Úgy döntöttem, hogy itt az ideje újra felkeresnem Vera-t. A biztonság kedvéért beugrottam egy gyorsétterembe, hogy vegyek neki reggelit. Palacsintát vettem, de nagy valószínűséggel, mire odaérek az egész össze fog nyomódni pedig Isten a tanúm, hogy csakis a jó szándék vezérelt. Bár már azzal is le fogom sokkolni, hogy életben vagyok. Kíváncsi vagyok meddig fogja azt hinni, hogy képzelődik és még nem is ébredt fel. Nem hiszem, hogy fél kilenckor fenn kukorékolna. Legalábbis pontosan ekkor állok az ajtaja előtt, aminek a zárját könnyedén feltöröm, majd halkan becsukom magam mögött az ajtót és, miután meggyőződőm arról, hogy még mindig alszik egy tálcára kipakolom a ténylegesen megnyomódott palacsintát és töltök mellé egy pohár narancslét. Szépen lassan besétálok velük a szobájába, ahol leteszem őket az éjjeliszekrényre, hogy még véletlenül se verhesse le őket, majd óvatosan leülök mellé az ágyra és simogatni kezdem az arcát. – Ébresztő, angyalom. A hasadra süt a nap. – Olyan halkan suttogom a szavakat, hogy már-már nem is tűnnek igazán valósnak. Még mindig annyira gyönyörű és törékeny. Legszívesebben a karjaim közé zárnám, de azzal valószínűleg csak halálra rémíteném. Mikor semmit nem reagál az ébresztésemre végül odahajolok és egy csókot nyomok az arcára, majd mosollyal az arcomon figyelem, ahogy végre nyitogatni kezdi a szemeit. – Hát téged aztán képtelenség felébreszteni. – Jegyzem meg immáron egy hatalmas vigyorral a képemen.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden este könnyen alszom el, mert nem így van. Én nem attól félek, hogy egyszer egy vámpír, egy farkas vagy bármilyen lény rám fog találni és esetleg megöl az éjszaka közepén, hanem sokkal inkább attól félek, hogy ez a bizonyos érzés egyszerűen el fog tűnni reggel, amit érzek. Még mindig nem voltam képes elengedni őt, pedig már hónapok teltek el és nem is olyan régóta ismertem őt, de mégis közelebb állt hozzám, mint bárki más. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pár voltunk, mert soha nem mondtuk ki, de talán valami olyasmik voltunk a "magunk nyelvén". Minden este mondhatni egy szenvedés volt, mert ilyenkor még inkább rám tört a hiánya. Nem volt már velem az a személy, aki egyszerre volt képes bosszantani és mosolyt csalni az arcomra, s talán a ragaszkodásomat és a reményemet bizonyította az a tény is, hogy az asztalomon még mindig ott volt az a bizonyos közös kép rólunk. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyi idő telhetett el, de hirtelen valami fura hang csapta meg a fülemet. Ismerős volt, de mégis annyira távolinak éreztem. Pár pillanat múlva már tudta, hogy kinek a hangját hallom, de úgy éreztem, hogy ez mind csak állom és nem akartam még elengedni, mert túlzottan hiányzott. Lassan mozgolódni kezdtem, de a szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Végül pedig egy apró puszit érzek az arcomon, mire oda nyúlok és lassan nyílni kezdenek a szemeim. Kicsit feljebb tornázom magamat, majd megdörzsölöm a szemeimet, mert nem akarok hinni annak, amit látok. Majd hamarosan ijedten sikítok fel és ülök fel az ágyon, mert egy pillanatra azt hiszem, hogy kísértetek látok. De a mosolya mindent elárul, hogy ez a valóság és nem pedig a képzeletem játéka, ennek köszönhetően pedig hamarosan az ökleim a mellkasát veszik célba. Te....teee idióta. Miért csináltad ezt velem? - kérdeztem tőle érthetetlenül, majd egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon. - Azt hittem, hogy meghaltál! - mondtam neki sietve, de ez csak részben volt igaz, mert még a mai napig nem tudtam elfogadni azt a dolgot, s valószínűleg ezzel ő is tisztában lehet, ha esetleg követett és megfigyelt engem. Végül pedig mindent félre túrva befúrom magamat az ölelésébe, ami már oly régóta hiányzott és szorosan hozzábújok. - Hiányoztál. - bököm ki végül a dolgot, de nem mozdulok meg. Végre hosszú idő után úgy érzem, hogy haza találtam.
Tudom jól, hogy mondhatni kisétáltam a síromból így nem lesznek könnyűek az első percek, de megértem tényleg. Elhitettem vele, hogy halott vagyok, ami valljuk be nem volt szép dolog főleg, hogy ő elméletileg elég sokat jelent nekem. Mondjuk ez nem csak elméletben igaz, hanem ténylegesen fontos volt a számomra. Jobban, mint azt gondolná, de lefogadom, hogy azért egy ideig mások is odafigyeltek arra, hogy mégis mennyire gyászol avagy sem, vagy egy eldugott helyről nem-e jön elő fülig érő vigyorral. Mert az azt jelentette volna, hogy élek. Bár nem tudom, hogy kit zavart volna. Hogy valahol a világban élek vagy az utcákat járom. Nem foglalkoztak velem életemben kétlem, hogy a halálomban különösebb figyelmet érdemelnék ki tőlük. Az egyetlen személy, akinek a fájdalma vagy a boldogsága bármilyen hatással van rám az Vera. Olyan mélyen alszik, hogy azt hiszem már fel sem tudom kelteni. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán bevett valamit, amitől könnyebben el tudott aludni, de mikor nyitogatni kezdi a szemeit egy kicsit megkönnyebbülten sóhajtok. A reakciója benne volt a fejemben felállított lehetséges változatok közül. Hagytam, hogy kitombolja magát, hiszen különösebbe fájdalmat nem okozott. A könnycseppjei mardosták a lelkemet, hogy ennyi ideig hagytam abban a hitben élni, hogy meghaltam, de nem akartam kockáztatni. Meg nem is igazán tudtam volna szolgálni semmivel, ha korábban térek vissza az életébe. Most pedig van pár dolog, amit szívesen megosztok vele. Persze ezek még ráérnek. Egyelőre meg kell nyugtatnom. Mikor végre a karjaim közé férkőzik egyszerűen csak magamhoz ölelem és simogatom a hátat. Nem rossz szándékkal jöttem én ide, de tudtam, hogy a temetésem után felbukkanni soha sem lesz éppenséggel alkalmas. Mert azért ez még viccnek is voltál. – Nagyon sokan azt hitték, hogy halott vagyok és ez így van jól. Sajnálom, hogy veled is meg kellett ezt tennem, de így legalább mindenki elhitte, hogy igaz a halálom híre. Te is hiányoztál, angyalom. – Megcsókolom a feje búbját és eszem ágában sincs elereszteni őt. – Kérsz esetleg reggelit? Hoztam számodra egy kicsit most már összeesett palacsintát.– Mondom vigyorogva és a fejemmel az éjjeli szerkény felé bökök, de a karjaim még mindig szorosan fonódnak apró teste köré.
Először alig akartam elhinni, hogy tényleg itt van és ez nem csak egy újabb álom, nem csak egy újabb képzelgés. Ha tudtam volna módot rá, hogy miként hozzam vissza, akkor biztosan megtettem volna, de úgy néz ki, hogy nagyon is élt és semmi baja nem volt. Nem értettem, hogy miként volt képes elhitetni velem azt, hogy meghalt, mert azt hiszem eddig életem legfájóbb pontja az volt, amikor elveszítettem őt. A könnyeim nem mű könnyek voltak a temetésén, ahogyan most se. Egyszerűen talán az, hogy láttam őt nem volt elég. Érezni szerettem volna, hogy tényleg itt van és nem fog átmenni rajta a kezem. Azt hiszem részben emiatt kezdtem elütni a mellkasát aprócska ökleimmel, hiszen mellette igazán kicsinek éreztem magamat, de ezt soha se bántam. Amikor végre a tombolásom első fázisának vége szakad, akkor a karjai köré fúrom magamat és próbálok megnyugodni. Biztos vagyok abban, hogy most úgy nézhetek ki, mint egy dedós, de most ez se érdekel. Egyszerűen alig tudom elhinni azt, hogy tényleg itt van, és újra érezhetem a védelmező illatát. A fejem a mellkasán pihent és minél kisebbre próbáltam összehúzni magamat. Éreztem gyengéd simogatását, de még jó pár percig az se tudott megnyugtatni. – Miért csináltad? Biztosan kitaláltunk volna valamit, hogy kijuss onnét…- mondom elcsukló hangom, majd amikor eszembe jut az az intézet, akkor még a hideg is kiráz és még inkább hozzá bújom. Fogalmam nincs arról, hogy mit tehettek ott vele azok után, hogy már a látogatását is megtiltották. Biztos vagyok abban, hogy nem lehetett könnyű neki ott, de próbáltam segíteni neki, viszont azt hiszem elbuktam és magára hagytam. – Sajnálom, hogy nem tettem semmit se. – mondom neki őszintén, mert részben saját magamat hibáztatom a történtek miatt. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, amikor megérzem a pusziját a fejem búbján. Követem a tekintetét, majd egy aprócska mosoly kíséretében megrázom a fejemet. – Nem, majd később, de köszönöm. – mondom neki barátságosan, majd egy puszit nyomok az arcára. Bármennyire is jó az ölelésében lenni, felállok onnét és le –föl járkálok egy darabig. A hajamba túrok, majd újra ránézek. –Mi történt veled? – kérdezem tőle kissé aggódva és megállok előtte. Szeretnék újra a karjaiban lenni, érezni azt a gyengédséget, ami árad belőle, de ugyanakkor mindig is szerettem azt az erőt érezni, ami szintén árad belőle.
Kezdőlap
• 