Még inkább kirázott a hideg, ahogyan felém címzett egy mondatot... hogy mire kényszerítene engem? Már ő is... egy beteg állat? Vagy pontosabban... MÉG mindig egy beteg állat... már akkoriban sem volt másképpen.
Szinte végigborzongtam, ahogyan elképzeltem, hogy valami hasonlót tesz velem, mint annak idején Oliver... és szinte éreztem legyengülni a végtagjaimat... a helyiség üres volt, csak mi hárman voltunk itt. De nem hagyhattam, hogy bántsa Damont... hiszen szerettem őt, a fene vigye el!
A teljes figyelmét Damonre fordította, és már remegett minden végtagom, a kezem-lábam, de megpillantottam egy vázát... és nem érdekelt, hogy mit fog tenni velem... engem csak Damon érdekelt, aki perpillanat szenvedett a karótól...
Egy pillanat alatt termett a kezemben a váza, hogy összetörjem Curtis fején, iszonyatos erővel, és míg ő egy kiáltással oldalra esett, leguggoltam a helyére, és kihúztam Damon hátából a karót.

Elena felé fordítottam a tekintetemet, miközben leguggoltam Damon barátocskám mellé és apróbb kis fecskendőket vettem elő a zsebemből. Remek időzítés, az imént mindenki rajtunk kívül elhagyta a helyiséget.
- Drágám, amíg szépen kérlek, addig fogd be a szád, különben megtanítom másra használni, és azt hiszem, azt te sem akarod! - néztem rá félreérthetetlenül célozgatva, hogy mire is gondolok. Ismertem a gyenge pontjaikat. Szegény védtelen lányt az a bizonyos Oliver már többször is bántotta ilyen szempontból.
- Nos, hol is tartottunk? - vakargattam meg a fejem búbját, még erősebben belenyomva a karót kedves barátunk hátába. - Ja igen. Kérem a kulcsokat. - meredtem rá.

- Ami a kocsidat illeti, bocs, de nem adom vissza. Két év alatt a szívemhez nőtt - tártam szét a kezem. - Hogy megöltelek? Azon körülmények között nem volt választásom. Akkor nem én voltam a gonosz, hanem éppen te. El akartad vinni Isobelt, ezzel szétrombolni a minimális családi illúziót is. Mert ezzel bántottad volna Elenát is. Ezt nem engedhettem, megértheted - vontam vállat, és kissé elfordítottam róla a tekintetem. Hiba volt. Mert a következő pillanatban a hátam mögött állt, és ahogy megérzem a karó fájdalmát a hátamban, a lapockáim közt, máris rongybabaként dőltem a padlóra.
- Rohadj... rohadj meg... - nyögtem. - Vedd ki, te barom állat... húzd ki ezt a nyomorult fát... - kaparásztam karommal a hátam felé, eredménytelenül.

Kirázott a hideg. Még inkább, mint eddig és szinte éreztem, hogy Curtis sántikál valamiben, hiszen túlzottan nyugodt volt ahhoz képest, hogy mikkel vádolta Damont.
És sejtésem beigazolódott... láttam a kezében megvillanni azt a karót, és ha nem mondja azt, amit, hát bizonyára felsikkantok. De... nem tehettem...mert ott volt kiszolgáltatva a karjai között Damon.
- Curtis... ne... ne bántsd... az már olyan régen volt - ráztam a fejemet, de a tekintetem szinte elborult a félelemtől, és felgyorsult a légzésem az idegtől. - Engedd el!

Sóhajtottam ennyit. Diplomatikusan csengett a hangja de erre fel is horkantam két falat között. - Miben lehetsz a segítségemre? Van egy tisztázatlan ügyünk, rémlik? - nyeltem le a falatokat, miközben letettem a tányért, de kezem még mindig azon matatott, míg másik kezemmel a zsebem környékére nyúltam, nem túl feltűnően.
- Először is: nálad van az én kocsim. Másodszor is: a vérem szárad a kezeden. Lassan két éve már, de még mindig véres a kezed. - mondtam, mintha nem is magamról beszélnék, és a következő momentumban már szorosan ott álltam a háta mögött, hogy a hátába vájjam a karót, amit az imént a zsebemben fogtam meg. - Ennyi a minimum! - sziszegtem a fülébe. - És ne mozdulj, ne ordíts, ha nem akarsz felkeltést okozni. A nejedre ugyanez vonatkozik. - vicsorogtam gonoszul a feleségére.

- Pedig a Lockwood birtokon rá is számítani lehet bármikor - vonogattam a vállam, majd csaknem félrenyeltem az italt, mikor megláttam ki érkezett köreinkbe.
- Curtis - mondtam, nem túl kedvesen, de nem is elutasítóan. Egyelőre jobbnak tűnt közömbösen viselkedni ezzel az alakkal. - Miben lehetek a segítségedre? - kérdeztem meglehetősen diplomatikusan.

- A Lockwood-ok értenek ahhoz, hogy elrontsák az emberek kedvét. Vagyis... egy igen . Méghozzá Benjamin Lockwood. Szegényt ma még nem láttam. Talán a sok nő már régen kiherélte, amiért egy bunkó nőcsábász - fintorodtam, és mosolyogv a ráztam meg a fejemet.
- Nem, semmi bajom. Jól vagyok - adtam egy puszit az arcára, de ekkor belém fagyott minden... mert meghallottam egy harmadik hangot is, ami túlontúl ismerős volt.
- Curtis... - motyogtam, odanézve rá.

(...)

Szinte ráéreztem, hogy hová kell jönnöm. Már csak azért is mert a drága jó Salvatore ölt meg. Messziről kiszagolta a boszorkány bennem. Utáltam is ezt a megnevezést. Én varázsló vagyok, az isten szerelmére!
- Máris mennétek egy kis rosszullét miatt? - szólaltam meg, nyugodtan lépve melléjük és pakolgatni kezdtem egy tányérra a kaját. - Azt hittem pedig, hogy most már ideje lenne beszélgetbünk, Salvatore. - szólaltam meg higgadtan.

- Csak elsőre volt fura íze - tettem egy olyan mozdulatot, mintha legyet hessentettem volna el. - Most már oké. Biztos a tetejére tették Lockwoodék a romlott buborékokat, hátha megmarad a pezsgőkészletük - mosolyogtam.
- De ugye jól vagy? Nincs szédülés, hányinger, hasonlók? Ha igen, azonnal hazamegyünk - aggódtam.

- Nem azért mondtam. CSak most éppen kavarog a gyomrom, és olyankor még... AZ IS hányingert kelt bennem - ráztam meg a fejemet, majd furcsán néztem az arcára, ahogyan beleivott a poharába.
- Miért lenne az? - vettem ki egy pillanatra a kezéből a poharat, és belekóstoltam, de nem éreztem benne semmi különlegeset. - Talán régebbi, mint azok, amiket eddig ittál - vontam egyet a vállamon. - Nem fogsz belehalni egy pohár romlott pezsgőbe sem - vigyorodtam el.

- Na kösz - morogtam. - Reggel még nem volt bajod vele. De jó, legyen... nem célzok rá többet - tettem le a tányért, majd felvettem egy pezsgős poharat. - Ha van alkoholmentes, kérhetünk - mutattam fel, és beleittam a gyöngyöző italba, majd elfintorodtam.
- Mi a fene, romlott ez? Kicsit fura íze van. Biztos képzelem - vontam meg a vállam, majd tovább ittam.

Megköszörültem a torkomat, ahogy a gyomromban valami kavaró érzést kezdtem érezni a szavai hallatán, amikor az orrom elé nyomta a tányért, és még mellé hozzáfűzött valamit, közben pedig célzatosan az ágyéka felé pislogott.
- Ne... ezt ne most elevenítsük fel, mert hányingerem lesz - ráztam a fejemet, és vettem egy falatot a lekváros süteményből.

- Gondolom, az az Erin - vontam vállat. - De hogy őszinte legyek, én már nem emlékszem, mit mesélt róla - néztem kissé bocsánatkérően Elenára, majd nevetve újra telepakoltam a tányért, és megálltam előtte.
- Válassz! Van kaviáros falatka, valami lekváros sütemény, kis bélszínfalatkák, ez isteni finom. Melyiket kéred? - lóbáltam a tányért az orra alatt. - Most olyan, mintha te lennél Delena, kiskorában. Apu megetet. Bár apu ma már megetetett... csak mással - néztem az ágyékom felé.

- Ez az az Erin, akiről John mesélt? Szerinted? - kérdeztem tőle, mintha ő tudna mindent. Ha nem, akkor meg... nem tud, de na... én sem vagyok már normális megint.
- Nem, nem vagyok úgy igazán éhes, ettől az egésztől elment az étvágyam - sóhajtottam. - De te megetethetsz - nevettem fel.

- Valahogy törvényszerű, hogy a bálok sosem mennek túl egyszerűen - vontam vállat. - Ebben rejlik a dolgok szépsége - vigyorogtam el aztán magam, majd kifelé füleltem.
- Nem, nem bomba. Valami féltékenységi dráma, ha jól hallom, bár már vége. A fickó, akivel Tatia jött, Erin férje. Miközben Erin együtt van Klaussal, aki ugye Tatia szíve csücske. Tudnak élni az Ősiek - nevettem el magam, majd leraktam az üres tányért.
- Alig ettél valamit - néztem szemrehányóan Elenára.

- Félek az ilyen buliktól. Hiszen tudod, hogy legutóbb mi lett belőle - sóhajtottam, ahogy eszembe jutott a pasi tapizós akció, de ekkor nevetve néztem, hogyan kezdett el enni. Jellemző, nem is Damon Salvatore lenne.
- VIssza fog jönni... méghozzá hamarosan - suttogtam Damon fülébe kedvesen, majd érdeklődve az ajtó felé néztem.
- Miről folyik a szó? Bomba robbant, vagy mi? - ráztam a fejemet.

- Ha megszületik a kicsi Emma, bevállalom, hogy otthon maradok a három gyerekkel, te pedig menj, és tarts egy igazi, csajos estét. Hívd el Bonniet, Carolinet, bárkit akit akarsz, csak érezzétek jól magatokat. Fiatal vagy még, szórakoznod is kell néha - mondtam Elenának, és kaviáros falatkákat pakoltam egy tányérra, majd tömni kezdtem magam.
- Az ilyen bulis piálások nem hiányoznak - mondtam aztán. - De a Grillben... ott egyedül érzem magam. Főleg, ha oldalra nézek - tettem hozzá csendben, de aztán elhessentettem a rossz érzéseket.
- Azért a régi vámpírok mindig fel tudják egy közjátékkal dobni a bulik hangulatát - mutattam fejemmel kifelé, ahonnan Klaus és a többiek hangját lehetett hallani.

(Birtok)

Már fogyott a tálcákról a sok kaja, és ennivaló, amikor mi ideértünk. - Olyan kár, hogy én nem ihatok alkoholt... - sóhajtottam fel. - Tudod, az ilyen bulik annyira hiányoznak. A csajos esték, a pletykák... ahogy gondolom, neked is hiányoznak - suttogtam, de nem akartam kimondani Rick nevét.

Az ebédlő