A szoba levendulaszínű. Az íróasztal sötét, tippre fenyő. Az óra halkan, de annál idegesítőbben kattog, tekintetem még mindig lesütve. Több mint négy hónapja járok hozzá, de eddig sosem szólaltam még meg. – Menta vagy kamilla?  - kérdi, én pedig a kamillára emelem ujjaim. Bólint, és már tölti is be a kamilla finom illata a szobát. Nem tér vissza a kérdéséhez, amiért hálás vagyok. Belekortyolok a forró teába és felpillantok rá. – Maga hisz benne? – kérdem, hirtelen mire elmosolyodik. – Igen. S bármikor meghallgatom, amikor készen áll. Tudja jól. – tudom. Bólintok. Ma végre kész vagyok, bár nehezen jönnek a szavak.

Emlékszem az éjszakára. Egy kutya szüntelen ugatására miközben a hinták fel s alá lendültek, a szél pedig vadul kapott bele a láncokba. A támadót már nem látom, de a nő hangjára tisztán emlékszem. Könyörgöm, hogy ne tegye. Zuhanok. A kutya már nem ugat és a szél az én tincseimbe kap bele a láncok helyett.

Szirénák. Fények. Pislákol a lámpa a szobámban. Kinyitom a tekintetem. Egy frissen vágott virágokból álló csokor. Kamilla. Ez csak Kendra ajándéka lehet, ő tudja, egyedül mennyire szeretem ezt a virágot. Elszenderülök. Hallom őket. Anyám zokog, apám tehetetlen dühvel ordít az orvossal. Nem értem pontosan őket de hallom a hangjukat. Hallom Kendrat. Próbálok mozdulni de nem, megy. Ki akarom nyitni a szemem; nem tudom. Meg akarok szólalni, de elnyitni sem bírom ajkaim. Csapdába estem.

Idővel a hangok elvesznek. Anyám már nem sír, apámat nem is hallom. Idővel Kendra is elhalványul. Nem marad más mint olykor néhány nővér dallama és a gépek állandó, megszűnni nem akaró monoton pityegése.

Forró könnycseppek folynak végig arcomon. Megrezdül a szék és zsebkendőt nyújt felém. Tenyere a vállamra kúszik én pedig egyetlen perc alatt török össze. Mikor felébredtem, megtudtam, hogy a szüleim elválltak. Anyám elhagyta apámat aki alkoholba fojtatta a bánatát. Anyámról semmi hír, apámat pedig már csak a temetőben láthattam újra… Kendra pedig elveszett.

Azután a nap után egy héttel, egy férfi nekem támadott hazafelé jövet, én pedig megöltem őt. A mai napig sem tudom, hogy történt pontosan. Arra emlékszem csupán, hogy kezeim vértől vöröslenek, kezemben pedig egy pengét szorongatok. Jogos önvédelem. Mondta ki a bíróság is, az én lelkem mégsem nyugodt. Azzal az első gyilkossággal életre kelt bennem egy szörnyeteg, ami válogatás nélkül gyilkol, ami veszett vadként öl gyermeket, nőt, férfit. Az első telihold után eldöntöttem, hogy mennem kell. Nem maradhatok. Felkutattam hát Kendrát és Mystic Falls városába jöttem, hogy új életet kezdjek. Remélhetőleg Kendrával az oldalamon.