Constance még az utolsó percben figyelmeztetett arra, hogy el kell tűnnöm, mert Benedict a nyomomban van. Nem tudtam, hogy mi okkal gondolt rám, miért voltak ilyen jók a reflexei, és hogy miért jutottam egyálalán eszébe, pedig csak magára kellett volna gondolnia. Benedict őt is meg tudja büntetni, ha akarja, és valljuk be azt, hogy képes lenne rá. Csak nem mutatta még ki igazán a foga fehérjét mások előtt. Kegyetlen pióca, akit szégyen bevallani, de egy jóhiszemű anya szült. Foroghat a sírjában szegény asszony. Nagyot nyelve néztem az ajtót, amely mögött az előbb eltűnt a kis pincsikutya. Benedict azóta élvezte Lorenzo szolgálatait, mióta Constance megölte az előző kiskutyust. Nem kedveltem, és ha szabadak lettek volna a kezeim, már eséllyel betörtem volna az orrát. Volt egy pár alattomos húzása, csak mert a nagybetűs főnök kegyeltje volt, de jómagam sosem vettem figyelembe az itteni hierarchiát. Egyetlen embert tartottam szem előtt, ő pedig Benedict volt. A piramis legtetején álló alak, és mindenki más alatta. Egyenrangúan. Függetlenül attól, hogy ki viszi neki reggel a kávét, és hogy ki mossa ki a zokniját. Sokáig tűnődtem azon, hogy mi fog történni ezt követően. Az elkapásom könnyebb volt, mint Benedict azt előre sejthette, már csak azért is, mert szándékosan tettem. Lebuktattam magam, felkeltettem magamra a figyelmüket. Nem akartam, hogy Connie egyedül üljön itt, ki tudja, hogy Benedict mit tudna vele tenni. Mert ő meg nem volt teljesen hülye. Tudta, sejthette, hogy kinek az információja segített a kereket oldásomhoz. Az ajtón belépve még mindig nagy levegőket kellett vennem, próbáltam megőrizni a higgadságomat. Ez a férfi arra játszott, hogy megtörjön az ember, de ezt nem akartam neki megadni. Még megkötözött kézzel sem voltam hajlandó azt tenni, amit ő akart. Halványan elmosolyodtam, bár nyilvánvalóan szarul festettem a mocskos arcommal, és összeborzolt hajammal, a tépett ruháimról nem is beszélve. Lehet, hogy önként buktam le, de arról nem volt szó, hogy nem próbáltam meg őket lefegyverezni. - Helló, Connie. - mosolyogtam a lány felé biztatóan, majd el is tűnt a mosolyom, mikor Benedict felé fordultam. Ismét egy drága öltöny volt rajta, olyan, amit érthetően nem mocskolna be senki vérével. - Benedict. - Nem készültem fel erre a helyzetre. Pedig nem ártott volna.
Két lehetőségem van, vagy megadom neki amit akar, behódolok és elfogadom, hogy nyert, vagy... csúnya vége lesz. Én is tisztában vagyok vele, hogy büntetlenül hosszú távon nem ellenkezhetek vele és nem mondhatok neki olyanokat, amikkel csak felbőszítem. Tudom, hogy milyen ember és azt is, hogy mire képes, de még sem fogok meghajolni előtte. Talán akkor, ha nincs más választásom, de akkor is inkább a halál, mint hogy neki öljek embereket, vagy hogy olyasmit kelljen tenni, ami szembe megy a lelkiismeretemmel, vagy erkölcsimmel. Nem leszek holmi játékszer és nem leszek az embere sem, ezen kívül pedig nem tudom, hogy mit akarhat még tőlem. Megmutatni az embereinek, hogy képes elfogni azt, aki megölte az első emberét? Baleset volt, nem hiszem, hogy ezt ők nem tudják. Nem úgy öltem meg, hogy akartam, nem azért, mert olyan profi vagyok, csak egy rossz esés, egy hibás mozdulat és vége lett, hogy ezzel kiváltsak egy átkot, amit soha sem akartam. Én sem örülök annak, hogy a nevelőapám meghalt, de... mégis utólag már mit tehetnék? Kérjek bocsánatot? Kétlem, hogy az olyan sokat számítana. - Ha így tetszik, akkor soha többé nem mondom ki. - szinte azonnal visszavágok, mert eszem ágában sincs neki örömet okozni semmivel sem és olyasmire még csak ne is gondoljon, hogy én akármilyen más helyzetben kimondanám a nevét. Csak gúnnyal és gyűlölettel telve lehetséges, csak akkor hallhatja a nevét a számból, ha a haragommal itatom át. A többi már nem érdekel a ki kommentárjai a múltról. A húszas éves... vajon tud arról, hogy éltem abban az időben? Fogalmam sincs, hogy vajon mit csinálhattam, talán bárénekes voltam ki tudja. Talán már soha nem is derül fény rá, hogy ki voltam és mit csináltam a múltban, mert itt lesz a vége ennek az egésznek és már nem jutok el oda, hogy Chris megossza velem ezeket az információkat. Azt hiszem ez az, ami miatt a legjobban bánnám, ha vége lenne és persze ott volt az a kedves fickó... az az Augustus is, vele is találkoznék még szívesen. - Vagy talán észre vehetnéd végre, hogy jó okkal menekül el előled mindenki. - újra megemelem az államat. Talán időnként egy kicsit képes hatni rám, talán időnként igen félek tőle, de nem fogom hagyni hogy tényleg megfélemlítsen. Mond ezt-azt, de ez a dolga, hogy félelmet ültessen el a másikban, ebben igazán profi, de én nem fogom hagyni neki, hogy ezzel tényleg célt érjen el. Naná, hogy szívesen nézné végig egy szobában azokat, akiknek tönkre tette az életét, mi pedig bizonyára szívesen néznénk végig, ahogyan ő... Nem, nem vagyok gyilkos, talán még vele se lennék képes végezni, ami talán hiba és gyengeség, de ha megváltoznék már azzal is engednék neki és máris nyerne vele. - Nagyon remélem, hogy a tiéddel! Megérdemelnéd már amennyi vér és szenvedés tapad a kezedhez! - kész csoda, hogy ezúttal nem pattanok fel, hogy szinte már fenyegető legyek vele szemben. Tudom, hogy nem érne semmit, talán még ki is nevetne, ha ilyesmivel próbálkoznék, de nem érdekel. Aljas féreg, aki próbál hatni rám, de nem fog menni, nem tud azok ellen fordítani, akik fontosak nekem. Ez nem ilyen egyszerű. - Gregory nem olyan, mint te. Ő... ő képes változni, ő változni akar és normális életet. Semmi közös nincs bennetek! - nem érdekel, hogy mit mond és nem válaszolok a kis felvetésére sem. Gregory fontos nekem, bízom benne, azért szóltam neki még időben, hogy menjen el. Nem akarom, hogy baja essen, olyan sokat szenvedett már és tudom most is rémálmok gyötörhetik azért, amit tett, de változni akar, és ez a fő és én elhiszem neki, hogy tényleg így van. Nem vállalta volna a kockázatát, hogy életben hagy, ha nem így lenne. Az ajtón aztán hirtelen nyitnak be, nekem pedig azonnal összeszorul a szívem, amikor elhangzik az a két sokat mondó szócska. Elkapták... remélem, hogy nem őt! Remélem valaki egészen mást! Amikor a fickó távozik ezúttal tényleg aggódó tekintettel fordulok Benedict felé. - Nem... azt nem lehet. Nem kaphattátok el őt... ő ennél... sokkal jobban érti az egészet. Nem... nem... nem hiszem. - rázom a fejemet zavartan... igen ijedten. Eddig nem érdekelt, hogy mi történik, eddig nem érdekelt, hogy velem mi lesz, de ha tényleg itt van, ha tényleg elkapták. Azt nem lennék képes végignézni, hogy neki ártanak csak azért, hogy én... nem még most sem tudom, hogy mit akarnak pontosan, hogy mit akar kikínozni belőlem, de... jesszusom, remélem, hogy nem ő az! Csak valami csapda, valami tévedés... valami más... valaki más.
Elvigyorodtam, majd közelebb hajolva az italos poharamhoz, ismét belekortyoltam. Nem szándékoztam felfedni előtte minden lapomat, mert értelemszerűen az nem állt közel hozzám. Mindig is voltak olyan pillanatok, amikor úgy döntöttem, hogy engedek a gyeplőn, de ez a pillanat ritkán jött el. És soha nem élte meg az illető a következő öt percet. Ebből a szempontból talán nem is volt annyira enyhe az a gyeplő. - Mondtam már, milyen édesen hangzik a szádból a nevem? - kérdeztem negédes fennhangon, mintha tényleg a hangja dallamossága érdekelne. - Fogadni mernék arra, hogy a huszas években bárénekesnő is lehettél volna. A hangod és az adottságaid... meglettek volna hozzá - néztem végig rajta, majd a cigarettába szippantottam, és lazán kifújtam a füstöt. Eltértem a tárgytó, nem arról beszéltem, amiről kellett volna, de tudtam, hogy ezzel tartom fenn minél inkább azt az érzetet, amit kelteni akartam benne. Talán nem félt már tőlem, de még mindig tudtam olyan helyzetbe hozni, amelyben megijedne a saját árnyékától is, és nem féltem ellene olyan szankciókat bevezetni ebben a házban, hogy az biztosan csak nekem legyen jó. - Miattad kénytelen voltam elhagyni New Orleans városát. Komoly veszteségtől esem el, mert már majdnem megtaláltam a másik hűtlen párosomat is. Tudod, nagyon izgalmas lenne titeket mind egy szobában látni. Hihetetlen, hogy mindannyiótok vétkében csak annyi a közös, hogy elszöktetek. Mennyire mások vagytok, mennyire... ostobák - hangsúlyoztam ki erősen az utolsó szót. Elvégre aki velem játszik, nem bizonyos, hogy teljesen normális. Constance persze soha nem mutatta azt, hogy baj lenne vele. A szabadság viszont továbbra is álma marad, ha úgy viselkedik, ahogyan jelenleg. - Túl sokat gondolsz egy egyszerű férfiról. Gregory az én észjárásom alatt tanulta ki azt, amit évek óta csinált. És ha azt is hiszi, hogy külön utakon jár, valójában téved, és soha ennyire nem járt még azon az úton, amin mi. És előbb-utóbb azon a közös úton elkerülhetetlen, hogy találkozzunk. És te is tudod, hogy az az egyikünk halálával fog véget érni. - Megannyiszor próübáltam már rájönni, vajon miért van az, hogy ezen nők annyira védelmezik azokat, akik nem érdemlik meg, nem szolgálnak rá. Elvégre Gregory is csak egy gyilkos. Olyan, mint én. - Tényleg egy olyan ember barátja vagy, aki egy centtel sem jobb, mint mi? A pisztoly még ott a zsebében, gyermekek vére szárad az ujjain, és mégis neki adtad a bizalmad. Vagy ő adta neked az övét? Óh, csak nem valami drámai van kialakulóban? - kérdeztem költőien. Valójában nem érdekelt. Nem tartottam igényt Constance-ra, és ha itt is marad, nem fogom megszabni hogy kivel és mit akar csinálni. Bár tény, hogy erkölcsös nőnek ismertem meg. Letettem az üres poharat, majd elnyomtam a cigaretta csikket, így nézve a nőt, aki velem szemben ülve nem találta a helyét közöttünk. Pedig ha kell, rákényszerítem arra, hogy megtalálja azt. Ha tetszik, ha nem. - Bátor szavak - reagáltam ennyivel, mikor elmondta, mit is akart vele tenni a nevelőapja. Már készültem volna reagálni rá bővebben, mikor Lorenzo betévedt az ajtón kopogás nélkül, és odakaptam a fejem, bosszúság kezdte forralni a fejemet. - Nem tudsz kopogni?! - kérdeztem dühödt hangon, mire ledermedt, és láttam az ádámcsutkáján, hogy nagyot nyelt. - Főnök, elkaptuk. - mondta a szavakat elhaló hangon, vaószínűleg még mindig a rámordulásom hatása alatt volt PEdig már igazán hozzászokhatott volna. - Óh, micsoda fordulat! - vigyorodtam el, és összecsaptam a kezem. - Hozzátok be. Csatlakozzon a kegyeim élvezőjéhez - pillantottam Constance-ra fél szemmel, majd Lorenzo biccentve elhagyta a helyiséget, én pedig nagy sóhajjal izgatottan vetettem le magam a kényelmes kanapéra. - Talán még lehet jó napom. Előbb találkozunk a drága barátunkkal, mint azt én vártam. - Csak Contance reakcióit vizslattam. Valahogy sejtettem, hogy nem számított Gregory-ra ilyen hamar. Nekem nem meséli be, hogy nem ő figyelmeztette, mikor őt elkaptuk.
A dac még mindig erőssé tesz. Nem akarok engedni neki és nem akarom, hogy elérhesse, amit akar, hogy megtörjön, pedig tudom, hogy ez a cél. Érvek, indokok, amiket felsorakoztat, miért is kellene félnem tőle és tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy megtehet bármit, akármit és hogy nem is ijedne meg tőle, hogy megtegye. Mindenkit meg lehet törni, csak elég kitartónak kell lenni, de én nem ismerhetem be, hogy ez tényleg így van, hogy akár velem is megtehetné, egyszerűen nem lehet. Az a baj, hogy még csak patthelyzetnek sem mondható a miénk, mert az ő kezében van a gyeplő, csak én ezt nem vagyok hajlandó még mindig beismerni. Egyszerűbb lenne tudom, egyszerűbb mindkettőnknek, csak épp az ő dolgát nem akarom megkönnyíteni. Így is kiragadott az életemből, elhozott ide, nem teszem mindezt neki egyszerűvé, és tudom, hogy ezzel magamnak is megnehezítem az életet, de már őszintén nem érdekel. - Próbálkozz csak, de akkor sem fog könnyen menni Benedict... - még mindig kihúzott, feszes háttal beszélek vele. Nem láthatja rajtam azt, amit belül érzek. Nem vagyok fából, nem vagyok olyan kemény, amilyennek mutatom magamat. Legszívesebben sikítanék már csak a miatt is, hogy itt vagyok, hogy egy szobában kell lennem vele, és amikor még közelebb is lép, amikor szándékosan kerültet, mint macska az egeret... nem valami kellemes érzés, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam az esetleges ijedtség. Segítettem Gregory-nak is és megtenném újra, ha lehetőségem lenne rá, akkor is, ha ezzel magamnak teszek rosszat, mert ő nagyon is sejti, hogy én voltam, hogy miattam csúszott ki a kezéből a másik vadászott személy. - Nem találod meg, akármit is mondasz. Jobban ismer téged annál és sokkal ügyesebb is. - hiszek abban, amit mondok. Gregory tudja, hogy mi fán terem a menekülés és ismeri az itteni szokásokat, hogy tudja hogyan kell kijátszani őket. Menni fog neki, el tud úgy rejtőzni, hogy ne találják meg és tud annyira figyelni, hogy ha a közelébe jutnak akkor előbb értesüljön róla. Ha netán mégis elkapnák... abban is biztos vagyok, hogy nem adja magát majd könnyen és hasonlóan hozzám mi veszíteni valója lenne? Az életét ennek a rémes "családnak" áldozta, ha nem építhet újat, mert elveszik tőle a lehetőséget, akkor nincs miért küzdenie és a jövőtlen reménytelen ember a legveszélyesebb. - Miért... miért számít ez? - gyűlölöm ezt és tudom, hogy pont ezért csinálja. Nem vagyok profi, nem tudom teljesen elrejteni az érzéseimet. Túlságosan közel van, szinte már az arcomba hajol, hiába kemények a vonásaim, hiába tartom a tekintetét, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy a szívem majd ki ugrik a helyéről, a szívverésemet nem tudom lassítani, bár tudnám! Pár pillanatot adok magamnak, hogy sikerüljön utána rendesen beszélni. Ő pontosan tudja hogyan kell úgy fenyegetően viselkedni, hogy szinte semmit se tegyen érte, csak maradjon nyugodt. Néha a nyugalom a legfélelmetesebb fegyver. - Meg akart ölni, ez nem elég? Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő, hogy embereket öljek, hogy... ennek az egész rettenetnek a részévé váljak, és mivel nem akartam, mivel elmenekültem. Ő okozta az egészet, én csak megvédtem magamat, de ha kellene megtenném újra. - itt húzom végre ki magamat és keveredem vissza a tekintetéhez. Nem fogom hagyni magamat, se neki, se másnak. Kínozhat, tehet, amit akar, de... van bennem életösztön és nem engedek csak úgy neki, se másnak... semmiben.
Vannak nők, akiket szimplán csak nem lehet megszelidíteni. Mikor a társaságomba választottam őket, egytől egyig... nos, mindig is vágytam arra, hogy legyen kihívás ezekben a nőkben. Nekem nem kellett az egyszerű eset, elvégre mit kezdenék én azokkal? Bonyolult eseteket akartam, mint amilyen én is vagyok. De volt egy határ, ahonann ez már élvezhetetlenné vált, és keserves döntést kellett meghoznom, csak hogy a saját idegeimet kíméljem. Constance minap nagyon kihúzta a gyufát, tényleg sokáig éreztem a kezemben azt, hogy csak arra vágyom, hogy megfojtsam, vagy ennél kegyetlenebb tevékenységet hajtsak végre rajta, elvégre egykoron - ha tetszik neki, ha nem - belekeveredett ebbe az életbe, és itt is maradt egy idig. És innen nem kerül ki senki. Ez nem egy munkahely, ahol ha felmond, akkor többé nem találkozunk. És kétlem, hogy nem volt részese olyan informcáióknak, ami nem tartozott rá, elvégre az apja volt a legfőbb bizalmasom. És tudja a pokol, hogy mégis miket fecsegett el a lány mellett tudatlanul, nem is sejtve, hogy ez a nőszemély talán hallja is. - Nem is kell a hódolatod. Bár tény, hogy a betört madárka mindig engedelmesebb, de egy kis idő, és ha nem is az én kezemből, de valamiből enned kell majd itt is. - Ki nem állhattam az efféle mondatokat, de ezt valójában igaznak láttam. Pár szabályt meg kellett tanulnia, bár úgy emlékeztem, hogy ő régen sem az a fajta volt, aki csendben maradt, ha kérték. Bár engem ez nem zavart, legalább emlékeztem az arcára és a hangjára, elvégre elég nehezen kereshettem volna őt, ha azt sem tudom ,hogy kicsoda. Sőt. Ha kiválasztott volna valami jelentéktelen senkit, és azt öli meg teljesen önvédelemből, talán nem figyelek fel rá. Itt úgyis gyakran történnek balesetek. De a bizalmasom hiánya akaratlanul is feltűnt volna, és nyilván érdekelt volna, hogy mi történt vele. Ez így is történt. - Hidd el, hogy te jársz jól, ha megtalálom. És ő is jól jár, ha téged itt talál, mikor elkapom. - Tudhatta volna, hogy nem vagyok egyszerű ember. Már tökéletes forgatókönyv volt a fejemben Gregory elkapását illetően, és nem elégedtem volna meg annyival, hogy kitépem a szívét a helyéről. Eddig több erőfeszítést igényelt, hogy megtaláljam. A szívkitépés csak egy laza mozdulat. A kettő pedig nincsen egyensúlyban. Félrebillentett fejjel néztem a szemében, és kezdtem azt érezni a gyomromban, hogy hamarosan itt az ideje a következő cigarettának. Nyugtalanított, de ezt nem akartam kimutatni. Leplezni viszont teljes egészében nem is tudtam volna. - Tudom, hogy amint kinyílna előtted a kapu, többé nem látnálak - vontam egyet a vállamon. Tényleg nagyon naivnak hisz, ha azt gondolja, hogy nem jutott eszembe eddig minden alternatíva, hogy hányféleképpen tudna megszökni. Közelebb léptem hozzá, és mikor odaértem elé, szinte teljesen a körülötte meghúzódó térbe hajoltam, hogy tudjam, lássam rajta, milyen érzéseket fog kiváltani belőle a kérdésem. Szinte betöltöttem az egész aurát, ami körüllengte, de valójában kicsit sem érdekelt, hogy ha zavarta ez a lépésem. - Mit tett ellened a nevelőd, amiért önvédelmet kellett alkalmaznod? Ezt a drága történetet még sosem hallottam - vigyorodtam el érdeklődve, bár azért éreztem, hogy a fogaim összekoccannak. Hiányzott a legfőbb emberem, őt semmilyen tökkelütött nem pótolta, és ha máskor nem is, most neheztelést éreztem.
Őszintén szólva határozottan nehéz egyszerű gyereknek elképzelni, átlagos élettel, kedves mosollyal az arcán, nem pedig ezzel a riasztó változattal, pedig biztos vagyok benne, hogy valamikor ő is volt gyerek. Valamikor ő is volt ártatlan, de... képtelen lennék elképzelni. Én már csak ezt az arcát ismerem, én már csak azt tudom, hogy milyen ez a gyilkos pillantás, amikor úgy érzi, hogy minden a kezében van, én pedig próbálok csak azért is ellenállni, daccal tekinteni rá, mintha nem így lenne, miközben tudom, hogy mégis csak így van, hiszen azt tehet velemi itt, amit csak akar és nekem még csak esélyem sincs ellenszegülni, mert ő van fölényben és itt vannak az emberei is. Az apámat... a nevelőapámat is véletlenül öltem meg, nem volt szándékos, de egyedül voltam vele, egyszerűen csak hadakoztunk, most viszont ha még szerencsém is lenne véletlenül, nem jutnék ki innen, akkor meg mégis mi értelme lenne? A legrosszabb pedig az egészben az, hogy hiába végzel egy olyan alakkal, mint Benedict... úgyis jön helyette egy másik, aki talán még rosszabb lesz, ha egyáltalán ilyen lehetséges. - Így sem értem, hogy mit akarsz elérni vele. Úgy sem fogok behódolni neked... soha! - lehet, hogy belül reszketnem kellene, talán így is van, de kívül... nem, még véletlenül sem. Kívülről nem látszik, csak a dac, a megemelt áll és a szigorú tekintet, amit vetek rá. Tudom, hogy mire céloz, értek én mindent. Ha akarna akkor kellemetlenebb körülményeket is előidézhetne nekem, ha akarna, akkor tehetne csúnya dolgokat is velem könnyedén igaz? De nem érdekel! Annyi minden történt már velem, hogy talán eljutottam arra a csalódottsági pontra, hogy már nem érdekel az sem, ha az egésznek az a vége, hogy eltemetnek a föld alá. Nem akarok egész életemben menekülni és szenvedni, félni, hogy mikor hoznak vissza egy ilyen helyre... annál a halál is jobb. - Nyugodtan kimondhatod, hogy ha megtalálod, akkor végzel vele... nem kell köntörfalazni. Szerintem ezzel ő is tisztában van és ezért is tűnt el és... nagyon remélem, hogy nem találod meg soha! Gregory ismeri a trükkjeidet, nem bukkansz a nyomára. - összeszorítom a számat, hogy megakadályozzam az esetleges remegését. Ebben mindig is jó volt mind tudjuk, fenyegetés, megfélemlítés és tudom, hogy engem is gond nélkül megölne, ha arról lenne szó, épp csak azt nem értem, hogy miért nem tette meg még eddig. Egyszerűen nem tudom, hogy miért vagyok itt, hiszen nem fogja soha sem elérni, hogy neki dolgozzam, nem fogok megtörni, mert mivel zsarolhatna? Nincs senkim. Gregory elment, remélem, hogy soha nem kerül elő és nem jön vissza. Chris... ő azt sem tudja hol vagyok. Megbeszéltük, hogy találkozunk, hogy elmond nekem mindent arról a boszorkányról, de erre már nem kerülhetett sor. Jó eséllyel úgy gondolja, hogy nem tartottam a szavamat, gyűlölöm és soha nem akarom látni és nem is keres. Ennyi... akkor mivel tudna sakkban tartani? - Miért? Miért én? Nincs épp elég embered, aki kémkedne neked akármilyen ügyben is és még hűséges is? Bennem úgysem bízhatsz meg... te is tudod és nem tartozom ennek a családnak semmivel sem. A nevelőapámat... azt a rettenetes alakot is tudod, hogy véletlenül öltem meg. Az... az csak egy baleset volt. - az életemet mentettem, szimpla önvédelem semmi több, nem is értem, hogy ezt miért nem érti meg és miből gondolja, hogy ez több annál, mint ami, mert nem az. Nem is értem, hogy miféle kémkedésre gondol, de szerintem ő is tisztában van azzal, ha én kilépek azon az ajtón felügyelet nélkül, akkor jó ideig nem lát megint és loholhat a nyomomban, hogy újra begyűjtsön.
Néha erőlködéseim ellenére sem tudtam visszaemlékezni arra az időszakra, milyen voltam, amikor még egyszerű kisfiú voltam. Amikor még nem volt rám hatással az apám kegyetlensége, amellyel ezt az egészet vitte. Hiszen ő sem volt kíméletesebb vezető, éppen ellenkezőleg. Sokan mondják, hogy én hozzá képest csak egy kis tejszínhab vagyok, míg ő volt a szinte mérgezően habos, cukros torta. Bár valószínűleg találnom kellene egy erőteljesebb hasonlatot, amivel jellemezhetném apám furcsa stílusát és azt a modort, amellyel bánt az emberekkel. Ő képes volt pisztolyt tartani a fejükhöz, majd szemrebbenés nélkül húzni meg a ravaszt. Sokáig nem értettem, hogy miért nincs otthon soha, és hová jár el, mikor nem velünk van otthon... nekem nem hiányzott annyira, de Zoénak szüksége lett volna rá. Talán tizenöt éves voltam, mikor először hozott ide magával. De vele ellentétben én ideköltöztem a halála után. Kialakítottam egy igazi kis birodalmat, amelyben saját szobám, világom van, és mindennek megvan a kialakított helye. Nem volt szükségem arra, hogy más diktáljon szabályokat, és lehet, hogy két fokkal egyszerűbb eset voltam mint az apám, illetve nem sorjáztam a golyókat senki fejébe, de megköveteltem azt, amit meg kellett. És az én elégtételem nem merült ki egyetlen golyóban. Apám túl egyszrűen adta magát, egyszerűen dobta el az agyát, és borult haragba. Én megfontoltan addig kínzom az illető lelki állapotát, amíg ő maga fejbe nem lövi magát. És még vér sem tapad úgy igazán a kezemhez. - A börtönnek is vannak fokozatai - válaszoltam neki egyszerűen ennyit, arcomon pedig nem láthatta, hogy különösebben nyugtalanítana az, ahogyan érzi magát. Személy szerint ebben a helyzetben minden uralmamra szükségem volt, tekintve, hogy milyen utat jártam meg vele, és hogy a szökési kísérlete némileg kiábrándított. Talán nem kellene mesevilágban élnem. - Addig örülj, amíg csak sima börtönnek érzed. Lehetne rosszabb is - sóhajtottam fel, de nem nyugtalankodva. Örültem ama páratlan tulajdonságomnak, hogy képes voltam higgadtan beszélgetni, akkor is, ha a szívem a torkomban zuhogott éppen. Magam sem tudom, hogy mivel lehetne egy Constance-hoz hasonló nőt betörni. Olyanok, mint a vad lovak, és hozzájuk nem szelíd kéz kell, hanem erős marok. De azt hiszem, nem akarja megtapasztalni azt, ahogyan én szelídítek, mert abból a másik fél még nem jött ki győztesen. Annak ellenére, hogy nem emelek kezet nőkre, hát... az ő esetükben extrán igaz, hogy hatással kell lenni a lelkükre. Tehetek én arról, hogy túlontúl jó a beszélőkém? Csak az esetében lehet, ez is kevés. - Remek előadás - masszíroztam meg két ujjammal a haléntékomat, míg a másikban továbbra is az italomat tartottam. Talán tényleg percenként kellene magamba adagolnom ezt az egészet, vagy még aludnom pár napot, mert nyugtalanít a jelenléte. És tényleg képes lennék kitépni a nyelvét, hogy győzelmi trófeaként a szekrény tetejére helyezzem, ha rájövök, hogy hazudik. - Mindenesetre ígérem, amint előkerül, elsőkörben veled fog találkozni. Egyelőre nem ígérem, hogy ez a találkozás nem lesz-e az utolsó neki. Nemcsak veled, úgy általánosságban a világgal. - Nem voltam szívbajos, ha szavakról volt szó, előszeretettel tálaltam bármit, ami a nyelvemre jött, és még akár egy patológiai boncolásról is szemrebbenés nélkül beszélek, ha arra kerül sor. - Hogy mit akarok tőled... - vigyorodtam el hirtelen, majd kihúzva magam próbáltam minden idegszálamat rendbetenni, hogy ne válthasson ki belőlem ide nem illő reakciót. Bár félő, ez a reakció valami jó kis fojtogatós lett volna. - Te vagy az én trófeám. Az ereklyém. Mióta megölted az egyik legjobb emberemet, felnézek rád, habár megmondom az őszintét, elég nehéz volt új embert találnom - vontam egyet a vállamon. - És tudom, te nem fogsz gyilkolni soha füttyszóra, nem is kell. De talán egy kis kémkedésre rá tudlak venni, ennyivel tartozol ennek a... családnak - néztem az ajtó irányába ekkor már határozott arccal.
Talán útközben lett volna esélyem rá, hogy meglépjek, hogy valahogy megszökjek, de lett volna értelme? Egész életemben menekülnöm kellene és talán érthető, de ezt nem akarom. Szóltam Gregory-nak, mert ennek láttam értelmét, ennek láttam hasznát, másnak nem. Neki talán megy ez az élet, vagy talán segíteni tud nekem majd egyszer, esetleg szól Christophernek... nem volt időm megbeszélni vele a részleteket, épp csak annyira, hogy figyelmeztessem tűnjön el. Most pedig biztos vagyok abban, hogy Benedict meg fogja majd kérdezni van-e közöm az eltűnéséhez, de ez jó, hiszen azt jelenti, hogy sikerült megszöknie, tehát elértem, amit akartam, a többi pedig már lassan tényleg nem számít. - Egy kis csokitól nem érezném úgy, hogy lényegében börtönben vagyok? - ezt ő sem gondolhatja komolyan, sőt sejtem én, hogy az egészet csak viccnek szánja, de nem tudok rajta nevetni, nem megy. Az egész helyzet túlságosan pocsék ahhoz, hogy szórakoztatónak vehessem. Ki kellene szabadulnom innen, de közben abban sem vagyok biztos, hogy lenne értelme. Csak azt akarom tudni, hogy egyáltalán miért vagyok itt. Nem fog tudni megtörni, hogy a kérésére embereket öljek, ezt már régen meg kellett volna értenie, akkor vajon mi a célja ezzel az egésszel? Ha meg akar ölni, ha nem teszem, amit akar, hát már most is megteheti... A szavaira továbbra is csak dacosan tartottam a fejemet és vártam. Szépen sorjában és ha jól sejtem akkor nem a válaszokkal fogja majd kezdeni, hanem sokkal inkább a kérdésekkel, és nem is kell sokat várnom, hogy az első elhangozzon. Szinte biztos voltam vele, hogy ezzel kezdi majd. Mégis először összeszorítom a számat, csak aztán rázom meg a fejemet. - Nem tudom, hogy hol van, honnan tudnám? Veled vagyok azóta, hogy megjelentél a suliban... Gregory a te embered, körültekintő, talán rájött, hogy keresed, figyelt és megszökött időben. - Richard sokat segített, tanított hogyan legyek jobb ebben, éppen ezért adom elő a szavaimat rezzenéstelen arccal, hogy na nagyon foghasson gyanút, még ha nem is igaz, hogy végig vele voltam, hiszen megpróbáltam megszökni, de az sem sikerült, miért gondolja, hogy bármire jutottam, ha nem tudtam lelépni végül? Meg sem rezzenek a fenyegetést hatására. Tényleg úgy érzem, hogy lassan nincs veszíteni valóm, akkor pedig nem édes mindegy, hogy miket mond nekem? Megáll előttem, én pedig határozottan kemény tekintettel nézek fel rá, de nem állok fel azonnal, csak pár pillanat múlva, mintha még ezzel is ellenkezni próbálnék, vagy legalábbis feszegetem a határokat. Itt vagyok valami miatt, nem ölt meg... lehet hogy csak még, de akkor sem tette, tehát nem kell mindenben behódolnom neki. A tekintetét látva ezúttal mégis nyelnem kell egyet, de csak egyetlen pislogás erejéig érzem azt, hogy a szívem kihagy egy ütemet is. - Nem tudom, hogy meddig kell itt maradnom, csak azt nem értem, hogy miért kell. Úgy sem faraghatsz belőlem gyilkost, akkor meg... mit akarsz tőlem? - állom a tekintetét, még ha ehhez az is kell, hogy a hátam mögött összekulcsoljam a kezeimet, mert különben érzem, hogy az ujjaim remegni kezdenének. Nem csoda azért, ha félek tőle, ebben a pillanatban igen. Tisztában vagyok vele, hogy nem a halál a legdurvább dolog, ami várhat rám, de még sem fogok neki segíteni megtalálni Gregoryt. Egyébként sem tudom, hogy hol van, annyira nem volt balga, hogy ezt véletlenül is az orromra kösse. Pont az volt a lényeg, hogy elmeneküljön és senki se találja meg, én se.
Megforgattam a szemem, és egy pillanatra elfordultam, hogy a cigarettát a hamutartóban nyomhassam el. - Nem szomjas - ismételtem a szavakat nevetve, meglehetősen halkan, gunyorosan, majd vettem egy nagy levegőt és visszafordultam felé. - Szóval nem kaptad meg a csokoládét? Igencsak sajnálatos, pedig megkértem az embereimet, hogy lessék a sóhajaidat és óhajaidat. Úgy tűnik, szelektálnom kell pár nevet az alkalmazottaim közül - mondtam lemondóan, majd én magam ismét helyet foglaltam, azt a döntést rá bízva, hogy hasonlóképpen tesz-e ő is. Hidegen hagyott, hogy állva marad avagy sem. Felőlem le is ülhet, kihajolhat az ablakon, eldalolhat egy szomorú balladát egy zsebkendővel a kezében, ettől eltekintve ugyanúgy fogom őt kezelni, ahogyan eddig is. Felbosszantott pár nappal ezelőtt, és ezt még mindig nem sikerült teljes egészében lenyelnem. Kicsi választott el attól, hogy megszegjem a szavamat, és egy sötét szobába zárva tartsam fogva, csak hogy megtanulja, az én szavaimból nem csinálhat viccet, és nem veheti félvállról azokat a döntéseket, amelyeket hoztam. Hol az érdekében, hol a védelmében, hol pontosan ő ellene. De tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, egyszer be kell majd hódolnia nekem, aki elől elszökött. Nem mentettem fel bűnei alól, és ugyan lehetséges, hogy egy szemernyi megbánást nem produkált egykori apja - vagy nevelője - halála miatt, én nem felejtettem el. Bár ki tudja, ő mit művelt ezzel a virágszállal, talán bántalmazta is. Ennyire sosem mentem mélyre mára már halott társam életébe, benne bíztam. A halála óta azonban mindenről tudni akarok, ami itt történik. - Csak mindent szépen sorjában - mosolyodtam el az általam annyira tenyérbemászónak tartott stílusban - legalábbis sokan ezt gondolják - majd öntöttem magamnak egy második kört az iménti italból. Ha ő nem is, hát én bőven tudok mire inni, és mondhatjuk azt is, hogy piszkosul szomjas vagyok, de ehhez azért nem ragaszkodom annyira. Húztam az agyát. És ezt ő is pontosan tudta. A saját bosszúim mindig kicsinyesek, ravaszak és gonoszak. De amikor megfordult a fejében a szökés, valószínűleg arra is gondolt, hogy ha sikertelen lesz a kísérlete, hát leverem rajta azt a fejfájást, amit okozott. - Hol van Gregory? - kérdeztem ekkor már komoly ábrázattal, és megfeszülő arcizmokkal. - Van egy olyan butuska érzésem, hogy neked van közöd az eltűnéséhez - ropogtattam meg a nyakam, ahogyan először balra, majd jobbra döntöttem, és elveszítettem minden türelmemet azt illetően, hogy teljesen hülyének nézett Gregoryt illetően is. - És ha rájövök, hogy tudsz róla valamit, a te butuska fejeddel kezdem a következő reggelimet - álltam talpra, és odasétáltam a fotelban ülő alakja elé. - És most. Állj fel. Abban a hitben élsz, hogy nem kell sokáig itt maradnod, ugye? - Még sosem látott ilyennek előtte, ebben biztos voltam. Nem akartam őt bántani. Távol állt tőlem. A türelmem még sosem hozott ki belőlem efféle szavakat, de maga a tény, hogy megszökni próbált, és az, hogy Gregoryt ténylegesen nem találták meg... kihozta belőlem az állatot.
Chicago a szeles város... gyűlölöm ezt a helyet tiszta szívemből. Nem köt ide az ég világon semmi jó, ha tehetném akkor már rég megléptem volna, de esélyem sincs rá, mert azt az egyet, amit volt elpackáztam útközben. Azaz... ez túlzás, nincs szó elpackázásról, hiszen kihasználtam. Az indulás után nem sokkal nem volt más lehetőség, hogy figyelmeztessem Gregory-t a veszélyre. Nem hazudtolhattam meg önmagamat, muszáj volt segítenem, hogy legalább ő megússza, még ha ennek az is volt az ára, hogy én nem. Megtehettem volna, hogy amikor sikerült kijutni abból a kis motelszobából, akkor el is tűnök, de mi lett volna az értelme? Hátra kellett volna hagynom mindent és elszökni. Cserben hagytam volna Gergoryt, esélyt sem adtam volna arra, hogy valaha normális életem legyen az életben, hiszen örökké csak a menekülés várt volna rám. Rejtőzködés, a félsz, hogy mi van, ha mégis megtalál és akkor már komolyabb következményekkel kell számolnom. Végül csak addig jutottam, hogy sikerült üzennem neki és most itt vagyok. Gregory nincs, tehát bizonyára sikerült időben figyelmeztetnem, hogy eltűnjön, én pedig... Egyelőre még sejtelmem sincs, hogy mi lesz. Azt sem tudom, hogy Benedict mit akar pontosan, de jobban figyel rám, mint az út elején. Nem tudok csak úgy lelépni innen, de persze ettől még fel nem adom, eszem ágában sincs! Halkan sóhajtok csak, amikor meghallom a kopogtatást az ajtón. Ah... milyen nagyon figyelmesek, én pedig hálás lehetek, hogy ilyen remek körülmények között vagyok rab és bizonyára, ha megpróbálnék megint meglépni, akkor biztos, hogy én lennék a hálátlan dög, aki még csak nem is érti meg, hogy mennyi jót kap itt... Igen, jellemző, ez már csak így szokott lenni, de nem izgat, egy cseppet sem érdekel, rabnak lenni egyáltalán nem jó és nem is fogok sokáig maradni. Valahogy... megoldom. Pár perc múlva már a szobája előtt vagyok. Na itt aztán végképp nem akartam megjelenni soha sem, bőven elég volt anno az a néhány alkalom, már akkor is kirázott a hideg is a helytől és ez mostanra csak rosszabb lett. Nem kopogtatok, de nincs is rá szükség, hamarabb észrevesz, én pedig végül csak szótlanul léptelek be az ajtón. Biztosan számon fog kérni, netán rajtam keresi majd Gregory-t... vagy végre elárulja, hogy mit is akar pontosan, mert azt nem hiszem, hogy komolyan gondolja, hogy egyszer én is ilyen hűséges talpnyaló leszek, mint azok odakint. - Köszönöm, nem vagyok szomjas. Ne tégy úgy, mintha vendégségben lennék. - nem vagyok morcos, inkább tény közlőek a szavaim. Tudom, hogy nem sokra megyek azzal, ha morcos vagyok, tehát a dolognak nincs értelme. Még ha el is akarnám játszani, hogy végül az ő oldalára állok és mondjuk így akarok lelécelni tőle azt csak lassan tehetem meg, szépen fokozatosan, tehát egyelőre még nyugodtan kimutathatom az igazi érzéseimet, hogy mennyire utálom ezt az egész helyzetet. A megjegyzésére, ami az ablakokat illeti csak egy kis fintort kap, miután helyet kerestem magamnak, hogy lehuppanjak, ha csak nem szól, hogy maradjak inkább állva. Egy kényelmes fotel pont ideális, ha akad, bár ez az egész hely olyan szinten felszerelt, hogy csodálkoznék rajta, ha nem lenne amúgy minden, ami csak kell. - Mikor árulod el, hogy mit akar pontosan tőlem? - szegezem neki szinte azonnal a nyílt kérdést. Felesleges kerülgetni egymást, nem látom értelmét. Térjünk végre a tárgyra, hiszen csak telnek a napok és ha azt hiszi, hogy csendben várok, akkor téved. Úgy is keresek még módot rá, hogy kijussak innen, vagy... vagy valaki majd segít. Chrisnek is fel fog tűnni, hogy eltűntem és Gregory... talán nem hagyna itt egyedül a bajban, bár nem várom el tőle, hogy miattam kockáztasson, hiszen én magam értesítettem, hogy menekülni tudjon.
- Lorenzo! - kiáltottam tőlem nem megszokott hangerőn, mikor beléptem a saját, privát szobámba. Volt egy saját terepem, amely független volt a dolgozószobámtól, illetve minden más szobától. A saját kis kúriám, ha mondhatjuk ezt, a saját felségterületem, ide mondjuk majdnem csak aludni jártam. A legfőbb emberem bedugta a fejét az ajtón, és csupán a fejemet fordítottam felé, miközben elnyomtam a cigarettacsikket. - Megmondanád Miss Mathisnak, hogy várom a szobámban? - kérdeztem, de a hangomban érezhette, hogy ez egy kemény parancs. Nem állt szándékomban erkölcstelenségeken törni a fejemet, hisz ez régen nem erről szólt. Soha nem voltak vágyaim Constance-ot illetően. Ha igen, azokat tökéletesen elfojtottam, mikor megölte a legjobb emberemet, és megkaptam a helyére Lorenzo-t. Vagy inkább kiválasztottam. Nem volt hanyagabb, ugyanúgy tette a dolgát, de számomra mégsem volt az igazi. Talán csak a fejével volt problémám, a kiálló fogaival, az összeakadó szemeivel, és azzal, hogy állandóan izzad. De nem faggatózik, nem pofázik feleslegesen. És ebből a szempontból máris megérdemli a busás fizetést, amit kap. Serény bólogatást követően távozott, én pedig elégedetten ültem le a szófára, kezemben egy pohár édes bourbonnal. Belekortyoltam, közben a kandallóban égő tüzet bűvöltem tekintetemmel. Nem tudtam nem kiverni a fejemből, hogy Constance-nak köze lehet Gregory váratlan eltűnéséhez. Miután velem jött ide, Chicago-ba... nem léphetett kapcsolatba senkivel, hiszen majdnem sosincs egyedül. Vagy... mégis megoldotta, és figyelmeztette Gregory-t? Ami biztos, hogy a drága vérfarkas barátunk kereket oldott, és a hotelszobáját átrámolva sem találtunk semmi nyomot, vajon hová mehetett. De ha egyszer megtaláltuk, mégis mibe kerül ismét előkeríteni? A jó isten sem tudja megkegyelmezni az életét tőlem, és ha egyszer a kezeim közé kapom, többé nem menekül. Ezt Constance már megtanulta a napokban, habár igrncsak emberséges bánásmódban részesült, a férfiak, akik körülveszik, szigorú parancsot kapva meg sem próbálnak rá úgy nézni, ahogyan arra erkölcsös férfi nem lenne képes. Tudták, hogy az én parancsomnak ellenszegülni elvetemült gondolat, hát... nem egy bajtársuk került már bajba emiatt. És nemcsak halállal tudom megkeseríteni bárki életét. - Fáradj beljebb, kedvesem - néztem az ajtó felé, mikor megpillantottam a résnyire hagyott lyukon keresztül felbukkanó alakját. Ismét belekortyoltam az italomba, majd a pult felé fordultam. - Szolgáld ki magad - tettem aztán hozzá, de a feszültségemet nem tudtam leplezni. Egyelőre Gregoryval szándékoztam kezdeni, de azt követően... még nem tudta, pontosan miért van itt. Nem ültem le vele beszélni, ahogyan azt kellett volna, de a megfelelő időt vártam hozzá. Vagy éppenséggel nem volt hangulatom a személyéhez. Azon, hogy majdnem kereket oldott, miközben idefelé tartottunk, még nem tudtam teljes mértékben túltenni magam, és meg is feszült a mellkasom a dühtől, akárhányszor csak eszembe jutott. Tudta ő is nagyon jól, hogy a jelenlegi mosolyom csupán álca, hisz ha valamit, hát ezt nem szerettem. Kiteszem érte a szívemet meg a lelkemet... megvédtem az embereimtől, emberséges bánásmódot kapott... és szökéssel akarja honorálni. Borzalmas ez a világ. - Minden ablak zárva van, mielőtt eszedbe jutna egy elbűvölő mutatvány.
- Ne fáradj. Lorenzo elintézi a tetemet - jegyeztem meg, majd hátat fordítottam a férfinak, miután ostoba módon tisztelegni próbált. Én nem vártam köszönetet alamizsna kiosztása után. Van miből hálásnak lennem. Ezáltal nem szorulok köszönetre sem. - Most menj. És reméld, hogy nem látsz többé - tettem aztán hozzá, s miután a fickó eltűnt Nicholas oldalán, az ajtó pedig becsukódott, rögtön felsóhajtottam, és egy ravasz vigyort megejtve Lorenzo felé fordultam. - Kövessétek. Nem bízom benne. Jelentsetek, ha találtatok valamit. De ő ne vegyer észre, hogy követitek. Még elterel titeket - fintorodtam el megvetően. - Ha velem akar játszani, akkor elég ravasz hozzá, hogy tudja a szabályokat. És most te is menj! Információval térj vissza - néztem rá, majd neki is hátat fordítottam.
- Oké vettem az adást. Már megyek is - raktam le a poharat, majd vetettem egy hosszú, és némileg szánakozó pillantást a lányra. Sajnos azonnal átláttam a helyzetet, hogy az ő érdekében nem tehetek semmit a világon. - Óhajtod, hogy elvigyem, és valahol elkaparjam? - mutattam még rá menet közben a halottra. - Csak hogy ezzel se kelljen fáradnod. A jutalmat pedig köszönöm. Végre lesz elég pénzem hogy visszajussak a keleti partra, és bulizzak egy hatalmasat - emeltem két ujjam a halántékomhoz, mintha csak hanyagul tisztelegnék éppen előtte.
- Nem érdekel túlzottan. Halottról vagy jót vagy semmit - tettem végül hozzá, és ismét zsebre vágtam a csekkfüzetemet. Rólam senki nem mondhatja, hogy nem honorálom tisztességesen a fontos és lényeges információt. főleg ha erről van szó. Bár szó mi szó... Gwent nem öltem volna meg, ha ismét megtalálom. Nem. Ő egy nemesebb célt szolgált volna. Másra nem is igazán jó. Vagy csupán én nem nézem ki belőle, hogy képes dolgozni? Már nem is tudom úgy igazán. - Lorenzo, Nicholas! - kiabáltam ki, mire rögtön benyitott a két említett. - Nicholas, kísérd ki az urat, és a kapuban tégy még a zsebébe egy kis ajándékot hálám jeleként - mosolyodtam a kezem alatt dolgozó férfira. Igen, ez sem volt más, némi plusz pénz, de úgy tűnik, ma ilyen jókedvemben talált ez a férfi. Főleg hogy ilyen hírt hozott... nagy súlyt vett le a vállamról. - Lorenzo, te maradsz! - szóltam oda a másiknak.
Vigyorogva néztem, ahogy megírta a csekket, és mikor megnéztem a rajta szereplő összeget, elismerően hajtottam meg a fejem. - Hiába, aki úriember, az úriember - jegyeztem meg. - Mellesleg nem volt túl szép halála, bár magának köszönheti. Volt néhány extra kívánságom nekem is, de nem volt hajlandó engedni nekem. Ezek szerint te még mindig utolérhetetlen vagy, és én a nyomodba sem érhettem nála - vontam vállat. - Összeverekedtünk, és a kezemben maradt a lánca. Az eredményt itt láthatod - sóhajtottam színpadiasan, hogy lássa rajtam, nem hat meg a dolog. - Gondoltam, ha már így alakult, húzok némi hasznot a szolgálatomból. Mert valahogy úgy sejtem, elég nagy súlyt vettem le a válladról. Mellesleg, ő mesélt rólad. Meg arról a Lucasról is. A nők egyik nagy hibája, hogy nem bírják az italt. Néhány pohártól is megoldódik a nyelvük. Egyébként, Lucas nyomát bottal ütheted. Állítólag valahol a kanadai határ közelében tartózkodhat most. Legalábbis a kis exbarátnőnk elmondása alapján - vágtam zsebre a csekket. - Nos, örültem hogy ilyen remek hírekkel szolgálhattam neked.
Nem volt rest, teletöltötte a poharát, miközben én továbbra is a láncot fürkésztem, s próbáltam minden bennem felébredő érzést leleplezni. Talán ugyanúgy beleestem ennek a nőnek a csapdájába, mint Lucas. Aki rejtélyes módon azóta sem került elő. Megeskütem volna, hogy ezek valahol együtt vannak, és együtt tervelték ki ezt a szökést. Tévedtem. Főképp mikor láttam, hogy egy összeégett tetem kerül elő a zsákból. Megköszörültem a torkom. Láttam már ennél durvábbat is, így azt kell mondnaom, hogy ez már meg sem kottyant. Helyette inkább csak elmosolyodtam. - Szóval nemcsak itt, de már ott is mindenféle senkiházi szajhája volt. Miért nem lep ez meg? Pontosan rá vall - vontam egyet a vállamon, hiszen hangjából kivettem, hogy pontosan a hergelésem a célja azzal, hogy arról beszél, mennyire isteni ez a nő az ágyban. Tény és való, hogy nehéz lekörözni őt. - Kár érte. Igazad van, isteni volt az ágyban. Főleg ahogyan készségesen leste minden kívánságod, és olyanokat tett meg, amelyekre férfiak csak a legmerészebb álmukban hajlandóak gondolni - vontam egyet a vállamon, majd a zakóm alá nyúltam, és elővettem a csekkfüzetem, hogy egy igencsak borsos összeget írjak rá. - Nagy terhet vettél le a vállamról. Most már csak a hősszerelmesét kell előkerítenem. Ezt a jó hírért - nyújtottam át neki a csekket. - Azt bizonyosan nem beszélik rólam, hogy nemcsak a büntetést osztom borsosan, de a jutalmat is, ha valaki ténylegesen képes a kedvemben járni. És ez a hír nem is jöhetett volna jobbkor. Bár tény, hogy ez túl szép halál volt neki. Ennél tőlem csak rosszabbat kaphatott volna - mértem végig a hullát elégedett mosollyal.
- Köszönöm - léptem oda az italos pulthoz, és bőséggel öntöttem magamnak, elkerülve közben a meztelen lányt. - Nos, igen, pénzt akarok. Hogy mennyit érnek meg neked a szolgálataim, azt te döntöd el. Remélem a történtek tükrében nem leszel szűkmarkú. Egyszer az életben kirúgnék a hámból. Elegem van a folyamatos nélkülözésből - teszem hozzá, majd visszalépek a zsákhoz. - Az említett hölggyel New Orleansba akadtam össze. Minden értelemben - vigyorogtam el magam kétértelműen. - Bájos, tüzes, és nagyon pimasz. Legalábbis volt - húztam szét a zsákon a cipzárat, hogy rálásson az összeégett, szinte alakját vesztett hullára. - Igazán kár érte. Isteni volt az ágyban - ittam bele a whiskybe.
Végigmértem őt ismét, majd mikor a zsebébe nyúlt, mindennél jobban figyeltem, bár csupán úgy, hogy ne láthassa rajtam, mi zajlik le a fejemben. Próbáltak már megölni. Mondanom se kell, sikertelenül. Az illetőt a saját vérébe fojtottam bele. De mikor egy kis ékszer bukkant elő a zsebéből, felvontam a szemöldököm, és arcmizmaim olyannyira megkeményedtek, hogy nem tudott leolvasni semmit az arcomról. Pontosan tudtam, hogy kié az a nyaklánc. - Szolgáld ki magad - intettem az italospult felé, majd tovább folytattam. - Netán pénzt akarsz? - kérdeztem, a hangom pedig cseppet sem volt olyan érdeklődő. Visszafogtam magam. Az igazság az volt, hogy igencsak érdekelt, mi történt ezzel a lánnyal. - Azon kívül mit tudsz még mondani, hogy nálad van annak a nőnek a lánca, aki elszökött innét, miután a nagy szerelme is lelépett? - vontam fel a szemöldököm.
- Kérlek - vontam vállat nemtörődöm módon. - Ha akarod, akár még anyámról is beszélek neked. Nekem nem számít, mi a téma - legyintettem, majd biccentettem. - Ne aggódj, nem élek vissza sokáig a türelmeddel - nyúltam a zsebembe, és előhúztam Gwen nyakláncát, majd meglengettem a szeme előtt. - Ez a kis ékszer nyilván ismerős neked. Tisztában vagyok vele, hogy igen. Most már csak azt szeretném tudni, hogy mennyire. Hogy mennyit ér meg neked az információ, amit hoztam - nyomtam kezébe a láncot. Közben igyekeztem uralkodni az arcvonásaimon. Egyrészt szívem szerint szétvertem volna a képét, másrészt próbáltam nem arra gondolni, Gwen vajon miket állhatott ki emellett a mocskos patkány mellett. - Egy itallal megkínálnál, ha megkérlek? - kérdeztem aztán udvariasan.
Megszoktam azt, hogy minden az én kezemben van. Utáltam, ha valaki ellent mer mondani, vagy csupán a véleménye különbözik az enyémtől. Nem is maradtak sokáig a közelemben azok, akik eddig ellenszegültek az akaratomnak, annak ellenére, hogy én csupán néhány éve vagyok a helyi csoportosulás vezetője. A rendőrség fél tőlem. Nem mer tenni ellenem. Nincsenek határaim. Szeretem őket feszegetni. És valljuk be, erre minden lehetőségem megvan. - Ha az én társaságomban vagy... arról beszélsz, amiről én akarom, hogy beszélj. Ha ez netán néhány szexuális szokást takar, akkor arról beszélünk. Ha az időjárást, akkor arról. Ezt jobb, ha megjegyzed, ha fejjel együtt kívánsz távozni innét - ejtettem ki határozottan a szavakat. Talán a nevem ijesztőbb mint én magam. De a szavaim is elárulták, hogy nem viccelek. Hát ha még tényleg hallott rólam... tudta, hogy kivel van dolga, mikor idjeött. Vállalta a kockázatot. - Nocsak! Szóval egy újabb hölgyeményt hoztál ide. Egészen meglepő az ízlésed, azt kell hogy mondjam. Nem foglalkozom nekrofíliával - billent oldalra a fejem. - Szóval adj valami épkézláb magyarázatot erről a te tüzes kis barátnődről, mert fogytán a lelkesedésem és türelmem - sóhajtottam fel, és karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon.
- Kösz, nem kedvelem a szűz lányokat - húzom fintorra az orromat, mintha csak lenézném ezt a szerencsétlen teremtést. Holott nemes egyszerűséggel ha hozzá kellett volna érnem, alighanem betörtem volna Benedict orrát. Akkor pedig élve nem hagytam volna el ezt a birtokot. - A száz lányok nem túl tapasztaltak - adtam magyarázatot. - Jobban szeretem, ha egy nő tüzes, és tudja, mit kedvel egy férfi - vágtam zsebre a kezem. - Egyébként igen, tudom ki vagy. Ki ne ismerné Benedict nevét? Nemcsak itt, Chicagoban, hanem máshol is - hízelegtem egy keveset, hogy lezsírozzam az egóját. - De ha megbocsátod, nem azért jöttem, hogy a szexuális szokásaimról tárgyaljak veled. Mint említettem, ajándékot hoztam. Egy tüzes hölgyet. Vagyis, annak idején az volt. Igaz, ha az elhalálozása körülményeit figyelembe vesszük, még mindig lehet annak mondani - löktem meg lábammal a hullazsákot.
Nem zavartattam magam. Általában több emberrel voltam körülvéve, mint maga az elnök, s arról már nem is beszélek, hogy én magam is tökéletesen meg tudtam védeni a saját életem. Ezt pedig nem egy kis hivatlan senki fogja megváltoztatni. A helyiségbe belépve rögtön észrevehető volt, hogy ő maga nem egy egyszerű ember, hanem ő is a farkasok táborát erősíti. De ez nem vette volna el a kedvem a megölésétől, ha szükségét hozza. Az azonban mindenképpen kíváncsivá tett, hogy cipelt magával valamit. - Ha megbocsájtasz... - léptem ki a lány háta mögül, aki ekkor öltözködni kezdett volna, de elkaptam a kezét, és keményen megszorítottam azt. - Veled még nem végeztem. Maradj így - néztem végig mezítelen testén, majd visszafordultam a magát Chriest-nek nevezett férfi irányába, és egy mosoly húzódott meg a szám szegletében, de pontosan láthatta rajta, hogy mindez nem a jókedv műve. - Ha itt vagy, nyilván tudod, hogy én ki vagyok... Chriest - ejtettem ki a nevét lenézően, miközben elengedtem a lány kezét, majd belekortyoltam a poharamba, és távolabb sétáltam. - Minek köszönhetem ezt a rendkívül bátor látogatást? Esetleg magad is szeretnél... osztozni eme lány felavatásában? - kérdeztem mintha egy darab almáról beszéltem volna, nem emberi lényről. - Jómagam is imádom az érintetlen, szűz lányokat, milyen kár, hogy egy alkalom után már olyanok lesznek, mint a többi - fintorodtam el, majd elsétáltam vele szemben, és ott álltam meg. - Vagy ennél bátrabb indíték vezérelt? - nézegettem a földre ledobott holmit. Sejtelmem sem volt, mi lehet benne.
Nem volt túl könnyű megtalálnom Benedictet, de annyira nehéz sem. Ha Gwen nem adott volna útmutatást, akkor is ráakadtam volna. Elég sokan ismerték errefelé a nevét, és nem épp rajongással emlegették. Sőt, a legtöbben elég rémülten néztek rám, mikor utána kérdezősködtem. Ennek ellenére útba igazítottak, és csakhamar meg is álltam a lopott kocsival egy impozáns épület előtt. - Ejha! - füttyentettem elismerően. Nagyjából úgy festett a hely, ahogy a filmekben láttam eddig a nagymenő maffiózók villáját. Kerítés is volt, komplett biztonsági rendszer. És két jól megtermett gorilla a kapunál. Egyedül a "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" tábla hiányzott a kapu felől. Beletelt némi időbe, míg lyukat dumáltam a testőrök hasába, akik végül is beengedtek, leplezetlen megvetéssel nézegetve az alattam guruló roncsot. Persze mikor kiszálltam, egy lépést nem közlekedhettem egyedül. Valami főtestőr állt elém, és egy intéssel jelezte, hogy kövessem. Kiemeltem a hullát a kocsiból, és megtapogattam zsebemben Gwen nyakláncát. Igyekeztem közömbös képet vágni. Hát, induljon a játék... Belépve döbbenten vettem észre, hogy a terem közepén egy fiatal, meztelen lány áll. Nem látszott rajta zavar, csak a szemeiben láttam némi félelemmel teli szégyenkezést. Alighanem nem jószántából került ebbe a helyzetbe. Annyit mindenesetre megtettem, hogy elfordítottam róla a tekintetemet, és a lelkem mélyén sajnáltam a szerencsétlent. - Hello - fordultam aztán a lány mögött álló férfi felé. Valahogy nem így képzeltem el ezt a szemétládát. Fiatal volt, és mondjuk ki, valami hátborzongatóan vonzó volt a személye. Nem csodálom, hogy Gwen is elviselt neki mindent. Legalábbis egy ideig. - A nevem Chriest Wolfswood - mondtam egyszerűen, és egy puffanással ledobtam a lábam elé a becsomagolt tetemet. - Ajándékot hoztam.
- Fordulj! - parancsoltam rá az előttem álló szépséges lányra. Szép... a szeme akár a tenger... haja a derekáig ér, s ahogy a fény megcsillan rajta, olyan mint a folyékony arany... alig lehet tizenhét éves... azt azonban eszem ágában sem állt tagadni, hogy láttam már szebbet is. A teste még fiatal. Csupaszon olyan, mint egy kis virág, melyet még nem szakított le senki. Az apja pedig még inkább szabadulni akart tőle. Megkapta a jutalmát azért, amiért egy ilyen gyönyörűséget adott nekem és társaimnak. Persze mondanom sem kell, hogy ennyi férfinak nem elég egyetlen nő. Belekortyoltam a barna nedűbe, ahogyan minden egyes ruhanemű levándorolt a testéről. - Lassan csináld - kértem tőle követelve, a hangom azonban cseppet sem volt hangosabb az átlagosnál. Mégsem állhatott ellen, nem mondhatott nemet. Tudta, az mivel járt volna. Úgy csinálta, mintha egész életében ezt kellett volna munkaként végeznie. Én megfizetem a munkaerőimet. Őt is. Drága ruhákat vehet, cserébe csupán a testét kell megosztania velünk. Méltó ajánlat. Egészen addig, míg fel nem vágja az ereit, vagy fejbe nem lövi magát. Volt már rá példa. De ő nem olyan ostoba. Most még. - Főnök! - rontott be az ajtón Lorenzo, minek következtében a lányról rögtön rá vándorolt a pillantásom. - Mit akarsz? - kérdeztem, majd az egész pohár tartalmát egy korty formájában kiittam, és felé nyújtottam, hogy töltsön egy újat. - Vendéged van. Hívatlan vendég - tette még hozzá, mire érdeklődőn felkaptam a fejem. - Nocsak. Micsoda meglepetés! - sóhajtottam fel, hangom teljesen érzelemmentesen hangzott majd felálltam, és a csupasz lány mögé sétáltam, hogy kezemet végigsimítsam selymes bőrén, a vállán, majd a nyakán. - Nem szeretem, ha szórakozás közben zavarnak. De küldd be Mr Idegent - pillantottam fel egy pillanatra a lány nyakából, miután végigcsókoltam finom bőrét. - Te maradsz. Szokj hozzá ehhez - suttogtam a fülébe.
Kezdőlap
