- Akire én gondolok, egy nő. És igen, vetélytársa voltam. De mindegy, már nem számít. - azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy vagy talán éppen most kezd majd el újra számítani. Mert Chris életben van, és nem halt meg, ahogyan mi annak idején hittük Danielle-lel. Egyedül ennek köszönheti, hogy nem öltem meg, amiért le akarta nyúlni a férjemet.
- Csak szólj, ha... ha elég... - lihegtem, azt kérve tőle, amit ő is kért a repülőn, majd odahajoltam, és miután kinőttek fogaim, vágyakozón haraptam bele nyakába, és lehunyt szemeimen keresztül éreztem vérét, ahogyan elöntötte a számat. Ez valami... isteni volt. Finom és forró, mint mindig.

- Egy nő vagy egy régi szerelemre lehet ilyen dühös, vagy egy régi vetélytársra - jegyeztem meg, aztán biztatóan néztem Erinre, ahogy az ölembe ült, és szemezni kezdett az ütőeremmel.
- Jó étvágyat - suttogtam neki, felemelve a fejem, hogy szabadon hozzám férhessen. - Ne fogd vissza magad.

- Nem, nem Mikael. De van egy sejtésem a tettes kilétéről. Viszont ha a nyaka a kezeim közé kerül, többet a fene sem éleszti újra. - sziszegtem dühösen. Utáltam még csak az arcát is magam elé képzelni, de néha akaratlanul is felrémlett.
Klaus szavai ébresztettek fel ebből, és leültem vele szemben. - Hm, nem is tudom. Talán. - vigyorodtam el, odahajolva apró csókokat lehelve az ütőerére.

Elolvastam a cetlit, aztán újra összegyűrtem.
- Nem, ez nem ő - ráztam a fejem. - Bár ő nyilván nem is ilyen utat választani. Nyilván véresebb jelet hagyna maga után - ültem vissza a konyhaasztalhoz. - Szóval járt itt valaki, míg nem voltunk itt. Hát, várjuk vissza a hívatlan látogatót. Ha rossz szándékkal jön, legalább kaphat néhány kéretlen harapást magába - vigyorogtam. - Nos, a reptéren még éhen akartál halni. Eszel most valamit? Tasakos vért... vagy engem? - mutattam a nyakamra.

Odalöktem elé a papírfecnit, igaz, gyűrött állapotban eléggé nehéz lehet kiolvasni, de nem lehetetlen.
- Mikael nem hiszem, hogy így fogalmazna. Nem mellesleg, őt ismerem, és tudom, hogy kicsoda. Nem hiszem, hogy most kezdene rébuszként viselkedni. - rántottam egyet a vállamon, és újabb poharat vettem elő.
- De ne foglalkozz vele. Ha akar valamit, majd idejön. Újra. - mondtam mindenféle törődés nélkül. Legalábbis egyelőre nem foglalkoztatott túlzottan ez a rejtély.

Meglepve néztem Erinre, ahogy a házról meg a biztonságról motyogott valamit... nem tudom, mi üthetett belé, de egy összegyűrt papírlap csörgése megütötte a fülemet.
- Mi volt az? - ültem fel hirtelen, a papírgalacsint nézve a kezében. - Valaki járt itt? Mikael? - érintett meg valamiféle rémület.

Egy elégedett sóhajjal léptem be magam is a lakásomba, és megcsapott az otthon illata, ami már annyira hiányzott. Nem is értem, hogyan bírtam ki eddig e nélkül.
- Érezd csak otthon magad. - vágtam pimasz fintort Klaus felé, hogy levetette magát az asztal mellé, de mikor odasétáltam mellé, egy cetlire lettem figyelmes a konyhapulton, és eléggé felvontam a szemöldökömet, ahogyan a sorokon végigfutott a tekintetem.
"Szép a lakásod édes, bár a biztonsággal még bajok vannak. Remélem újra viszont látlak majd. Ha kitaláltad ki vagyok keress fel."
Egy pillanatra füleltem, de nem hallottam zajt a ház egyik részéről sem. - Ez a ház nem elég biztonságos. - motyogtam, összegyűrve a papírfecnit. Törhetem a fejemet, hogy ezúttal kinek tettem keresztbe... mert hogy ez nem Christopher, az is biztos. Ez nem az ő szava járása.

(repülőtér)

- Végre, valahára! - dobtam le a csomagokat a konyhakőre, és elvetettem magam az asztal mellett. - Amerika, imádlak! - löktem a két kezem az ég felé elégedetten. - Azt hiszem, egy darabig ki sem teszem a lábam ebből az országból - fogadkoztam, és Erinre néztem. - Örülj a viszontlátásnak, a háznak már nyilván hiányoztál.

Könnyedén be jutottam a házba ami meglepett. Éreztem, hogy ez Erin lakása. Nem találtam otthon senkit így végig sétáltam és körbe néztem a lakásban. Meg kell hagyni van ízlése. Végig húztam az ujjam a bútorokon és csak bámultam a hatalmas lakást. kedvem lenne darabokra szedni, hogy mire Erin vissza tér már csak a darabok amik maradtak az fogadják a lányt. Sokáig marcangoltam magam amiatt, hogy haragudott rám, de ennek vége. Megölte azt az ember akit szerettem, ha még a másé is volt. Ha Chris újból megtenném. nem volt sok kedvem megvárni, kitudja mikor jön így fogtam egy cetlit és egy tollat és firkálni kezdtem a lapra.

"Szép a lakásod édes, bár a biztonsággal még bajok vannak. Remélem újra viszont látlak majd. Ha kitaláltad ki vagyok keress fel" Írtam le ezeket a szavakat, és a konyha pultra helyeztem azt. Kisuhantam az ajtón és eltűntem.

- Hm, felettem nem uralkodik, Mr. Mikaelson, már most jegyezze ezt meg! - mondtam neki, bár ez csak félig volt vicc, hiszen én sem vagyok valami változtatható egyéniség, ebből nem fogok tudni kinőni soha életemben. Maximum egy-két dologban, de ezen kívül...
- Az alvásra gondolsz? - kacsintottam rá, ezt már tényleg a végletekig pimaszul, majd megfogva a kezét, a háló felé indultunk.

- Hálószoba -

- Jó, elismerem, a romantika meg én távol állunk egymástól - vontam vállat, de azért az ujjam felemelve félig tréfásan megfenyegettem Erint. - De holnap este megismerheted Niklaus Mikaelson ezen oldalát is. Legalábbis majd igyekszem. De most azt mondom, menjünk pakolni. Vagyis... te pakolsz, és én dirigálok - álltam talpra nevetve. - Aztán... majd előhúzunk valamit a tegnap felajánlott programjaim közül - vágtam álszent ábrázatot.

Felállva kidobtam a megüresedett tasakot, miközben hallgattam őt, és sóhajtottam egyet alig hallhatóan. - Oké! Ha van miért korán felkelni, valahogyan ráveszem magam. De ma nem volt semmi inspiráció. - pimaszkodtam vele szemtelenül, miközben azért felkuncogtam, és elvettem előle a kiüresedett poharat. Nem voltam valami nagy konyhatündér, de egy pohár elöblítését még tudtam, hogyan csináljam.
- Megjegyzem, nem tudlak téged Párizsban elképzelni. - vigyorodtam el. - Klaus Mikaelson és a szerelem fővárosa... hm, igaz, egyszer mindent látni kell "összevágva". - kacsintottam rá, mielőtt sértésnek vette volna, és megsimogattam az arcát.

- Igen, látom milyen friss és üde vagy - néztem jókedvűen Erinre, akinek még résnyire volt csak nyílva a szeme, és kócosan valahogy nem a rózsás és fitt nő benyomását keltette. Sokkal inkább olyan volt, mint egy csipás kismacska.
- Nos, nem hiszem hogy túl sok mindent vinnünk kellene - rántottam vállat. - Ruhák, ennyi. Más mi kellene? Esetleg egy-két véres tasak. Bár mint mondtuk, mindenhol kipróbáljuk majd a helyi konyhát - nyújtóztam, és néztem hogyan issza a vért. - Egyébként a szállásfoglalások, magángép és miegymás teljesen rendben. Holnap reggel indulunk, szóval ha tetszik, ha nem, de muszáj lesz korán kelned. Estére már Párizsban leszünk.

- Háló -

Klaus asztalra tett lábbal tette le épp a telefont, mikor leértam és odalépve a véres tasak mellé, megfogtam a maradékát.
- Jó reggelt! Na, most már ébren vagyok. - suttogtam halvány mosollyal, miközben leült mellé és belekortyoltam a tasakba. Inkább nem fírtattam, hogy milyen alvási szokásaim vannak, igaz,jobban belegondolva a későn kelésen kivűl nemigen tudnék mondani mást, hiszen álmomban nem látom magamat.
- Most döntsd el, hogy a ruhákon kívül mit akarsz még elcsomagolni, mert gondolom, ezt én fogom megcsinálni. - kacsintottam rá, már jóval éberebben.

(háló)

Öntöttem magamnak egy pohár vért, bevágtam egy percre a mikróba, majd a lábam kényelmesen a konyhaasztalra téve ölembe vettem a helyi telefonkönyvet.
A vérivás, és a lapozgatás eléggé lekötötte a figyelmemet, mindenesetre elég gyorsan sikerült találni egy utazási irodát. Az igézés telefonon ugyan nem működik, de vázoltam, mit szeretnék. Lefoglaltattam egy párizsi lakosztályt két éjszakára, továbbá egy bulgáriai szállodai szobát egy hétre. A magánrepülő nem volt könnyű menet, de némi bankjegyköteg említésére az ügyintéző hölgy hirtelen roppant készségessé vált, sőt még egy limuzint is bérelt nekünk Párizsban.
Elégedetten tettem le a telefont, és vártam, hogy Erin magához térjen. A pakolás a nők dolga... én rohadtul nem értek hozzá.

- 983? - ismételtem. - Fonnyadt, ráncos vénasszony vagy - pimaszkodtam, majd a kezébe fogott poharakkal, és az üveg borral egyetemben az ölembe kaptam.
- Jól emlékszem, hogy van a hálóban kandalló? - vigyorogtam rá, lábammal keresgélve az utat.

(háló és fürdő)

- Ne haragudj, de ezer év alatt a romantikáról csak akkor hallottam, mikor a 19. században hódított Európában... de az sem ilyen romantika volt. - mosolyogtam kislányos pimaszsággal, és elgondolkodtam, hogy miért vagyok én képes ennyire feloldódni? Hiszen nemrég még meg akartam ölni, de most... talán tényleg ennyire fontos az, hogy ő kezdje el "bevallani", és ne nekem kelljen harapófogóval kiszedni belőle? Talán igen... az őszinteség.
A hajába túrtam kedvesen, miközben megcsókolt, és ilyenkor... na, kit érdekel az időzítés?
- Ezt kikérem magamnak! Nemrég töltöttem a 983-at, és szerintem tökéletesen tartom a formámat. Nem vagyok öreg! - mondtam méltatlankodva, de már fél kezemmel a hűtőben, hogy kivegyek egy üveg rose bort. - Ez viszont nem olyan öreg, mint amilyenek mi vagyunk. De pont tökéletes. - nyomtam mosolyogva a kezébe. Amilyen erő most bennem volt, körülbelül letörtem volna az üvegnek a száját, ha én kezdem el bontogatni, így hát én inkább a poharakért nyúltam.

- Nincs benned semmi időzítés a romantika iránt - szívóztam Erinnel - egy csókhoz ki kell várni a megfelelő pillanatot. Bár a kandalló és a bor most kissé időigényesebb lenne - hajoltam oda a szájára, és lágyan, kedvesen csókolni kezdtem. És valahol éreztem, mélyen önmagamban, hogy ebben a pillanatban, mintha Tatia arca halványodni kezdett volna bennem, hogy Eriné annál fényesesebben ragyogjon.
- Ha már felvetettem - szakadtam ki a csókból - mit szólnál, ha beülnénk a tűzhely elé egy pohár finom borral? Tudod, mint az öregek. Elvégre ezer évesen már azok vagyunk - nevettem.

Én is megérintettem a nyakában lógó láncot és elmosolyodtam. Hát nem glndoltam, hogy az anyjának is tetszeni fog és nem is nagyon kalkuláltam bele a véleményét, de... ez akkor szuper, bár így sem leszek a mama kedvence.
- Nem, ez a dühöm eredménye. - sóhajtottam, lenézve az üvegszilánkokra. - A nyakadat képzeltem oda... MÍG nem hallottam azt, amkt most mondtál. - tettem hozzá, majd kicsit szélesebben mosolyogtam. - Jól van, beletörődtem a sorsomba. Ennek tiszteletére... Megcsókolnál végre? - kezdtem el szépen pislogni.

- Ne írd le őt elsőre! - intettem Erint. - Azért jön, hogy megismerjen. Ha már ismerni fog, akkor meg is kedvel, ebben biztos vagyok. Mutattam neki ezt - emeltem fel a láncot a nyakamban - láttam, hogy tetszik neki, hogy ajándékot vettél nekem. Már van nála egy jó pontod - vigyorogtam. - Na szóval... ez a disznóól itt Tatia miatt van, mi? - néztem az üvegszilánkokat. - Mindegy. A lényeg az, hogy itt vagyunk, te és én. Bár most szólok, nem könnyű velem együtt élni. Csak hogy ne mondd a későbbiekben, hogy zsákbamacskát vettél.

Magához ölelt és ez valami leírhatatlan volt azután, hogy fél órája még meg akartam őt ölni, de minimum egy kicsit megfojtogatni. Ez a kényszerérzet azonban elmúlt és halvány mosolygással hallgattam. - Majd nem felejtek el köszönetet mondani neki, ha eljön. Bár gondolom kos eséllyel fog kedvelni engem, hiszen mégsem a kedvenc Petrovája vagyok. - sóhajtottam egyet, majd kiszakadtam az ölelésből.

- Tényleg nem ezt akartam - öleltem meg Erint. - Most már tudom, mit akarok. Anyám okos asszony... még az én zűrzavaros fejemben is képes rendet tenni - állapítottam meg. - És ha valaha még egyszer meginognék, esküszöm, én magam megyek el utána Mikaelhez - szagoltam bele Erin hajába. - Apropó... anyám meglátogat. Hiszen ti még nem ismeritek egymást. Látod... ezt is tudta. Hogy ha őszinte leszek veled, akkor talán mégsem teszel az utcára, a holmimmal a hátamon.

Féltem, hogy az egész csak egy vicc. Hogy csak egy álom az egész és hamarosan felébredek, de amikor magához húzott, már tudtam hogy tényleg itt áll előttem és nem képzelődöm. - Én... én... veled akarok lenni, Klaus... Azt hiszem, már csak te vagy biztos ebben az elcseszett világban. - mondtam kissé elfojtott hangon. - Amikor Tatia idejött, megijedtem hogy mindezt elveszítem...

Épp sarkon akartam fordulni, mikor Erin érintését éreztem, és a kezemnél fogva visszahúzott magához.
- Nem akartam játszani Erin - sóhajtottam. - Csak egyszerűen új volt nekem ez a helyzet. Hogy valaki engem tényleg, igazán szerethet. Meginogtam... ennyi volt az egész. Anyám azt mondta, itt az ideje valami új kezdetének. Nem leszek tőle más, vagy emberibb, esetleg nyálasabb. Ugyanaz maradok, aki voltam. De lesz az életemben valami új... ami talán jobb lehet, mint amit eddig kaptam - húztam magamhoz Erint. - Társam leszel ebben?

Kíváncsi voltam, mit akar kihozni ebből. Mert az, hogy az anyám mit szeret benne, az engem hol érint? Nem szerettem én ezt az egész herce-hurcát, az az igazság.
Viszont aztán nyelnem kellett, ahogy beszélt tovább, és azt hittem, hogy most megbolondultam. Már nem bírok kiigazodni ezen a férfin, bármennyire is próbálok. Most akkor... mire jött rá? Arra, hogy... a szív hozza a jó döntést, és ő tegnap... a szívével döntött? Oké, bevallom, vannak gondjaim az értelemmel ma.
- Ne... ne menj. - fogtam meg a kezét reflexszerűen, és nem néztem a szemeibe, csak a tenyerét figyeltem, amit hirtelen elkaptam. - Csak... ne játssz velem... rendben? - kértem tőle rekedten.