Share | 
A topik címe: Underground the Club

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 24, 2015 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

- Azért ez nem ilyen egyszerű - motyogom ahogy azt mondja, Gwen őrült volt, ha nem akart engem. Őrültnek épp nem nevezném, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért nem akarja a segítségemet, és a társaságomat maga mellett. Ennyire meggyűlölt volna minden férfit azért, amit egy szemétláda tett vele? Szívesen megkérdeznék bárkit, aki talán képes lenne jobban látni a dolgokat harmadik szemszögből, de hallgatok. Bármi is történt, és bárhogy is történt, nem alázom meg Gwent senki előtt azzal, hogy elmondjam a nyomorát és a szégyenét.
- Hidd el, nem kívánok neki rosszat. Túl nagy a nyomás most rajta - túrok a hajamba, aztán italt öntök magamnak, még mielőtt újra belesajdulna a fájdalom a szívembe, és a pultra borulva kaparni kezdeném az évtizedes, söritta fát kínomban. - De mindegy. Ez az én dolgom, nekem fáj, és kész - vonom meg aztán a vállam, mintha nem érdekelne az egész. Pedig nagyon is érdekel, csak épp nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
Gondolataimból az ránt ki, ahogy megdicséri önmagát. Megrezzen az ajkam, és hunyorogva nézek rá.
- A szépség és az ész általában nem jár együtt, de úgy tűnik, te kivétel vagy - bókolok. - És ehhez a kettőhöz hozzájárul a roppant szerénység is - hajolok közelebb, hogy immár így nézzek a szemeibe. Az íriszében ott csillog valami, az alkohol mámorán is túl, és ez roppant hatással van rám. Ahogy pedig ajkaival megérinti az ujjamat, ahogy a szem mogyorót a szájába ejtem, kezdem úgy érezni, hogy talán lehetek olyan szerencsés, hogy nem a kanapén kell töltenem az éjszakát.
Aztán ezen reményeim hamvába is halnak a következő másodpercben.
- Biztosíthatlak, nem vagyok gyáva - szögezem le. - És tahó sem. Na jó, néha igen... veled nem lennék az. Tudtommal most sem vagyok. És nem vagyok olyan fajta sem, aki tárgyként kezeli a nőket. Szívesen hoznék most tanúkat az állításom alátámasztására, de be kell érned a szavammal - rázom meg az üveget kissé csalódottan, mert már csak elég kevés whisky lötyög az alján. - De mint mondtam, tisztességtudó vagyok. Nem kényszerítek senkit olyasmire, amit ő nem akar. Tisztelem a nőket, még az egy éjszakásokat is. De egyvalamiben nagyon is igazad van. Te tényleg más vagy. Nem tudom miben, és hogy miért, de érzem. Itt benn - bökök a mellkasom tájára. Igen, valami van ebben a lányban. Valami plusz, ami egy átlag farkasból hiányzik. Ha közeledne a telihold, tudnám mire fogni ezt az érzést, de így csak tanácstalanul hallgatok, ugyanakkor ezzel a titokzatossággal egyszerűen az ujja köré tud tekerni. És kissé meglepve veszem észre, hogy ez egyáltalán nincs ellenemre. És hogy ezt tudomására hozzam, felemelem a kezem, és lágyan cirógatni kezdtem a pulton heverő kezét, miközben hosszan, és mélyen fogva tartom a tekintetét.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 26, 2015 2:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Chriest & Leslie

I'm only drinkin' me lonely tonight... or not?

Csak a véleményem mondtam el, és mégis kisebb fajta tesztnek vetettem ezzel alá. Valóban sokat jelentett neki az a lány. De sajnos azt kell mondjam, mindenki életében legalább egyszer megfordult már a nagy ő és eséllyel el is hagyták már legalább egyszer. Ha pedig ez a kettő kéz a kézben jár, az már eleve egy lelki törés. Milyen gondolataim lesznek, még magamon is meglepődöm. Én, aki mindig egyszerűbben űzte el a férfiakat, mint ahogy felcsípte őket.
-Ja, ez élet szívás. Sajnálom.-hangom egy pillanatra érzésekkel teli lesz, megtört, és nagyot nyelek, hogy ne kezdjek el rágódni én is, és a fagyosodni látszó hangulat ismét elkezdjen forrni. Az önzetlensége és a tiszta szíve már megnyerő, és szinte csodálom, hogy a rövid kis történetből megismert lányra még képes így tekinteni. Nem kicsinyes vagy önző vele szemben, vagyis nem jobban, mint kellene, hogy az legyen.
-Ha egyszer valaki megkérdezi tőlem, hogy ki ragadta meg lényem egy részét a legjobban, akkor azt fogom mondani, hogy egy Chriest nevű fickó két whiskey között egy Underground klubban.-ahogy közelebb hajol, szinte érzem a bőröm perzselő leheletet, ami mellett elenyészik az alkohol szaga, vagy a hely mocska. Most egyik sem érdekel, de úgy nézek szemébe, mintha abból akarnám kiolvasni, mire gondol, és ez később sem fog változni.
Kérdez én pedig készségesen, de kellő sejtelmességgel válaszolok, végül a maga javára fordítja az egészet, és elkezd felállítani egy egyenletet arról, ő milyen is. Elnevetem magam, de tekintetem nem modul el egy percre sem, továbbra is őt fürkészem velük.
-Ugye tudod, hogy minden pasi ezt mondaná, pláne, ha akar valamit?-vonom fel szemöldököm az olcsó mentségen, amit kreált, majd vállat vonva hozzá teszem.-De azért megfogtál, mert tudok neked hinni. Ez máris egy előny.-kacsintok rá, és tekintetem csak akkor szalad más irányba, amikor megérzem ujjainak érintését kezemen, mire ajkaimba harapva fordítom felé tenyerem. Pár centivel közelebb hajolok hozzá, és  próbálom állni a tekintetét, sikerül is.
-Itt elfogyott a pia, még ha maradt is pénzed, nem hiszem, hogy szükséged volna még egy körre. Inkább egy ágyra, hogy kipihend magad.-hiába az éber tekintet, az alkohol okozta kábulattól mégis fakónak tűnik a rám meredő barna szempár. -Holnap pedig kitalálhatod, mihez akarsz kezdeni.-javaslom neki, de tekintetét továbbra sem eresztem, kezem sem mozdítom, a szavakat pedig szinte suttogva mondom ki. Egyértelmű, hogy mit akar, hogy azt is tudom, hogy én mit akarok, az ajtóig érve pedig ki is fog derülni, hogy a kanapén túl engedem e vagy sem. Persze neki erről a tervről nem sok tudomása lehet, mondhatni semmi. De nem venném jó néven, ha holnap arról olvasnék, hogy hullát találtak nem messze egy kocsmától, vagy valami hasonló.




||music:Whiskey In The Jar|| words: 428 || note:  :033:
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 26, 2015 4:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

- Az élet szívás - értek vele egyet, aztán visszagyűrök a mellkasomba egy keserves sóhajtást. A mi fajtánk számára meg végképp az. Nem konkrétan a farkaslétünket értem ezalatt, hanem a tényt, hogy aki a mocsokba meg a nincstelenségbe született, ne is akarjon kimászni onnan. Aki rossz csillagzat alatt él, ne ágáljon ellene, mert még rosszabbul jár, mint egyébként. Lám, én megpróbáltam, és mit értem el vele? Semmit a világon. Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Egy koszos, füstös lebujban, és ezzel a kör vissza is tért önmagába.
- Szóval azt mondod, megragadtalak valahol mélyen odabenn? - mondom halvány mosollyal. - Vehetem ezt úgy, hogy nem bánod, amiért ideültél mellém, és megosztottad velem a társaságodat? - kérdezgetem tovább. A szemében valami különösen csillogó fényt látok. Nyilván meg van róla győződve, hogy az önfényezésem csakolyan, ami minden pasi sajátja. Na ja, hát senki nem fog nem túl szép dolgokat állítani magáról.
- Bármelyik pasival akadtál volna itt össze, mind azt bizonygatná, hogy ő a szőke herceg. Tisztában vagyok ezzel - dünnyögöm. - A különbség annyi, hogy én nem hazudok neked. CSakugyan olyan vagyok, ahogy állítottam. Majd meglátod, feltéve, ha adsz alkalmat a bizonyításra - mormolom, aztán kissé megbillenek a széken. A francba. A totális részegségtől ugyan még marha messze állok, de néha kellemesen meglódul velem a világ. Annak ellenére, hogy csaknem egy háromnegyed üveg whiskyvel én magam végeztem, nem álltam fejre. Hihetetlen, hogy az egész elcseszett életemnek a koronája az, hogy még berúgni sem tudok normálisan.
Félrebiccentem a fejem, és így nézek rá. Állja az érintésemet, nem húzza ki a kezét az enyém alól. Sőt, elhúzza előttem a mézesmadzagot. Persze, nem kell hogy olyan dolgokat lássak bele, amik talán nem is léteznek, a célzása az ágyra talán tényleg nem takar semmi mást, csak egy jókora alvásra tett ajánlatot. Ha így van, nem fogok ágálni ez ellen. Azt hiszem, egy jókora pihenés sem fog megártani nekem. Ennek ellenére reménykedem, hogy ennyi idő alatt levettem a lábáról annyira, hogy nem fog ténylegesen a kanapéra száműzni az éjszaka. Vagy reggel nem dob ki, ha átmászom mellé. Nos, ahogy majd a helyzet adja.
- Ha ez akart lenni a végszó, hogy ideje indulni, benne vagyok - tolom a pultos elé az üres üveget, aztán zsebre vágom a százasból visszajárót. Örömmel és meglepve tapasztalom, hogy képes vagyok viszonylag biztonságosan járni. Ha a motoromra ülök majd, szárnyakat kapok, hiszen úgy össze vagyok nőve azzal a géppel, mintha csak a talpam alá nőnének kerekek, mikor a nyeregbe pattanok. Abban már csak reménykedem, hogy nem fogunk útközben zsarukkal találkozni.
- Akkor azt mondom, menj előre, és mutasd az utat - hajolok oda Leslie-hez, és alig egy centiről duruzsolok a fülébe úgy, hogy leheletem megbirizgálja a bőrét. - Követlek, mint egy hűséges farkas. Ígérem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 26, 2015 5:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Chriest & Leslie

I'm only drinkin' me lonely tonight... or not?

Az a baj, hogy nem igen volt alkalmam megismerni az élet más oldalát. Mindig jött valami, ami jól képen törölt, hogy leszállhassak a mocsokba, mert a földön álltam ugyan két lábbal, de megszoktam volna azt, hogy nem kell folyton az előre haladáson gondolkodnom. Csak egy kis pihenés, mikor az életem nem forog kockán, mikor nincs mit csinálnom. Vagy nem rágódok az ismeretlen családom létezésén. az élet nem szívás, hanem konkrétan egy elcseszett valami, ami mindenkinek ugyan olyan véget tartogat.
-Valamit igen. De nem vagyok ennyire könnyen behatárolható személyiség. Ne zárj valami kalitkába, míg nem ismersz.-figyelmeztetem, de hangom bájos, olyan kedvességgel szól, hogy meghazudtolom magam. Valóban utálom, ha valaki megmondja, milyen vagyok. Hangulatember voltam, ezt tudtam. De távolról sem hiszem, hogy ennyi lennék. De ennek a filozófiájába nem most kellene belefogni.-Ezt inkább úgy mondanám, hogy nem bántam meg, hogy nem képeltelek fel az első mondatod után.-kacsintok rá, mert valóban viszketett akkor a tenyerem, de szépen elillant ez az érzés. Túl szépen, és nem bántam. Egészen jól esett a társasága, hogy nem játszotta az agyát, nem mondott olyasmit, amit mindenkinek, amit minden pasi elsüt, ha meg akar dönteni egy csajt. Még ha ez is volt a fő célja, legalább nem kötötte úgy az orromra, hogy a kedvem is elmenjen az egésztől. És most itt nem csak a lepedőakrobatikáról beszélek.
-Nem akartam bármilyen pasival összeakadni, és a mázlid, hogy te pont nem vagy bármilyen pasi. És remélem, hogy megláthatom.-mosolyom magabiztos, és valóban őszintén szólalok meg. Kíváncsivá tett, és az alkoholmámoron túl is szeretném látni, hogy milyen. Hogy valóban ennyire egyszerű, ha merészséget kockáztatva is, de kijelenthetném e róla, hogy valóban az esetem. De egyenlőre erre dől a mérleg.
Szinte oda kapnék a kezéhez, mikor megbillen, mert farkas énem van annyira erős, hogy megtartsa, de mégsem teszem, nagyfiú és az önbecslését, hogy egyedül is meg tudja ezt oldani, nem akarom lerombolni. Addig volt jó, míg ennek birtokában volt.
-Igen, ezt végszónak szántam.-mosolygok, majd figyelem, hogy közelebb hajol hozzám, és szavai hallatán még szélesebb lesz mosolyom. Úgy fordulok, hogy ajkai enyémtől pár centire legyenek, de nem rontom el a pillanatot.-Pont úgy fogsz követni, mint egy farkas. A hűséged pedig majd bebizonyítod.-engedem el kezét, magamra kapom a dzsekim és könnyed léptekkel, még ha kicsit szédülve is, de elindulok a motorom felé. Nem voltam a pénzeszsák típus, minden pénzem a motorom volt, ha nem maradt semmim. Azt viszont sosem adtam volna el semmi pénzért. Magamra kapom a bukót és a mérföldek óta társamként követő motorra pattanok. A motor felzúg, és magam mögé pillantok, hogy valóban olyan hűségesen fog e követni. Széles mosollyal indulok el, kihasználva a sebességet az üres utcákon, a külvárosi motel felé, ahol a szobám bérelem.Alig tíz perc múlva állítom le a motort, és várom, hogy ő is csatlakozzon hozzám. Belépek a szobába, és ledobom a kabátom a kanapéra.



||music:Whiskey In The Jar|| words: 461 || note:  :033:
▲▼


|Folytatás itt: http://diariesfrpg.hungarianforum.com/t5097-leslie-lakasa#251550 |
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 10, 2015 7:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

vincent & luca
you did something what is wrong

Mikor akad annyi pénz a zsebemben, egy-egy éjszakára kiveszek egy motelszobát a város szélében, de nem igénylek nagy kényelmet. Miután árva lettem, hozzászoktam ahhoz, hogy nincs semmim, csak a tehetségem, a furfangos agyam és az, ahogyan rafináltan képes vagyok felhasználni mindezt azért, hogy ne legyek két nap múlva a címlapon, mely szerint kivéreztettek egy klub melletti sikátorban. Napról napra élni sokak számára elképzelhetetlen ebben a nagy mennyei paradicsomban, bár beismerni azt, hogy léteznek szegények is, és minden városban akad egy olyan rész, amelyről süt a szegénység, már luxus. Ez a valódi luxus. Közömbösek lettünk egymás irányában, mindannyian csak azt akarjuk, ami önnön érdekeinket szolgálja. Ha viszont valaki megszán, vagy pénzzel vagy étellel, még ha utóbbi nem is esik nehezemre hogy beszerezzem, hát nem magamnak tartom meg az egészet. A szegények, az otthontalanok jobban összetartanak mint a nagyvárosi újgazdagok, és emiatt nem akarok innét kitörni soha. A művész lelkem visz előre, és teljes tudatában vagyok annak, hogy a festők nagyjából akkor lesznek elismertek, ha már meghaltak. Van Gogh például holtáig festett, ahogyan jó pár kortársa is. És ha ez kell ahhoz, hogy boldogan élhessek a halálom után, hát legyen.
Csak zenélni akartam. Kaptam is felkérést estére. Vagy inkább... kikönyörögtem magamnak, hogy adjanak egy lehetőséget. Túl jól sikerült.
Már volt bennem ital. Nem akartam én semmi rosszat... nem is kellett volna ilyen állapotban belekötnöm a fickóba, de nem tudtam megfeledkezni a tényről. Már az előbb is láttam az arcát, s tuidtam, hogy miféle. A hozzá hasonlóknak örömet és élvezetet okoz egy olyan félelme, mint amilyen én is vagyok. Holmi ember, kis ember a tágas palettán, egy a sok közül.
- Nem. De én ismerlek. - Szinte köptem a szavakat. Mérget éreztem a gyomromban, amely ihatott az egész szervezetemre. Ezért gond, ha már máshol megkezhdjük az alapozást, ez lesz belőle. Pedig tőle aztán tényleg féltenem kellene az életemet... hisz lássuk be, elég kevés az esély arra, hogy elenged azzal a szöveggel, hogy menjek festegetni a híd alá. - És ismertél valakit, aki számomra a világot jelentette. - Kezeim akaratlanul is kúsztak felfelé, hogy taszítsak egyet a mellkasán, habár ezt nem vettem tervbe előre. - Mit ártott ő neked? Nyavalyás vérszívó! - Szavaimon érezhette, hogy az alkohol nagyban dolgozik bennem. Rögtön a lényegre is tértem. Nem szerettem a köntörfalazást.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 13, 2016 1:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mabel & Andrew
Bárhol felismerem ezt az illatot. Pézsma és jázmin némi szegfűvel, rózsával és málnával keverve. Egyszerre édes és fűszeres, tömény mégis falni vágyik az ember. Már az amelyik nem ismeri a gazdáját. Évekig kevertettem ki ezt az illatot csak neki. S most mikor megérzem, felfordul a gyomrom tőle és az emlékek hadától amit kivált ez az illat, ez a nő. Gyűlölöm. Minden izmom megfeszül. Eleresztem a szerencsétlent akit az éjszaka elém vetett a téli hidegben, a club zárt kertjében. A bestia elé akivé Mabel miatt váltam. A gyilkos elé aki nem képes lemondani a vérről ami eltölti éhes gyomrát. Tekintetem  elfordítom a félig hulláról aki lábaim elé hull. Életben hagyhatnám sőt tudom, hogy ezt kellene tennem. Azt is, hogy ha Nadiya vagy drága húgom Alana így látnának, megvetnének és szörnyetegként tekintenének rám, akinek se szíve se lelke nincsen. Sötét árnynak csupán amit Mabel teremtett és faragott mint kőszobrot a mester és a rajtam végigfutó művészi ecsetvonások és barázdák belém égett billogként jelzik hovatartozásomat. Illetve jelezték addig a napig még legyőztem Mabelt és megszabadítottam magamat létének minden mocskos és férgektől teli lététől.
Felkészülök a nőre mielőtt mellém érne. Nincs olyan isten földön és égen ami megmentheti tőlem ha ma éjszaka felhergel. Nem elég, hogy megzavart vacsorám közben még létével is nyűgként szakad nyakamba mert Alana és Nadiya túl jók és kegyesek voltak ahhoz, hogy engedjék, végezzek vele. Pedig azt kellett volna. Letépni Mabel fejét a patkányok közé hajítni a nő testét, hogy végre kiteljesedhessen abban ami igazán ő. Patkányeledel. Nem több. - Azt hittem elég világos voltam, amikor azt mondtam, hogy soha többé nem akarlak a városban sem látni. - fordulok végre vele szemben és tekintetemben szemernyi gyöngédség sincs a nő felé. Én tudom, hogy ez a nő itt előttem rosszabb, mint maga a sátán. Tudom, hogy nincs benne semmi szánni való és a testéből sem tudnám kitépni a szívét ha akarnám mert szent meggyőződésem, hogy nincs neki. - S lám mégis itt vagy és megzavarsz. - megcsóválom a fejem. Tudom, hogy féktelenül gyűlöli, hogy nincs ereje ismét felém kerekedni, hogy elvesztette az egyetlen valakit aki miatt mellette voltam, amivel fogva tudott tartani. S az illata az undortól egészen a közös vérmocskos nászokig elrángat magával. Mellette szörnyeteg vagyok. Lélek nélküli árny, fenevad nem több. Nadiya mellett ismét emlékszem, milyen embernek lenni. S Alana pedig visszavezet majd önmagamhoz tudom. Az árnyak nélküli fél emberhez aki vámpírként még lehetek. A boszorkányhoz aki a természettel és nem ellene dolgozik. - Javaslom bölcsen válogasd meg a szavaid kedvesem ha csak nem akarod holtan végezni. Most nincs itt senki aki emgmenthetne. - megvetéssel telve nézek végig alakján és letörlöm az államra csöppenő vércseppet.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 20, 2016 2:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

Persze, hogy követtem. Azt hitte eltűnhet előlem, büntetlenül élheti az életét azok után, hogy a gondoskodásom, odaadásom ellenére hátat fordított nekem é megfenyegetett? Nem tűröm az árulást, annak a bemocskolását, amit ajándékként szántam. Örök életet kapott tőlem, halhatatlanságot,
egy igazi csodát és ő eldobná ezt magától? Egy eszményképért, amit a húga személyére vetített és egy hamvas szépségért, aki bármelyik pillanatban meggondolhatja magát? Tegye. Olyan könnyű szívvel, amilyet csak megengedhet magának, de azt nem tűrhettem, hogy engem taszítson az általa létrehozott pokolba. Hogy fenyegessen, az életemre törjön, amikor éveket pazaroltam a csinosítgatására, faragására, mesterművé tételére. Elbuktam, ám nekem is megvolt a lehetőségem az ő elpusztítására és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megkapjam a saját elégtételemet. Nem az zavart, hogy elhagyott... nem kötődtem hozzá azon a szinten, amelyiken akár a légzőrendszerem is felmondta volna a szolgálatot a hiánya miatt. A hálátlanság dühített.
- Naiv kisfiú vagy, ha azt hitted, megrémülök a szavaidtól. Mindig is az voltál. - Közelebb léptem hozzá. Nem rejtőztem, hagytam, hogy észrevegyen és halovány mosoly ült ki a szám szélére. A lábai előtt heverő testben alig volt élet, küszködött az ezen a világon eltölthető másodpercekért és különös jó érzéssel töltött el Andrew felém mutatott reakciója. Gyűlölt. És én szerettem, hogy utált. Dacolt velem, megvetett, a halálomat akarta és ölni tudott volna azért, hogy én vergődjek előtte, nem az a férfi, akiből evett. Milyen tökéletes... és mennyire veszélyes gondolkodásmód. Nélkülem soha nem jutott volna el idáig.
- Ne fogd vissza magad. Ugyan ki tudná meg, hogy rám támadtál? - Mutatóujjam végigcsúszott arcán, ami évek óta nem öregedett és csupán a mimikája hordozta az irántam tanúsított negatív érzelmeket. - A húgod? Ő még vegetál. Megmentetted, de nem az igazi, ugye? Nem az, akire emlékeztél, az évtizedes álom elvett belőle valamit, ami annyira hiányzott neked és amiről azt hitted erőt adhat. - Kezem közé kaparintottam az erős állkapcsot, tekintetemet az övébe mélyesztettem. Micsoda tűz, hogy mondhatja, hogy semmi jót nem okoztam neki? Dühtől szaporább pulzus, megnövekedett adrenalinszint. A világot is képes lenne leigázni, ha akarná. - A kislány, akit te juttattál az ízléstelen kórházi paplanok közé? - Vöröslő ajkaimon vegetáló mosolyom kiszélesedett. Az alma jobban hasonlít arra a bizonyos fára, mint gondolná.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 19, 2016 12:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mabel & Andrew
Most először elvigyorodom. - Ó, nem kell félned a szavaimtól mon chérie, azoktól nem. - ökölbe szorulnak ujjaim és csak ki kell mondanom a szót, máris eltűnik a szeme elől a haldokló férfi. - Jobb ha megtanulsz félni attól, amit annyira szeretsz Mabel. - utalok itt a hatalomra és az erőre amit visszanyertem egy boszorkánynak hála és amivel képes vagyok olyan kínokat okozni a npnek amitől menekülőre fogja... vagy legalábbis befogja a száját, az biztos. Most azonban még nincs itt az ideje annak, hogy ismét demonsrtáljam rajta az erőmet. Ígéretet tettem és be akarom tartani a szavamat. Az a két nő túl fontos az életemben ahhoz, hogy egy olyan patkány miatt mint Mabel, fájdalmat okozzak nekik. Ezért sosem tudhatják meg, hogy ma éjszaka a véréhség fenevadjává torzultam. Undort ölt arcom amikor hozzámér. Tisztában vagyok miféle álszent szörnyként tündöklök most a tekintetében, hiszen az a romlott undorító szörny vagyok akit megteremtett magának és tudom, hogy dorombol benne az elégedettség, ahogy vértől mocskos ajkaimat figyeli. Felmordulva lököm el kezét, mint valami fertőzött piszkot. - Ó, tudom mennyire élveznéd ha neked esnék. - ciccenek fel majd a varázslatot megszűnteteve emelem meg a férfit és taszítom a falnak. Tekintetem az övébe vésem és megharapva csuklómat itatom meg annyira, hogy magához térjen. - Hazamész. Holnap reggel felhívod a főnöködet és beteget jelentesz. A napot otthon töltöd és kipihened magad. Ma egy kicsit felöntöttél a garatra, sok volt a sör a haverokkal. - A férfi elismétli minden szavamat aztán elengedem. Ha Mabel mozdulna, ha ez a megálkalkodott nő meg akarná támadni éjszakai áldozatomat, akkor pokoli fájdalomban részesítem... de azt gondolom, nem fog elmozdulni mellőlem. Nem véletlen van itt és nem véletlen szólított meg. Nem lenne ilyen módfelett ostoba hacsak nem akarna valamit. - Nem vettél el belőle semmit. Épp olyan ragyogó és épp olyan tiszta, amilyen te soha nem leszel. - megvetem ezt a nőt. Gyűlölöm. Hányingerem van a közelében és már na gondolattól és elborít a düh, hogy ismét a húgom vagy Nadiya közelébe férkőzzön ez az átkozott bestia. Ismét hozzámér és ezúttal engedem. Hagyom had gondolja, hogy képes még bármit is elérni bennem. S aztán elszakad a cérna. Megragadom és a falnak taszítom. - Mit tudsz te bármiről is? - kérdem dühösen és legszívesebben kitépném a nő torkát. Mire észbe kapok ujjaim már nyaka köré fonódnak, tekintetemben halálos fenyegetés és eltökéltség lapul meg. - Bármelyik rohadt pillanatban képes lennék megfosztani attól az aszott szívedtől. - elvesztettem türelmemet. Épp csak, hogy szűröm a szavakat fogaim közül. - Nem érdemelsz mást, mint halált. Te sem vagy képes mást adni csak halált. - hirtelen nyílik a kertre vezető ajtó és két fiatal nő hangja ránt vissza a józanságba. Nem. Ígéretet tettem. A szavamat adtam, hogy nem ölöm meg Mabelt. Arról viszont nem volt szó, hogy nem okozok neki fájdalmat ha bármivel is próbálkozik. Elhátrálok és mély levegőt véve csillapítom vérszomjamat Mabel irányába és hagyom, hogy az erek eltűnjenek arcomról. - Takarodj. - sejtem, hogy ennyivel nem úszom meg, hogy nem fog magamra hagyni. Ó, nem. Egyenesen élvezi, hogy ezt hozza elő belőlem.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 21, 2016 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

Láttam a vigyort az arcán és ennyi tökéletesen elég volt. Megfelelően prezentálta azt a személy, akivé mellettem vált, mivel amikor megismertem nem volt más, mint egy nyálát csorgató, egyszerű fiúcska. És most? A halhatatlanságért felelős vér csörgedezik az ereiben, az én vérem. Én tettem azzá, aki és akivel eddig ki volt békélve, de most már gyűlöli. Nekem pedig mindkét verzió megfelelt: amíg nem zavarta a vámpírlét, az örökkévalóság és a kegyetlenség, a játékok, addig jó partnerem volt, az idő csak úgy repült mellette és élveztem minden pillanatát... most nézhetem a szenvedését, azt, ahogyan még inkább belelovalja magát abba az általa fertőnek tartott létbe, amelyet megvet és olyanná válik, mint akit a legjobban gyűlöl. Ez a valaki én lennék. Ennek a gondolatnak a hatására húzódott mosoly az én ajkaimra is.
- Édes, drága Andrew... hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mulattat az ostobaságod, vagy éppen ellenkezőleg, inkább szánalmat érzek irántad. - Néztem rá, miután lenyaltam az ujjaimról a férfi körmeimre került vérét. Ínycsiklandó. Természetes, hogy nem tudott ellent állni a csábításnak. - Meg kell mondjam, hogy az álomvilág, amit felépítettél magadnak a sajátos módján eléggé lenyűgöző. - Nem hatott meg a velem szembeni szóhasználata, a szitkozódás és a távozásomra való nem túl elegáns felhívás lepergett rólam, bármiféle szívbaj nélkül léptem ismételten közelebb hozzá. Nem állt szándékomban átkiabálni az egész területet csak azért, mert ő fogócskázni óhajtott. - Egy utópia, amiben te, a húgod, aki éppen olyan, mint régen volt és a szerelmed egy gyönyörű családként éltek együtt, aminek nem árthat senki és semmi, a végsőkig összetart és semmi, még a te kórságod sem bonthatja meg az egységét? Meseszép. Elismerésem, tényleg gyönyörű lenne. Ha létezne, még meg is hajolnék a kialakítója előtt. - A mosolyom kacajjá fajult, jóízűen nevettem fel. Ismét csak egy szó jutott eszembe, amit már használtam vele szemben: szánalmas. - Nem veszed észre, hogy a történet több sebből vérzik? - Kérdeztem tőle. Nem akartam kiteregetni előtte a saját lapjaimat, anélkül is képes voltam benne megforgatni a jelképes tőrt. Elvégre ahogy ő közölte, én másra sem vagyok képes csak arra, hogy pusztítást adjak ajándékba a másiknak. - A húgod jelenleg azt sem tudja, hogy elő-e vagy halott. A szerelmed egy önmagát definiálni képtelen, zavart fruska, míg te... egy szörnyeteg vagy. Éppen olyan, mint én. - Közöltem vele a meglátásomat, ami minden bizonnyal az ő legnagyobb félelme volt. - Én legalább nem próbálom becsapni magamat. De te az előbb is ezt tetted, drágám. - Utaltam a férfira, akit útjára engedett, persze csak miután jócskán megsebezte. Mi ez, ha nem álszentség?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 06, 2016 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mabel && Andrew

Persze a bestia marad, előrébb lép, közelebb, minél közelebb, mintha csak testem nem létező melegét keresné pedig jól tudjuk mind a ketten, hogy ő lopta el tőlem. Egykor a leggyönyörűbb nő volt a számomra, most pedig a legocsmányabb szörnyeteg amit a földre okádott a sors, isten, akármi is legyen ami megteremtette. - Te szánsz engem Mabel? - rajtam a röhögés sora. A képébe bele. - Te nevetsz rajtam? - a düh mi előtört most visszatért a hús rabságába, befészkelte magát ismét a bordák közé és megszelídülve pihen. - A halhatatlanság remek ötletnek tűnik, míg rá nem jössz, hogy magadra maradtál. - kezdek körözni, lassú, ráérős tempóban, laza léptekkel, szinte már érdektelenül pillantva a nőre, mi ma estém elrontója… vagy ha úgy akarom az éjszakám legnagyobb szórakozása lesz. Elvégre is… miért ne használnám ki azt, hogy jóval erőteljesebb vagyok nála? - A tükröd szerint sem te vagy már a vidék legszebbike és ezt nem bírod elviselni. Igaz, Mabel? Akkor sem bírtad ezért elvetted tőlem a húgomat. Azt hiszed én szórakoztatlak téged? - megállok és felemelem egy ujjam, jelezve, hogy hallgasson ha beszélni óhajtana mocskos kis ajkaival – Épp ellenkezőleg mon chérie. Elismerem egy pillanatra sikerült előugrasztanod a szörnyet amit teremtettél. - intek nemet helytelenül mutató ujjammal és felciccenek. - Több, mint hatvan évet töltöttem melletted. Tényleg olyan ostobának tartasz, hogy bármi -féle információhoz juttatlak velük kapcsolatban? - vigyorogva körözök tovább, figyelve rá, hogy a két nő épségben visszatérjen a buliba. Ha Mabel támad, akkor ez erőmmel állítom meg. Erős vámpír, ez tény s való de én erősebb vagyok nála, boszorkány létemnek köszönhetően. - Igazán elragadó, hogy kiskutyaként követsz napok óta. - mordulok oda – Ami pedig az álomvilágomat illeti. Nem, valóban nem tökéletes. Igazad van. Ha én teremteném meg és tökéletes lenne, nem vérezne egy sebből sem, akkor te halott lennél. Két halandó könyörületének hála lehetsz életben. Egy magad fajta nőnek biztos nehéz lehet ennyire szánalmasan élni, az utcán, a patkányok között a helyed. Sajnálatos, hogy meg tudod igézni a hotelek recepciósait. Szégyen lenne, ha valaki mondjuk tenne róla, hogy vérdíj legyen a fejeden… vagy, hogy jelentsék épp merre és hol vagy aztán essenek neked. Persze aztán ott van a gyűrűd is Mabel… - elhúzom a számat. - Igazán kellemetlen lenne ha kint rekednél a napon mert a boszorkányok tettek róla, hogy elpusztuljon ami megvéd. - Megrántom a vállam. - Persze, mindez csak annak a kérdése, miképp moderálod magad. - gyűlölöm. Minden szavamból érződik, minden mozdulatomból süt. Nem értem ki képes szeretni ezt a nőt. Illetve persze… kivéve a másik gyermekét. - Haydent pedig üdvözlöm. - teszem fel a pontot az i-re. Igen, tudom.



||music:zene|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 20, 2016 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

A szavai nem hatottak meg. Láttam, hogy mozog a szája, a hangja mégis elrepült mellettem úgy, hogy tudomást sem vettem róla. Nem hagytam, hogy az ő véleménye határozzon meg, ez lett volna a legnagyobb ostobaság és a legszánalmasabb dolog, amit az életemben tehettem volna. Andrew teljesen kifordult abból a csodából, amit belőle teremtettem jó pár évtizeddel ezelőtt. Maga volt a makulátlan tökéletesség, amelynek minden centije passzolt ahhoz a képhez, amit megálmodtam. Ideális partner, remek szerető, hűséges társ, teljesen az én képemre formáltam és nem hittem volna, hogy éppen ő lesz az, aki egyszer megelégeli a jótékonyságomat és ott próbál belém rúgni, ahol ér. Szerencse, hogy soha nem voltam annyira naiv, hogy bedőljek az évek szépségének és elhiggyem, a fennálló állapot maradandó. Elég időt töltöttem már el ezen a bolygón ahhoz, hogy tudjam, egyszer minden véget ér. Az is, ami öröknek tűnik: sőt, öröm, hogy a vég, mint egy bárd leng a fejünk felett, különben minden túlságosan unalmassá válna. Köszönettel is tartozhatnék Andrew-nak, amiért véget vetett kettőnk szövetségének. Itt volt az ideje valami újnak, ám előtte a felettébb udvariatlan zárásért bűnhődnie kellett a hálátlan volt férjemnek.
- Soha nem fogunk dűlőre jutni, kedvesem. – Szólaltam meg, miután abbahagyta a pocskondiázásomat. Ha nagyon a szívemre vettem volna, talán már a síromat is áshatná, annyira szomorú lennék. De így csupán annyit ért el, hogy a halovány félmosolyom nem hervadt le az arcomról. – Ugye azt nem felejtetted el, hogy míg talán a húgod a véri kötelék miatt elviselné, mivé váltál, addig az újdonsült barátnőd bármelyik pillanatban hátat fordíthat neked, ha rájön, hogy valójában egy szörnyeteg lakozik a jóképű arc mögött. Látott már igazán elemedben? Megmutattad neki, mire vagy képes? – Érdeklődtem kedvesnek tűnő hangon, de ismerhetett már annyira, hogy puszta rosszindulat és gonoszság játszott bennem, semmi más. Élvezettel fogom végignézni, ahogy tönkreteszik egymást. Idővel úgyis fordul a kerék és felszínre kerülnek azok a nyavalyás emberi problémák, amik abból a fránya nagy szerelemből adódnak, amit egymás iránt éreznek.
- Fenyegetőzöl, de nem teszel semmit. Azt mondod, erősebb vagy, mint én, mert megszégyenítetted a vámpírlétet és visszakönyörögted magadba a mágiát, pedig már semmi nincs benned, ami különlegessé tehetne. Egy gyengédség után áhítozó korcs vagy, aki nem tudta megbecsülni, amit kapott. – Közelebb léptem hozzá és a füléhez hajoltam. - Meg kellene köszönnöd nekem az életedet, hiszen nélkülem a kedveseddel sem találkoztál volna. Ezek után tényleg én vagyok a gonosz? – Kérdeztem költőien és nem fogtam vissza a torkomból feltörő kacajt, amit Hayden felemlegetése csalogatott elő belőlem. – Nem én vagyok az egyetlen, aki leskelődik a másik után? Hízelgő.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 23, 2016 3:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mabel && Andrew

Volt idő, amikor mindent megtettem volna ezért a nőért. Volt olyan idő, amikor a szörnyeteg, ami vagyok, amit belőlem faragott minden szaván csüngött és minden porcikáját imádta. Tucatnyi hullát hagytunk magunk mögött és én minden pillanatát élveztem mi több... imádtam. Idővel aztán az éhség csillapodott bennem és végre visszatért az eszem is. A mámoros éjszakák kifakultak, a vérszomj elvesztette a varázsát és szép lassan ráébredtem miféle szörnyet varázsolt belőlem anélkül, hogy valaha is lemondtam volna emberségemről. Sosem kapcsoltam ki... soha nem volt rá szükségem. Nem éreztem bűntudatot, ahogy ma éjszaka sem jelentett számomra semmit a férfi, akinek nekiestem. Ez az éhség nagy úr és hamar előhozza belőlem a szörnyeteget. Ahogy Mabel is. Épp ezért veszélyes a közelében lennem, ezért küldöm el újra és újra. Nem akarok elfutni mert csak jönne utánam. Neki kell mennie és ezt el kell érnem valahogy, akár fájdalommal is ha kell. Két nőnek tettem ígéretet és úgy érzem, Mabel közelében meg kell szegnem a szavakat. Nem lehetek az a férfi akinek a húgom és Nadiya akarnak. Bántani akarom Mabelt, fájdalmat okozni neki. Megmutatni, hogy sokkal erőteljesebb vagyok nála, mint ő valaha is lesz.
Kérdéseivel tudom, hogy szándékosan hergel de nem tudom visszafogni a bennem dübörgő állatot. Úgy taszítom a falnak és harapok bele nyakába, mint valami őrjöngő bestia, hogy kitépjek belőle egy darabot, ujjaim áttörik bordáit, tekintetem elsötétül, nincs bennem más, mint a bestia. Ezt akarta? Előhozni belőlem a vadállatot amit teremtett? – Ne akard, hogy nyomatékosítsam a szavaimat! – mordulok föl, véres pofával bámulva képébe. Az ő vérétől vagyok mocskos. A vértől ami teremtett és ami bennem lüktet örökké, mindegy milyen messzire futok előle. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem bánja majd ha rajtad mutatom be, mire vagyok képes. – Rohadt közel hajolok képéhez. Hatvan év hosszú idő s tudom, hogy én voltam az egyik leghűségesebb gyermeke, ahogy ő hív bennünket szerencsétleneket, akik a karmai közé kerülnek ostoba halandóként és mégsem tanultam meg csillapítani a dühömet ha róla van szó. Kitépem kezem belsejéből és lenyalom róla a nő vérét. Itt van a szörnyeteg. A vértől mocskos bestia amit elő akart csalni. Nem örülök, hogy sikerült neki. Elhúzódok és előhúzok egy zsebkendőt öltönyöm zsebéből. Letörlöm vele vérét magamról és elé dobom. Megigazítom nyakkendőmet mintha mi sem történt volna. Aztán ujjaim ökölbe szorulnak és ezzel egyetemben egy szót sem kell szólnom, hogy térdre kényszerítsem a nőt. Elég hozzá csak a fájdalom a fejében. Leguggolok mellé és megérintem arcát, szinte már gyöngéden. -  Meg foglak ölni Mabel s ha valaki, hát te jól tudod, hogy ezek nemcsak szavak. Meg fogsz halni de előbb eljátszom veled, amit te velem. El fogok venni tőled mindent ami közel áll neked a kedveshez. Ami fontos annak a halott szívednek. – lehúzom a gyűrűt az ujjáról és felemelkedem. – Szörnyeteget akartál, igaz? Legyen. - bólintok és még hozzá teszem. - Minden lépésedről tudok. Hayden lesz az első.



||music:tear you apart|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 24, 2016 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

Fel akartam hergelni, addig piszkálni, bántani a szavaimmal, amíg véglegesen el nem borul az agya. És nem csak most, ezen szent alkalommal, hanem újra, újra és újra, míg rá nem döbben, hogy ő sem különb tőlem. A saját képmásomra formáltam, mégsem volt tökéletes alany, nem tudta hosszútávon azt adni, ami nekem az életem volt: hogy lehet megunni azt, amiben közösen részünk volt? Véget nem érő szórakozás, állandó mámor, vérfürdő, nemtörődöm létforma. A hozzánk hasonlóknak nem kellett foglakozniuk a világ problémáival, arra ott voltak a közemberek, akik nyomorult, rövid életüket kicsit jobbá akarták varázsolni az állandó aggódással. Nekünk a gondtalanság jutott osztályrészül és ő nem kért belőle. Rendben. De mindazok után, amit adtam és ajánlottam neki, én legyek a rosszfiú? Nem bántam a gonosz nőszemély szerepét, ám hogy csak azért akarjon az életemre törni, mert én jót tettem vele… a hálátlanság felettébb dühített.
Egy szót sem szólt, a falnak taszított. Meglepetésszerűen ért a támadása, a hangomból fájdalmas üvöltés tört elő, amikor a nyakamba harapott. A testem ösztönösen akarta védeni magát, hiába tudtam, hogy semmi bajom nem eshet, legfeljebb néhány kellemetlen percet okozhat a magánszáma. A vállába markoltam és mire eltaszítottam volna magamtól, addigra hátrált egy lépést. Semmi mást nem ért el, minthogy vigyor jelent meg az ajkaimon, majd az előbbi kiáltásomnak nyomát sem lehetett hallani, hiszen jóízűen felkacagtam. A nyakamhoz nyúltam, a sebem már el is kezdett gyógyulni, saját véremet jóízűen nyaltam le az ujjaimról. Azt a fényt láttam megcsillanni a szemeiben, amelyet olyan régóta hiányoltam: a szörnyeteg benne élt, belé tápláltam és soha nem fogja tudni kiszakítani magából, bármit is tegyen, a részévé vált. Én váltam a részévé.
- Itt is van. Az én gyönyörűségem. – Hallottam a bordáim reccsenését, de azzal voltam elfoglalva, hogy ne eresszem el a tekintetét. Az én arcomon semmit sem láthatott. Sem félelmet, sem aggodalmat, biztos voltam benne, hogy képtelen lenne kitépni a szívemet. Nem vetve véget a játéknak ilyen hamar. – Pontosan olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Képtelen vagy megtagadni az igazi önmagadat, ha a közelemben vagy… és én tenni fogok róla, hogy nélkülem is ilyen maradj. – Míg ő a mellkasomban kotorászott, addig én finoman végigsimítottam az arcán, ajkaimról nem hervadt le ördögi mosolyom. A szavaimat vehette ígéretnek. Egészen addig leszek mellette egy csúnya, sötét árnyék képében, míg már nem lesz szüksége az én segítségemre és ő fogja elpusztítani azokat, akik a legfontosabbak neki. Én nem fogom bemocskolni a kezemet azoknak a kislányoknak a vérével, akiket ő a védelmébe vett… nem lenne elég fájdalmas a büntetés.
- Megölnél? – Szemeim kitágultak, színjátékom nyomán ártatlanság mutatkozott bennük. Jól ismert, én soha egyetlen pillanatra nem voltam eltévedt kis nyuszi, hogy őszintén mutatkozzanak meg bennem a szelídséggel rokon tulajdonságok. – Nélkülem is ugyanott leszel, ahol eddig. Nem én vagyok a problémád, hanem te magad… szereted, amit adtam neked. Odáig vagy érte, hogy néha kiengedheted magadból az állatot. – Lábra álltam, fekete ruhámon ugyan nem látszott a vérveszteségem, mégis kissé nehezemre esett arra összpontosítani az erőmet, hogy a vámpírsebességemet kihasználva visszaszerezzem a gyűrűmet. - Megkeresed azokat, akik szerinted fontosak nekem? Sok szerencsét, ringasd magad ábrándokba. - Felnevettem, aztán megragadtam az inge gallérját, hogy közelebb vonjam magamhoz és biztosan megértse, amit mondok. - Elveszed a gyűrűmet és addig fogsz őrt állni mellettem, míg fel nem kel a nap? Legyen, de a fejedből nem tudsz száműzni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 29, 2016 2:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mabel && Andrew

Farkasszemet néztem a nővel aki megteremtett, aki ellopta a szívem, hogy aztán kifacsarjon belőle minden szeretetet amit valaha is éreztem. Gyűlöletet ültetett a helyére és vért, mocskot na meg démonokat. Tekintetét az enyémbe fúrja de ott már nyoma sincs az embernek aki egykor szerette. Nem. Ott most csak a szörnyeteg veri a rácsokat, a húsbörtön és elégedett mosoly villan át arcomon mikor beszélni kezd hozzá. Igen. Itt vagyok. Teljes förtelmes valóban és szinte már büszkén húzom ki magamat s amikor megérinti arcomat, lehunyom a tekintetem. Ezt a szörnyeteget nem lehet szeretni. Ez mocskos és önző, viharos, heves, szenvedélyes. Lenyalom a nő ujjairól a maradék vért mikor rá pillantok. Felpiszkálta a bikát és vörös posztó helyett, érintéssel csábította magához. Elkap a vágy és megingok a bestia súlya alatt. Közelebb lépek és a falnak taszítom. Ajkaimmal súrolom ajkait. Meg akarom kapni őt, így, véresen és mocskosan, sikoltva és szörnyen, akarom, éhesen s mohón. Ez a nő ismeri lelkem legsötétebb bugyrait, az éjjelt megszégyenítő feketeséget amit mocskának köszönhetek és amit soha le nem moshatok magamról. A szörnyeteg erős, mohó és akarja teremtőjét, vágyja annak érintését, büszke szavait. Mindig is így volt ez. Nem ez az első alkalom, hogy szabadulni próbálok tőle de mindig is sikerült visszakapnia. Most nem engedhetek. Már majdnem megcsókolom amikor eleresztem és elveszem gyűrűjét. Megcsóválom a fejem. - Oh… - nevetem el magam csíntalanul. - Majdnem beugrottam neked te átkozott nő. - nyögöm haragosan, de tekintetem még mindig sötét. Nem véletlen becézett ez a nő mindig is Dr. Jekyll és Mr. Hydenak engem. Olyan voltam, mint a jó doktor a mesékben. Szerettem az úriember formám és foggal körömmel harcoltam érte de olykor a bestia erősebb volt, épp úgy, mint most. Nehéz itt állnom, éreznem vérének édes szagát, látni meggyengült alakját és nem arra gondolni, hogy feltegyem a nőt a falra és magamévá tenni, így, ahogy volt. Megnyalom ajkam szélét. Kérdésére elvigyorodom. - Ó, nem. Nem foglak megölni, igazad van. Annál sokkal jobbat tartogatok a számodra, várd csak ki a végét. - Tekintetem megkomolyodik. Itt a szörnyetege előtte, ahogy akarta de ezúttal nincs rajtam nyakörv és póráz. Ezúttal szabad vagyok és éhezem rá, a testére, a vérére, a fájdalmára. Meg akarom törni, alázni, gyötörni a nőt és ő ezt most nem kerülheti el. A szörnyeteget előcsalta, most már késő. Barátkozzon vagy birkózzon meg vele de kétlem, hogy képes lenne maga alá gyűrni. Olyan vérszomjasan kívánom tönkretenni őt, mint még senkit soha. Ha ezt akarta, ezt a bestiát hiányolta akkor most bizony sikerrel járt. Mert szét fogom tépni. Fölé magasodom. - Azt akarod kedvesem? - hangom eltorzul, jóval mélyebb árnyalatot kap. - Elégni a napon? Nem. Élni fogsz. - nyúlok egyetlen ujjal álla alá és kényszerítem ki tekintetét. - Élni fogsz a sötétben. Én leszek a te démonod, ó, megkaphatod Mabel. - minden egyes szó mellé előre lépek egyet, teljesen a falnak kényszerítve a nőt.



||music:barton hollow|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

Ugyan az ajkaimról eltűnt a mosoly, belsőm vigyorgott. Éppen úgy, mint minden egyes alkalommal, amikor sikerült előcsalogatnom a belé táplált szörnyeteget, az igazi gyermekemet, azt a lényt, ami képes volt arra, hogy elvarázsoljon. Annyira különleges volt, az érzés, pedig ami felgyülemlett bennem ilyenkor… a magasztos messze nem a megfelelő a leírására. Büszke voltam, fürödtem a tudatban, hogy én hoztam létre, méghozzá egy olyan fiút alakítottam át, akiből először azt sem néztem volna ki, hogy akár egy légynek is ártana. Csodálatos, bibliai pálfordulás, kafkai átváltozás, egy teljesen másik egzisztencia, amelynek évtizedeken át semmi köze nem volt ahhoz a puha, silány, taposnivaló féreghez, akivé vált az én szépséges bestiám. Hiányzott. Hiányzott az a valaki, aki a játékpartnerem volt, de tisztában voltam azzal, hogy soha nem kaphatom már vissza. Nem is kellett volna. Csupán annyi ideig volt már rá szükségem, míg a segítségével tönkretehetem azt a szánalmas nyuszikát, aki elvette tőle. Utána mindketten éghetnek, végük lehet, megsemmisülhetnek. Majd találok új szórakozást, ám jelenleg az udvari bolondom posztját szüntelen Andrew és pereputtya töltötte be. Tisztában voltam azzal, hogy azt hitte, erősebb. Hogy bármit megtehet, megtörhet, nevethet az egyszer majd betonra hulló testem fölött, míg ő boldogan élhet, míg meg nem… a jótündér keresztanya szerepe nem az enyém volt ebben a mesében, miért kellene az árulómat az állítólagos jó sorsa felé terelgetnem? Szerettem a káoszt: megteremteni, részt venni benne és egyszerűen csak nézni is, most mindhárom lehetőség az enyémmé válhat és ha belegondoltam ebbe, libabőrözni kezdtem az izgalomtól.
- Csináld csak. Jólesik? – Kérdeztem tőle szinte az éjszakában eltűnő, halovány, halk hangon. Nem bántam, hogy szorítása erősebbé vált és fenyegető szavak hagyták el a száját. Hallhatta, hogy ezzel csupán imponált nekem. Felerősítette az abba vetett hitemet, hogy a szörnyetegem nem könnyen elpusztítható, bármikor előhívható és csakis arra vár, hogy a parancsaimat teljesítse. Sóvárgott a teremtője iránt, szívverése felgyorsult, az izgatottságtól a vérsejtjei tangót táncoltak, ajkai az enyéimet vágyták. Ujjaim a tarkójára futottak, ingerlően futottak fel hajába, hogy egy pillanattal később körmeim belevájjanak a vállaiba. Gyengén, de érezhetően, finoman, mégis fájón.
- A szörnyetegem olyan hosszú ideig volt távol, hogy már nem is emlékszem, milyen igazából. – Tovább hergeltem, szavaimat vehette felhívásnak, hiszen annak szántam. Ha előjött, nem fog tudni visszabújni… az emberi, szeretetteljes énje kevés ahhoz, hogy az igazi valóját teljesen elnyomja. Most én is mellette voltam és nem fogom elengedni a kezét… lássa, mire vagyok képes, csupán szavakkal elérem, hogy azzá váljon, akinek lennie kellene, akit tőlem is jobban gyűlöl, akinek semmi más nem számít, mint a gondtalan élet és a féktelen mámor. Számmal az övét érintem, alsó ajkába harapok, megkóstolom a kiserkenő vért. – A sötétbe száműznél? Oda tartozunk, kedvesem és ezt te is pontosan tudod.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 12, 2016 11:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mabel && Andrew

Az ő ajnározott szörnyetege vagyok. A bestia amit teremtett, az elveszett gyermek, az áruló fiú, a vértől mocskos szerető, a kíméletlen rém s még sorolhatnám a neveket miket az évek alatt aggatott rám. Én voltam a fiú, aki túlélte. Megmosolyogtatott a gondolat. A vér gondolata. Eljátszik tincseimmel még én a falnak taszítom. Nem tudom mit akarok jobban; a szívét, a vérét vagy a testét... vagy mindet egyszerre. - El sem tudod képzelni, milyen jól. - Ő teremtett. Ő formált. Jól tudta, hogy ha egyszer lekerül a póráz a nyakamról, akkor nincs mivel visszafognia. Tudja ő azt is, nagyon is tudja, hogy miféle bestia vagyok, hogy milyen mocskos, perverz élvezetet lelek más fájdalmában, különösen ha én, a szörnyeteg okozhatom ezt a fájdalmat és most kétség kívül az a célom, hogy bántsam a nőt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy csontok ropognak, ahogy tartom a karjait és én, az örök úriember álarca alól kiszabadulva, én, a rém, a vámpír, a lelketlen, a sötétség fia úgy töröm el csontjait, hogy szemem sem rebben, sőt, egyenesen az ő tekintetét bámulom, várva a legapróbb rezdülést. - Emlékszel, ma chérie? - búgom szinte már kedvesen és megnyalom az ajkaim - Emlékszel arra az éjszakára Budapesten? - oldalra hajtom a fejem. Az apró ország remek szórakozást nyújtott, ötven évvel ezelőtt. Már évek óta vámpír voltam. Vérszomjas, embertelen förtelem. Annyi fiatal s zsönge párt végeztünk ki véres nászainkon, hogy végül jobbnak láttuk felégetni a várost és eltűnni. Akkor, egy éjszaka, egy nő minden csontját szilánkosra törtem. Egyetlen feladata volt a párjának, hogy megmentse őt. Elégítse ki a szörnyeteg királynőjét akit hűen szolgált. Elégítse ki Mabelt. Mindegy volt miképp teszi de tegye boldoggá. Minden próbálkozás egy csontot jelentett. Mondanom sem kell, mi lett a sorsuk.
Tovább hergel. Nem csak szavaival de érintéseivel, röpke szinte már szűzies csókjával majd a harapással mivel véremből csen el pár értékes cseppet. Felmordulok. Testem az övének nyomom, az övé a falnak simul. - Ó, itt van ő, nagyon is... - emelem ajkamhoz ujjait és bekapva párat nyalom azokat végig. - A véredben akar fürdeni Mabel. A véredben fogok fürdeni ma chérie, mint régen, miközben elveszek tőled mindent. - csókolom meg hosszan, mocskosan, erőszakosan, ellentmondást nem tűrve miközben feltűröm szoknyáját és ujjait comjai közé vezetem. A másik kedvenc dolgom. Megalázni a nőket. Kényszeríteni őket, hogy érintsék meg magukat, hogy fedjék fel előttem legintimebb pillanatiakat még én hátradőlve élvezem a műsort. A mai áldozatom Mabel. Ha akarja, ha nem. A csók után eleresztem és tincseinél fogva rántom meg és fordítom meg testét ha nem áll ellent, ha nem tud megállítani. A füléhez hajolok. - Remélem tetszik. - mordulok újra és nyakába harapok, hogy aztán kiserkenjen vére, egyenesen az arcomba.




||music:barton hollow|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 20, 2016 5:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


andrew & mabel

Amikor megismertem édes volt, kenyérre lehetett kenni és olyan csillogást láttam a szemeiben, mint amelyekkel a mai filmipar nagy szépen bánik, ezekkel próbálja lelki simogatásra váró nőket a lábukról. Átélhettem, milyen, mikor Andrew rajong valakiért, megkaparinthattam őt, a saját ujjaim formálták át azzá, amit eredendően is alkotni szerettem volna belőle: olyan szörnyeteget, amely élvezi a gyilkolást, a halandókkal, egyszerű emberekkel való szórakozást és soha nem válik életunttá, hiszen akárhányszor megízleli a vér vagy éppen a félelem, reszketés illatát, az adrenalinszintje az egekbe szökik és rögtön játszani kezd. Pont, mint én. A közös táncaink voltak a legjobbak, legszebbek, legélvezetesebbek, ezeknek ugyan már csak az emléke élt bennem és tudtam, új partnert kell találnom, de azt nem engedhettem, hogy ő megszabaduljon a saját démonaitól. Számomra pótolható volt, nem éreztem elvesztegetett időnek, amit a formálására, vele való életre szántam, ám meg kellett tapasztalnia, milyen, ha nem táplálja, hanem elveszi tőle a jókedvemet, szórakozásaim forrását. Ő volt az, aki ki akart lépni. Megtehette, viszont először túl kellett élnie a büntetésemet. Azt hihette ő van nyeregben, ő irányít. Ezért hagytam, hogy törje el a csontjaimat, a fájdalom számomra ismerős, jó barát volt, mára már meg sem kottyant. Csupán egy apró szisszenéssel nyomatékosítottam ténykedésének mibenlétét. Pontosan tudhatta, hogy sikolyokat, kiáltásokat, könyörgéseket tőlem nem fog kapni, az ezekből fakadó örömöt máshol kell keresnie, ha látni akarja. Szavai hallatán röviden felrémlett előttem az európai városban eltöltött idő emléke, de nem adtam át magam azoknak: a szentimentalitás nem volt kenyerem, azon merengve, milyen jó volt régen, semmi nem válik ugyanolyanná, mint akkor volt. A jelenben éltem és a jövőnek tartogattam magam, hiába állt mögöttem hosszú-hosszú múlt. Az emlékek arra voltak jók, hogy tovább taszítsanak minket a jövő felé és egy halvány mosoly kíséretében egy kissé láthassuk magunk előtt, milyenek voltunk.
- Ne ellenem cselekedj, édesem. – A fülembe suttogott és még most sem mozdultam annak ellenére, hogy rajtam kezdte el kiélni legmocskosabb vágyait. A nyakamba harapott, kéjes sóhaj hagyta el számat. Nem csak neki tetszett, ahogy a vérem távozott belőlem, rám is nagy hatással volt. Biztosan érezte, hogy az éltető folyadék felforrósodott, édesebb, mint eredeti állapotában. Mégis erőt gyűjtöttem magamba, könnyűszerrel taszítottam őt a falhoz. Egyetlen pillanat alatt végignéztem rajta, minden porcikája kezdett hasonlítani arra a bestiára, akit elő akartam csalni belőle. Szinte teljesen átlényegült. Nem tudott megállítani, egyetlen másodperc alatt tűntem el előle és ismét a bárban termettem. Vadásztam. Már bent kipécéztem magamnak egy lányt, akit el akartam fogyasztani, ám az Andrew-val való találkám meghamisította a vacsorámat első körben. Most itt volt az ideje, hogy elővegyem a lányt, elég volt egy mosoly, némi vámpírok által alkalmazhatott ráadás és egyetlen perc múlva Andrew is szemügyre vehette a prédát. Láthatta a tekintetemen, hogy nem fogom hagyni magam: nem én voltam a szórakozása, én a partnere, társa, ugyanakkor felettese, teremtője voltam, aki odadobta neki a vacsorát.
- A tiéd. Éld ki magad rajta. – Utasítottam. Ha nem teszi, megkeserüli. Ha egyetlen fenyegető lépést tesz felém, ő jár pórul. És pontosan tudta, hogy az arcomra kiülő szándékok valósak voltak.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Underground the Club

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Transzvesztita Club
» Twister Biliárd és Póker Club
» Reflections - night club [21+]
» Shine Party Club
» North Pole Club

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: New Orleans-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3