok kibékülni, hogyan mutathatnám meg másnak, hogy mi rejlik bennem? A néném egyszer azt mondta nekem, ha szeretnék, ügyes boszorkány válhatna belőlem… nem törtem hatalmi babérokra, egyáltalán nem akartam mindenható lenni, nem szerettem volna, ha az életemet a mágia határozza meg, de jólesett, hogy volt bennem valami természetfeletti, ami nincs meg mindenkiben, így különlegessé tesz. A mágiahasználat számomra párévvel ezelőtt a jókedvet és nyugalmat jelentette, ma pedig a bizonyítási vágyat, a kudarcot és emlékeztetőt arra, mit tettem és mivé váltam. Nem lett volna muszáj foglalkoznom vele, elengedhettem volna, de képtelen voltam rá. A véremben csörgedező varázslat volt az egyik kapaszkodóm abba az életbe, amit régen éltem, abba a lányba, aki régen voltam… gyenge voltam ahhoz, hogy elengedjem.
- Más boszorkányok csak simán boszorkányok, nekik nem kell foglalkozniuk a vámpír részükkel is. És lefogadom, hogy a nagy részük nincs megátkozva sem. - A kezeimet bámultam, de nehezemre esett a koncentráció. Egyszer a csend zavart, egyszer a beszéd, most éppen a saját gondolataim miatt menekültem volna legszívesebben világgá. Tudtam, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége. Na és persze a vérvonalam, amely annyira gyűlölte a vámpírokat, hogy büntetéssel sújtott mindazokra, akiknek bármi köze volt a vérszívókhoz. Rám úgy tűnik, az örök őrületet szabták ki.
- Csak azon gondolkoztam, hogy… – Ledobtam a kockákat a földre. Ezek voltak az első gyakorlóeszközeim, amikor az erőm megmutatkozott, a manipulációjuk volt, hogy órákig elszórakoztatott. A ruháimon kívül ezek voltak, amiket magammal hoztam Brüsszelből, semmi más. – Leragadhattam itt? Létezik, hogy képtelenség átlépni azt az akadályt, amit az é tudja mikor elém gördítettek? Ma már csak akkor tudom használni az erőmet, ha dühös vagyok.. és ha dühös vagyok, akkor előtör a vámpír énem legrosszabbika és ártok másoknak. Azoknak is, akiket szeretek. – Nyeltem egyet. Eszembe jutott, hogy valamelyik nap majdnem rátámadtam Bryan-re az étteremben csak azért, mert elkezdett vérezni az orra… egy másik ember nyaka bánta, csak így tudtam visszafogni magam és nem a szerettem ütőerére ugrani. – Abban reménykedek, ha elő tudom csalogatni az erőmet, akkor a segítségével kontrollálhatom magamat, de… kezdem azt hinni, hogy erre szemernyi esély sincs. – Hangom lemondó volt, nem is néztem Maisie-re, inkább a padlószőnyeget bámultam.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 1:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie & Ebony

Még mindig olykor nehéz volt megszokni ezt a kort és a velejáró dolgokat, hiányzott a régi egyszerű élet, amiben mégis megannyi veszély volt, mint a mai világban, de mégis szabadabbnak éreztem magam. Ahogyan olykor abban is kétségeim támadtak, hogy jól tettem-e azt, hogy betettem ide a lábamat és tanárnak adtam ki magam. Az voltam, meg volt róla minden papíron, de olykor elgondolkoztam azon, hogy talán lehet inkább egyetemen helyett általános iskolát kellett volna választanom.  Már nem volt gondom azzal, hogy vámpírrá változtam, vagyis de volt, de végre viszont tudtam már remekül uralni a bennem lakozó szörnyeteget, ha már visszafordítani nem lehetett ezt az átkot. Nem könnyű, hiszen mindig is megvetettem valamilyen szinten a vámpírokat, ezért is volt olyan fájdalmas egyszer arra ébredni, hogy én is azzá váltam, de legalább az erőm megmaradt. Ennek köszönhetően pedig ha teljesnek nem is éreztem magam, de olyan üresnek se. Ebben pedig sokat köszönhettem Adam-nek is. Ő vigyázott rám és segített nekem, pedig mennyi ideje nem is láttuk egymást, mert azt hittük, hogy a másik halott. Emberként szerettünk egymásba, most meg az örökkévalóság körforgásában ragadtunk.
Mindig is próbáltam segíteni másoknak, így amikor Ebony megkért rá, akkor habozás nélkül egyeztem bele. Vélhetően az is közrejátszott, hogy kicsit saját magamat láttam benne. Hasonlóan elveszett voltam, mint ő és ha az ember már nem tisztavérű boszorkány, akkor kell egy kis idő, mire visszatalál a benne lakozó erőhöz és legalább olyan jól tudja használni az erejét, mint amikor csak egy halandó boszorkány volt. Könnyedén vágtam át a parkon a könyvtár irányába és eléggé hamar rájöttem arra, hogy itt van és éppen gyakorol. Vámpírhallás se kellene hozzá, hogy halljam a szívének a ritmusát, elegendő csak éreznem a mágiát, ami belőle árad és abból, hogy vélhetően próbálgatja az erejét. Még utoljára körbepillantottam, de nem járt erre senki se, így sietve léptem be az ajtón, majd mágia segítségével be is zártam. Nem kell ide kulcs, működik ez másképpen is.
- Szia Ebony! – köszöntem kicsit hangosabban, de elég hamar már mögötte is teremtem, ha már vámpír vagyok, akkor olykor nem árt kihasználni az előnyeit. Bár nem igazán szoktam egyik képességemet se ilyen téren használni. Jobb szeretek a mágiához fordulni, mintsem a bennem lakozó vadállatét. Felvonom kicsit a szemöldökömet és megrázom a fejemet. – Elhiszem, hogy nehéz, de szerinted más boszorkányoknak könnyedén megy? Arra még nem gondoltál, hogy azért nem megy, mert máshol jársz fejben? Valami bánt, vagy túlzottan foglalkoztat? – billentem oldalra a fejemet, miközben őt figyelem és leülök az egyik asztal tetejére. A válaszomból pedig sejtheti, hogy olyan könnyedén innen nem fog kijutni. Bentről csak mágiával nyitható az ajtó, így úgyis kéne használnia az erejét. – Nem az számít, hogy mennyiszer vallunk kudarcot, hanem az, hogy mennyiszer állunk fel. – teszem még hozzá, hiszen én is fel akartam adni, de még se tettem. Küzdöttem és neki is kellene. Van tehetsége és érzéke hozzá, arról meg nem is beszélve, hogy a mágia mennyire is körbeöleli őt arra várva, hogy végre „megszelídítse” azt.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Vas. Aug. 20, 2017 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie & Ebony

Mostanában a türelmemet is kezdtem elveszíteni, pedig azt hittem, ezt megőrizhetem addig, míg minden kötél szakad. Haladni akartam, de nem tudtam és hiába fogtam fel az agyammal, hogy ez nem annak a hibája, aki segíteni akar nekem, hanem azoké a megrögzött boszorkányoké, akik a tudtukon kívül elátkoztak, legszívesebben a pokolba kívántam volna, hogy egy gyenge pillanatomban belementem, sőt, én magam kértem Maisie-t arra, hogy nyújtson nekem segítő kezet. Nem minden nap botlik az ember olyasvalakibe, aki hozzá hasonló… ott volt Levi, aki az éhségem és a hirtelen rám törő rosszullétek kezelését tanítgatta nekem, de az erőm használata még mindig egy hatalmas fekete lyuk volt bennem, amit semmivel sem tudtam betölteni. Hiányzott a varázslás. Régen jól ment, a nagynéném tanítgatott, elsajátítottam trükköket, különlegesnek éreztem magam amiatt, mert megvolt bennem a mágia művelésére való képesség. Akkor használtam a varázserőmet, amikor akartam, nem keveredtem miatta bajba, egy hatalmas ajándékkal megáldott lány voltam, aki senkinek sem akart rosszat és nem használta ki a lehetőséget, hogy kacsalábon forgó palotát varázsoljon magának, nem teremtett magának mindenféle földi jót. Egyszerűen jól szórakoztam, ennyi volt az egész. Szerettem volna visszakapni ezt az érzést, csak hogy újra megízlelhessen a felhőtlen örömöt, ami akkor járt át, ha az erőmet használtam, de minél jobban próbálkoztam, annál csúfosabban buktam el. Az alapok nem változtak, koncentrálás hatására megjelent az ujjam körül a gyönyörű, vörös erőtér: a nagynéném szerint a családunkba tartozó boszorkányok jellegzetessége az erőnk ilyen módon történő megnyilvánulása, keveseknek adatik meg, hogy szabad szemmel látható legyen a bennük lakozó mágia, ám nekünk szükségünk volt erre a megkülönböztetésre. Hogy miért? Egészen addig nem érdekelt, míg vámpírvér nem kezdett csordogálni az ereimben, azóta pedig annyi mindenről hallottam és olvastam, hogy rengeteg időbe telt, míg feldolgoztam a megtudottakat és még most sem voltam biztos abban, hogy jól értettem a régi boszorkányok indokait… legszívesebben kitéptem volna az össze szál hajamat, ha arra gondoltam, hogy az egykori vámpírutálatuk vagy éppen félelmük miatt én bűnhődök. Én, aki semmiről sem tehetek.
- Maisie? – Fél füllel hallottam az ajtó nyitódását, rögtön a bejárat felé fordultam. Ki más jöhetett volna a könyvtárba ebben az időpontban? Késő volt, a könyvtárosné igézés hatására adta ide a kulcsot, hogy lemásoltathassam... mégis, meglátva Maisie-t kissé megkönnyebbülve mélyet sóhajtottam, majd újra összeszorítottam az ajkaimat. – Inkább halasszuk el a mai gyakorlást. Nincs hozzá kedvem és a fejem is megfájdult. – Tehát nem bírnám elviselni, ha ma is kudarcot vallanék, de ez már nem tettem hozzá. Így is eleget panaszkodtam, hát még ha rá zúdítanám az összes bennem kavargó gondolatot!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 04, 2016 2:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

Csak mosolyogtam, mikor úgy tett, mintha egy pezsgős poharat tartana a kezében. Nem volt baj, hogy nincs a közelben egy csepp sem, mert a legjobb pezsgőtől is gyorsan megfájdult a fejem. Rosszabbul bírtam, mint a legtöményebb alkoholt, azokból viszont jöhetett bármikor bármennyi. Nem mintha abból éltem volna, hogy állandóan vedelek, elvégre a munkám megkövetelte a józanságomat. De ha szabadidőmben szükségem volt egy kis kiruccanásra, nem voltam rest belevágni, méghozzá eléggé rendesen. David pedig nem egyszer látott már ilyen helyzetben. Szóval ne is beszéljünk pezsgőről.
- Szóval szigorú tanárbácsi vagy. Ugyan, David. - vigyorodtam el szemtelenül. Elképzeltem magam előtt, ahogyan beült valaki hozzá vizsgázni, David fejében pedig megjelent egy digitális képalbum, végigpörgetve pedig rájött, hogy ki volt az az elvetemült, aki kihagyta az óráját. - Álszent lennél, ha azt mondanád, hogy te nem buliztad végig az egyetemi éveket. Sőt, attól tartok, kezdesz itt besavanyodni. - néztem körbe. Tanárként mit kezdhetett itt a szabadidejében? Én már öt perc után idegbajt kaptam ebben a könyvtárban, ő pedig ki tudja, hány alkalommal robotolt itt, csak hogy hasznos anyagot tegyen a nemtörődöm diákok elé.  
- Okééé. - húztam el a szót, majd félrebillent a fejem. - Akkor kapsz egy kissé változatosabb menüt. A rántotta ki van zárva. Utálom a tojást. - fintorodtam el egy pillanatra. Nálam ennél összetettebb vacsorák és rögtönzött ebédek voltak, még akkor is, ha nem otthon fogyasztottam el őket.
Kinyitottam a táskámat, hogy előhúzzam a telefonomat, de az arcomon már ott időzött az a pimasz mosoly, amely akkor jelent meg, mikor elmondta, hogy talán helyettesítheti valaki. - Akkor mit ülsz még itt? Intézkedj!


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 27, 2016 11:34 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
Volt valami a megjegyzése során, ami arra adott okot nekem, hogy kételkedjek a szavaiban, de mivel nem lehettem teljesen biztos benne, inkább csak tovább mosolyogtam, vitatkozás helyett. Nem hiszem el, hogy nem esett át semmi humorelveszítő dolgon, azonban azt igen, hogy képes volt túllépni rajta és legalább a régi látszatát fenttartani. Őt mindigis erősnek tartottam, olyannak, akit egyáltalán nem könnyű megfélemlíteni, vagy megtőrni. Ezért is kedveltem annyira, ő nem egy volt a sok közül.
- Ha lenne itt két pezsgős pohár, koccinthatnánk rá.. de nem baj, majd később - felelem, közben képzeletben azért mégis megemelve a jobb kezemet, mintha egy poharat emelnék felé, majd a játék kedvéért utána a számhoz is emelem a képzeletbeli poharat.
Nekem is micsoda elvárásaim vannak, pezsgős pohár egy könyvtárban.. hogy a diákok még itt is alkoholt fogyasszanak, nem elég mindenhol máshol.
- Csak néha. - Néha igenis rosszabb vagy, mint egy tinédzser, teszem hozzám, csak magamban, de ebből ő mindössze annyit érzékelhetett, hogy a vigyorom egyre szélesebbé válik. Nincs olyan, hogy felnőtté válás.. és aki az ellenkezőjét állítja, az csak áltatja magát. Olyan van, hogy megkomolyodás, belefásulás a mindennapi rutinba, kötelességtudat, a következményekkel való számolás.. és róla meg rólam, bármelyik elmondható, csak épp a  mindennapokba való belefásulás nem.
- Az az ők bajuk, ha elalszanak. Nem teszem szóvá, de megjegyzem az arcokat és a remek memóriámnak hála arra is emlékezni fogok a vizsgán, hogy ki mennyire volt éber a vetítések alatt. Bár, ezen néha fennakadok, azt hamarabb megjegyzem, hogy ki volt rendszeresen jelen.. - Tény, hogy anno én is gyakorta aludtam el az előadások alatt, úgyhogy pontosan tisztában vagyok azzal, hogy az ilyesmi normális és nem kell szívre venni. Plusz, az irodalomnak vannak olyan oldalai is, amit szinte képtelenség érdekfeszítően leadni. Akit nem érdekelnek a Shakespeare szonettek, annak mind mondhatok akármit, akár a fejemre is álhatok, akkor sem fogom megkedveltetni vele a tananyagot. Csak önmagamból szamarat kreálhatok.
- Szóval, nyugodtan aludhatsz is, neked nem kell majd jegyet adnom - öltöm ki rá a nyelvemet, mert sejtettem, hogy ő sem annyira ártatlan ebben a témában.
- Oh, ebben az esetben, máris költözhetsz! - csillan fel a szemem a főzés szó hallatán. - Kicsit unom már az éttermi kajákat, ahogyan a rántottát is.. és minden olyat, amit képes vagyok elkészíteni - forgatom a szemeimet, mert hát, az nyílt titok, hogy a főzés nem éppen az erősségem. Sosem volt az és ez nem is fog egyhamar megváltozni.
- Hát - kezdek el morfondírozni a válaszon. - Lenne még egy órám, de ha jól tudom, a szemináriumot tartó tanár is elérhető, szóval ha szépen nézek rá, talán helyettesít.. ha arra hivatkozom, hogy milyen fontos vendégem van. - kacsintok rá, miközben fontos személynek tüntetem fel.
our song •  :szivi:   • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 14, 2016 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

- Szerencsére még nem történt semmi olyan, ami arra adott volna okot, hogy elveszítsem a humorom. - kacsintottam rá. Valójában bármikor történhetett volna, azok után, ami a bátyámmal lezajlott. Ezért is becsültem olyan sokra David és Charity kapcsolatát. Ők megtehették, becsülhették egymást és gondoskodhattak egymásról, én ezt már nem tehettem meg a saját fivéremmel, miután kegyetlen mészárlás áldozata lett.  Davidnek sosem meséltem erről, de jó pár olyan történetünk volt, amit nem vállaltunk fel egymás előtt, legalábbis biztos voltam abban, hogy ő sem számolt be élete minden percéről nekem.
- Én? Még hogy rosszul viselkednék? Kikérem magamnak! - tettettem felháborodást. Sosem néztem ki magamból azt, hogy neveletlen tudnék lenni, habár ahol dolgoztam, néha nem ártott volna tisztességesen az asztalra cspni, hogy márpedig most elég, és ne tovább. De hallottam a hangját, hogy csak viccelt. Én pedig szerettem ezekre úgy reagálni, mintha teljesen komolyan venném, pedig valójában csak húztam az agyát, ahogyan ő az enyémet.
- És nem félsz, hogy elalszanak a diákok, míg vetítesz? - kérdeztem kíváncsian. Ez őszinte kérdés volt, habár vétek volt ismét magamból kiindulni. Én ugyanis gyakorta aludtam el előadásokon, főleg ha a tanár diákat, kimutatásokat, pénzügyi számításokat vetített. Szerencsére mindig volt kitől elkérnem az anyagot. - Bár attól függ, mit vetítesz. Shakespeare-t? - vigyorodtam el ismét szemtelenül.
- Nem fogok takarítani utánad. Maximum főzni vagyok hajlandó a hátsódra! - álltam fel az asztaltól, ahová az előbb legörnyedtem, majd negédesen elvigyorodtam. - Ma meddig kell itt maradnod? Tudod, én az a lázadó diák voltam, sosem érdekelt mások időbeosztása. - vontam fel a szemöldökömet. Régen volt már az egyetem.  


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 27, 2015 8:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
Még, hogy nem tudnálak megfizetni..! Egy széles vigyor terül szét az arcomon a megjegyzése hallatán, majd az összeszűkölt szemei láttán, muszáj volt az alsó ajkamba harapnom, hogy visszatartsam a nevetésemet. - A humorod a régi, ennek örülök - cukkolom még egy kicsit.
- Csak akkor hagyom, hogy beülj, ha viselkedsz. Elég kínos lenne, ha a hallgatóim előtt kellene kioktassalak.. és a húgom előtt. De te tudod- vonok vállat, jelezve, hogy rá bízom a döntést. Egy biztos, okkal veszem szigorúan a munkámat. Szeretem, ha komolyan vesznek. Órán kívül nyugodtan tegezhetnek, de az előadótermen belül én Mr Winchester vagyok. Nem mintha aggódnék miatta, mert tudom, hogy nem okozna problémát a jelenlétével, sőt talán még fel sem tünne a jelenléte, de.. még ekkor sem tudnék úgy tenni, mintha nem látnám. Őt egyszerüen képtelenség nem észrevenni.
- Hát,  igyekszem úgy leadni a vizsgaanyagot, hogy az élvezhető is legyen.. Néha egy-egy megfilmesítést is levetítek e célból, ami a holnapi tervben is benne van. A fele elmélet lesz, a másik meg vetítés. - Foglalom össze neki röviden a terveimet. Valószínüleg nem én vagyok a legjobb előadó, de szerintem a legrosszabb sem, amivel én be is érem.
- Oké, áll az alku! - Egyezem bele a javaslatába, miszerint felajánlotta az előadásom végigülése után, tart nekem egy bemutatót a tőzsdékről. Nem mintha annyira a szívem csücske lenne az a világ.. de ha ő hajlandó végighallgatni egy irodalom órát, akkor tartozom annyival neki, hogy én is megteszem ugyanazt. Plusz, szeretem őt hallgatni, mindegy miről jártatja azt a nagy száját..a téma amúgy sem lesz fontos, valószínüleg nem fogok sok mindent megjegyezni belőle.
- Inkább én kéne kérdeznem, hogy fel vagy-e készülva a kanlakásomra. De ha nem hagysz nyugton, ráérek akkor is kitenni a szűrödet - vigyorgok rá szélesen, amit persze nem tennék meg.
our song •  :szivi:   • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 31, 2015 3:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

Tettetett felháborodással böktem őt oldalba a könyökömmel, nem mintha nem szoktam volna már hozzá ahhoz, hogy kettőnk kapcsolatának alappillére a kölcsönös piszkálkodás. De ez egy kicsit sem zavart soha, sokkalta izgalmasabb volt ez az egész, mint ülni és nézni egymást, mintha nem lennénk egyebek, mint idegenek egymás számára. - Még hogy bejárónő...! Nem tudnál megfizetni. - szűkültek össze a szemeim, majd el is mosolyodtam, miután már rájöttem, hogy felesleges játszanom ezt a szerepet.  
Leültem a vele szemközi székre, és kíváncsian hallgattam, megnézve pár könyvet, amit leemelt a polcról, és elolvasva azoknak a címét. Érdekesnek tűntek, de én nem mozogtam ilyen körökben. Az én szakterületem a gazdaság volt, az ahhoz kapcsolatos pénzügyi helyzet, nem pedig a történelem vagy irodalom vagy amit ő itt tanított. Nemes hivatás ebben a mai világban tanárnak lenni, de ő nyilván leveszi a lábáról mindet, és már csak azért is jók a diákjai, hogy egy mosolyt kicsikarjanak ebből a férfiból. Mert csak az nem látja David sármját, akinek nincsen szeme. - Lehet, hogy beülök a holnapi órád egyikére. - billent oldalra a fejem elgondolkodva, és magam elé húztam az egyik könyvet, hogy belelapozzak. - Mit gondolsz, mennyire fog érdekelni egy ilyen előadás? - kérdeztem kíváncsian, de bántás nélkül. Még sosem volt hasonló órám, és olyanok járhatnak hozzá nyilván, akik foglalkozni vagy használni akarják az itt megszerzett tudást. - Cserébe utána tartok neked egy előadást a mai tőzsdékről. - kacsintottam rá.
Elvigyorodtam, hiába tűnt túl komolynak a sértett előadás részéről. - Hm. És még mindig úgy gondolod, hogy a házigazdám akarsz lenni? - vontam fel a szemöldököm ártatlan mosolygással. Nem tudtam azt, hogy mikor élt utoljára együtt nővel. De nem vagyok biztos abban, hogy fel van készülve az én jelenlétemre.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 17, 2015 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
Természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy amíg az én ajkaim szavakat formáltak, az ő gondolatai egy igen távoli univerzum fele kalandoztak el. Ki tudja, merre lehetett. Egy fejrázással próbálja titkolni az előbbi elmélkedését, sikertelenül, mindenesetre a titka nálam biztonságban van.. legalábbis egy darabig biztosan. Jó emberismerőnek vallom magamat, amiből automatikusan az is következik, hogy lehetetlen átverni, főleg ha egy hallgatóról van szó.  Ismerem a diákjaimat, név szerint, amit a kollégáim közül csak kevesen mondhatnak el magukról. Hiába, szeretek biztosra menni.
- Igazad van. Csapnivaló tanársegéd lennél. - Jelentem ki határozottan, szenvtelenül, hiszen minek tagadnám?! - De ne aggódj, ettől függetlenül a bejárónőm még bármikor lehetsz - kacsintok rá, kicsit húzva az agyát. Nem hiába ez a kedvenc szórakozásom.
Méghogy ötéves! Szúrós pillantást vetettem rá, mikor visszafordultam hozzá. Na hadd el csak, drágaságom, mert közeleg a Tél és egy Lannister mindig kamatostul visszaadja az adósságát.
- Igen, szeretek olvasni, ugyanakkor fel is kellett elevenítenem a holnapi tananyagot a fejemben. - Mondtam, a továbbiakban is játszva a sértett felet.
- Most komolyan? Ezt nézed ki belőlem? Ez már tényleg sértő! Az előbbi semmi volt ehhez képest. Fájt. - Helyezem a bal kezemet a szívemre, miközben beszélek. - Mellesleg, van lakásom Mystic Fallsban és amennyiben még mindig akarom, hogy nálam szállj meg, lenne külön szobád, mivel a kanapék sosem kényelmesek. - teszem hozzá, majd egy hatalmas sóhaj keretein belül térek vissza a régi önmagamhoz, abbahagyva a sértett fél remek alakítását.
our song •  :szivi:   • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 29, 2015 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

Akaratlanul is érzem az illatát. Azt a meghatározó illatot, amely már régen is a rabjául tudott ejteni, s ezt valósínűleg nemcsak ellenem használta fel előszerettel. Boszorkányként tudom, hogy mikor merre fúj a szél, és azt is, hogy honnan... de van olyan, ami felett még mi sem tudunk urakodni, és azok ezek az érzések. Tényleg az illatáról elmélkedem, miközben beszélnem kellene? Hát ez egyszerűen csak botrányos!
Meg is rázom a fejem, de nem túl látványosan, ne tűnjön fel neki, hogy valamin jártatom a tekervényeimet, majd felsóhajtok, de mosolyom továbbra is a régi, mit sem halványul.
- Nem lennék jó tanársegédnek. - mondom egyenesen lemondóan, hisz ismert, talán túl jól is. Nem vagyok képes túl sokáig egy csapatban játszani senkivel, hacsak az illető nem teljesen hangolódik rám. Szóval azok, akikben nincs meg pár furcsa, rám jellemző vonás, esélytelen, hogy tartani tudja a tempómat. David viszonylag más, ő fel tudta venni a ritmusomat. Talán az ő tanársegédeként nem lennék túl nagy szerencsétlenség errefelé sem.
- Olyan vagy, mint egy ötéves. - sóhajtok fel, mikor elfordul tőlem teljes sértettséget mímelve, még a karjait is keresztbefonta a mellkasám, én pedig ugyanúgy vonom fel a szemöldökömet, ahogy ő. Az információ, melynek hiányában nem tudom teljesen beazonosítani a hatáskörét az iskolában, készül kibukni belőle, én pedig úgy hegyezem a fülemet, mint valami kis vakond. Ha mondta is, hát valószínűleg teljesen máshol kalandoztam. - Áá, angol irodalom. - biccentek, majd elvigyorodom. - Sejtésem sincs, miért vagy egy könyvtárban. Gondoltam, csak szeretsz olvasni. Vagy most tanulod ezt a nemes erényt. - bököm oldalba ismét, hogy oldjam a kialakuló szúrós pillantását ezzel a gyenge poénnal.
A következő információ viszont meglepően hat rám, pontosan ezért döbbenek le pár pillanat erejéig. - Lakjak nálad? Kérlek... mondd, nhogy nem egy egyszobás kis garzonban élsz valahol az isten háta mögött, mert akkor inkább elmegyek felkutatni a láncfűrészes otthonát, és beköltözöm oda a kannibál famíliához. - sóhajtok fel, de pillantásom nagyon is pimasz, süt belőle, hogy csupán viccelődöm.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 02, 2015 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
- Most miért? - kérdezek rá meglepettséget színlelve, ártatlanul méregetve őt, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miért bökték oldalba. De nem bírtam sokáig, hamarosan a kacagás előtört belőlem.
- Amilyen ritkán viselsz kényelmes, edző ruhát tuti leelőzlek - teszem hozzá védekezően, hiszen erről volt szó és kizártnak tartom, hogy tévednék. Olyasmi nem szokott előfordulni velem.
- Ne is szokj hozzá, mert ez egy ritka alkalom volt - közlöm vele humorosan, hogy nem fogom többet dícsérni, maximum ha az önbizalma annyira megcsappanna..de arra remélem nem fog egyhamar sor kerülni.
Olyan jó érzés volt újra látni őt és beszélni vele. Egyértelműen nosztalgikus hangulatba kerültem. Miért érzem úgy magam, hogy legszívesebben egész nap ölelgetném őt? Ő a legjobb barátom, vagy talán több is lenne? Nem, nem, egyszerüen nem gondolhatok ilyesmikre, nem ronthatom el a kettőnk kapcsolatát holmi feltételezések miatt.
- Úgy teszel, mintha nem ismernél? Drágám, az nem hiszem, hogy megvalósítható lenne. Plusz, nem igazán nézel ki diáknak.. esetleg egy idegenből érkezett tanársegédnek adhatnád ki magad - vigyorgok rá szélesen. Nem hiszem, hogy elhinnék, ha azt mondaná, hogy cserediákként érkezett az egyetemre.
- Te! Ez most nagyon csúnya volt tőled, hogy nem tudod! Ennek igazán utánanézhettél volna..- Nézek rá összeszűkült szemöldökkel, majd sértődötten karba teszem a kezeimet és elfordulok tőle. Na jó, ez túlságosan gyerekes volt még tőlem is. Mondjuk én is tehetek róla, hogy nem tudja. Hogyhogy nem említettem neki? Vagy elfelejtette!
Néhány perccel később megadóan fordulok vissza feléje és bököm ki a választ, hogy örökké az emlékezetébe véshesse.
- Amúgy, angol irodalmat tanítok - mondom, továbbra is szúros tekintettel nézve rá. - Mi másért lennék egy könyvtárban?  - mutatok magam köré a kezeimmel. Az egyik oka annak, hogy ezt tanítom az, hogy mindig is szerettem olvasni.
- Nem foglak arra kérni,hogy beköltözz a kollégiumba.. bár, tény, hogy élvezném a látványt, de nem fog megtörténni, nyugi - emelem védekezően magam elő a kezeimet. - Ha gondolod meghúzhatod magad nálam, persze csak ha nem zavar a kupi. Ha igen, akkor még mindig ott van a közelben levő hotel.. - emelem égnek a szemeimet, hiszen ha valamit tudni kell rólam, akkor az az, hogy sosincs időm takarítani. Persze muszáj lesz normális állapotba varázsolnom a lakásomat, ha esetleg úgy döntene, hogy nálam húzza meg magát. Szeretném, ha igent mondana.
our song •  :szivi:   • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 02, 2015 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

- Ez egyátalán nem szép tőled! - bököm oldalba viccesen. Még hogy engem lehagyni futásban.. jól van, az attól függ, hogy miben kell megtenni azt a pár kilométert, hisz ha most végignézünk rajtam, akkor mindenki megállapíthatja, hogy elég ritka az az alkalom, mikor én megválok ezektől az elegáns ruháktól, illetve a magassarkútól. S valljuk be, hogy ha valamiben, hát ebben egyáltalán nem szerencsés futni. Már csak azért sem, mert... nem akarom, hogy kitörjön a nyakam. Arról már ne is beszéljünk, hogy csak a profik képesek magassarkat viselni futás közben. De nem egészséges.
- Ez kedves bók, köszönöm. Ezt nem szoktam meg tőled. - kacsintok rá, majd megvonom a vállam. Minden titka a jó étrend. Egészségesen, ez a lényeg. De bízom abban, hogy a beszélgetésünk során nem csak a futás és az egészséges életmódot tudjuk majd kitárgyalni. Az valahogy most annyira snassz lenne. Mintha az időjásárt kezdenénk el kielemezni, ami szintúgy múlandó, és öt percen belül képes változni bármi.
Végül megköszörülöm a torkomat. - Szóval üljek be az órádra. Hát.. előfordulhat. Majd úgy teszek, mintha nem isnernélek. Na jó, legyünk őszinték, te mit tanítasz itt? - vigyorodom el. Sosem néztem utána pontosan, hogy milyen szerepet is tölt be itt, úgyhogy most kicsit kínosan érzem magam. Mintha nem tudnám a legjobb barátomról, hogy fiú-e vagy lány. Vagy valami ehhez hasonló, szintúgy kínos hasonlat jutna eszembe, de azt még gondolatban sem ecsetelem. - Egy ideig most szeretnék itt maradni. Bár nem tudom, hol van itt lakhatási lehetőség. A kollégiumba nem fogok beköltözni, ne is álmodj rólaa. - játszom az ártatlant. Ami azt illeti, nagyon sok szép emlék kötött az egykori kollégiumhoz, igaz, az nem itt van, hanem valahol máshol.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 30, 2015 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
Mintha álmodnék, annyira furcsa volt őt itt látni. Whitmore nem neki való hely volt. Ezért sem kértem soha, hogy látogasson meg. Mindazok ellenére, hogy szavakba nem tudnám foglalni mennyire hiányzott, ki kellett tartanom. Túl sok féle természetfeletti lény kószál az egyetem folyósóin és soha nem tudhatja az ember, mikor szomjazik meg az egyik vámpír. Az, hogy biztonságban tudjam mindig is fontosabb volt a számomra, mint az amit igazán akartam. Ő volt a legjobb barátom és legnagyobb bizalmasom egy személyben. A külön töltött hónapok eszméletlenül lassan teltek el nélküle és a megjegyzései nélkül. És ezt ő is tudja, legalábbis remélem, mindazok ellenére, hogy eszem ágában sincs bevallani mindezt neki.
- Hát, hogyne tudnád - sóhajtok fel, közben szemeimet a plafon fele emelve, majd látva, ahogy kibontakozik az ölelésemből, egyszerre egy dühös, majd szeretethiányos kisfiú tekintetével néztem  rá, mint akit az imént fosztottak meg a legkedvesebb játékától. Na jó, szedd össze magad Winchester! Légy férfi! Most nincs itt az ideje a gyerekes viselkedésnek.
Bókolása hallatán, egy magabiztos vigyor ült ki az arcomra.
- Na igen.. de egy kis testedzésre mindig kell időt szakítani - mondom, mintha valóban nehezemre esne a sportolás. - Jó is, hogy jöttél, mert így legalább lesz kit lehagyjak a futásban - kacsintok rá, közben rejtett célzást téve a közös edzés ötletére is.
- Mellesleg neked sincs okod panaszra, még mindig ugyanolyan tökéletes formában vagy, mint mikor utoljára láttalak! - Mutatok rá, közben megengedve magamnak egy gyors pillantást is, mialatt tekintetemmel tetőtől talpig végigmértem őt. Annyira gyönyörű volt. Most, hogy hónapok óta nem láthattam tudatosult bennem igazán, hogy mennyire is hiányzott ő a hétköznapjaimból.
- Remélem nem fogod majd nagyon unni itt magad. Legalábbis az előadásaim alatt.. mert máskor nem hagyom, hogy unatkozz. - kacsintok rá, majd játszi könnyedtséggel a vállába boxolok. - Persze, azokra is beülhetsz.. feltéve, hogy viselkedsz és nem kezdesz el pimasz megjegyzéseket tenni a stílusomra - folytatom, összeszűkítve a szemeimet, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, ami abban az esetben történne. Így is éppen elég furcsa volt nekem  a húgom, Charity jelenléte. Ha ő is ott lenne.. azt hiszem, kétszer annyi bakit követnék el, mint amennyit ezidáig elkövettem összesen.
our song •  :szivi:   • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 11, 2015 7:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

Mikor hátrafordult, eleinte a pillantásán végigsuhant egy jellegzetes kis fény, amely nem mert bízni abban, hogy tényleg én vagyok az, nem pedig egy tömény illúzió. Bár lehet, kevesebb gonddal járt volna, ha csupán egy hallucináció vagyok, nem pedig egy ízik-vérig megtestesült nő a szemei előtt. A vigyora még mindig a régi volt, s ahogy végigpillantottam rajta, izomzatából és alkatából sem veszített semmit, még jobb bőrben van, mint volt.. megkockáztatom, hogy ilyen jól még sosem festett.
- Ennyire ne örülj nekem! - bukott ki belőlem, mikor szorosan átölelt, és felnevettem. Viszonoztam az ölelését, hiszen én magam is így üdvözöltem volna, ha fordítva kerül sor a találkozásra. Annyira hiányzott, de mindig is volt bennem elegendő tartás ahhoz, hogy ne kezdjek el érzelmesen beszélni, vagy teli torokból üvölteni, hogy bárcsak gyakrabban láthatnám őt. Tudja, hogy milyen jól tudom kontrolállni az engem ért hatásokat, remekül kezelek minden szituációt, ez talán a foglalkozásomból is ered.
- Ugyan, tudom, hogy nagyon... nagyon hiányoztam! - fokoztam még a szavait egy szemtelen kis mosollyal, majd pár másodperc múlva kibontakoztam az öleléséből, azt követően pedig letettem a táskámat az asztalra. - Még sosem voltál ilyen jó formában, Winchester! - kacsintottam rá. - Bárcsak tudnám, hogy egy tanárbácsinak mikor van ideje arra, hogy karban tartsa a testét... - sóhajtottam fel pimaszul, mintha nagy gondolkodásba merültem volna.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 18, 2015 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Donna & David
To my special friend
Egy átlagos hétfői napra ébredtem. Minden a megszokott módon indult, sőt már-már túl unalmasan is. Mit is mondhatnék, egész jó okom volt rá, hogy magam mögött hagyjam a városomat és egy Whitmore-hoz hasonló vidéki kis egyetem oktatójává váljak. Egyrészt megelégeltem a szüleim viselkedését és felháborodott megjegyzéseit, amik abból álltak, hogy ők mekkorát is csalódtak bennem, amiért az ügyvédi hivatás helyett inkább tanárnak áltam. Továbbá a tanárság mellett, vámpír vadász is voltam. Nem kellett messzire mennem, ahhoz hogy hallhassak a vámpírok kedvenc kis helyeiről. Mystic Falls, Whitmore, New Orleans.. ezek a nevek hangzottak el a leggyakrabban. Úgyhogy hoztam egy döntést, majd másnap öszepakoltam a cuccaimat és felszáltam az első erre fele tartó gépre. Bevallom, amikor először megszületett a terv a fejemben, nem gondoltam másra, csak saját magamra. Önző voltam, aminek meg is lett a következménye. Hosszú ideig távolt voltam a szeretteimtől, míg a húgom váratlanul fel nem bukkant a környéken. Azóta, kicsit jobb, de Donna nélkül mégsem a régi. Hiányzik a legjobb barátom.. vagy nem is tudom, mik is voltunk mi egymásnak.
Mióta Whitmore területén tartózkodom, a vámpír diákjaink egyre kevésbé mernek rátámadni az ártatlanokra. Szép teljesítmény, el kell ismernem. Büszkén kihúzom magam a széken, négy órával később, miköben a mai parciális iratásomat elevenítem fel lelki szemeim előtt. Szeretem az évközi teszteket, mert ezeken az órákon, nekem szó szerint semmi dolgom nincs azon kívül, hogy amíg  ők szorgosan körmölnek, rajta kell tartanom a szemeimet a sunyi puskázósokon. Imádom figyelni, ahogy néhányan azt hiszik, a tanár egy süketnéma vak, aki semmit nem hall vagy lát abból, amit művelnek. Pedig már a papírcetlik hangja is árulkodik a tetteikről.. Mint minden délutánonként, ezekben a percekben is egy jó könyv társaságát élveztem a könyvtárban, míg egy ismerős hang fel nem csendült a hátam mögött. A felismeréstől az arcomra egy ezer wattos vigyor költözött, de türtőztettem magam és először megfordultam, hogy megbizonyosodjak arról, nem-e tévedek, ahellyett, hogy elhamarkodottan a nyakába szöknék. Ám, legnagyobb örömömre valóban Donna állt előttem.
- Donna - álltam fel, majd öleltem át olyan szorosan, amennyire csak bírtam, na jó, annyira azért mégsem, nem akartam összetőrni a csontjait.. - Nem mondom, hogy nagyon, de hiányoztál! - Mondom neki vagyis inkább a nyakának, mert továbbra sem engedtem ki a karjaim közül, a szokásos stílusomon beszélve.
our song • Hey there, my sweet Donna!  26  • ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 18, 2015 2:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




finally we're here together

to my dear david

Alig volt időm lepakolni a csomagjaimat a lakásban. Adrenalin izzott ereimben, s egyszerűen csak ott akartam már lenni. Beszélni akarok Daviddel. Mióta eljött ebbe az isten háta mögötti főiskolára, alig beszéltünk egymással. Jórészt ez nekem is köszönhető, hiszen kerültem a kapcsolatot, a telefonhívásokat, az üzeneteket.. talán pontosan azért, mert tudtam, hogy közöttünk már jóval több van, mint barátság. És sajnálatos módon... öhm.. lehet, hogy ez csak részemről van így. Mindent meg kell próbálnom, hogy ezt megpróbáljam véka alá rejteni, mielőptt rájönne.
Azt az információt kaptam, hogy David néhány órát minden nap a könyvtárban tölt. Remélem, hogy itt találom, mert ha nem, csalódott leszek. Nincs más tippem, hogy hol kellene keresnem, s nem azért jöttem ilyen sürgősen, ennyire kapkodva, hogy órákat, netán napokat kelljen várnom, míg a szemeim elé kerül egykori legjobb barátom. Jó régen nem beszéltünk, ami nem volt megszokott. Minden apróság megosztásra került kettőnk között, de ezt tényleg én csesztem el. Valamit máshogyan kellett volna csinálnom, ez nyilvánvaló.
Cipőm sarka elég hangosan koppant a márvány padlón, ahogy hosszú kabátban, napszemüvegben közelítettem felé. Vörös hajamat leengedtem, ajkaim határozottan álltak, vörös rúzs díszelgett rajtam. A szoknyát mindig is nagyobb előnyben részesítettem, így ismét egy ilyen darabot viseltem. Szép, térdig ér, kényelmes... és kiemeli a lábaimat. Ez ebben a helyzetben szükséges.
- David? - kérdeztem, mikor odaértem egy asztalhoz, és halvány mosolyra rándult az arcom. Lehetséges, hogy délutánonként tart itt órát? Ma már semmi sincs kizárva. Mondjuk abban sem vagyok biztos, hogy tanár itt... de végül is, csak annak kell lennie, nem?


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 06, 2014 4:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

charity & kiara
i'm pretty sure you're new here
Elmosolyodtam. Na igen, a család az biztos, hogy az életünk legnagyobb kritikusa tud lenni. A családtagok mindegyike tud valamiféle életben szerintük - és mint később rájövünk szerintünk is - hasznosítható tanácsot adni még akkor is, ha senki sem kíváncsi rá. Szerencsém, hogy a családommal jó a kapcsolatom. Eredendően jó volt, ám mióta bekövetkezett mindannyiunk nagy tragédiája, azóta még inkább összetartunk annak ellenére, hogy én vagyok az a családtag, aki titkolózik. Mondhatni, hogy szinte mindenben átvettem a bátyám helyét.
- Ha jó fej a rokonod, akkor csak nem fog ilyen előfordulni. - Néztem biztató tekintettel Charity-re, aki végül közölte, hogy kicsoda a rokona. Előzetesen is igazam volt, soha nem hallottam még róla, de a vezetéknevéből ítélve tényleg szoros családi kötelék fűzhette őket egymáshoz. Apa, testvér, esetleg nagybácsi? Bár a személyiségemből adódóan eszméletlenül kíváncsi voltam, nem akartam előtte pofátlannak tűnni. Olyan aranyos lány volt és annak a típusnak tűnt, aki nem szereti, ha faggatják annak ellenére, hogy jól elbeszélgettünk. Én pedig általában próbálom tiszteletben tartani az embereket és az esetlegesen ki nem mondott kívánságaikat.
- Tényleg nem lehet könnyű egy tanár rokonának lenni. Nem irigyellek. - Sóhajtottam aprót. - És teljesen érthető, hogy nem hirdeted az egészet. Sokkal könnyebb lehet így. - Mosolyogtam rá kedvesen, viszont ahogy az órámra néztem le is fagyott a mosolyom az arcomról. Eljött az idő, hogy felálljak, fogjam a könyveimet és visszabattyogjak a szobámba, hogy miután lepakoltam ismét beüljek egy előadásra. Hiába jártunk már késő délután, úgy látszik, a tanárok imádják ezt az időpontot.
- Ne haragudj, de nekem mennem kell, eléggé fontos előadásom lesz. -Húztam el a számat. Fontos, de érdektelen, ennek ellenére muszáj volt rajta részt venni, hogy a professzor egója megfelelően jól táplált legyen. - Az 56-os a koliszobám, ha gondolod bármikor beugorhatsz, amikor beszélgetni támad kedved. - Mondtam, miközben összepakoltam a cuccaimat és kitoltam magam alól a széket. - Örülök, hogy megismertelek. - Mivel már tényleg sürgetett az idő, ezért még intettem egyet és szapora léptekkel indultam kifelé a könyvtárból. Reméltem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

köszönöm a játékot ^^ • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 27, 2014 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To: Kiara
Örülök, hogy Kiarával jól el lehet beszélgetni és megértjük egymást, mert sajnos bármennyire is szeretném gyakran nem tudok ilyen kellemesen elbeszélgetni valakivel, akivel nem egy szakra járunk - van, hogy még azokkal sem, akivel ugyanazt tanuljuk -. Valahogy nem megy olyan jól, hol az én részemről, hol az övéről, hol mindkettőnkéről. Vele azonban jól eltársalgunk, pedig teljesen más szakon tanulunk, még az évfolyamunk se egyezik és mégis gond nélkül dumcsizunk és ez igazán jó. Nem néz le, nem ért félre, én is értem amit ő mond. Jelenleg nekem nem is kell több egy jó kis fecsegésnél. Boldog vagyok, hogy így alakultak a dolgok ahhoz képest hogyan kezdődött ez az egész. Ha nem trafálom el véletlenül most valószínűleg az íróasztalom fölött körmölnék várva, hogy a végére érjek. Meg kell hagyni az élet néha érdekes tud lenni.
Teljesen egyetértek azzal, amit mond, mintha a számból vette volna ki a szavakat, vagy a gondolataim között olvasna.
- Igen, mindenki azt hiszi, hogy ez milyen nagyon szuper, közben meg nem, mert egy családtagjával szigorúbban bánik a tanár és elég kínos, ha véletlen pont nála felelünk rosszul. - felelem és magamban hálát adok az égnek amiért nekem eddig sikerült elkerülnöm az ilyen helyzeteket. Biztosan a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, ha a saját bátyám hordott volna le az egész osztály előtt. Még belegondolni is szörnyű. Nem lep meg, hogy rákérdez arra kiről van szó, számítottam rá és hajlandó is vagyok elmondani. - David Winchester. - árulom el.
music: | note: Ne haragudj a késésért. Embarassed | words:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 19, 2014 5:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

charity & kiara
i'm pretty sure you're new here
Nem a diszkrimináció miatt, de az orvosis csoporttársaimon kívül nem igazán szoktam érintkezni a többi szak diákjaival. Néha egy-egy összejövetelen váltok egy-két szót másokkal is, de például szakmai dolgokról nem éppen tudunk cseverészni, valamint vannak olyan egyedek, akikkel még másról sem. A hiba nem bennem volt, legalábbis szerettem ezt hinni, hiszen... na jól van, néhány embert eleve elrémiszt a hozzáállásom. A beszélőkém nem mindig kedves, megmondom a véleményemet, szeretek irányítani és még sok olyan tulajdonságom van, ami nem biztos, hogy kedvező másokra nézve, de az ismeretlenekkel megpróbálok kedves lenni. Tényleg. Nem a bunkók közül származom, a szüleim nem pajtában neveltek és mióta itt tanultam nagyjából levetkőztem az úgynevezett "elit" hozzáállásomat is, mivel csak így indulhattam el azon az úton, amit kiválasztottam magamnak. Persze a személyiségemet alapjában véve senki sem tudta megrengetni, de valljuk be, változtam. - Egy rokonod itt tanít? Az általában nem jó. Mindig jön a "persze, így könnyű" vagy a "neki nem sokat kell majd gürcölni" duma és még te érzed rosszul magad azért, mert a családod egyik tagja éppen itt tanít. - Megforgattam a szemem. Én már csak tudom, mert bár Crystal nem a rokonom, mégis nagyon a barát kategóriába való besorolás felé halad és ugyan engem hidegen hagynak mások megjegyzései, ha mégis kitudódik, hogy a tanárom a barátom is... hát érdekes lesz. - Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor kiről van szó? Bár biztos nem ismerem, ha a te tanszékeden tanít. - Legyintettem.

zeneszám • megjegyzés • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 5:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To: Kiara
Általában aki egy felsőoktatási intézménybe annak legalább elképzelése van róla mi szeretne lenni. Nem feltétlenül teljesen konkrét, van akinek csak a szakirány van meg, a pontos szakma még nem. Én úgy jöttem ide, hogy már régen eldöntöttem, hogy vagy tanár, vagy író leszek. Mindig is érdekeltem az irodalom, az emberek oktatása és egy írónő is tudást ad át, csak szélesebb körben, mint egy tanár. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert nagyobb az esély rá, hogy valaki megérti az ember mondandóját, de ezzel együtt azoknak a száma is megszaporodik, akik elutasítóan gondolkodnak. Egyrészt ezért is döntöttem úgy, hogy inkább tanár leszek. Másrészt azért, mert egy írónak nem olyan biztos a fizetése, amíg egy tanár akkor is kap minden hónapban fizetést, ha nem is egészen jól végzi a dolgát, míg egy író nem. Jobban megéri, ha nem megyek el írónak és ebben az anyagias világban bármennyire is nem szeretnénk muszáj a befolyó pénz összegét is nézni.
Értem amit Kiara mond és igaz van. Az emberi test tele van csodálatosabbnál csodálatosabb, különösebbnél különösebb esetekkel. Egy ideig engem is vonzott ez a szak, de szerintem nem bírnám elviselni azt a nyomást, hogy emberi életek vannak a kezeim között és bármennyire is vagyok profi nem tudok mindenkit megmenteni. Még orvosszakértőként is nehezedik az emberre valamennyi nyomás, hiszen tisztában van vele, hogy jó pár családtag tűkön ülve várja arra, hogy mitől halt meg az illető. Szerintem fél éven belül átélnek egy tragédiát, ami annyira megtörne lelkileg, hogy vihetnének be a sárga házba az elme roggyantak közé. Az pedig nagyon nem hiányzik, szeretném minél tovább kihúzni ép elmével.
- Megértem, valóban elég érdekes szakma lehet. - mondom egy apró mosollyal az arcomon, hogy megértse a legkisebb mértékig se tartom őrültnek. Az első két kérdésére egyetértően bólintok. Sajnos vannak nemtörődöm emberek, akiket az ember hiába is próbálna meggyőzni nem elég értelmesek ahhoz, hogy felfogják nem szabad mindent az utolsó percre hagyni, sokkal jobb apránként megcsinálni a dolgokat.
A kérdésére halkan sóhajtok. Nem nagyon szeretem bevallani, hogy a bátyám a tanárom, ha lehet kerülöm is a témát.
- Egy rokonom tanít is az ő elmondása alapján megtetszett ez az iskola. - válaszolom és remélem hogy nem akarja mindenáron tudni, hogy kiről van szó.
music: | note: - | words:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 25, 2014 3:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

charity & kiara
i'm pretty sure you're new here
Bólintottam. A szavaiban volt valami igazság, ugyan a tanárok élete sem könnyű, de biztosabb állás, mintha valaki hivatásos író szeretne lenni. Nagyjából fix fizetés a hónap elején, persze a gyűlölködés mindennapos, de sebaj... emiatt nem akartam soha tanítani, pedig szívesen adtam volna át azokat az ismereteket, amelyeket megtanultam és még meg fogok tanulni, csakhogy akárhogy próbáltam nem tudtam olyan korosztályt találni, aki megfelelne az ízlésemnek. A kisgyerekek szóba sem jöhettek, az általános és középiskolai biológiatanár címet szívesen kihagynám a repertoáromból, az egyetemen pedig nehéz jó státuszban maradni főleg, ha alig vagy egyáltalán nem vagy idősebb azoknál, akiket tanítanod kellene. Inkább diák-típus vagyok, ez talán meg is látszik rajtam és az ismeretek folyamatos halmozásán.
- Sebész. - Vágtam rá rögtön a kérdésére. Mióta idejöttem elkötelezetten ebbe az irányba haladok, az órán kívüli foglalkozásaim is ebbe a vonalba terelnek, szóval... kétség sem férhet ahhoz, hogyha ténylegesen az orvosi pályán fogok elhelyezkedni, akkor a műtőben fogom tölteni az életem nagy részét. - Amint eldöntöttem, hogy az orvosira fogok járni tudtam, hogy sebész akarok lenni. Van benne valami... túlontúl érdekes. - Próbáltam a lehető legfinomabban fogalmazni, nehogy őrültnek tűnjek. Nem vagyok oda az emberek felnyitogatásáért, félreértés ne essék, de meg kell hagyni, hogy az anatómia tudományában rengeteg csodálatos és érdekes dolog helyt kapott.
- Egyébként jól teszed, hogy beosztod az idődet. Sokaknak ez akkor sem jutna eszébe, ha fejbe vágnák egy kalapáccsal. - Forgattam meg a szemeimet. - Egyébként honnan jöttél? Van itt ismerősöd, járt már ide családtagod? Általában a Whitmore-re így kerülnek a diákok.

zeneszám • megjegyzés • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 03, 2014 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To: Kiara
Elsőévesnek soha sem könnyű lenni. Középiskolában sem volt az, főleg az első hét nem. Egyetemistaként meg még nehezebb dolgom van, mert ez az épület legalább kétszer akkora, mint ahova középsuliban jártam, pedig az se volt kicsi. Emlékszem legelső nap már azt is nehéz volt kiszűrnöm hogy melyik az én osztályom, ahova be kellett állnom az évnyitó ünnepség alatt. Először rossz osztályba is álltam be, de szerencsére véletlenül belebotlottam az egyik osztálytársamba, aki elvezetett a megfelelő helyre. Utána már nem volt olyan nehéz, csak előre kellett menni a többiek után és figyelni, hogy nehogy lemaradjak. Azért az utána lévő nap kicsit necces volt, főleg, hogy kicsit késve ébredtem. Igaz, volt térképem, de az ilyesmi sosem volt az erősségem és jó pár tanteremet körbejártam, mire még éppen időben beértem órára. Azóta már megtanultam azoknak a tantermeknek a helyét, ahol lenni szoktunk és fejből tudom őket. Azt azért nem mondom, hogy álmomból felkeltve is biztosan a jó teremben kötök ki, de nagyobb rá az esély, mint pár héttel ezelőtt volt.
- Inkább tanár, egy írónak rengeteg mindenkinek kell megfelelnie és az olvasók is egyre válogatósabbak. Egy tanárnak valószínű könnyebb. - válaszolom. Persze tudom a tanár élet sem pillekönnyű, hiszen szoktam beszélni a bátyámmal, aki szokott panaszkodni róla, de szerintem lényegesen könnyebb. Egy tanár már akkor megkapja a fizetését, ha csak megmondja melyik részt kell bemagolni a tankönyvből, kicsit átveszik a leckét, aztán pár óra múlva számon kéri a diákokon. - Az sem egy rossz szak. Milyen orvos szeretnél lenni? - kérdezek rá, mert abból is van többféle. Gondolkodtam én is kicsit az orvosi szakon, de egy dokit valószínű valamennyire lelkileg megvisel a munkája, mert bármennyire szeretne mindenkit megmenteni ez sajnos nem lehetséges.
- Hát úgy, hogy most is akad tanulnivaló szépen és úgy vagyok vele, hogy inkább minél hamarabb letudom, hogy később kevesebb gondom legyen belőle. - fejtem ki a véleményem ezzel kapcsolatban. Egy időben volt, hogy nem voltam ilyen, de hamar megbántam és átálltam erre a fajta tanulásra, ami a végeredményt tekintve hasznosabb.
music: | note: - | words:
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Könyvtár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár
» Brooklyn Közkönyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Whitmore fõiskola :: Campus
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Szept. 19, 2018 8:26 pm
Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3