Syb mindig is titokzatos volt. Nem szerette, ha az előéletéről kérdezgettem és egészen addig, amíg a kapcsolatunk csupán szakmai volt és kimerült abban, hogy ő edzett és megtanított arra, hogyan kell kivégezni egy vámpírt, nem is zavart. Csakhogy az, hogy hosszú ideig semmit se tudjak arról az emberről, aki az életem szerves részévé és a barátommá kezdett válni, nem volt tartható. Így is csupán kis információmorzsákat kaptam, aztán rá kellett jönnöm, hogy Sybille egyszerűen nem az a típus, aki könnyedén megnyílik vagy szívesen beszélne a múltjának sötét részleteiről. Tudtam, hogy van titkolnivalója, de nem hittem volna, hogy ilyesfajta vagy ekkora mennyiségű. Én nyitott könyv voltam számára, nem is fogadta volna el a nemleges válaszomat arra a kérdésre, mi ösztönzött arra, hogy vadász legyek. - Egy rövid ideig tényleg azt hittem, hogy valamelyik Salvatore-testvér ölte meg az apámat… minden jel arra mutatott, hogy a Gilbertekkel való kapcsolatuk miatt bárhol és bármikor képesek lennének megölni őket. Vagy bárki mást, ha éppen olyanjuk támad. – Sóhajtottam aprót. Azt sem akartam figyelembe venni, hogy Damon megváltozott, hiszen tizenöt évvel ezelőtt könnyűszerrel lemészárolhatta volna az apámat. És igazándiból ő volt az egyetlen, potenciális jelöltem a fivére mellett. Senki más nem jött számításba hosszú ideje… aki igen, arról kiderült, hogy akkora vakvágány volt, hogy még magamnak is szégyelltem bevallani. - Van valami ötleted? Olyan, ami igazi. – Tettem hozzá, de nem rosszindulatból, csupán érdekelt, hogy tud-e valamit, amit eddig eltitkolt azért, mert mást kívánt a munkája. Nagyon reméltem, hogy a válasza nemleges lesz, legalábbis hogy pontosan nem tudja, ki felelős életem egyik legnagyobb tragédiájáért. Azt fogalmam sincs, hogy emészteném meg. Így is elpocsékolt időnek éreztem azt, amit ebben a városban töltöttem el. Semmire sem jutottam. – Én már nem tudok honnan elindulni és mit előbányászni. Azt sem tudom, egyáltalán hogy kezeljem… véletlenül lett az apám az áldozat vagy kipécézte a gyilkosa. Olyan, mintha egy tűt keresnék egy bolygó méretű szénakazalban és már ott tartok, hogy semmi értelme keresni azt a fránya tűt. – Beletúrtam a hajamba és a térdeimre könyököltem, miközben nagy sóhajt hallattam. Mintha az elmúlt idők összes feszültségét fújtam volna ki magamból. Nem szerettem volna feladni azt, amiért hosszú évek óta küzdöttem, viszont mostanra… eléggé belefáradtam a kudarcokba.
Annyi idő eltelt azóta, hogy megtanultam használni a képességeimet... miután találkoztam az első vámpírral, aki éppen az aznap esti vacsoráját hagyta egy fa árnyékában, eldöntöttem, hogy az egész életemet ezen lények felkutatására fordítom. Akkor még azt hittem, nem adatik meg a hosszú élet. Könnyedén meg fogok halni, talán fiatalon elvisz majd valami. Aztán jöttek ők. És életet adtak. Ez csak egy új lehetőség volt, ami azzal járt, hogy azóta is képes vagyok lélegezni. Nem öregedtem egy napot sem. Tettek róla, hogy minden emberük kitartson, és feláldozza valamiért az életét. Az örök szépség és fiatalság ígérete pedig már akkoriban is sokat ért, főleg az olyan eltévedt lelkeknek, mint amilyen én voltam. De a varázs végetért. Boszorkány voltam, de nem az én erőm adott halhatatlanságot, és örök ifjúságot. Hanem az övék. Az az erő, ami néhány napja megsemmisült. És tudtam, hogy immáron számolnom kell majd a napokat. Nem akartam tenni ellene. Le akartam élni az emberi életet, azt, amit egy hétköznapi ember is megél. Hogy becsülni tudjam a pillanatokat. Talán éppen ezért volt annyira fontos az, hogy Cassidy mosolya megjelent az arcán. Még nem csapta rám a háza ajtaját, és úgy éreztem, hogy ennél hálásabb már aligha lehetnék. - Most, hogy nem a hasonmásokat kell levadásznom, talán... ideje lenne azt a mesterséget űznöm, amit annak idején már magamnak választottam. Vadászokból sosem lehet elég - jegyeztem meg halkan. Ugyan foglalkoztam vele, és egy csomó más vadász is járt hozzám, de jómagam nem öltem vámpírt ki tudja, mióta. Ez az egész csak egy álca volt. Egy túl élethű álca, amiről jó lett volna úgy emlékezni, hogy tényleg igaz és valós volt. - Segítek megkeresni az apád gyilkosát - tettem aztán hozzá, majd megfogtam a kezét. - Sajnálom, hogy Damon Salvatore után küldtelek, miközben tudtam, hogy... sem ő, sem a fivére nem tehette - sóhajtottam fel alig hallhatóan. Tényleg kínzott a bűntudat, elvégre akár meg is ölhette volna azért, amit mondtam neki. Bűnbaknak állítottam be, csak mert együtt élt azzal, akit el kellett volna kapnom.
Mindig is tudtam, hogy neki is megvan a saját története, de képtelenségnek tűnt kihúzni belőle. Számtalanszor próbáltam, külön stratégiákat építettem fel... volt, hogy edzés után kérdeztem rá arra, honnan tanulta a mozdulatokat, amiket át akart adni nekem, volt, hogy ebéd közben utaltam arra, hogy az én családomnak milyen szokásai voltak vagy éppen egy magaslati les közben idéztem fel emlékeket burkoltan kérve, meséljen nekem arról a helyről, ahonnan jött, mutassa be a hozzátartozóit, csak árulja el, mi motiválja. Ha értelmet nem is nyert a története és magának a lényének a titokzatossága, kezdtek körvonalazódni a dolgok. Persze, hogy nem akart beszélni... egy kivégzőosztag tagja volt, akik szinte kölyökként szervezték be a soraikba, mert ő bizonytalan volt és egy utat keresett, amin elindulhat. Én ezért nem hibáztathatom... mondhatnám, hogy ostoba volt, hogy belement, hogy velük ment, de mit érnék vele? Tudja ezt ő pontosan és felnőtt, érett fejjel már teljesen másképp gondolkozik az ember, mint szinte még tinédzserként. Az én fenekemen is ott volt a tojáshéj, amikor belekezdtem a vadászatba és ha ő nem karolt volna fel, még most is csak botokkal hadonásznék vagy le kellet volna tennem az egész tervemről. Ami persze így sem haladt sehová... zsákutcának tűnt már az ötlet is, hogy egyáltalán valamikor megtalálhatom az apám gyilkosát. - Akkor itt egy B-terv. - Néztem rá komolyan, ugyanakkor halvány mosollyal, amit az ő hálával teli mosolya idézett elő. - Itt maradsz és együtt kitalálunk valamit. Amikor én voltam kilátástalan helyzetben és kellett egy kapaszkodó, te ott voltál nekem... még ha a későbbiekben az is volt a motivációd, hogy majd én elvezetlek a hasonmáshoz. - Egy röpke pillanatra elhúztam a szám, aztán ismét rá néztem. - Nem tudom vannak-e még olyanok, akik fontosak neked itt vagy bárhol a világon... de lehet, hogy jó ötlet lenne felkeresni őket és új alapokra helyezned az életedet anélkül a szekta nélkül. - Reméltem, hogy egyetért velem, bár még mindig nem szólhattam bele az ő életébe, de úgy látszott, hogy mindent megbánt. És a megbánás az egyik alapja a változtatásnak.
Végre én magam is kezdtem hasznát látni az általam diktált légzéstempónak... megannyiszor hajtogattam a tanítványaimnak egy kiadós edzés után, hogyan vegyék a levegőt, és most én magam is megtapasztaltam, hogy a saját szavaim tényleg igaznak bizonyultak... a szívem kezdett lenyugodni, annak ellenére, hogy nem tudtam, mikor leszek kiutasítva ebből a házból. Tartottam attól, hogy véget ér az én kis pályafutásom azzal, hogy elveszítem az egyetlen barátomat. Könnyebb volt a rezzenéstelen arcot vágni, megtűrni a fájdalmat valami kis sarokban ott a szívemnél, és várni, hogy eljöjjön az a bizonyos pillanat... a megváltás pillanata, mikor én magam is megbocsájtást nyerek azoktól, akiknek valaha is ártottam. De tudtam, hogy ha végigcsinálom azt, amit nekem szántak, sosem kaptam volna semmit. Csak egy életen át tartó szenvedést a purgatóriumban... nem hittem benne, de azt tudtam, hogy soha nem nyugodtam volna békével. Úgy nem, hogy információim voltak Lucien szüleinek gyilkosairól... csak annak örültem, hogy akkor még túl fiatal és kolonc voltam, nem kellett részt vennem benne. - Húsz éves voltam. Megszöktem a nevelőimtől. Azt hittem, jó kaland lesz, de miután több évet töltöttem egyedül, mint azt egy épeszű ember el tudná viselni, szükségem volt egy új tervre. Boszorkány voltam, nekik pedig ez kapóra jött. Kihasználták a céltalanságot, és a reménytelenséget, amibe burkoltam magam. - Lehajtottam a fejem. Tényleg volt okom arra, hogy szégyelljem magam, főleg hogy mai szemmel visszatekintve, volt ott más lehetőség is. Lett volna, de én az egyszerűbb, vérgőzös utat választottam. Sosem öltem úgy, mint egy vámpír, de mégis vér van az ujjaim között, és megannyiszor mostam már le magamról, mégis olyan, mintha a bőrömre ivódott volna az idegen emberek vöröslő vére. Hálás mosollyal emeltem fel a fejemet. Valamiért úgy gondoltam, hogy az első adandó alkalommal kitessékel az otthonából. Talán azért, mert én tanítottam, és fordított helyzetben ki tudja, én mit tettem volna. Megpróbáltam kiölni belőle a valós személyiségét, de csak most láttam meg, hogy mennyire értékes az, aki megmaradt belőle. Talán ezt felfoghatom a tanári pályám bukásának. Jobb is, ha többé nem engednek fiatal vadászok közelébe. - Köszönöm - bukott aztán ki belőlem teljesen spontán, nem tudtam csak úgy szó nélkül hagyni a gesztusát. Majd megrázva a fejem néztem egy pillanatig az ablak irányába. - Már régóta nem tervezek. Csak azt tudtam, hogy nem akarok meghalni - vált keserűvé a mosolyom, majd ismét megkerestem Cassidy tekintetét. - Nincs B tervem, sodródtam a mások által diktált árral és úgy tűnik, hogy hiába maradtam életben, megvan a keresztje ennek is - nyeltem újabbat. - Talán ideje lenne végre valami jót is cselekednem, és felvennem a harcot azokkal, akik ellen téged is tanítottalak... mindig is ezt tettem, vadásztam. Csak nem a jó célpontokra.
Nem tudtam, mit gondoljak. Az egész kiképzésem, majdnem egy évtized munkája és ismeretsége hirtelen hazugságnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy Sybille-t az idők folyamán a legjobb barátomnak kezdtem tekinteni. ő volt mellettem, amikor csökkent a kitartásom, nem láttam az alagút végét és annak a lényegét, amire feltettem az életemet, ő biztatott, kitartásra ösztökélt és néha kemény volt, de mindig megmaradt egy példaképnek, később pedig egyenrangú partnernek, barátnak, testvérnek. Rögtön megfordult a fejemben, hogy ő végig csak egy lehetőségként tekintett rám, ami elvezetheti a hasonmásokhoz? Ennyi? Aztán olyat láttam a szemeiben, amit eddig soha: megbánást. Őszinte megbánást és ebben a pillanatban képtelen voltam haragudni rá. Egy világ dőlt össze benne, ami kirajzolódott az arcára is és ugyanazt a mimikát fedeztem fel rajta, mint amikor én néztem a tükörbe évekkel ezelőtt… amikor megtudtam, hogy az apám vadász volt, hogy vámpírok léteznek és ők ölték meg. Semmihez nem fogható sokk, megrökönyödés és kérdések hada, amelyekre a mai napig nem kaptam választ és volt egy olyan érzésem, Sybille is ugyanezen ment most át. - Hogy kerültél közéjük? Mióta ismerted őket? – Nem faggatni akartam vagy vallomást kicsikarni belőle, csupán érdekelt, mi vezette őt arra, hogy mellettük maradjon és az utasításaikra cselekedjen. Semmit sem tudtam Sybille életének ezen részéről, ledöbbentem, hogy volt olyan, aki irányíthatta őt, aki felette állt. És az, hogy most egyszerre hal meg mindenkije nem lehetett könnyű akkor sem, ha ahogy ő is kifejezte, a családja nem éppen olyan volt, mint amilyen a nagykönyvben megvan írva. - Ne menj. Maradj. Nem foglak ilyen állapotban elengedni és azért nekem mondtad el ezt, mert… bízol bennem. – Átvert, de megértettem. Én is folyamodtam már ehhez az eszközhöz, ha jobban belegondoltam, hiszen Elena konyhaasztalához is többször ültem le úgy, hogy közben legszívesebben felkapta volna a kést és lefejeztem volna vele a párját. A mi életstílusunkhoz hozzátartozik a hazugság… jobban, mint az egészséges lenne. - Mit fogsz most csinálni? Volt terved erre az esetre? – Nehéz lett volna elképzelni, hogy Sybille többfajta jövőkép nélkül létezett volna, de megeshetett, főleg, mert azokkal számolhatott, akiket a családtagjainak vélt. Ebben az esetben a legnagyobb profik is hibázhatnak.
Egy ideig a szavak még nem nagyon akartak a számra jönni. Nem tudtam, mi lenne a helyes megoldás... talán az, hogy nem vezetem őt be a világunk ezen részébe, hiszen a világ tökéletesen megvolt majdnem kétezer évig anélkül, hogy tudott volna az utazók létezéséről. Én pedig... nekem csak Cassidy maradt. Ő volt az egyetlen, akit barátomnak nevezhettem és még nem martam el magamtól az elmúlt években, az volt a rám jellemző magatartás. Talpraesett voltam, ezért is tituláltak olyan sokan jó edzőnek, de most... ebben a helyzetben nem láttam értelmét hazudni. Itt volt az ideje annak, hogy vállaljam az arcom egy másik részét, amelyet még Cassidy sem látott soha. Ez a Sybille nem volt szép, nem volt jó barát, csak egy furcsa szerzeménye volt egy csomó agymosott elmebetegnek. Nem akartam barátkozni senkivel, mégis a bőröm alá jutottak, méghozzá nem a kedvességükkel... és az utolsó percig nem is hittem azt, hogy ez baj. Aztán... még volt időm kiszállni. Felfoghatjuk egyetlen életmentő percnek, különben már én is halott lennék, akárcsak ők. Megúsztam, valami óriási csoda folytán. - Sajnálom, hogy átvertelek. - Tényleg őszintén csengett a hangom, tekintetem megtelt keserűséggel, ahogyan néztem őt. Tudtam, hogy mik voltak az eszközeim, mikre tanítottam őt, és hogy az érzelmek világát a lehető legtávolabb kell tudnunk magunktól ahhoz, hogy kiegyensúlyozott vadászként ki tudjuk írtani azt, ami éppen elénk kerül, és nem jó. De most nem úgy voltam itt, mint a tanára, hanem mint... barátja. Már ha ezek után még az maradtam a szemében. - Nem tettem eleget a kérésüknek, nem vittem el nekik semmit, amit akartak - ráztam meg aztán a fejem, és nagyot nyelve emeltem fel a karjaimat, hogy összefonjam a mellkasom előtt, mkintha csak védekezni akartam volna valami elől. - Meghaltak. Mindannyian... nem maradt belőlük egy sem - hajtottam le a fejem, és a sóhajom ezúttal megkönnyebbült volt. - Olyan, mintha család nélkül maradtam volna. Szörnyű család volt... de család. Még a leghányatottabb sorsú gyermek is képes sírni azok után, hogy egyedül marad... nekem nem maradt már semmim, nélkülük... bármilyen gonosz teremtmények is voltak, én sem vagyok már semmi se... - Letöröltem egy kibuggyanó könnycseppet. - Elmenjek? - kérdeztem aztán. Át sem rágtam ezt a kérdést, csak kibukott.
Az aggodalom egy ideje nem volt kenyerem, Sybille és a kiképzése sikeresen gondoskodott arról, hogy legfeljebb csak a családtagjaim felé mutassak aggódást, mindenki mást hagyjak figyelmen kívül. A szívtelenség a vadász erénye, nincs az a profi, aki kíméletes lett volna. Hogy lehetne végigvinni egy küldetést, ha közben folyamatosan azon járna az eszünk, hogy a levadászandó vámpírnak van-e szerelme, élnek-e hozzátartozói, biztos, hogy a többi vérszívóhoz hasonlóan embereket bánt? Ilyen gondolatokkal lehetetlen lenne karót emelni és szíven szúrni valakit, akiről tudjuk, hogy régebben hozzánk hasonló, esetlen ember volt. Ez a legelső lecke a vadásziskolában és mivel nekem remek tanárom volt megannyi vér és veríték árán megtanultam a saját tananyagaimat is. Sybille-re nem tudtam úgy nézni jelen pillanatban, hogy a külsőm kőkemény maradjon és pókerarc foglalja el a kifejezések helyét. Megrémített, hogy van az az isten, ami őt is padlóra kényszerítheti, hiszen nem volt mit szépíteni, jelenleg egy esőben magára maradt, sántító kiscica is veszélyesebb képek festett, mint őt. Reszketett, a hátára csavart törölköző éppen hogy enyhítette a fázás okozta remegést. Olyan volt, mintha félne és nem az eső okozta volna a végtagjainak és testének nem normális mozgását. Hangja kétségbeesetten csengett és nekem fogalmam sem volt arról, hogyan kezelhetném a helyzetet, főleg azután, hogy végighallgattam a történetet, amibe az elveszettségtől vezérelt fiatalkora is belekerült és amiből megtudtam, kik is pontosan azok az utazók. Soha nem hallottam róluk, a kutatásaim nagy része leginkább a vámpírokra hegyeződött ki, a többi különböző fajról ugyan volt fogalmam, de nem voltam szakértőjük. A boszorkányok sem százas népség. - Szóval azt gondoltad, hogy könnyebb lesz a hasonmások közelébe kerülni általam. - Nyilvánvaló volt. Haszonkereső magatartás, Sybille sajátja, amire engem is megtanított, de soha nem sajátítottam el olyan mértékben, mint ő. Nemhiába néztem fel rá. - És mi lett ezzel a tervvel? Jelenleg folyamatban van, de téged kirekesztettek és ezért vagy itt? Vagy elbukott és nincs hová menned? Mi lett volna, ha megkapod a hasonmásokat, viszont nem hazudsz annyira tökéletesen és rájövök, hogy benne volt kezed az egyik családtagom bántásában? - Tettem fel a kérdéseimet kissé feszültebben. Nem ismertem ezt a népséget, ám pár mondat elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, bármire képesek lennének. - A nyomodban vannak? - Kérdeztem rá a leglényegesebb információra. Ha egy csapat boszorkány tervezi bevenni a házam, arra fel kellene készülnöm, mivel nem állt szándékomban kitagadott őskövületek bosszúmartalékává válni.
Úgy rontottam be ide, mint egy tornádó. Lényegében lehet, hogy el lehetne bújni előlem, de teljes egészében nem lehet elkerülni... annyira szétszórt voltam a napokban, és most sem tündöklök éppen teljes egészében úgy, ahogyan példának okáért azt Cassidy megszokta tőlem. Annyira rettegtem valamitől... nem is attól, hogy kitépik a nyelvemet, ha azt a családot szidom, aminek én is tagja voltam hosszú évtizedekig. Mert... ők meghaltak. Már nincsenek. És kétlem, hogy Markos arra készült volna, hogy valaki ébren marad közülük, ha balul sül el a tervük. Bár ismertem a vezetőt, amennyire csak lehetett, ő küldött engem a hasonmások közelébe, de végül kudarcot vallottam, és nem voltam hajlandó őket csak úgy... belökni az oroszlán barlangjába. Ennél mindannyian többet érdemlünk. Nem vettem el más életét, helyette elvesztettem a sajátomat. Azt, amiben hittem. Minden talaj kimozdult a lábaim alól, és azt éreztem, hogy akár egyetlen csettintéssel képes lenne valaki lesöpörni a sakkpályáról, annyira nem vagyok jelentőségteljes játékos. Vagy... inkább bábu, csak hogy hűek legyünk a példához. Túl sokat tudtam volna mondani egyszerre. És ezt ő is észrevette, hiszen bármit is mondtam, mindenre visszakérdezett. Még mindig fáztam az eső miatt, de már kezdtem hozzászokni a kissé melegebb levegőhöz, bízva abban, hogy itt megértésre fogok találni. Annak ellenére, hogy igazából... hosszú ideig csak egy eszköz volt a kezemben, amelyet Mystic Fallsba kellett... lényegében uszítanom, azt mondván, hogy itt megtalálja az apja gyilkosát. Lehet ebben valami. Aztán elhintettem, hogy talán az unokatestvére nagy szerelme volt az a bizonyos gyilkos vámpír... de úgy tűnik, most minden kibukik majd, minden szertefoszlik és itt maradok én, egy lecsupaszított ember, akinek nem marad semmije. - Nem... nem tudom, hol kezdődik - ráztam meg a fejem, majd a szemeibe néztem. - Még nagyon fiatal voltam, mikor becsatlakoztam közéjük... az utazók közé - nyeltem újabbat, és átva, hogy még mindig nem tudja, miről is van szó, rögtön belekezdtem a magyarázatba. - Az egy... nevezhetjük szektának is, akik képesek voltak mágiát használni. De mást vallottak, mint a normális boszorkányok, alapjában akarták megrengetni a szabályokat. A boszorkányok elátkozták őket, hogy soha ne tudjanak egy helyen maradni hosszas ideig, hogy... ne legyen otthonuk. Akkor léptem közéjük, mikor már nekem sem volt otthonom - hajtottam le a fejemet. Kétségbeesés vitt el eddig a lépésig, de ezt már nem tettem hozzá. Nem akartam túl sokat magyarázni. Csak amennyit... feltétlenül kell. - Csak néhány hónapja derült ki számomra is, hogy a céljuk beteljesítéséhez a hasonmások vérére van szükség. És pont kapóra jött, hogy te... az egyik hasonmás rokona vagy - mosolyodtam el keserűen. - Ahol ott az egyik hasonmás, hát nincs messze a másik sem. Nekem kellett volna gondoskodnom arról, hogy a vérük Markos kezébe kerüljön, hogy... véghez tudják vinni a varázslatot, amely minden természetfelettit kizárt volna a városból. - Ismét lehajtottam a fejem. Ki sem mertem mondani azt, hogy mennyire sajnálom, amiért eszközként kezeltem ebben a nevetséges történetben. De rákényszerültem valamire, és nem volt egyszerűen kiút. Nem volt már semmi.
Fogalmam sem volt arról, mire kellett vagy lehetett volna szabad gondolnom. Mégis miért volt ennyire ijedt az a személy, akit mindig is egy kősziklaként tartottam számon, akit senki és semmi meg nem tört. Ő tanított meg arra, hogy semmi sem lehetetlen és csakis én lehetek az egyetlen, aki a saját utamba állhat. Mégis mi történhetett? Nem úgy tűnt, mint akiből egyhamar válaszokat tudok majd kihúzni, ezért megpróbáltam türelmesnek mutatkozni, hogy legalább a viselkedésemmel ne idegesítsem fel, hátha akkor hamarabb összeszedi magát, ha nyugodt környezetet érez maga körül. Valami nagy dolognak kellett történnie… és hiába járattam az agyamat, elképzelésem sem volt még arról sem, hogy milyen vonatkozásban keresgélhettem volna. Ahogy rám nézett, a szemeiben láttam a tanácstalanságot és… mintha cseppnyi félelmet is felfedeztem volna bennük. Majd beszélni kezdett és attól függetlenül, hogy a szavai összefüggő mondatokká álltak össze, én nem láttam bennük az értelmet. Nem boszorkány? Akkor mégis micsoda? Varázsereje volt, nem egyszer láttam, ahogy használta, előszeretettel alkalmazta az edzéseimen is, hogy a segítségével minél lehetetlenebb feladatokat állítson fel. Aztán… utazó? Micsoda? Mi az az utazó? A hasonmások? Elena? Mi dolga lehetett velük? Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem, egyébként is hajlamos voltam arra, hogy pár másodperc leforgása alatt komplett összeesküvéselméleteket alkossak és nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy ezek eltűnjenek, de mivel most szinte semmi információm nem volt… azt sem tudtam, ki ő. Teljesen összezavart. - Utazó? – Adtam hangot jelenlegi érdeklődésem legfontosabb tárgyának. – Ez valami… szekta vagy micsoda? – Összevontam a szemöldökeimet, nem tudtam elrejteni a mimikámat előle és kifejezéstelen arccal ülni, hallgatva, hogy miért szakad össze. – És hogyhogy a hasonmások? Mi dolgok van az unokatestvéremmel azon kívül, hogy ismered, mert a családomhoz tartozik? – Sybille mindent tudott rólam, nem lettem volna meglepve, ha az egész családfámról részletes jellemrajzzal és élettörténettel rendelkezett volna. A precizitás mestere volt, aki semmit sem bízott a véletlenre. Mielőtt válaszolhatott volna egy pillanat türelmet kértem tőle, felpattantam a kanapéról és felszaladtam a fürdőszobába. Egy hatalmas törölközővel tértem vissza, amit a hátára terítettem, aztán visszaültem az előző helyemre és kis hallgatás után ismét felé fordultam. - Ha már idejöttél, annak biztosan oka volt. Beszélni akartál velem, arról, hogy mi történt… - Aggódó, ugyanakkor kérlelő tekintettel néztem rá. – Mondd el, hogy mi van. Az elejétől a végéig. – Tényleg nem tudtam mivel számolni, ezért is akartam hallani a verzióját, ami minden bizonnyal elég bonyolult lehetett, ha ilyen hatással volt rá a végkifejlet.
Mondhatni, engem az élet edzett meg. Tudtam, hová kell mennem hogy teljes biztonságban érezhessem magam, a későbbiekben pedig már hozzám jöttek azok, akik erre vágytak. Valamiért képes voltam megadni nmásokat azt, amit egykoron én is úgy kutattam, mint éhező gyermek az édesanyja ölelését... talán ez volt a gondom. Sosem volt egy igazi anya mellettem, apából is csak egy parancsoló jutott, aki ráadásul nem is volt a vérszerinti nevelőm, mellette mindent megtanulhattam, csak azt nem, hogyan is boldoguljak valójában az életben. Persze, hogy ezt nem. Arra akart megtanítani, hogyan hallgassak majd a férjem oldalán, akinek szánt. Hányinger kelt a gyomrmoban, amikor eszembe jutott az a férfi, és azt hiszem, hogy a legjobb időben szöktem el otthonról. Többé vissza sem néztem... Cassidyre néztem, és tudtam, hogy itt eljött egy bizonyos pillanat. Méghozzá az igazság pillanata... tudnia kell rólam mindent, mert nem tudok tovább hazugságban élni. Az utazók olyanok voltak számomra, mint egy nagy, terjedelmes család. Védtek engem, feladatot adtak, de mióta nincsenek... egyszerre vagyok megkönnyebbülve, mégis annyira elátkozva. Nem találom a helyemet. És itt van ő, akinek az életét tönkretettem a jelenlétemmel, és nem is sejti, hogy csak egy eszköz volt ahhoz, hogy eljussak a hasonmásokig... mert ez volt a feladatom, ezt adták ki paracsnak, nekem pedig elő kellett kerítenem valahonnan Elenát és Stefant... Nagyot nyeltem. - Nem vagyok... nem vagyok boszorkány. Vagyis, már az vagyok, de pár napja még egyegészen másik csapatban játszottam. Én egy... utazó voltam, aki... azért jött a városba valójában, hogy a hasonmások közelébe férkőzzön - bukott ki belőlem az igazság, és már nem tudtam, hogy miért remegek. Az eső miatt, mely átitatta a ruhámat, vagy a félelem végett, amely most átjárta minden testrészemet. Cassidy volt az egyetlen állandó az életemben. Olyan, aki tényleg jelentett számomra valamit, még ha ezt eddig nem is láttam be. Nem egy eszközt jelentett, pedig eddig azt hittem... lényegében az egyetlen barátom volt.
Nem voltam ijedős típus, az emberi tulajdonságok közül minden bizonnyal a félelem birtoklása állt tőlem legtávolabb, Sybille mégis kezdte rám hozni a frászt. Eddig a percig soha nem láttam ilyennek, a mindig tökéletes külsejű, egyenes hátú, kitámasztott vállú, komoly arckifejezést magára öltő, céltudatos nő csapzottan, meggörnyedve, a tekintetében a világ összes fájdalmát egybegyűjtve állt előttem. Én pedig egy darab fává változtam, hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Lépjek oda hozzá és kezdjem biztatni, hogy akármi is történt, minden rendben lesz, csak beszéljen, én meghallgatom? Azon kívül, hogy ő volt a kiképzőm, neki köszönhetem a vámpírok megöléséhez felhasznált tudásom minimum nyolcvan százalékát, a barátomnak is tekintettem, de furcsa lett volna őt vigasztalni. Tőle azt láttam, hogy a fájdalom az alacsonyabb rendűeknek való, nincs olyan, amit ne lehetne legyőzni az elme kontrollálásával és elegendő kitartással. Megtanított küzdeni, hogy hogyan kell keménynek lenni és túlélni akár az apokalipszist is. Én vállalkozzak arra a feladatra, hogy biztassam? - Szerintem kettőnk közül te vagy az, akinek most szüksége van a kanapéra. – Letettem a bögrémet az első utamba eső alkalmatosságra, Sybille-hez sétáltam és a hátára tettem a kezem, hogy oda terelgessem, ahol le tudott ülni. Én is hasonlóképpen tettem, leültem mellé, felé fordultam és úgy döntöttem, nem próbálok meg olvasni belőle. Azzal csak saját magamat zavarnám össze, főleg, hogy semmire nem tudtam gondolni, ami ennyire kikészíthette. - Mi történt, Sybille? – Kérdeztem rá a lényegre és éreztem, hogy ez nem rövid beszélgetés lesz. Nekem kellet volna leülnöm és annyi mindent kell elmondania? Mi történhetett? Akkor sem viselkedne így, ha egy egész falut gyújtott volna fel ok nélkül. – Mit sajnálsz? – Tettem fel egy újabb megválaszolandó kérdést, ám amíg nem mondott semmit, én sem voltam képes cselekedni. A kezeim meg voltak kötve, nem tudtam segíteni rajta, akármennyire szerettem volna.
A gyomromban több érzés tombolt egyszerre. Az egyik részem most rögtön kimenekült volna a helyiségből, úgy hagyva el azt, ahogyan érkeztem: váratlanul, hirtelen... akárcsak ez a vihar. A másik részem pedig felkészült arra, hogy ezzel az egésszel egyet érek el... el kell majd magyaráznom, miért is jöttem. Miért vagyok ilyen, mi ütött belém. Cassidyt én tanítottam mindenre, tudja, hogy merről fúj a szél, és tudja, ki és mikor hazudik. Szükségem volna a segítségére, de tudom, hogy mindehhez színt kell vallanom arról, miért is figyeltem fel rá, miért küldtem ide... hogy ő csak egy eszköz volt az életemben, amelyet minél tovább akartam kihasználni. Egy eszköz... jó ég, mintha nem is egy élő lényről, sokkal inkább egy tárgyról beszélnék, akit azért vettem magamhoz, hogy bebiztosítsam a helyemet a városban. Hiszen tudtam, hogy ide köti majd őt a családja, és az apja gyilkosa... könnyű volt ide küldeni... amolyan terepre küldés, ahogyan ezt mondanák mostanság. De már nem az vagyok, aki akkor. Egy utazó hatása alatt álltam, mint utazó... de ma már csak boszorkány vagyok. - Én... én sajnálom! - bukott ki belőlem eléggé bizonytalanul, hangom megtelt vehemens érzésekkel, és úgy tűnt mintha most szöktem volna ki az Alcatrazból. Sosem voltam még ennyire... lesújtva. Egyszerre féltem és kockáztattam. - Nem tehettem mást, máshoz nem mehettem - ráztam a fejemet, és összefogtam a hajamat, közben végigmérve őt. A kezében egy bögre teát szorongatott. Megzavartam. De ez már tényleg nem várhat. - Ülj le előbb inkább - suttogtam rekedtesen. - Annyi mindent el kell még mondanom - fűztem aztán hozzá, miközben próbáltam tartani magam. Az az erős, határozott nő, akit ismert, tovatűnt ebben a pillanatban. Beállíthattam volna magam annak, és beszélhettem volna úgy, de abból semmi előnyöm nem származott volna. Így sem fogok előnyt kocsávolni ebből a vallomásból.
Felsétáltam a szobámba és itt maradtam. Sokkal jobban szerettem a nappaliban üldögélni, de a laptopom az íróasztalon maradt és a gépet bekapcsolva elé ragadtam. Olyan dokumentumok és munkák elkészítésére vállalkoztam, amelyeket már régen meg kellett volna csinálnom és amik miatt a főnökömnek az ajtómon kellene kopogtatni, ha nem adom le őket záros határidőn belül. A vadászat nem minden, valamiből meg kellett élnem attól függetlenül, hogy a marketing egyébként nem a szívem kedvenc területe volt. Mégis belejöttem már azok alatt az évek alatt, amit a cégnél töltöttem, de még mindig kellett egy kis nyugtató vagy éppen inspiráló zene ahhoz, jól össze tudjam foglalni a gondolataimat. A fülhallgató csüngött a fülemben, hiába hallgathattam volna akármilyen zenét anélkül, hogy bárkit is zavartam volna, a dobhártyámnak sokkal jobb volt, ha közvetlenül őt érte a muzsika. Szerencsére elememben találtam magam, a délután végére ugyan néhány elütéssel tarkítottam a papírmunkát, de sikerült korrigálni és úgy döntöttem, órák hossza óta tartó kemény munka után megérdemlek néhány falatot és egy csésze forró teát, hogy visszatérve a képernyő elé feltöltődve csapkodhassam újra a billentyűzetet. A lépcsőn kissé lassabban értem le, mint azt reméltem, a lábaim elgémberedtek a terpeszüléstől, attól, hogy rájuk támaszkodtam, folyamatosan csavargattam őket, hogy találjak egy kényelmes helyzetet, így a konyhában megálltam pár másodpercre, hogy kinyújtóztassam az elgémberedett végtagjaimat. Feltettem főni a vizet, nemsokára erős füttyögés jelezte, hogy fel is forrott, ráöntöttem a filtere és kezembe fogva a bögrét indultam vissza az emelet felé. Alig, hogy kitettem a lábam a konyhából hallottam, hogy nyílik az ajtó, nem kellett hozzá sok, hogy léptek is társuljanak a zajhoz, majd meghalljak egy ismerős hangot, aminek gazdájának az érkezését napok óta vártam. Már fel voltam készülve arra, hogy egy esetleges támadót kell elintéznem és oda a teázgatásomnak, aztán rájöttem, hogy vámpírok nem léphetnek be ide, több ellenségem pedig nincsen a városban. És szerencsére nem is kellett tovább fűznöm a gondolatot Sybille szólítását hallva. - Sybille! – Elmosolyodtam, de a mosolyom lefagyott az arcomról, amikor ténylegesen megpillantottam őt. Csurom víz volt. Ugyan hallottam, hogy az idő nem a legszebb odakint, de ekkora viharra nem számítottam. - Jó ég, te gyalog jöttél? – Leraktam a bögrét az utamba eső kis asztalkára, de az, hogy Sybille elázott nem az egyetlen dolog volt, ami megbotránkoztatott. – Valami baj van? Gondterheltnek tűnsz. – Soha nem láttam még ilyennek. Tanácstalannak. Mint aki fél.
Emlékeztem még arra, hogy mit ígért nekem Cassidy... vagyis, inkább elhintett egy apró megjegyzést, mely szerint ha nem akarok hotelszobában eltölteni felesleges időt, akár be is nézhetek hozzá. Nem akartam ide költözni, de most, hogy Lucien felbukkant, összezavarodott minden... a fejemben. És ez egyáltalán nem illik egy olyan mentor életébe, amilyen én vagyok. Cassidy talpraesettnek, határozottnak, keménynek ismert meg, aki igaz barát, és őszinte... habár, az őszinteségem egy egészen más gatyámban maradt... de nem csak most hanem még hónapokkal ezelőtt. Mindvégig hazudtam neki valamiről... arról, hogy utazó vagyok, és lényegében azért vettem fel vele a kapcsolatot, mert a hasonmással áll rokoni kapcsolatban. Rá pedig Markosnak szüksége volt, és így... könnyű volt az egészet elintézni. Nagyot nyelve léptem át a küszöbön, és tudtam, hogy nem lenne szabad hívatlanul beállítanom egy vadász házába, de most megtettem. Nemrég ismét boszorkánnyá váltam... leginkább Cassidy és Lucien miatt... ha megtudták volna, hogy utazó vagyok, mindkettejük csalódott volna bennem, hiszen egy olyan csoport elveit követtem, amelyeket még én sem tudtam teljes mértékben elfogadni. Gyilkos szekta, amely kihasználta egykori érzékenységemet és sebezhetőségemet, akkor karolt fel, mikor nem volt senkim... - Cassidy! - bukott ki belőlem, a hangom megtelt némi keserűséggel, tanácstalansággal... közben karjaimat masszíroztam, ruhám teljesen átázott a kinti vihar végett, és hajamból is csöpögött a víz. Nem akartam beszennyezni a nappaliját, ezért megálltam a szőnyeg előtt, és tanácstalanul forgattam a fejemet, közben nagyot nyelve. Talán rossz amit teszek, de bajban vagyok... és nem vagyok olyan vadász, mint Cassidy. Ahogyan mondani szokás, a mentorált egyszer felül fogja múlni a mentorát. És ő ezt megtette.
Ami azt illeti, eléggé, sőt nagyon is élveztem ezt a helyzetet, hiába nem gondoltam volna először, hogy itt fogunk kikötni. De hát az élet tele van fordulatokkal, nemde? Ezért is olyan szép és jó. Főleg, hogyha úgymond szabadságoljuk magunkat a munkánk és hobbink, az állandó vámpírvadászat alól. Kis sóhajok hagyták el a számat, ahogy ajkai nyakamhoz értek, jóleső borzongás futott végig rajtam. Alsó ajkamba haraptam, majd elmosolyodtam. - Igazad van. - Nevettem fel kissé, adtam a szájára egy csókot és felálltam, hogy megfogjam a kezét és őt is felhúzzam a kanapéról. - Gyere. - Kacsintottam rá, de már meg is indultam az emelet felé.
Egy kicsit többet ittam a kelleténél, de ezután a nap után nekem különösen jól eset, hisz két vámpír megölését csesztem el.. Az ital legalább most felszabadított, és úgy érzem, hogy tényleg nem kell jelen esetben fontos dolgokkal törődnöm, csak Cassidyre kell koncentrálnom, és az előállt helyzetre, amely kikapcsolódást jelenthet egy röpke pár órára. Sokkal másabb ez a dolog, mint amivel nap, mint nap törődök. Folyton vadászás, keresés, és gyilkolás. Bár őszintén szólva nem bánom, hisz ez az élet célom, s elszánt vagyok e téren, s éppen ezért pontosan elégedett vagyok azzal, amit csinálok. Bár nem tagadás, hogy emiatt nincs időm az életre, magamra és a pihenésre, de most még ha rövid ideig is, de elfeledhettek mindent. Ahogy összeér a bőrünk egy jól eső borzongás fut rajtam át. Minden egyes apró csók, amelyet bőrére adok, melengető érzéssel tölt el. Érintését élvezettel tűröm el, miközben végül kigombolja a nadrágomat, és lehúzza a cipzárt is. Ravasz mosollyal az arcomon pillantok rá. - Ezt nem egy szobában lenne célszerű folytatni? -Kérdezem suttogva ajkainál. Végül szenvedélyes csókot nyomok a szájára, majd arcát csókolom végig, s befejezésként a nyakára lehelek néhány apró csókot. Kezeimmel pedig gyengéden az oldalát simogatom eleinte, majd azokat a részeket, ahol nem fedi ruha a bőrét.
// Igyekeztem valamit összedobni, a legközelebbi jobb lesz majd, ígérem:)
Az ajkaimba haraptam, majd készségesen viszonoztam kissé már vadabb, szenvedélyes csókját. Örültem, hogy így sült el ez az egész és legalább most nem kell vámpírokra vadászgatnom. Ez az időtöltés sokkal jobban tetszett annál. Kezeimet a hátára csúsztattam, végigsimítottam a gerince vonalán, majd ujjam előre csúsztak a hasára, aztán meg sem álltak egészen a nadrágjáig. Kipattintottam a gombot a helyéről, lehúztam a cipzárt és huncut mosollyal pislogtam Galen szemeibe.
Sóhajai hallatán mosolyogni támadt kedvem. Apró csókokkal haladtam felfelé a testén, egészen addig amíg vissza nem értem az ajkaihoz, amit vadul, de ugyanakkor szenvedélyesen csókolni kezdtem. Kezeim továbbra is a testén cikáztak, gyengéden simogatva azt. Elképesztően jól éreztem magamat. Isten tudja mióta nem voltam már ennyire felszabadult, és mostanában nem is nagyon volt alkalmam ennyire élvezni az életet mint itt és most ebben a percben. Annak meg különösen örültem, hogy pont Cassidy az akivel összehozott a sors.
Én magam is kibújtam a felsőmből, közben pedig élveztem minden egyes érintését. Ahogy bőre az enyémhez ért, szinte felforrt a vérem, szinte megijedtem, hogy ilyen hatást váltott ki belőlem. Természetesen nem voltam egy tapasztalatlan lány, ám ilyen rövid ismeretség után nem nagyon volt még ilyenben részem. De hát egyszer mindent ki kell próbálni, nem? És nem is bántam a dolgot, sőt nagyon is akartam. Hanyatt döntött a kanapén és mivel felém kerekedett, ezért nem sok mindent tudtam csinálni. Felsóhajtottam, amikor ajkait éreztem a bőrömön és ujjaimmal ismét a hajába túrtam, hogy tudtára adhassam, mennyire élvezem a helyzetet.
Szinte azonnal megerősítést kaptam, aminek láttán akarva akaratlanul is elvigyorodtam, majd ismét egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Ahogy ujjaival segített levenni rólam a pólómat én sem tétlenkedtem tovább, bár eddig se nagyon tettem. Gyengéden a felsője alá nyúltam és ügyelve arra, hogy a kezem mindvégig simítsa a bőrét kibújtattam belőle. Óvatosan eldöntöttem a kanapén miközben az egyik kezemmel lassan haladtam lefelé, hogy kipattinthassam a farmerja gombját, majd elszakadva ajkaitól apró csókokkal leheltem be a bőrét ahol csak értem. Egy biztos, hogy élveztem a helyzetet, és örülök, hogy idáig eljutottunk, és kezdem úgy érezni, hogy elképzelhető, hogy ez alkohol nélkül is sikerült volna..
Nem állt szándékomban elhúzódni tőle, ahhoz túlságosan is élveztem a kialakult helyzetet. Élveztem a jelenlétét, a csókját és a később elkezdődött simogatását is. Nem ugrottam arrébb, amikor megéreztem a kezeit a felsőm alatt, ugyan miért tettem volna? Túlságosan is jól éreztem magam ahhoz, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Amikor viszont elszakadt tőlem és láttam a szemein, hogy a megerősítésemre vár, akkor bólintottam egyet, majd elmosolyodtam. ismét az ajkaihoz hajoltam, hogy egy újabb szenvedélyes csókban forrjak össze vele, de már az én ujjaim sem voltak tétlenek, szaporán gyűrtem felfelé a felsőjét, hogy aztán levehesse azt magáról.
Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a mai nap után még idáig jutunk.. Azt hiszem ezzel bevéshetek magamnak egy hatalmas nagy ötöst. Őszintén szólva ezt szerintem alkohol nélkül is megtettem volna. Szimpatikus volt nekem Cassidy már az elejétől kezdve, nem sok ilyen nővel találkoztam még mint ő. Elszánt, és van benne kitartás. Csókunk kezdett egyre inkább szenvedélyessé válni. Minden egyes érintése még inkább arra ösztönzött, hogy ne szakadjak el tőle. Kezeim önfeledten kalandoztak a pólója alá, és gyengéden cirógatni kezdtem finom bőrét, de aztán egy pillanatra elszakadtam ajkaitól mielőtt ellentmondásba keverednénk. A tekintetét fürkésztem, és csak arra vártam, hogy megerősítse vagy elutasítsa ezt az egészet. Érdekelt, hogy ő mit akart, nem akartam olyat tenni ami esetleg neki nem lenne jó.
Mosolyom vigyorrá alakult. Nem szeretné elfelejteni? Jó, mert én sem! Hiába nem volt szokásom "idegeneket" csókolgatni, ezt most mégis másnak éreztem. Ő... olyan volt, mint én. Vadász. Ez eleve jó pontnak számított, hiszen nem sok ennyire elhivatott és elszánt fajtabelivel találkoztam még életem során. Egy-kettővel igen, de ők nem voltak ennyire szimpatikusak. Emellett pedig Galen igencsak jó pasi. Ismét megcsókolt és nem bántam. Közelebb húzódtam hozzá, kezeimet a tarkójára csúsztattam, majd az ujjaimmal finoman a hajába túrtam. Csókom kezdett szenvedélyesebbé válni, hiába voltam mindig is jó kislány.
Őszintén szólva minimum arra számítottam, hogy lenyom egy pofont, de ehelyett ismét megéreztem ajkait az enyémeken, bár nem tartott olyan sokáig és el is szakadt tőlem. -Hmm.. Hát ezt egyáltalán nem szeretném elfelejteni.. -vigyorodtam el- Sőt... -húztam el a szót, majd ismét ajkaira tapadtam, de ezúttal igyekeztem elhúzni a csókot. Túl jó volt ahhoz, hogy egy pármásodpercig tartson, kitudja lehet, hogy holnapra tényleg elfelejtjük, de legalább jelenpillanatban érzem és tudom, hogy ezt teszem. Valószínűleg normális esetben nem is tettem volna ilyet, de nem lehet mindent az alkoholra fogni..
- Igazán nincs mit. - Vontam meg a vállamat. Az volt a legkevesebb, hogy nem engedem neki az éjszakának, miközben eléggé szépen kiütöttük magunkat. Ilyen állapotban három méterre nem jutna, rögtön lenne valami baja. Ezt pedig tényleg nem akartam. A következő lépésére viszont nem számítottam, meglepődtem, amikor megéreztem az ajkait az enyémen. Nem tartott sokáig és... nem is volt ellenemre. Egyáltalán nem. - Semmi... - Azt akartam mondani, hogy semmi baj, de úgy döntöttem, hogy inkább befogom és most én hajoltam oda hozzá, hogy egy hosszabb csókot adjak neki. Tuti az alkohol tett ilyen bátorrá, egyébként ilyen rövid ismeretség után nem csinálnék ilyet, hiába nagyon szimpatikus nekem. - Ez is azok közé a dolgok közé fog tartozni, amiket elfelejtünk reggelre? - Kérdeztem tőle már egy mosollyal az arcomon, amikor elváltam az ajkaitól.
Kezdőlap
